Tavaly tudtam például meg, hogy a mai általános magyar értelemben vett táncházat, azaz táncháznak nevezhető bulit Kolozsváron már 1937-ben tartottak. Hogy hogyan és miképpen, és miért tekintem én ezt a mai táncházak elődjének?
Kolozsvár, mint szokásos nagyváros, akkor már régóta egy nagy kulturális olvasztótégely volt: rengetegféle ember lakott ott, rengetegféle helyről jött különböző társadalmi állású emberek. A környező vidékek falvaiból és a távolabbi vidékekről is sokan jöttek oda dolgozni. Az egy-egy faluból jött fiúk és lányok szabadidejükben összejártak szórakozni Kolozsváron is. Ha volt közöttük, aki tudott zenélni, táncoltak is. Ha nem, sokszor akkor is táncoltak, simán énekhangra.
A Kolozsváron élő írónak Balogh Edgárnak jutott eszébe, hogy lehetne egyszer egy olyan bulit is tartani, ahol a különböző falvak fiataljait hozzák össze egy helyre, hogy legyen alkalmuk egymással megismerkedni, beszélgetni és táncolni is, és hogy ezáltal még kevésbé érezzék elveszettnek magukat ebben a nagyvárosban, hogy tudatában lehessenek, hogy nem csak az ő falujukból vannak itt hasonló sorsú lányok és legények.
Balogh Edgár amúgy egy elsősorban társadalmi kérdések iránt érdeklődő újságíró és szerkesztő volt, és szívügyének tekintette, hogy segítse a szegény, elnyomott emberek társadalmi öntudatosodását és szervezkedését, szóval a civil önszerveződést és érdekérvényesítést. A népművészet bemutatását eszköznek is tekintette egyrészt arra, hogy tudatára ébressze a paraszti népességet annak, hogy milyen művészeti kincs van a kezükben, és ez önbizalmat is adjon nekik, másrészt arra, hogy közelebb hozza egymáshoz a parasztokat és az értelmiségi fiatalságot. Nem véletlen, hogy diákkorában, amikor még Cseh-Szlovákiában élt, egyik alapítója volt az ottani magyar diákok egyik mozgalmának, a Sarlónak, amely kezdetben a regöscserkész mozgalom egyik ága volt, tagjai járták a falvakat és népdalokat, néptáncokat gyűjtöttek, de közben szociológiai felméréseket is végeztek.
1935-ben Balogh Edgárt, mint „kommunistagyanús elemet” „rendezetlen állampolgárságára” való hivatkozással kiutasították Cseh-Szlovákiából, és ő ekkor visszatért szülőhelyére, Erdélybe (ahol csak első éveit töltötte, mivel a család hamar átköltözött Pozsonyba). Mikor behívták a román hadseregbe, nagyrészt olténiai parasztokkal került egy helyre, és elmondása szerint ők nem csak románul tanították meg, de bevonták gyönyörű körtáncaikba is, amihez úgy látszik Edgárnak szintén jó érzéke volt. A katonaságtól leszerelve Kolozsváron lett újságíró és az irodalmi élet egyik fontos szervezője. Ekkor kezdett a gondolattal foglalkozni, hogy megvalósítja ezt a fent említett népművészeti estet, ahol a különböző falvakból érkezett fiatalok Kolozsváron nem színpadon, az „úri közönségnek” produkálják magukat (mint az akkori idők Gyöngyösbokréta-mozgalmában), hanem egymásnak, a hozzájuk hasonló városba szakadt falusi fiataloknak mutatják be a maguk táncait, tulajdonképpen kötetlenül.
Ez a terve 1937 októberében valósult meg. A résztvevő fiatalok Székről, Tordaszentlászlóról, Nyárádmagyarósról, Szászlónáról, Györgyfalváról és a Kolozsvár melletti Hóstátról érkeztek. A buli helyszíne egy tiszti kaszinó (!) volt. Az viszont rejtély, hogy honnan szereztek olyan zenészeket, akik ennyiféle falu zenéjét el tudták játszani. Valószínű, hogy az egészet hosszas szervezés előzte meg, és a legtöbb helyről elhívták a kolozsvári írók az ottani adatközlő zenészeket.
Tény, hogy az esemény megvalósult, és a résztvevő fiatalok többnyire remekül érezték magukat. Az egymást addig gyanakodva méregető vagy elkerülő különböző vidékekről származó emberek között életre szóló barátságok is köttettek.
Balogh Edgár az egészről így számolt be később az emlékirataiban:
[Később, ki tudja honnan, a bulira betoppant két arrajáró francia vendég is]
„A két francia nem értette, miért nincs itt se színpad, se nézőtér, mégcsak belépődíj se. (…) Egymás örömére gyűlt össze most a másik Kolozsvár, az idebenn rejlő falvak új nemzedéke. (…) A boldog fiatalok először léptek ki megalázott sorsuk rejtekéből, s hívei maradtak a népfrontmozgalomnak.”
(Balogh Edgár: Szolgálatban. Egy nemzedék története 1935-1944)A szervezők az est emlékére a táncosok között egy csomó könyvet is kiosztottak (Tamási Áron, Kós Károly és Balázs Ferenc műveit), valamint egy-egy belépőt Kós Károly: Budai Nagy Antal című történelmi színművének bemutatójára.
(Nem tudom, él-e még valaki az akkori résztvevők közül, de ha igen, sürgősen fel kéne kutatni, és interjút készíteni vele.)
Ilyen előzmények után szinte akár fájó is lehet, hogy több mint harminc évet kellett várni, amíg az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekből egy igazi mozgalom lett. Ezalatt felnőtt egy új generáció. Nade ez a Mozgalom most itt van, megvan mindnyájunk örömére, és büszkeségére is.
(Hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy ekkorára terebélyesedjen az egész Mozgalom, hogy tényleg ennyien tudják csinálni, annak technikai feltételei is voltak, amik a két világháború között, és közvetlenül a II. világháború után az első nagy magyarországi néptáncos nekibuzdulások idején még nem voltak meg. Konkrétan a hangrögzítés és a filmezés fejlődésére gondolok. Azaz arra, hogy ilyen sok ember ilyen szinten foglalkozhasson paraszti zenével és paraszttáncokkal, ahhoz kellett az, hogy az eredeti népzenei és néptáncos gyűjtések anyagához sok ember nagy mennyiségben hozzáférhessen. És ez nemcsak azon múlt, hogy az Akadémia milyen felvételeket ad ki vagy nem ad ki, hanem azon is, hogy amelyik együttesnek nincs saját képzett zenekara, annak a próbatermében is lehessen magnó és videólejátszó. Azt hiszem, érthető, miért.)
Sajnos az idei Táncház Napján, mármint az emléktábla alatti táncoláson és a hasonló rendezvényeken nem tudtam ott lenni. (Bár ott voltam a nagyszabású Moszkva téri flashmobon, ahol rengetegen jártuk együtt a kalotaszegi csárdást és a legényest, a közelgő Táncház-napra és a Mozgalomra való figyelemfelhívásként.) Miért? Mert éppen egy távoli ponton próbáltam az együttesemmel egy nagy horderejű, fárasztó és energikus műsorszámot.
Ennek kapcsán aztán el is gondolkoztam a színpadi és a színpadon kívüli tánc kapcsolatáról. Oké, hogy most itt vagyok, ugrálok egy próbateremben, ahelyett, hogy Ady Endre szobra alatt ropnám a barátaimmal kötetlenül, ezt a „történelmi körülmények” hozták így, de amúgy vonható-e a kettő, mármint a két tevékenység között éles határ, illetve lehet-e mondani, hogy a kettő teljesen más, és ha igen, van-e, ami a kettő közül fontosabb nekem, mint a másik?
Ez egyébként olyan dilemma, amivel minden ember szembesül, aki elkezd együttesben is táncolni.
Főleg az utóbbi egy évtizedben, mikor egyre inkább az kezd lenni a trend (sajnos), hogy néhol (leginkább Budapesten) kezdenek egyre jobban elkülönülni a néptáncosok, akik együttesben táncolnak (és akár ebből élnek, akár nem, felvesznek valami kellemetlenül „profi” szemléletet) és a „táncházasok”, akik táncházakban tanulnak meg táncolni és az egészet csak a maguk örömére csinálják. A dologban az a rossz, hogy a „néptáncosok” számára elvész maga a tánc öröme, a buli érzése, ha az egészet csak színpadon csinálja az ember, akkor meg mi értelme van az egésznek? A „táncházasok” meg sokszor nem néznek eredeti felvételeket paraszti adatközlőkről, így meg az állandóan hangsúlyozott „autentika”, „autentikusság” veszhet könnyen el a táncokból.
De ez a dilemma, a „színpad vagy táncház”, „élő népzene/néptánc vagy múzeum”, „paraszti vagy értelmiségi néptáncmozgalom”, „Gyöngyösbokréta vagy Muharay-iskola”, „saját táncok vagy mindenféle néptánc” stb., ez is megvolt már az első nagy magyar néptáncmozgalom (a ’30-as évektől mondjuk 1949-ig) idején is, és a kettő között a mozgalom nagy teoretikusai különbözőféleképpen próbálták megtalálni az egyensúlyt. Ami baromi nehéz, már csak gondolatban is. Én is nap mint nap megküzdök vele, és egyensúlyozok, bár általában több kérdést találok, mint választ.
Itt van mindjárt az első kérdés: mit jelent az, hogy a néptáncmozgalommal saját hagyományainkat őrizzük? Mi az hogy saját? A saját családunk tánca? (Aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy még nagyszüleit, szüleit is látta táncolni, hallotta zenélni autentikusan, az hozzáteheti-e a magáét?) A saját falunk tánca? A saját régiónk tánca? A nemzetünk tánca, azaz a velünk egy nyelvet beszélők tánca? A saját makrorégiónk, a Kárpát-medence tánca? Vagy ennél is tágabb kategória?
És mit csináljon, aki olyan vidékről származik, ahol nem készültek nagy néprajzi gyűjtések? Az kiét tanulja, ha hajlamot érez magában, hogy néptánccal foglalkozzon?
Itt akármit csinálunk, akaratlanul is rögtön szétválik a profizmus és az amatőrizmus. Mert abban mindenki egyetértett már régen is, hogy a néptánc csak akkor maradhat fenn autentikusan, hogyha a színpadi tánc és a táncházi tánc egymást kiegészíti, egymás mellett létezik. Akkor pedig lesznek profi néptáncos csoportok is akikkel szemben viszont igény lesz, (és a tagoknak maguknak is igényük lesz arra, mert az önfejlesztés eszközének tekintik), hogy többféle régió táncait is megtanulják. Másrészt, ha éltetni akarjuk a dolgot és nem sterilizálni, annak sem vethetünk gátat, hogy az egyes régiók öntudatos amatőrjei egymástól ellessenek mozdulatokat, és azt a sajátjukba beépítsék.
Mint már mondtam, én is egyensúlyozgatni próbálok ezek között. Hogy magammal kapcsolatban mire jutottam?
Egyrészt arra, hogy manapság már sokkal inkább tekintem magam „táncházasnak”, mint akár félprofi néptáncosnak. Jobban tudok örülni egy remek táncháznak, mint egy fellépésnek. Nincs igényem arra (bár soha nem is volt), hogy szólótáncversenyen induljak, szerintem nem is bírnám azt a helyzetet. Számomra a néptánc szórakozás, és nem tudom elképzelni, hogy abban kerüljek versenyhelyzetbe. A versenyhelyzeteket egészen más műfajokban keresem, más szóval egészen más dolgokban van meg az igényem arra, hogy összemérjem a tudásomat másokkal. Színpadi kifejezésformának pedig saját esetemben sokkal inkább tekintem a színjátszást, mint a táncot. Hogy akkor miért nem tudok lemondani mégsem az együttesben való táncolásról is? (Hogy miért gyakorlok féktelenül ugrálós szlovák táncokat, ahelyett, hogy veletek ünnepelném a Táncház Napját a Liszt Ferenc téren?)
1. Egyrészt mert ez számomra is az önfejlesztés eszköze. Szeretnék új táncokat tanulni, saját mozgáskultúrám fejlesztése érdekében, ezt pedig leginkább és legmagasabb színvonalon egy együttes tudja biztosítani.
2. Mert még mindig nem mondtam le arról, hogy a néptáncot mint kiegészítő elemet használjam a színpadi történetmeséléshez, azaz a színjátszáshoz. Ehhez egyrészt szükséges az, amit az előzőben mondtam, önmagam folyamatos fejlesztése ilyen téren is. Másrészt az együttesi fellépés egy segítséget ad a színpadi fegyelemhez is. Hogy hogyan egészítheti ki a néptánc a színjátszós kifejezésformákat. Éppen ezen gondolkozom, és ezen próbálok dolgozni. Például abban a darabban, amit múlt nyáron csináltunk a Nótakocka Akadémiával, abban a tánc szerintem remekül adta hozzá a magáét a darabhoz és a szerepemhez. (Az egész, időhiányból fakadó részleges kidolgozatlansága ellenére is.) Konkrétan, hogy mindenki repülni próbált a darabban, és az én karakterem repülését remekül kifejezte egy magasra ugrálós őrkői romános, azt is, amikor megtalálta a repülést, a felszabadultságot, és utána szerintem annál hatásosabb volt a zuhanás, a bukás ábrázolása. Az egésszel csak az a baj, hogy nehezen találok ehhez partnereket, akiknek egyaránt lenne hajlamuk a magas szintű néptáncra és a színészi önkifejezésre is, ugyanakkor nem teljesen profik. De azt hiszem, például Szovárdban, Mikó Zoltán dédunokaöccsében biztos jó partnerre találnék ehhez.
3. Mert jó dolog különböző vidékek viseleteibe beöltözni. Méghozzá akként, hogy ezek nem színpadi jelmezek, hanem a részemmé válnak, úgy mintha tényleg saját mindennapi viseleteim lennének. Lehet, hogy piperkőc vagyok, lehet hogy nevetséges, de komolyan mondom: nekem ez fontos, és jó érzést ad.
És akkor most következzen néhány idézet is a témában, mert azok mindig jól jönnek.
Tudatosítani kell azt a külön színt, külön mezőgazdasági és külön etnográfiai jelleget, amellyel egy-egy táj részt vesz az ország egész képének kialakításában. (…) Ezek komoly és jelentős kulturális erők lehetnének, mert a különállás és a külön jelleg becsvágyat fejt ki, és a táji és népi színek kifejtése és kifejezése nagyon gazdagítaná az ország parasztságában az egyes külön tulajdonságok skáláját és ezzel az emberi értékeket is.”
(Szabó Zoltán: A magyar népi művelődéspolitika feladatai)
„A nép között élő művészetté kell, hogy váljon a tánc. (…) Ahol tánchagyomány van, ott tánccsoportnak is lennie kell, ahol tánccsoport van, ott élő népi tánc is kell, hogy legyen. (…) A színpadi művészetet állandóan termékenyítenie kell a népi művészetnek, attól el nem szakadhat, a színpadi művészetnek is népi művészetnek kell maradnia, csupán más körülmények között, magasabb művészi igények kielégítésére. Viszont az élő néptánc számára is serkentő, segítő hatással van a színpadi tánc. (…)
A népi tánc önmagában is művészet, a nép nem alkot hazugságot. Népünk táncaiban sem formalizmussal, sem giccsel, sem hazugsággal nem találkozunk. (…)
[Viszont]
Nem az a fejlődés útja, hogy művészetünkből múzeumot csináljunk, hogy leszűkítsük azt a parasztság kizárólagos tulajdonává. És ha a mondanivaló fejlődik, fejlődnie kell a tartalmat kifejező formáknak is.
[Viszont]
Általában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mikor táncról beszélünk, elsősorban mindig táncoló emberekről van szó. Nem a táncok, formái, jellege, stílusa az, amivel nevelni tudunk, hanem a mögöttük álló emberek példája. A forma, a jelleg, a stílus, a viselet mind-mind csak az ember közérthető és művészi szép módon való kifejezését szolgálja.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)
Ilyenek jutottak eszembe. Mindenesetre akár így, akár úgy, ünnepeljük meg ezt a mai napot tánccal és zenével, vagy akár csak egy kis zenehallgatással, és éltessük tovább a szép dolgokat erőnkhöz mérten, ahogy tudjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése