2013. december 17., kedd

Újabb elmélkedés a mesterségről

-Na, hogy tetszett a darab? –kérdeztem a mély hallgatásba burkolózó Bagoly Tivadar Tihamért a színházból kifelé jövet.
-Miért kellett volna, hogy tetsszen? –mormogta ő.
-Szerintem érdekes volt.
-Mi volt mindebben érdekes? Miért kellene, hogy engem érdekeljen a francia forradalom?
-A rendezés nem tetszett? Mindegy, a darab maga szerintem akkor is érdekes dolgokat mondott politikáról, hatalomról és az ember hozzáállásáról a hatalomhoz. Gondoltam, hogy téged, aki többek között a szélsőségeket és a hatalmi harcokat is kutatod, biztos érdekelni fog.
-Gondolod, hogy azért kutatom mindezeket, mert ezek olyan nagyon érdekelnek?
-Hát mi másért?
-Mert ez a munkám. Ezt kell elvégeznem.

Ezen meghökkentem. Nem is nagyon tudtam mit mondani. Bagoly Tivadar Tihamér az az ember, aki szüntelen ötletes beszólásaival és visszakérdezéseivel nagyon zavarba tudja hozni az embert, és legtöbben ezt szeretik benne. Ugyanakkor sokan nem mindig tudnak kiigazodni rajta, hogy mikor beszél komolyan, és mikor viccel.
Ha most nem viccelt, akkor egyfajta szakmai ars poeticát hallottam tőle. Ha viccelt, akkor csak el akarta érni, hogy elgondolkodjak a szakmánkról. A történetírásról és az újságírásról is.

Zavarbaejtő az az igyekezet, ahogyan Bagoly Tivadar Tihamér eltávolítani igyekszik magától kutatásának tárgyát. Mindezt valamiféle „objektivitás” elérésének jegyében. A kutatói objektivitásról sokan sokféleképpen vitatkozgatnak amióta... szóval jó régóta. Hogy akkor most létezhet-e kutatói objektivitás. Létezhet-e a természettudós esetében? Létezhet-e az oknyomozó újságíró esetében? És létezhet-e a történész esetében?
Mai történészektől az ember már meglehetősen ritkán hallja, hogy az objektivitásra hivatkoznának, úgy, ahogyan néha Bagoly Tivadar Tihamér is teszi. (Ha komolyan teszi.) A ma történészeitől jó posztmodern módon inkább azt hallja az ember: a történész is állampolgár és saját korának gyermeke, bizonyos ítéletektől, beidegződésektől és elfogultságoktól úgysem tudja magát függetleníteni. A feladata az, hogy tisztában legyen lehetséges elfogultságaival, tudatában legyen annak, hogy tévedhet, egyáltalán számoljon ennek a lehetőségével. Az objektivitás egy olyan origó, amihez csak közelíthetünk (és erre törekednünk kötelességünk is), de el sosem érhetjük. Ha azt hisszük, hogy elértük az abszolút objektivitást, már tévedünk, mert saját tévedhetetlenségünk hitének hibájába esünk.
Hát én is valahogy így gondolkodom.
Ugyanakkor sokat merengek azon is, amit Bagoly Tivadar Tihamér mondott: ha az történészt túlságosan érdekli a tárgy amit kutat, akkor már érzelmileg viszonyul hozzá és ez veszélyes. Elkezd szereplőihez kötődni, és egyeseknek apologétája, tehát mentegetője, „ügyvédje”, másoknak vádlója, „ügyésze” akar lenni. Ezt pedig el kell kerülnie.
Sokszor eszembe jut ugyanakkor az is, hogy a történész szerintem is állampolgár, és korának gyermeke is. És hát a legtöbb tudósban mégiscsak van valami naiv hit, hogy tudományos eredményei valahol valamilyen szempontból valakinek, a társadalomnak, csak hasznosak lesznek. Miért ne hathatná át ez a naiv hit a történészt is? Miért ne vállalhatná fel, hogy korának, kora társadalmának is üzenni akar azzal, hogy mivel foglalkozik? (Úgy értem: néha már magával a témaválasztással is.)

Ott van például a két világháború közötti korszak nagy magyar történésze, Szekfű Gyula. Ő sok mindenben vállalta elfogultságait, de legalábbis szenvedélyes érdeklődését és érzelmi viszonyulását kutatása tárgyához éppúgy, mint azt, hogy igenis saját korának is van mondanivalója. És sokan sokmindenben vitatkoznak Szekfű Gyulával (én is), de mint a történész szakma nagy alakját még a vele vitatkozók is mindig példaként állítják a jövő történészei elébe Szekfű Gyulát, elkötelezettsége, szakmai alázata és élvezetes stílusa miatt.
Ezt tudja Bagoly Tivadar Tihamér is, és talán ő sem gondolja másként. (Persze lehet, hogy ő éppen a módszerekről vitatkozik Szekfű Gyulával, míg én „csak” a meredek kijelentéseit akarom helyettesíteni más meredek kijelentésekkel.)

Kemény ellenpólusként ahhoz, amit Tivi mondott ott van akkor még Fekete Piroska, a lelkes anarchista történész. Mármint bevallottan anarchista, és foglalkozik is a történelem nagy anarchistáival, élvezetes stílusban, de ugyanakkor minden szakmai követelménynek megfelelve, ami egy történésztől elvárható. Teszi mindezt a saját neve alatt. Mindeközben álnéven olyan írásokat közöl, amelyek sok szempontból szintén jók, és olvashatók szakmailag, de bevallottan elfogultak (anarchista irányba), és ez keményen átüt rajtuk. Tele vannak ilyen mondatokkal, mint:
„ebben az írásban nem szándékozunk megfelelni a történettudomány, mint burzsoá diszciplína ismérveinek. Nem törekszünk arra az ’objektivitásra’, amely ennek a tudománynak a fétise, de amelyet, mint konkrét osztály-meghatározottsággal bíró ideológiatermelő és -tükröző természetesen soha nem érhet el.”

Na nem mintha én nem ugyanazt csinálnám néha álnév alatt, mint Fekete Piroska, de az ilyen mondatok azért néha nekem is durvák. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket jó régen írta le, lehet, hogy azóta megszelídült, és ha nem is lett „burzsoá” történész, de nem tartja hülyeségnek az akadémiai játékszabályokat. Na mindegy.

Mindenesetre azt vallom, hogy a történésznek nem szabad elzárkóznia a korszakokon átívelő és esetleg máig nyúló problémáktól, különben mi értelme van a munkájának. Nem bízhatjuk az ilyen fontos történelmi problémák bátor és elemző megírását mindig csak jogászokra (mint Bibó István) és művelődésszervezőkre (mint Száraz György)! Időnként azért szükség van ehhez olyanokra is, mint Szűcs Jenő. (Róla majd később.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése