2012. augusztus 17., péntek

Gorlicébe menő utazásomnak Diáriuma I. (Kassától Tarnówig)

És íme! Végre megint visszatértünk ahhoz, amivel az egész blogolás kezdődött. Vagyis most megint… egy útinapló következik!

Gorlicébe menő utazásomnak Diáriuma
Diarium itinerationis in Poloniam

„Mellékesen arra is rájöttem, hogy az utazásokat olvasással, térképek tanulmányozásával, rajzok, fényképek nézegetésével el lehet nyújtani, meg lehet ismételni, meg lehet sokszorozni. Mi több az ilyen ikonografikus utazásnak az igazi utazással szemben megvan az az előnye, hogy bármikor meg lehet állni, nyugodtan el lehet töprengeni, vissza lehet térni, egy előző képhez, stb., amire az igazi utazás során az embernek nincs sem ideje, sem módja.”
(Ryszard Kapuściński: Utazások Hérodotosszal. Szenyán Erzsébet fordítása)

Nemrégen egy fellépésre kaptunk meghívást többen, néptáncos ismerősök És megint Polákországba. Remek!!! Semmi sem állíthat meg minket, ha erről van szó.
Igazából egy egyórás műsorra kellett volna egy együttes a tájékoztatás szerint a Dél-Małopolskában fekvő Gorlice városába, és a mellette fekvő faluba, Szymbarkba. De nem sikerült egy teljes együttest sem összeszedni. Így hát mentünk, mi, öten különböző együttesekből, válogatott társaság.
Az egész fellépést Mikkamakka szervezte le, akivel bármikor szívesen kalandozom bármerrefelé. Mikkamakka jól ismeri a magyar követség konzulját Warszawában (akiről én sokáig úgy hittem, ő a nagykövet, mert emlékszem Szymon is így emlegette), és az ő révén értesült erről a fellépési lehetőségről, ahová lelkes magyar fiúkat és lányokat vártak. Így hát elkezdte összeszedni hozzá az embereket.
Nagy bánatunkra viszont pont Mikkamakka mégsem jött velünk. Így a táncos csapat végül is ötfős volt. Lányok: Embőcze, egy mosolygós, pszichológusnak tanuló lány Miskolc városából. Kicsifecske, pszichológusnak tanuló ifjú lány Tapolca városából. Jó fej lovak segítségével próbál gyógyulást hozni beteg embereknek. És Kerekszem, aki most érettségizett, és Szombathelyen fog továbbtanulni textilező képzőművészként. Ő a csapat legfiatalabb tagja.
Fiúk: Darmó Darak, nálam csak kicsivel idősebb legény, német nyelvet tanít egy suliban. Sokban hasonlítunk egymásra, de ő valamivel keményebb, és talán valamivel szótlanabb srác mint én. Végül Hosszútollú Tinódi Meder, történész, blogíró, aki honnan jött és hová megy.
Embőczét Darak hívta az utazásra, Kicsifecskét én (évek óta ismerem). Kerekszem jött elsőre, már Mikkamakka hívására. Jó lett volna, ha Mikkamakka is jön, bár Darak azzal viccelődött, hogy akkor kicsit sok lenne a pszichológus a csapatban.
Hát így álltunk össze. Nemsokára (még mindig indulás előtt) megismerkedtünk a zenészekkel is. Három testvér voltak ők, Patkó fiai: Hírmondó, a bőgős, Képhozó, a hegedűs és Merész, a brácsás-nyenyerés. (Bár első pillantásra azt hittük, Képhozó a legfiatalabb.) Emellett mindhárman tudnak tamburázni is. Érdekes dolog lehet –mondta Kicsifecske, hogy vajon hogyan dőlt el hármójuk között, hogy ki fog melyik hangszeren játszani, hogy egy zenekar lehessenek. (Tényleg, hogy? Ezt elfelejtettük megkérdezni tőlük. Vagy mindegyikük tanult mindenen, mint Kodobáéknál, aztán szép lassan eldőlt, ki melyik zenész lesz?) Velük jött az apjuk, az öreg Patkófia Patkó is. Sajnos azonban nem egyszerre indultunk útnak, nekünk hamarabb jött az indulás napja. Kár, szerintem jókat tudtunk volna röhögcsélni együtt az út során. Azt persze még nem sejtettük, mekkora kalamajka áll előttünk, és hogy így mi leszünk azok, akik később érünk a találkozó helyszínére, Gorlicébe.
Persze, próbáltunk azért még az indulás előtt, de mi táncosok közel sem voltunk olyan összeszedettek, mint a zenészek. A műsor bizonyos értelemben az utolsó pillanatig alakult. Meg aztán én azt hittem, Darak lesz a főnöke az egész vállalkozásnak, mint legidősebb és talán legdörzsöltebb. Ő meg azt gondolta, én vagyok a főnök, mégiscsak én beszélek egyedül lengyelül közülünk. Végül mégis elfogadtam, hogy én koordinálom a dolgokat, de az úton Darak a parancsnok. Így én váltottam a legtöbb levelet a Konzul úrral is, és én vettem fel a kapcsolatot szymbarki kastély főkasznárával, Janusz Zięba urammal is. Kicsit meglepődött pan Janusz, mikor angol nyelvű levelére ékes lengyelséggel válaszoltam.
Végül minden elrendeződött, eljött az indulás napja. Irány: do Tarnowa!
Indultunk tehát öten Darak vezetésével: Darak, Embőce, Kerekszem, Kicsifecske meg én.
Útirány: Budapest → Miskolc → Szikszó → Aszaló → Forró → Tornyosnémeti →Kassa/ Košice
(Közben Szlovákiába értünk.)
Kassa! Ez egy gyönyörű város. Ilyen szép napsütéses időben öröm az utcáin sétálni. És itt ettem életem legjobb fagyiját is.
A város nevezetességei közül, én nagyon kíváncsi lennék a Mikuláš-börtönre (állítólag egy híres kassai hóhért hívtak Miklósnak, róla kapta a nevét az építmény), ahová a múltkor nem sikerült bejutnom, de végül úgy döntöttünk, elsősorban is Rákóczi Ferenc fejedelemnél tesszük tiszteletünket, a többi csak akkor jön, ha marad időnk rá. Így hát a dóm felé vettük az irányt. Itt van hát eltemetve Rákóczi Ferenc, Magyarország vezérlő fejedelme!
A dómba magába nem kell belpődíjat fizetni, az altemplomba viszont, ahol a nevezetes sírhely van, na oda igen. Csak azért mondom, hogy ha majd arra jártok, tudjátok.
Rákóczi Ferenc 1735-ben halt meg Törökországban a Márvány-tenger partján, Tekirdağban / Redesztoszban (amely várost mi a görög nevet elmagyarosítva Rodostónak hívunk). A testét 1906-ban hozták haza, köszönhetően nem utolsósorban Thaly Kálmán lelkes lobbijának. (Thaly egy lelkes levéltáros volt, akit a mai történészek felemásan ítélnek meg: rengeteg munkával összegyűjtötte és kiadta Rákóczi iratait, de mikor ő maga írt róla, nem mindig ragaszkodott az igazsághoz, nem is beszélve az általa hamisított kuruc-nótákról.) Ferenc József nem engedélyezte, hogy Budapesten temessék el, merthát mégiscsak a magyarok és a Habsburgok harcának egyik szimbóluma volt ez az ember, így hát az lett a döntés, hogy egykori székhelyére, Kassára hozzák a testet, és itt temetik újra. Ha belegondolok, lehetett volna még egy-két város, ami versenybe szállhatott volna az újratemetésért, hiszen Rákóczinak több székhelye is volt a szabadságharc alatt, és mindegyiket nagyon szerette: Munkács, Ungvár, Eger. De ezek közül mégiscsak Kassa a legnagyobb, és azt lehet mondani, a legfényesebb is. Így hát itt temették újra a Fejedelmet és társait, nagy pompával. (Tavaly Széchényi Könyvtárban be is mutattak néhány némafilmes felvételt erről a temetésről: csupa csillogó-villogó díszmagyaros úr vonult fel Kassa utcáin, kocsin, lovon gyalog… Igazán impozáns látvány volt.) A templomba is szép freskókat festettek ez alkalomból a Fejedelem életéről, de az egyik szegletben ott feszít a Bizottság is, amely a hazahozatalt intézte, élén a nagyorrú Thaly Kálmánnal.
Maga a sírhely tehát az altemplomban egy kis kápolnában van. Ott nyugszik egy díszes szarkofágban maga a nagy Vezérlő Fejedelem, Rákóczi Ferenc,
és vele egy koporsóban szeretett édesanyja, Zrínyi Ilona.
És még egyvalaki: Rákóczi József, a Fejedelem nagyobbik fia, aki életében csak kevés időt tölthetett együtt apjával.
Egyébként mivel az ő eredeti sírhelyét feldúlták, neki sem került elő minden csontja, de ami megvolt, azt idehozták. Szóval anya, fia és unokája nyugszik együtt a legnagyobb koporsóban. (Kézenfekvő lett volna idehozni még a másik nagy harcost, a mostohaapát Thököly Imrét is –gondoltam korábban. Ma már tudom, hogy nem lett volna annyira jó ötlet. Aki elolvassa Rákóczi Vallomásait, az láthatja, hogy a kis Ferenc nem igazán szerette a mostohaapját. Bár később, mint magyar fejedelem minden tiszteletet megadott neki és az emlékének, mint nagy harcos-elődjéének, de ennyi. Thököly Imre testét meg hazavitték Késmárkra (ahonnan származott) az evangélikus templomba, ahol higgyétek el, nagyon jó helyen van. (Ott is jártam, kb. tíz éve.))
Balra a bejárathoz legközelebb hű udvarmestere, Sibrik Miklós fekszik, aki alig néhány hónap után követte kedves urát a halálba. Másik oldalon a Dunántúl nagy hadvezére, Esterházy Antal tábornok, aki váltakozó sikerekkel harcolt Rákócziért, de hadszervezőnek kiváló volt. És végül a sarokban ott van Bercsényi Miklósnak, Rákóczi Ferenc legjobb barátjának a sírja, aki végül is soha nem tudta eldönteni, hogy diplomata vagy katona legyen-e inkább.
És mellette ott van első felesége, Csáky Krisztina is.
A szarkofágok persze be vannak borítva koszorúkkal. És aminek a legjobban örültem, hogy Rákóczi és Bercsényi sírhelyén nem is csak magyar, hanem szlovák szalagokkal átkötött koszorúk is voltak. (Hiszen Rákóczit a szlovákok is nagyon tisztelik, a szabadságharc az ő nemzeti mitológiájuknak is része.) Arra jól emlékszem, hogy Bercsényi Miklós koporsójára Temetvényről, a főgenerális szülőhelyéről hozott koszorút egy szlovák diákcsapat.
Meghatódottan álltunk a nemzeti Panteon e fontos helyén, én legalábbis, nosztalgiával gondolva vissza azokra az időkre, amikormég Rákóczi, Bercsényi és Ráday Pál emlékét hajtottam mindenfelé Polákországban.
Végül aztán csak továbbálltunk és sétálgattunk még egy darabig Kassán a szép napsütésben.
Kicsifecske egy nevezetes kávézót szeretett volna megtalálni, a Freyt, ahol állítólag valami mennyei kávét adnak. Annyit tudtunk, hogy ez valahol a magyar Thália Színház közelében van. Meg is találtuk a helyet, de zárva volt. Így hát úgy döntöttünk, tovább indulunk. Közben még megnéztük, mi lesz műsoron a Magyar Színházban a következő évadban. Egy volt, amire rögtön felfigyeltem: Müller Péter „Sziámi” musicalre írta Böszörményi Gyula ifjúsági regényét, a Gergő és az Álomfogókat („a magyar Harry Pottert”). Na, ezt én is szívesen megnézném.
Most azonban tovább indultunk.
Kassa/ Košice → Somos / Drienov → Eperjes / Prešov → Raslavice → Bártfa / Bardejov → Becherov → Dujava-hágó
És íme! Polákországban vagyunk, a Beszkidek nagy hegyei között, a Małopolska (magyarra ferdítve (?): Kis-Lengyelország) történelmi tartományában, közigazgatásilag a Małopolskai Vajdaságban
(Województwo Małopolskie, ami ugye nem azonos a történelmi Małopolska fejedelemséggel, mert abba pl. a mai Lublini Vajdaság is beletartozik).
Dujawa-hágó → Sękowa → Gorlice
Aha! Szóval itt kell majd fellépnünk. De most nem sokáig maradtunk itt, mert a fellépésig még két napunk van, nekünk pedig addig távolabbi céljaink vannak.
Gorlice → Łużna → Ciężkowice → Gromnik → Tuchów → Tarnów
Hát ide jöttünk most, Tarnówba. A Tarnowskiak városába, ahol egykor olyan sok szép napot töltöttem, barátaimmal a Gladii Amici rend lovagjaival, a Tarnowskiak szolgálatában állva. Sokat tanultam tőlük a nyelvről és a hadimesterségről is, felhajtottunk egypár goblint és sötét varázslót is a környékbeli erdőkben… De ez már régen volt. Van vagy hat éve. De öröm nekem mindig ide visszatérni Małopolska erdei közé.
Tarnów szép kisváros a Małopolskai Vajdaságban, Krakówtól keletre, körzeti székhelyként. Egy lovagi család alapította, akik aztán a városról Tarnowskiaknak kezdték magukat nevezni. (A város mai címere is ugyanaz, mint a Tarnowski családé: ezt a címerábrát Leliwának hívják.) Legjelesebb képviselőjük a nagy hadvezér és hadtudományi író Jan Tarnowski
aki Szapolyai János magyar királynak is jó haverja volt (egy darabig ő adott menedéket neki, pontosan itt, Tarnów városában). Csendes, nyugis, élhető város. Manapság leginkább azért szoktak idezarándokolni a magyarok, mert itt született közös hősünk Józef Bem apó, az 1830-as lengyel és az 1848-1849-es magyar szabadságharc hőse.
(Józef Bem 1830-ban)
(Józef Bem 1849-ben)
Itt is van eltemetve. Meg is néztük persze a sírhelyét.
Érdekes egy sírhely. Tudnivaló, hogy 1849-ben Bem apó Törökországba menekült. Hogy beálhasson és rangot kaphasson a török hadseregben, áttért mohamedán hitre, és felvette a Murat paşa nevet. A hadvezetés Szíriába irányította Ostrołęka véres csillagát, aki ott hamarosan meg is halt Halab (Aleppó) városában, 1850-ben. A testét 1929-ben hozták haza a lengyel hazafiak. Az egyház nem akarta a maga földjébe temetni a muszlim hitre áttért hadvezért, ezért végül is szülővárosa egyik parkjában temették el: a Lövész-park közepén egy mesterséges tavat ástak ki, annak közepén egy kis szigeten hat oszlopra emelték rá Bem kőkoporsóját. A szarkofág minden oldalára más nyelven írták rá a nevét. Egyik oldalon: „Józef Bem”. Másik oldalon: „Bem apó, a magyar szabadságharc hadvezére”. Harmadik oldalon: Murat paşa. Negyedik oldalon… ott nincs semmi.
A szülőházára sajnos már nem maradt időnk, és azt a székelykaput sem kerestük meg, amit Sepsiszentgyörgy városa küldött ajándékba Tarnównak, Józef Bem és Petőfi Sándor barátságának emlékére. (A kapura is Petőfi Sándornak Az erdélyi hadsereg című versét vésték fel, pont azt, amelyben Bemet, mint „Ostrołęka véres csillagát” emlegeti.)
Szállást ugyanott találtunk, ahol hat éve laktunk Bendegúz cimborámmal és a nővérével meg a többi magyarral, és főképpen a Gladii Amicihez tartozó vitéz barátainkkal. Öreg este volt már, mikor felvertük a sátrat, és én elindultam körbenézni a szálláshelyen: Kerestem ittlétünk emlékeit. Maga a hely nem sokat változott. A park, a faházak, a sátorhelyek, a tűzhely és a filagória mind ugyanazok most is. De nyoma sincs a céltábláknak, amikre dárdát hajigáltunk, sem Patyknak („Pálcika”), a hajítógépnek, amit itt állítottunk fel, és kereszteltünk meg, sem a vívópályának, ahol Hagen (igazi nevén: Kamil), a két méter magas apród olyan káprázatos tüzes varázslatokat végzett, és azt a helyet is hiába kerestem, ahová korán elhalt sárkányainkat temettük. De főképpen: nem volt itt Anka és testvérei: Damian és az egymástól megkülönböztethetetlen ikrek, Michał és Łukasz, valamint a többiek: Sławek, Magda, Kłapy, Asica, Andrzej, Jarek és a többiek. Szentgyörgyi székely barátaink is szétszéledtek azóta: ki Kolozsvárra, ki Bucureşti-be ment, ki vissza Háromszékre. Akármelyik nagy kalandod emléke üressé válik, ha nincsenek ott azok, akikkel átélted –értettem meg.
Igaz, most itt volt Kicsifecske, Embőce, Darak és Kerekszem, és hát ők is jó társaság ám. Csak őket még alig ismerem.
Hát nosza, neki kell vágni az éjjeli városnak, neki a közös kalandoknak. Ezt tettük, nekivágtunk az esti Tarnównak.
(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése