A suliról, repülve

„Van egy osztály. Repülni szeretne. Járnak ide tizenéves gimisek, egyetemisták közel a húszhoz, meg a harminchoz. Nézik, csinálják, a hogyan tovább-ot. (…) Papírrepülőt biztosan tudnak hajtogatni. Az már elégséges?”

Miket meg nem talál az ember néha! Nemrég kezembe akadt egy lap, rajta a saját írásommal. Kb egy éve írtam tele. Mi volt egy éve?
Kb egy éve állt össze a Nótakocka Akadémia társulata, és akkor kezdtük el próbálni azt a bizonyos lesújtóan kritikus darabot, amit aztán a Tóparton adtunk elő. Hm. Naivak voltunk és lelkesek, azt reméltük, ezzel a mi naiv lelkesedésünkkel, elszántságunkkal és energiánkkal majd felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy bizony komoly bajok vannak itthon az oktatással, és ahogyan most belenyúlni készülnek az egészbe felülről, az csak rontani fog a helyzeten. Ezt akartuk valahogyan jelezni, önjelölt vészcsengőként, vészmadárként.
A darab nem lett olyan ütős, és el sem jutott annyi emberhez, mint reméltük. De kezdetnek jó volt, mert összehozott egy remek társulatot.
Ma már a társulat tagjai is szanaszéjjel kószálnak, és csak reménykedünk benne néhányan, hogy összeállunk még. Nekem hiányzik az a fajta performance-színház, amit akkor csináltunk. (De a Katona József Színház Ifjúsági Klubja, úgy látszik sikerre vitte.)

Nade: Mi van a céllal? Tavaly is pont az érettségi időszakban kezdtük el a próbákat. (Néhányunkat érintett is az érettségi. Másokat az egyetemi "átalakítások".) Most is érettségi időszak van. Akkor: a fejetlenség és a menekülés érzése sokakban. És ma? Vajon statisztikai adatokkal igazolhatóan csökkent a kivándorlási kedv? És kedvtől függetlenül: kevesebben fogják az idén érettségizők közül elhúzni a csíkot, mint tavaly?
Próbálkoztunk, ahogy tudtunk. Eljutott, ahány emberhez eljutott.
Az azóta eltelt egy évben pedig: még drasztikusabb átalakítások kezdődtek. Ennek már volt hatása. A maga ijesztő agyatlanságával felrázott egy csomó embert. Közülünk néhányan (külön-külön vagy együtt) csatlakoztunk azokhoz, akik a színháznál valamivel drasztikusabb, de legalábbis feltűnőbb eszközöket is bevetettek a Célért. Ha volt egyáltalán "a Cél". Inkább csak egy álom, elképzelés.

Nade: Mi volt azon a lapon, amit ma találtam?
Előadásunk összeállításának kezdetén mindenki teleírt egy lapot gondolatairól, dühéről, szomorúságáról és szép emlékeiről, de főleg nyugtalanító kérdéseiről a sulival kapcsolatban. Minden, ami iskola, minden ami tanulás/oktatás/nevelés. Volt olyan is, aki versben írta. Ez lett a kiindulási alap. Hát ezt a lapot találtam most meg, az én lapomat.
Egy év távlatából küldöm minden érettségizőnek és érettségit tervezőnek, tanárnak és szülőnek, tanulásra visszatekintőnek, vizsgára előrenézőnek, érettségizettre felnézőnek, oktatásra letekintőnek, nevelőt lenézőnek.

Tekintély, tekintélyelv: miért hiszünk a tanárnak? Szelektálják a gyerekeket már az elején? Felelősök, „hajcsárok”, kijelölése, felügyelő, napos, hetes, „kápó” diákoké, amivel már az elején strébereket képeznek.
Miközben feszít minket a félelem az ismeretlentől, a különbségektől. Miért lesz valaki cigány, zsidó, kövér, csúnya? Köteleket húzunk már az elejétől. Mi alapján? Csoportok? Fiúk-lányok: kézenfekvő. Az identitás első kimutatása. Aztán az osztályok. Osztályharc, amelynek nincs győztese.
Na és aztán a tanulás, ami elvileg a lényeg lenne. Kezdetben kedvvel, majd kényszerből. Lexikon-agyad van vagy kézügyességed, esetleg jó matekos vagy? Mindenképpen leszakadsz, ha túl jó vagy, azért, ha gyenge vagy, azért. Ha gazdag vagy, azért, ha „csóró” vagy, azért. És a kettő között: ott a „közepesnek” minősített tömeg, akiket a „főnökök” és tanárok inkább lefelé nyomnak, minthogy felfelé húznának.

A kényszer. Kényszerítsük az embert a jóra, talán megérti, mi miért lesz jó neki később. Énekeljen vezényszóra másokkal együtt, tisztán, nem kilógva. Hogy megérezze „a közös éneklés örömét”, itt, „Kodály országában”. Na, persze.
Tegyük kötelezővé a néptáncot , megfosztva bulijellegétől, csak hogy még egy hely legyen, ahol egyszerre lépnek a gyerekek a tanárok vezényszavára, az elvárt ütemben? Szó se legyen „mozgalomról”, egyletről, önszerveződésről, összefogásról, kezdeményezésről.
Mi marad a diáknak? A foci? A sport?

Ismételgessünk üres szavakat, mint Isten, haza, család? A tanárok hisznek ebben? Vagy ott van a szerelem. Abban például hisznek?
Tényleg, mi van a fiúk és a lányok között? Ciki, ha nekem tetszik egy lány? Ciki, ha nekem tetszik egy fiú? Menő, ha én tetszem egy lánynak? Menő, ha én tetszem egy fiúnak?
Népszerűség kell? Magány kell? Összetartás kell? Pár kell? Egy álomért teperek? Vagy egy párért? Vagy egzisztenciáért? Vagy ezekért az emberekért itt körülöttem? (Akik alapjában véve rendesek. Azt hiszem, mondhatom rájuk, hogy a haverjaim.)

Végre találok egy közösséget, végre találsz egy közösséget, végre megtaláljuk egymást. Közös élmények, közös emlékek. Legalább most, a végén nem hagylak egyedül…

De már vége. Hová megyünk tovább? Egy beláthatatlan fekete lyukba ballagtunk el, és azon túl, mi van?

„Minél gyorsabban elhagyni ezt az országot”…
Másik dimenzió, új ismerősök, új kihívások. Új kaland kezdete.

Mit hagytam itt, mi van mögöttem.
Visszanézek.
A kapu átlátszó, de már bezárult.