Idézőjel (Térdből lövés)

„ -Hallotta már ezt a kifejezést: térdről lőni vagy csípőből lőni?
-Hogyne hallottam volna! Kapásból lőni.
-No ez annál jóval nehezebb. Én arról a lövésről beszélek, amikor az ember csak a csípőjéhez emeli a puskáját és nem a vállához, ahogy rendszerint célozni szokott.
(…)
-Mi értelme van az ilyen célzásnak, ha a szokásos módszer biztosabb?
-Mert szokatlan körülmények is vannak. Akad olyan helyzet, amikor életünk függ tőle, hogy tudunk-e ilyen módon is védekezni. Csak akkor élünk vele, ha ülünk vagy fekszünk, és nem akarjuk az ólálkodó ellenségnek elárulni, hogy lőni készülünk.. Tegyük fel, hogy ellenséges indiánok tartózkodnak a közelben, s meg akarnak támadni minket. Előbb felderítőket küldenek ki, hogy kikémleljék, hányan vagyunk, s hogy táborunk alkalmas-e a rajtaütésre. (…) Ezek a kémek négykézláb vagy hason csúszva idelopakodnak. (…) Ha vissza tudnak lopakodni a csapatukhoz, akkor végünk van. (…) Nem szeretem a vérontást, és elkerülöm, ha lehet. De ebben az esetben öngyilkosság lenne az ellenség életét megkímélni.
-Tki akan! (Közel vannak!) –súgta Winnetou
-Tecsi shi tki! (Én is észrevettem őket!) –felelte Old Shatterhand.
-Naki! (Kettő!)
-Ha-oh! (Igen!)
-Ta jasszi! (A homlokába!) –súgta Winnetou apacs nyelven, miközben kezét balról jobbra csúsztatta.
-Árulja el, miféle titkokat sugdosnak itt egymásnak? –kérdezte Hosszú Davy.
-Semmi különöset. Megkértem Winnetout az anyanyelvén, segítsen megmagyarázni, hogy is állunk azzal a térdlövéssel.
-De hisz már tudjuk. (…) De az ellenséges felderítőket látni is kell, ha le akarjuk őket lőni, nem? (…) Hát ha itt bujkálnak a bozótban, hogyan lehet meglátni őket ebben a sötétben?
(…)
-Nem látta például egy cápa szemét a tengeren, amint megcsillan a sötétben? (…) Nos, a cápa szeme foszforeszkál, és fényét észre lehet venni a sötétben. Ilyen fénye van minden szemnek az emberi szemnek is, csak kis mértékben. (…) Mondjuk a bokrok sűrűjében valaki leselkedik. Meglátom csillogó szemét a levelek közt. Meg kell ölnöm, ha kedves az életem. De ha a puskámat az arcomhoz emelem, észreveszi, hogy lőni akarok, s abban a pillanatban visszahúzódik. Az is lehet, hogy puskája csövét már rám szegezte, és megelőz, előbb húzza meg a ravaszt, mint én. Ezt csak egy módon kerülhetem el: ha csípőből tüzelek. Hogy történik ez? Az ember nyugodtan, látszólag gyanútlanul ül, akárcsak én most. A földön heverő puskához nyúl, és kissé felemeli, egészen lassan, mintha csak meg akarna nézni valamit, vagy csak játékból babrálgatná. Az ember lehorgasztja a fejét, akárcsak én most, mintha a földre nézne, de szeme a kalap karimájának árnyékában a célpontra tapad… éppen úgy, mint Winnetou szeme most, meg az enyém.
Miközben magyarázta, meg is tette mindazt, amit mondott, mintha mutatni akarná, s Winnetou szintén.
-Az ember jobbjával erősen a csípőjéhez szorítja a puska agyát, csövét pedig a térdére nyomja… bal kezét jobbra tolja és ráteszi a puska csövére, a závárzat fölött… így ni… a cső most már teljesen szilárd helyzetben van, látja? Az ember most jobb keze mutatóujját a puska ravaszára teszi, és a csövet úgy irányítja, hogy a golyó a bujkáló ellenséget a homlokán találja el, a szeme fölött. Az ilyen célzáshoz persze gyakorlott kéz kell, és …tessék!
Fegyvere felvillant, és pontosan ugyanabban a pillanatban eldördült Winnetou fegyvere is. Mindketten felpattantak a helyükről. Winnetou övéből előrántotta a kését, és egy párduc lendületével vetette át magát a patakon, a bokrok sűrűjébe.
-Nem tüzelni! Nem mozdulni! Nem beszélni! –kiáltotta Old Shatterhand jút nyelven a sosonok felé. Ugyanakkor csizmájával belegázolt a tűzbe, melynél ült,, s az eltaposott zsarátnokot a vízbe rúgta. Ezután néhány ugrással követte Winnetout.”
(Karl May: Medveölő fia. Szinnai Tivadar fordítása)

(Nem valószínű egyébként, hogy Karl May tudott volna akár apacsul, akár jút nyelven, szóval lehet, hogy ez a pár mondat kamu, de ettől ez egy érdekes jelenet.)

Kamaszkorunk olvasmányai I./ 2. A Winnetou-regények (folytatás)

Szóval ott tartottunk, hogy az előző bejegyzésben felvázoltam néhány lehetőséget, hogy hogyan lehetne továbbgondolni a Winnetou-regények karaktereit, úgy hogy abból esetleg egy újabb, még színvonalasabb filmes feldolgozás is szülessen. Előttünk a példa: látjuk, hogy Christopher Nolan milyen nagyot tudott alkotni Batman történetének és a Batman-történetek karaktereinek továbbgondolásával. Nem kicsavarta, meghamisította az eredetit (vagy mondjuk inkább így: az eddigieket), hanem mélységet adott neki(k). Miért ne lehetne ezt megcsinálni egy nem-amerikai westernnel is?

Ebben a bejegyzésben pedig... ugyanezt az elmélkedést folytatjuk.

De! Előbb még szólnom kell, hogy ebben a bejegyzésben rengeteget fogok spoilerezni (azaz: poénokat lelőni). Vagyis Te, kedves olvasó, ha nem vagy még húsz éves, és kedvet érzel a Karl May-regények elolvasására (konkrétan a Winnetou, az Old Surehand, Az Ezüst-tó kincse és a Medveölő fia című kötetekére), és úgy véled, hogy ezek a regények meglepő fordulatokat is tartogathatnak számodra (ha-ha!), akkor ezt a bejegyzést inkább ne olvasd el, csak nézd meg a képeket, és aztán térj vissza erre az oldalra az említett kötetek elolvasása után. (Ha már elmúltál húsz, akkor nem valószínű, hogy ezután leszel még Karl May-rajongó. Így figyelmeztetésem tárgytalan.)

Tehát nézzük tovább a szereplőket:


Sam Hawkins
Régi tapasztalt vadnyugati vadász. Társaival ő kalauzolta azt a földmérőcsoportot, amelyben Charlie, a későbbi Old Shatterhand is dolgozott, Sam és társai biztosították a mérnökök zavartalan munkáját. Így aztán Charlie-t is Sam kezdte tanítani a nyomolvasásra, a vadló-szelídítésre és a bölényvadászatra. Ha jól emlékszem, tulajdonképpen az Old Shatterhand nevet is Sam találta ki, miután végignézte Charlie-nak egy jól sikerült bunyóját. A későbbiekben időről időre felbukkan, és egy-egy kalandra újra társául szegődik egykori tanítványának és fogadott testvérének. Általában vele is Old Firehand Sziklavárában szoktak találkozni.
Sam Hawkins az egyik legkarakteresebb és legszórakoztatób figura a Winnetou-regényekben. Ő az, aki minden nehéz szituációt fel tud oldani humorával, derűs életszemléletével és állandó vékony hangú heherészésével. („Hihihihi!”) Karl May sajnos elkövette azt a hibát, hogy ahelyett, hogy ezt az embert még többet szerepeltette volna a regényeiben, legyártott belőle egy csomó „másodpéldányt”, akik valamennyien kis termetűek, derűsek és mindegyiküknek megvan a gyakran ismételgetett jellegzetes szófordulatuk. (Ilyenek: Phil Walker, „Fületlen” Sam és Mr Droll). A német filmgyártók már nem estek bele ugyanebbe a hibába, szerencsére, így Sam Hawkins viszonylag sok filmben benne van. Egy újabb filmváltozatban lehetne még nagyobb szerepe.
Sam Hawkins legjobb barátai Dick Stone és Will Parker (később pedig az apját megbosszulni akaró heves ifjú legény, Fred Engel). Kalandjainak további társa Mary nevű öszvére, aki sokszor kitartóbbnak, szívósabbnak mutatkozik, mint sok nála szebb ló. Sam alakítója a Winnetou-filmekben Ralf Wolter volt.



Dick Stone és Will Parker
(Igen, jól látjátok: Stone és Parker!)
Sam Hawkins legjobb barátai, velük is még földmérő korában ismerkedett meg Charlie (a későbbi Old Shatterhand). Sokat amúgy nem tudunk meg róluk, azon kívül, hogy Sam barátai. Később Dick és Will Old Firehand Sziklavárának védelmében esnek el a Fehér Törzsfőnök, Parrano elleni harcban. A folytatást pedig már tudjuk. Szépunokáik, Matt Stone és Trey Parker Colorado államban találkoztak újra, hogy elkészítsék ifjúkorunk kultikus, kíméletlenül kritikus szatíra-rajzfilmsorozatát, a South Parkot. Szerencsére ehhez nem Karl Mayt hívták meg forgatókönyvírónak.
Ha filmet készítenék, Dick Stone és Will Parker szerepét valami egyéb helyről ismert híres párosnak adnám, és szabad kezet adnék nekik a karakterek kidolgozásához. Lehetne ez a két szereplő akár Matt Stone és Trey Parker is. Vagy Kevin Smith és Jason Mewes. Vagy Bazsó Gábor és Winkler Róbert. Na jó, esetleg lehetne Mucsi Zoltán és Scherer Péter is, de ez utóbbi lehetőséget én nem biztos, hogy erőltetném…




Old Death
Igazi neve: Henry Harton. Gúnynevét sápadt, beesett, „halálfejszerű” arcáról kapta, amelyet az ópiumszívás tett ilyenné. Old Shatterhand rövid németországi hazalátogatása után a Vadnyugatra visszatérve, és Winnetout keresve ismeri meg Old Death-et egy kocsmában. Nemsokára barátságot kötnek, és számos kalandot élnek át együtt, bár Charlie sokáig nem árulja el az öregnek, hogy ő Old Shatterhand, hanem egyszerűen csak Charlie-nak mutatkozik be. Egy idő után azonban, amikor Winnetou is előkerül, Charlie is „lelepleződik”. A három fegyvertárs ekkor együtt indul a vérdíj reményében egy ismert csaló nyomába, aki, mint kiderül egy jól szervezett bandának dolgozik, amelynek kapcsolatai a Klu-Klux Klanig nyúlnak.
Mindeközben fokozatosan ismerjük meg Old Death történetét. Kiderül, hogy egy módos család link gyermeke volt, aki egy idő után szerencsejátékra és ópiumszívásra adta a fejét, majd mindenféle ravasz pénzügyi manőverekkel kiforgatta a vagyonából az öccsét, Fredet. Egy idő után azonban keservesen megbánta mindezt. Nagy akaraterővel abbahagyta az ópiumozást, és elhatározta, hogy felkutatja a testvérét és megpróbálja jóvátenni múltbeli bűneit. Mint idővel kiderül, Fred Harton éppen azon a vidéken dolgozik aranyásóként, ahová az Old Shatterhand által üldözött csaló (név szerint, Gibson, álnevén Clinton) is tart, hogy egy nagy bulit szervezzen az általa támogatott bandának. Old Death, Old Shatterhand és Winnetou éppen akkor érkeznek az aranyásók telephelyére, amikor a rablóbanda lerohanja azt. Nagy harc alakul ki, amelyben meghal Gibson is, de lövést kap Old Death is. A végén azonban előkerül Fred Harton, a körülményekhez képest épen és egészségesen. Old Death lőtt sebétől haldokolva végre bocsánatot kérhet hányatott sorsú öccsétől és átadhatja neki utolsó ajándékát: egy ócska nyerget, amelyet addig mindig magával cipelt, akkor is, amikor éppen nem volt lova. Henry Harton utolsó erejével még elmondja, hogy a nyereg belsejébe egy csomó nagy értékű csekk van elrejtve, amelyeket egy Saint Louis-i bankban lehet beváltani. Ezzel a félretett összeggel akart Henry Freden segíteni. Bár ez összességében elég sovány vigasz azért, hogy a két testvér csak ilyen későn, egyikük halálos ágyánál tudott kibékülni.
Old Death több szempontból kivételes figurája May Winnetou-regényeinek. Egyrészt azon kevés szereplők egyike, akiknek a története kerek egész, nem marad nyitva a végén, hogy még számtalan újabb történetben vissza lehessen hozni az alakját.
Másrészt azon kevés szereplők egyike, akik résztvettek az amerikai polgárháborúban.(A Winnetou-regények nagy része közvetlenül a polgárháborút követő években játszódik.) May Amerikában játszódó regényei közül néhányban egy-egy gonosz szereplőről meg van említve, hogy harcolt a déliek (konföderációsok) oldalán. A pozitív szereplők azonban meglehetősen közömbösek az egész konfliktus iránt, valami távoli, rajtuk kívülálló ügynek tartják, a nagypolitika ügyének. Old Death az egyetlen, aki többször büszkén hangoztatja (még Texasban is, ahol ilyesmiért akkoriban valószínűleg könnyen kinyírhatták az embert), hogy az északi (unionista) hadsereg felderítője volt, méghozzá kifejezetten azért, mert a rabszolgafelszabadítás lelkes támogatójának vallotta magát. Karl May valószínűleg ezzel a gesztussal is ki akarta fejezni elkötelezettségét a különböző rasszok közötti barátság mellett. (Noha tudjuk, hogy az amerikai polgárháborúnak összetettebb okai voltak mint a rabszolgakérdés.)
Old Death a filmváltozatokban nem jelenik meg, pedig érdemes lett volna egy epizódot az ő történetére építeni.



Old Surehand
Az Öreg Biztoskezű. Igazi neve: Leo Bender. Mesztic félvér, azaz félig fehér ember, félig indián származású. Az egyik legjobb lövész az összes történetben, képességei még a főszereplők képességeit is túlszárnyalják. Kedvenc fegyvere Winchester-puskája, amellyel gyakorlatilag minden testhelyzetből pontosan tud lőni: állva, ülve, fekve, vállból, csípőből, talán még fejen állva is. Winnetounak és Old Shatterhandnek rengeteget kellett gyakorolnia, amíg elsajátították a térdből való lövést, azaz a térddel való célzást, Old Surehandnek ez alapból megy, minden nehézség nélkül.
Története neki is nagyon érdekes. Elsőre derűsnek tűnő kedélye mögött sok súlyos trauma húzódik meg. Még gyerek volt, amikor családját megtámadta egy fehér emberekből és indiánokból álló banda, apját, aki fehér hittérítő volt, megölték, ő pedig elszakadt a családjától. Egy másik, fehér család nevelte fel. Mikor Surehand megismerkedik Shatterhanddel (még mindig nem annyira öreg ember, de a haja már viszonylag korán őszbe fordult), éppen azon van, hogy felkutassa, hogy maradtak-e eredeti családjának élő tagjai. Winnetou és Old Shatterhand társául szegődnek ehhez a kalandhoz. Old Surehand reményei várakozáson felül teljesülnek: nemcsak az indiánok között felnőtt öccsét, Fredet (indián nevén: Apanacskát) találja meg, hanem rég halottnak hitt indián édesanyját, Tahuát, sőt megbomlott elméjű nagynénjét, Tokbelát is. Az is kiderül, hogy Tokbela abba őrült bele, hogy rájött szeretett férje (szintén fehér ember) résztvett a sógorának (azaz Leo és Fred apjának, Tahua férjének) a meggyilkolásában: ő vezette hozzá a gyilkosokat. Így a család szétszakadásában is része van. Old Surehand végül is bosszút áll apja gyilkosán, Ettersen, de nagybátyját nem tudja megölni. Ezt azonban elvégzi helyette barátja, egy dühös indián főnök, akinek egyéb okokból vannak elszámolnivalói a kétkulacsos csalóval. Szóval a vége most is ez: a gonoszok elvették büntetésüket, ez azonban nemigen kárpótol senkit a sok szenvedésért. És azt sem tudjuk meg, mit fognak ezek után egymással kezdeni a végre újra egymásra talált rokonok. Szót ért-e a két teljesen más környezetben felnőtt testvér? Vajon olyan elválaszthatatlan harcostársak lesznek, mint Old Shatterhand és Winnetou, vagy ehhez már késő? Hogyan boldogulnak a szegény őrült nagynénivel, lesz-e hozzá elég türelmük? És a nagynéni vajon kit fog inkább sajnálni: sógorát, aki meghalt és nővérét, akinek szétszakadt a családja, vagy a férjét, akivel mégiscsak hosszú éveken keresztül együtt élt, és akinek haláláért unokaöccsei felelnek?
Izgalmas történetnek hangzik, bár Karl May előadásában sokat veszít az erejéből. De alapsztorinak nagyon jó, így hát ebből is egy remek filmet lehetne csinálni. (Mostanában úgyis divatja van ezeknek az újraértelmezett, pszichologizáló westerneknek.) Sajnos a nyugat-német alkotók ezt az egészet nem merték bevállalni. Az Old Surehand című filmnek igazából még kevesebb köze van az eredeti regényhez, mint a többi filmváltozatnak, pedig ebben az egy esetben talán jól tették volna az alkotók, ha az eredeti vonalat követik. Így azonban az egészből csak egy tucatwestern lett, egy sokadik Winnetou-film, ami az összes addigi westernfilmek és az összes addigi Winnetou-filmek minden sémáját felvonultatja, csak anélkül a bájos lendületesség nélkül, ami a korábbiakat olyan nézhetővé tette. Nem is tudunk meg belőle semmit Old Surehand családi hátteréről, a főszereplő neve sem az, mint az eredetiben, hanem Johnnynak szólítják, és a történet csak annyi, hogy a bátyjáért akar bosszút állni, akit Paul Gardennek hívtak. (Pedig ez a Paul valószínűleg csak a fogadott bátyja Surehandnek, vagyis annak a családnak a gyermeke, amelyik Leót felnevelte a Bender-család szétszakadása után.)
Old Surehandet az említett filmben (és még néhány másikban) Stewart Granger amerikai színész játszotta, egyébként nagyon karakteresen. Ha egyszer egy új film készül az eredeti Old Surehand-regény történetét követve, jó lenne egy hasonló színészt találni, mint ő volt.



Mr Kobak („Mr Pate”?) (balra)
Old Surehand legjobb barátja és harcostársa. Sajnos ő viszont csak a filmben jelent meg. De éppen azért említem meg, mert kár lenne kihagyni egy újabb filmből, még akkor is, ha abban az eredeti történetet követjük. Ő ugyanis egy Sam Hawkinshoz hasonlóan szórakoztató figura, egy humoros karakter. Hawkinsszal ellentétben ő azonban nem áll mindig a helyzet magaslatán. Sőt, egy kissé szétszórt és szórakozott, hóbortos figura. Cserébe viszont ő is félelmetes pontossággal lő. Csak ő általában nem Winchestert, hanem Coltot használ. Old Surehand nélküle magányosnak érezné magát.
Alakítója a filmben Paddy Fox volt.



Gyakran feltűnik még két másik humoros alak is a Winnetou regényekben. Rendszerint egyikük magas és vékony, másikuk alacsony és tömzsi. Ugyanúgy elválaszthatatlan barátok, mind Old Shatterhand és Winnetou, de sokszor képesek összeveszni a legapróbb dolgokon is. Olyankor aztán jó hosszú szóváltás következik közöttük. Aztán a nehéz szituációkban mindig kiderül, hogy mindez csak játékos évődés, és a két ember valójában nagyon is számíthat egymásra. A két karakter neve változó. Hol Köpcös Jemmy és Hosszú Davy, hol Dick Hammerdull és Pitt Holbers. (Pitt felel meg Davynek, Dick pedig Jemmynek). Mintegy játékos ellenpontjai Winnetou és Old Shatterhand komoly karaktereinek. Egy új filmváltozatba nem tudom, hogy kellenének-e. Szerintem éppen azért nem lennének feltétlenül fontosak, mert nem kellene idealizálni a főszereplőket. Nem kell, hogy Winnetou és Old Shatterhand baráti és bajtársi kapcsolatának, és esetleges súrlódásaiknak kivetülései legyenek. Az ilyeneket Winnetou és Old Shatterhand inkább intézzék el egymás között. (A Manitu bocskora című Winnetou-paródia azért volt jó, mert éppen erről szólt: a két vértestvér sokat vitázott ahelyett, hogy alternatív barátokat alkottak volna maguk mellé.)

Ha nagyon karikírozni akarunk, arra meg ott lehetne Dick Stone és Will Parker. (Egyébként lehet, hogy ők is ilyen párosnak készültek eredetileg, csak aztán May túlságosan hamar megszabadult tőlük ahhoz, hogy ezt a vonalat kibonthassa.)

Na szóval, hirtelen ennyien jutottak eszembe. Kíváncsi vagyok, lesz-e aki még ki akar hozni belőlük valamit.

Kamaszkorunk olvasmányai I. - A Winnetou-regények

Akkor most következzen valami „nagyon retro” bejegyzés! Avagy egy kis nosztalgia. Méghozzá gyerek- és kamaszkorom kedvenc könyveiről. Elsőként egy olyan darabról, amire elsősorban a szüleim generációja szokott nosztalgiával gondolni. Én meg még néhány ismerősöm már szinte régimódinak is számítottunk azzal, hogy ezeket olyan lelkesen olvastuk, illetve olyan lelkesen ajánlottuk a többieknek is. De legutóbb, mikor körbeültünk a haverokkal egy szőnyegen, és Mikkamakka a térdén kersztbetéve a tollát, azt mondta: „Térdből lelőlek!”, na akkor összenevettünk, és konstatáltuk a kellemes közös élményt.

Szóval: a Winnetou-regények.

Micsoda szörnyűségesen megírt, erőltetett, izzadtságszagú, blődli történetek ezek, és hogy szerettük, szeretjük őket mégis! Nem is nagyon értem, hogy miért. Ha már elmúltál húsz éves, és még egy May-regényt sem olvastál, akkor nem hiszem, hogy revelációként hatna rád, ha most elkezdenéd olvasni. A karakterekben semmi életszerű nincs, a történetek fordulatai nagyon kiszámíthatóak, és időről időre ismétlődnek. (Az egyetlen valóban izgalmas és viszonylag nehezebben kiszámítható regény szerintem a Medveölő fia; az is csak a végén válik ilyenné, mikor a „jó” főszereplők fortyogó gejzírek között rohangálva próbálják megmenteni egyik jóbarátjukat az emberáldozattól egy monumentális csatában. Na, az tényleg üt.) Tíz és tizenhat éves kor között viszont megfog, és nem ereszt. Általában azt szokták mondani, Karl May és az ő hatalmas sikere egy hatalmas rejtély.

Én sem tudtam leállni a könyveiről, akkor sem, amikor már érzékeltem, mekkora marhaságok vannak bennük. De volt egy jó taktikám erre. Fejben továbbgondoltam, hogy úgy mondjam, dekonstruáltam a műveit. Erre az a körülmény adott alkalmat, hogy a történetek nagy részét az egyik szereplő, Old Shatterhand meséli el. Abból kiindulva, hogy egy regényt akkor tudunk élvezni, ha beleléljük magunkat, hogy amit elmesél, az tényleg megtörténhet feltettem a kérdést: Ebben az adott esetben mi történhetett valójában? Miért úgy meséli el ezt a történést Old Shatterhand, ahogyan meséli? Hol csúsztathat? Mit akar másképpen láttatni velem?
Anélkül, hogy tudtam volna, forráskritikát alkalmazva konstruáltam újra egy-egy történetet. (Megkockáztatom, hogy ennek később a történeti kutatói munka során is jó hasznát vettem.) És közben még mindig remekül szórakoztam.

Mert Karl May regényei tipikusan azok a sztorik, amikben vannak jó alapötletek, csak az egész valahol félrecsúszik, ezért néha utólag elmesélve jobban hangzanak, mint magadnak olvasva. Az ilyen regényekből érdemes filmeket csinálni: ha a rendező és a forgatókönyvíró elég merész, és meri továbbgondolni az alapanyagot, akkor remek dolgok jöhetnek ki belőle. A Karl May-regények filmváltozatai egyébként sokat javítanak az írások blődliségén, és ez jó. De szerintem a karakterekből még ennél is többet ki lehetne hozni. Csak manapság már senki nem akarna Karl May-regényből filmet csinálni, mert egyrészt kezd kimenni a divatból a Vadnyugat-kultusz, másrészt a régi filmek olyan kultikusak, hogy senki nem merne azokkal versenyre kelni. Ugyan ki merné lejátszani a vászonról a két háborús hőst, Pierre Brice-t és Lex Barkert?

Azért én adok néhány tippet a karakterek értelmezéséhez, akár egy leendő filmhez. Íme:


Winnetou: apacs harcos (Old Shatterhand szerint egyenesen főnök), az USA és Mexikó határán élő Shis-Inday (Hegyi Erdők Népe) vagy Mashgalénde (Hegymelléki Nép) törzsből, amelyet a fehér emberek csak Mescalero (Meszkaléró) törzsnek neveznek a mezcal (mexikói agavé) növény (illetve az ebből készült szesz) nevéről. Winnetou neve a Wikipédia szerint Égő Vizet jelent, tehát lehetne akár Whiskeynek vagy akár Mezcalnak is fordítani. De én úgy érzem, ez inkább a személyisége kettősségére, a benne rejlő nyugodtság és hevesség váltakozására utalhat.
Hogy milyen ember Winnetou? Egy nemes lelkű és hősies indián harcos ugye, de emellett… Én úgy látom, hogy amolyan izgága, nyughatatlan, olyan aki folyton keresgél valamit, és mindemellett nagyon elüt a környezetétől. Más mint a legtöbb valóságos indián hős, akit ismerünk (és akikről általában filmet készítettek). A hunkpapa (lakota) Tatanka Iyotake (Ülő Bika), az oglala Tašunke Witko (Bokros Ló), a szeminóle Osceola (vagy Osszijahola) vagy a Winnetouval rokon nyelvet beszélő csirikahua-apacs Goyalé (Ásító, harci nevén Geronimo) mind nagy harcosok voltak, de szabadságharcosok, akik a végsőkig ragaszkodtak törzsükhöz, népükhöz, annak szabadságához. Winnetou egyáltalán nem ragaszkodik a maga népéhez. Nem mintha nem szeretné a törzsét, de nem nekik áldozza az életét, nem kifejezetten értük harcol. Össze-vissza kalandozik fel és alá Amerikában, és haza csak néha tér az övéihez. Ezért sem hiszem, hogy főnök lenne. Winnetout valószínűleg egész életében valami feszítő, nyugtalan kíváncsiság hajtotta új tájak és emberek megismerésére, kalandok keresésére. Ez magyarázhatja azt is, miért olyan kíváncsi a fehérek életére és szokásaira (anélkül, hogy azokat át akarná venni), miért beszéli olyan jól a nyelvüket, és miért viseli olyan jól Old Shatterhand időnkénti túlzásba vitt keresztény moralizálásait. (Sőt talán még fogékonyság is van benne ez utóbbiakra.)
Ez a nyugtalan kíváncsiság valószínűleg kezdettől meglehetett az apacs fiúban, és csak ráerősíthetett messziről jött sápadtarcú tanítómestere, akit a Mashgalénde nép befogadott, és Kleki Petrának (Fehér Atyának?) nevezett el. (Eredeti nevét nem tudjuk meg.) Kleki Petra a leírás szerint olyan kis termetű, Yoda-szerű figura, aki fiatal korában forradalmár volt Európában (de nem tudni, hol). Mikor már nem volt mit tanítania tovább Winnetounak, feláldozta magát érte: egy fehér vadász puskája elé vetette magát, aki eredetileg Winnetout akarta volna lelőni.
Winnetou életébe a nagy kaland lehetősége Old Shatterhand személyében érkezik meg. Winnetou testvérévé fogadja a vele egykorú ifjú fehér vadászt, aki megmentette az életét. Shatterhand sokáig az apacsok között marad. Hosszú vándorlásuk Winnetouval egy újabb tragikus esemény kapcsán kezdődik el. Egy kétszínű aranyásó, Santer támadja meg a „meszkalérókat”, és az ő bandájával vívott harcban elesik Incsu Csunna (Jóságos Nap), Winnetou apja, és halálos lövést kap Winnetou húga, Nso Tsi (Szép Nap) is (aki viszonzatlanul szerelmes volt Old Shatterhandbe). Winnetou és Old Shatterhand ekkor hegyen-völgyön át a gyilkosok nyomába erednek, de miután a banda utolsó tagját is kinyírták (Santer pedig magára robbantotta a rejtekhelyéül szolgáló barlangot), akkor sem tudnak leállni. Innentől kezdve fel-alá vágtáznak Amerika-szerte, felszámolják a gonosz rablóbandákat, és igyekeznek megakadályozni az őslakosok és a fehérek közötti összeütközéseket. Néha tényleg zavarbaejtő, hogy Winnetou mi mindent megtesz számára ismeretlen fehér emberekért, még olyanokért is, akiket egyáltalán nem kellene sajnálnia. Old Shatterhand és Old Firehand kedvéért egyszer még arra is hajlandó, hogy megakadályozzon egy vonatrablást, pedig tudja, hogy a vasút, illetve úgy általában a sápadtarcúak infrastruktúrája balsorsot hoz az indián törzsekre. (Igaz, hogy ez esetben a vonatrablók vezére Winnetou régi ellensége, Parrano, a fehér törzsfőnök, akivel a meszkalérónak elszámolnivalója lenne. Talán ezért…)
Winnetou legfontosabb attribútuma egy fénylő szegekkel kivert puska (az Ezüstpuska), amelynek állítólag még hangja is jellegzetes; kalandjainak társa pedig (Old Shatterhand mellett) hűséges és okos fekete lova, Ilcsi (Szélvihar). Az apacs főnök alakítója a leghíresebb filmváltozatokban Pierre Brice francia színész volt.



Old Shatterhand
Azaz: a Lesújtó Kéz. Igazi neve valószínűleg Karl. Barátai Charlie-nak szólítják, de többször is hangoztatja, hogy ő igazából német. Eredeti szakmáját tekintve földmérő. Kemény öklű verekedő, kocsmában és a harcmezőn egyaránt, de a kést és a lőfegyvereket is jól kezeli. Talán a lasszóvetés az egyetlen, amihez kevésbé ért. A Winnetou-regények nagy részében ő az elbeszélő is. Karl May egyébként állítólag Xantus Jánosról, a nagy magyar utazóról mintázta. De ez talán túlzás. Csak annyit állíthatunk biztosan, hogy Xantus János feljegyzéseit is felhasználta a regényeihez. (Xantus is földmérő volt az Atlantic & Pacific vasútépítő társaságnál, egyesek szerint az ő leírásai adták az alapot Bancroft, a részeges főmérnök vagy Mr Henry, a fegyverkovács alakjához.) De maga Old Shatterhand inkább az írónak valamiféle idealizált alter egója. Végül is számtalanszor elmondja a regények során, nemcsak azt, hogy német, hanem azt is, hogy szász (mintha Drezdára is utalásokat tenne). És hát, na, mégiscsak Charlie-nak hívják.
Hogy milyen ember Old Shatterhand? Az ő nimbuszát sem akarnám lerombolni. De azért ne idealizáljuk. Olyan embernek képzelem el, aki tényleg hősies és olyan bizalomkeltő kisugárzása is van, mint Lex Barkernek volt, és ezzel sok embert meg tud nyerni és a maga oldalára tud állítani. De azért szerintem van Old Shatterhandben némi kisebbségi komplexus is. Valószínűleg ezért érzi szükségét, hogy kalandjait és hőstetteit a képtelenségig kiszínezve adja elő, és a maga szerepét mindig a kelleténél jobban is előtérbe tolja, a hibázni nem tudó vezető és a tévedhetetlen nyomolvasó képét sugallva elbeszélésének hallgatói felé. Mintha nem hinné el, hogy amit tesz, úgy is rendkívüli, ha nem akarja ilyennek beállítani magát.
Például megpróbálja elhitetni az olvasóval, hogy a Vadnyugatra már olyan elméleti tudással felvértezetten érkezik, hogy mind céllövésben, mind vadló-betörésben már az elején lekörözi tapasztalt mesterét, Sam Hawkinst. Egy leendő filmben ez akár jó poénforrás is lehetne: megnézhetnénk, hogy a néha tódító és amellett áhítatos keresztény moralizálásra hajlamos Old Shatterhand mellett hogyan mesélné el közös hihetetlen kalandjaikat, a humorral és öniróniával is bőven ellátott Sam Hawkins vagy a mindig lényegretörő Winnetou.
Minden látszólagos idegesítő szokása ellenére Winnetou feltétlenül ragaszkodik Old Shatterhandhez, akivel számtalanszor megmentik egymás életét. Igazi szoros, önzetlen barátság az övék. Bár elképzelhető, hogy ez a nagyon szoros kapcsolat valamivel talán fontosabb a családját elvesztett Winnetounak. Shatterhand kicsit fellengzősebbnek tűnik. Talán, európai eszével a szüntelen kóborlást, a gyökértelenséget sem fogja fel olyan tragikusan, mint egy indián. Ennek ellenére ő is ragaszkodik Winnetouhoz, ő is testvérének tekinti az apacsot. Nemcsak hízeleg neki Winnetou ragaszkodása, de talán meg is hatódik tőle. És bár magának kevésbé vallja talán be, de nagyon sokat tanul is az egészből.
Old Shatterhand két puskát is tart magánál: az egyik, a hagyományosabb „Medveölő”, a másik egy újfajta fegyver prototípusa, atyai jóbarátja, a puskaműves Mr Henry műhelyéből, Saint Louisból. Ez a fegyver a Henry-féle ismétlőkarabély, amellyel vagy húsz lövést lehet leadni újratöltés nélkül. (Ez akkor még nagy ritkaságnak számított.) Old Shatterhand kalandjainak társa még Hatatitla (Villám) nevű fekete lova, valószínűleg közeli rokona Ilcsinek. Korábban Charlie-nak volt egy Swallow (Fecske) nevű szintén fekete lova is, de nem derül ki, vele mi lett.
A filmváltozatokban Old Shatterhandet a már emlegetett impozáns megjelenésű amerikai színész, Lex Barker játszotta.



Old Firehand
Az Öreg Tűzkezű. Igazi neve nem derül ki a könyvből. Sőt még nemzetisége sem. Csak annyit tudunk róla, hogy ő sem Amerikában született; erdész volt az „Óhazában”, aztán munkáját vesztve Amerikába vándorolt ki, ahol prémvadászként kezdett tevékenykedni. Old Firehand afféle tekintélyt parancsoló, tiszteletreméltó figura: hatalmas termetű, erős, ugyanakkor valószínűleg jóval kevesebbet szövegel, mint Old Shatterhand, ezáltal valamiféle titokzatosság is körbeveszi. Nyugodt, megfontolt ember benyomását kelti, igazi vezér-alkat. Egy vízesésekkel körülvett nehezen megközelíthető barlangrendszer (a Sziklavár) „tulajdonosa”. Ezen a rejtekhelyen tárolja értékes prémjeit, és itt látja vendégül időről időre barátait is: Old Firehand Sziklavára a Vadnyugat számos nagy vadásza számára fontos találkozóhely. Többek között nála szoktak összefutni az „Öreg Kezek” (Firehand, Shatterhand, Surehand) is. Valamint mindegyikük ismerősei, barátai, harcostársai. Egy idő után azért Firehand ráfizet a fene nagy bizalomra: kiderül, hogy a Sziklavárba vezető titkos utakat több ember ismeri, mint kellene. Egy ismerős ismerőse végül elárulja a titkos utat a rejtélyes Parranónak, a Fehér Törzsfőnöknek, aki vegyes (de főleg indiánokból álló) bandájával betör a Sziklavárba és nagy mészárlást rendez Old Firehand cimborái között. Maga Firehand is súlyosan megsebesül és fogságba esik, és csak Sam Hawkins leleményességének köszönhetően sikerül kiszabadulnia. Nagy bánatára viszont (sebe miatt) a Parranóval való leszámolást már Winnetoura kell hagynia.
Old Firehand Old Shatterhanddel és Winnetouval ellentétben elég sikeres a nőknél. Igaz, többnyire balszerencsét hoz azokra, akikkel összejön. Első feleségét még az Óhazából hozza magával, de az asszony Amerikában hamar meghalt. Firehand második felesége indián nő, egy fiuk is születik, Harry. Harmadik feleségével már meglett emberként ismerkedik meg, és ez a nő jóval fiatalabb nála, ami még nem lenne baj, csakhogy… Csakhogy Old Firehand ekkor szerencsétlen módon lecsapja Winnetou kezéről az egyetlen lányt, akivel az apacs harcos meg tudna állapodni. Winnetou azonban lemondani is képes, mivel érzi, hogy Ritana nem őt szereti. (Bizony, még ilyen szerelmi drámák is vannak ebben a könyvben.) Sajnos Ritana is meghal, éppen a már emlegetett Parrano bandája öli meg. Winnetou és a már felnőtt Harry bosszulják meg a halálát.
Firehandnek állítólag még egy zabigyereke él valahol egy kis vegyes lakosságú mexikói-amerikai határvárosban. Az anyja egy északról jött angol anyanyelvű nő. Old Firehand a róla szóló filmben visszatér ehhez a titkos családjához, de nem tudja megszokni a letelepedett életmódot, és hamar visszamegy a prémvadásznak.
Érdekes, hogy Winnetou élete nagy szerelmi csalódása után is szívesen kalandozik és vadászgat együtt Old Firehanddel. Az is lehet, hogy később éppen az vezeti ebben, hogy Ritana elvesztése neki is ugyanúgy fáj, mint fehér barátjának. Winnetou ezenkívül nagyon jóban van Harryvel is, mintha saját soha meg nem született gyermekét látná benne (noha kora szerint Harry inkább az öccse lehetne).
Old Firehand lovának és fegyverének nevét nem tudjuk. Az egyetlen filmben, amelyben megjelenik (bár a karakter ennél több szereplést érdemelt volna tekintettel könyvbeli szerepére) Rod Cameron alakította.

(Folytatjuk)

Pan Sławomir elköszönt

„1930. június 29.-én születtem. Nem emlékszem, hogyan történt, kénytelen vagyok hát elhinni. Ha megkérdezné a bíróság, valóban megszülettem-e, nem mernék rá megesküdni, mert én személy szerint nem emlékszem semmire. Ha van valami más élet a halál után, valószínűleg a halálomra sem fogok emlékezni. Elég szomorú, mert ez azt jelenti, hogy nem lehetünk biztosak sem abban, hogy vagyunk, sem abban, hogy nem vagyunk.”
(Sławomir Mrożek)

Higgye el, pan Mrożek, én manapság egyre nehezebben vagyok biztos bármiben is, de most, hogy visszagondolok arra, amikor egyszer találkoztam Önnel, nagyon nehéz elhinnem, hogy Ön már nem velem egy Világban járkál...

Hol rabság van...

Hát elkezdődött az új tanév. És mit hoz nekünk ez az új tanév?
-Mégiscsak lesz iskolarendőrség. Régi jó szokás szerint a nyilvánvaló hülyeséget, amit egyszer már sikerült szerencsésen elbuktatni, most a hatalom fű alatt, sunyin, hirtelen, a közvélemény megkerülésével vezeti be, remélve, hogy senkinek nem tűnik majd fel. Az egész élét azzal akarják tompítani, hogy azt ígérik: nem minden helyen lesz bevezetve ez a rendszer, csak a „problémás helyeken. Hát igen… Már meg is teremtették az állami diszkrimináció újabb formáját. Azok az iskolák, amelyek mellé őröket állítanak, ezentúl megbélyegzett helyek lesznek. „Problémás” iskolák, ahová alapból „problémásnak” minősített gyerekek járnak. És vajon kik fognak iskolaőrnek jelentkezni. Elkötelezett, gyerekeket szerető, nagy empátiával rendelkező tisztes férfiak? Vagy inkább szadista és hatalmaskodó hajlamú, munkanélküli alkoholisták és kötekedő kedvű gárdisták? Nekem nagyon nincsenek illúzióim. Leteszik egy új csendőrség alapjait. De ez még csak a kezdet! Vagy azt hiszitek, nem fognak különböző hangzatos neveken nevezett őrök állni az iskolák után a hivatalok, a közmunka-irodák, az egyetemek, a munkahelyek és persze (nyilván) a szavazóhelyiségek mellett?
-Lesz egész napos suli. Akinek élnek még a nagyszülei, annak is. Lesz egész napos tanítás, délután tesiórákkal, napközivel, hogy aztán a gyerek, ha hazament, nekiállhasson a házifeladatának is. Szép zombinevelés lesz.
-Van már pedagógus-életpályamodell. Amit persze majd a hatalom kedve szerint változtathat, amikor akar.
-Van kamu-fizetésemelés a tanároknak. Cserébe elképesztően megemelt óraszám. A kettőt összeadva pedig sehogyan nem jön ki az ár-érték-arány.

A jövő elkezdődött. Szabad országban, lenézett, rab emberek, jobbágyok nevelése, állami jobbágyok által.

http://www.ujasz.hu/itthon/6700-egy-pedagogus-halas-koszono-levele-orbanhoz