Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről I. rész

A Márciusi Ifjaknak egy lapjuk is volt, Marczius Tizenötödike címen. (A link alatt megtalálható.) Szerkesztője

Pálfi Albert, Petőfi Sándor egyik író haverja volt.

A Márciusi Ifjakat folyton azért cikizték az ellenfeleik, hogy csak kritizálni tudnak, de ők maguk nem mennek a harctérre, hogy vérükkel is szolgáljanak a hazának. Legtöbben előbb-utóbb megelégelték ezt, és vagy nemzetőrként vagy katonaként a frontra mentek. Albert maradt Pesten (majd Debrecenben) és végig folytatta a lap szerkesztését. Akkoriban a politikai ellenfelek folytonos piszkálódásai között talán ehhez is kellhetett némi bátorság. Látszott, hogy a lelkes ifjak harcra hergelése sokaknál arra volt eszköz, hogy elhallgattassák a forradalmárokat, ezeket a radikális demokratákat. Mondván, küldjük őket a frontra, addig sem kritizálják a kormányt. Ebben a helyzetben valakinek magára kellett vállalnia azt a feladatot, hogy nem vonul be, és vállalja az esetleges cikizéseket is annak érdekében, hogy megmaradjon az a radikális demokrata hang, ami a pesti forradalmat egyáltalán elindította. Kellett valaki, aki a hibákat is a nyilvánosság elé tárja, és nem hagyja, hogy a mérsékeltebb vagy megalkuvóbb végrehajtók esetleg elsikkasszák, megcsapolják a forradalom eredeti követeléseit. Nyilván emellett a Marczius Tizenötödike egy hírlap is volt, tehát tudósított a harctér eseményeiről is, a politikai történések kommentálása mellett.

(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)

A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.

(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”

Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa

Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)

Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.

(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)

Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.

A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:

„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált [átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”
(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.

Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:

„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”

A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:

„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.

A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:

„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio [bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”

Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pozsonyból Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.

„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”

Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.

A Batthyány-kormányról

A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:

Batthyány Lajost:

„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”

De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):

„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”

És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:

„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”

Április 20-án aztán ezt írták:

„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem [képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”

Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.

(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):

„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”

(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el

Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.

Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.

Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,

amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)

 Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.

Idézőjel (a Szabadság Barátai)

Egy fiatalos csapat, akik a maguk barátságának lelkesedésével indulnak környezetük megjavítására. Lelkesedés és intellektualizmus összefonódása, ész és érzelmek összefonódása, realizmus és romantika összefonódása, részvét és remény összefonódása, harc és békés beszélgetés összefonódása. Barátság, amely elég erős ahhoz, hogy nagy tetteket vigyen véghez, é még évszázadok múltán is példát adjon másoknak, akik ugyanilyen lelkes barátsággal indulnak javítani valamit a világnak egy kisebb vagy nagyobb részén. (És javítanak is, még akkor is, ha az egész Világot nem alakítják át.) Egyéniségek, akik baráti csapatot alkotnak, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe. Segítik, támogatják, lelkesítik egymást. Mégis: együtt több mint egyéniségek. Több, mint harcosok, több, mint filozófusok. Több, mint apostolok. Barátok. Valami ilyesmi lehetett a Márciusi Ifjak köre.

És ilyesmi az ABC Barátai nevű társaság is Victor Hugo hatalmas regényében, A nyomorultakban. Ők azok, aki szellemükkel előkészítették az 1830-as második francia forradalmat, majd fegyverrel is résztvettek az 1832-es harmadik francia forradalomban is, esetleg ha ezt nem számítjátok a forradalmak közé, akkor az 1832-es párizsi felkelésben. Őket hívom most segítségül, hogy felidézzem a Márciusi Ifjak tizenhat évvel későbbi csapatát.
Ezekkel az alakokkal olyan sokszor találkoztam. Én is ott voltam közöttük.

A csapat neve: Les Amis de l’ABC (Abaissés). Ez egy szójáték. Abaissés – Elsüllyedtek vagy Lesüllyedtek, amely hangzásra (kiejtve) franciául hasonlít az ABC szóra, tehát az Elsüllyedtek Barátai, akik az ABC Barátai egyben, azaz: akik a tudással, a tudás terjesztésével akarnak segíteni az elsüllyedteken. Azaz: a Nép Barátai.
Révay József magyar fordításában így próbálta ezt visszaadni:

„Mi volt ez az ABC Barátainak Egyesülete? Olyan egyesület, amelynek célja látszólag a gyermekek nevelése, valójában azonban a férfiak talpra állítása.
Azt mondták magukról, hogy az ABC Barátai. Az Aljassá Bélyegzett Céh: a nép volt. Ezt akarták felemelni. (…) Ez a társaság figyelemre méltó volt. Beleveszett abba a láthatatlan mélységbe, amely mögöttünk van.”

A tagok pedig

Enjolras
„Enjolras kedves fiatalember volt, aki rettenetes is tudott lenni. (…) Úgy élt benne a forradalom hagyománya, mintha kortársa lett volna. (…) Főpapi és harcos természet volt, ami meglepő ilyen fiatalemberben. Miséspap és harcos katona volt; első tekintetre a demokrácia katonája; az időszerű mozgalmon túl az eszmény papja. (…) A forradalom logikáját képviselte.”


Combeferre
„Combeferre a forradalom filozófiáját testesítette meg. A forradalom logikája és filozófiája között az a különbség, hogy logikája a háborút vonhatja le következményül, viszont filozófiája csak a békébe torkollhat. Combeferre kiegészítette és helyreigazította Enjolras-t. Nem volt olyan magasröptű, de szélesebb területet fogott át. (…) A meredek hegy körül feltárta a roppant kék látóhatárt. (…) Minden nézetében volt valami elfogadható és gyakorlatias. Enjolras a forradalom isteni jogát, Combeferre a természetes jogát testesítette meg. (…) Enjolras férfiasabb volt, Combeferre emberibb. (…) Combeferre szelíd volt, mint ahogy Enjolras zord volt, természetes tisztaságból. (…) Combeferre (…) mindent elolvasott, (…) figyelemmel kísérte a nyilvános előadásokat, (…) színvonalon volt, lépést tartott a tudománnyal. (…) Azt akarta, hogy a társadalom fáradhatatlanul dolgozzék az értelmi és erkölcsi színvonal emelésén, a tudomány terjesztésén, az eszmék körforgásba lendítésén, az ifjúság szellemének gyarapításán. (…) Tudós volt, purista, pontos sokoldalú, magoló és egyúttal gondolkodó, egészen az ábrándozásig. (…) Különben pedig egyáltalán nem ijedt meg azoktól a váraktól, amelyeket mindenfelé építettek az emberi nem ellen a babonák, a zsarnokságok és az elfogultságok. (…) Nem riadt vissza attól hogy szemtől szembe mérkőzzék az akadállyal és elszánt erővel és nekidühödten megtámadja; de inkább kedvére volt lassan-lassan, az axiómák oktatásával és pozitív törvények oktatásával kibékíteni az emberi nemet sorsával; és kétféle világosság közül inkább a megvilágosítás, mint a gyújtogatás felé hajlott. Többre tartotta a szépség fehérségét a fennséges lángolásnál. (…) Megriadt attól, hogy a népet fejjel belehajszolják az igazságba, (…) azonban a pangás még inkább ellenére volt, érezte benne a rothadást és a halált. (…) Nem akart sem megállni, sem rohanni. (…)
(…) Enjolras vezér volt, Combeferre vezető. Az ember szívesen harcolt volna az egyikkel, és menetelt volna a másikkal.”


Jean Prouvaire („Jehan”)
„Jean Prouvaire egy árnyalattal még szelídebb volt, mint Combeferre. Jehannak nevezgette magát egy afféle kis futó szeszélyből, amely együtt jár azzal a hatalmas és mély mozgalommal, amelyből a középkornak oly nélkülözhetetlen tanulmánya fakadt. Jean Prouvaire (…) cserépvirágot ápolt, fuvolázott, verseket írt, szerette a népet, sajnálta a nőt, siratta a gyermeket, egyforma bizalommal ölelte magához a jövendőt s az Istent. (…) Rendesen lágy volt a hangja, s egyszerre csak férfiassá erősödött. Művelt volt, már szinte tudós, és majdnem orientalista. Mindenekfelett jó ember volt; és költészet dolgában a végtelent kereste, ami rendkívül egyszerű dolog annak szemében, aki tudja, hogy a jóság milyen közel van a nagyszerűséghez. Tudott olaszul, latinul, görögül és héberül; és ez csak arra kellett neki, hogy négy költőt olvasgasson: Dantét, Iuvenalist, Aiszkhüloszt és Izaiást. (…) Szívesen csatangolt vadzabos és búzavirágos mezőkön, és a fellegekkel majdnem éppen annyit foglalkozott, mint az eseményekkel. Szellemének két iránya volt, egyfelől az ember, másfelől az Isten; vagy tanulmányozott, vagy szemlélődött. (…) Szociális kérdésekben merült el,: munkabér, tőke, hitel, házasság, vallás, gondolatszabadság, szabad szerelem, nevelés, bűnözés, nyomor, társulás, tulajdon, termelés és elosztás, a földi rejtély, amely árnyékot vet az emberi hangyabolyra; és esténként a csillagokat, ezeket a roppant lényeket szemlélte. (…) Szelíden beszélt, (…) zavarodottan mosolygott, hanyagul öltözködött, (…) minden semmiségért elpirult, nagyon félénk volt. Különben pedig rettenthetetlen.”


Feuilly
„Feuilly legyezőkészítő munkás volt. (…) Egy gondolata volt: hogy felszabadítsa a világot. Volt más gondja is: önmaga felszabadítása. A maga erejéből tanult meg olvasni és írni; mindent a maga erejéből tanult meg, amit tudott. Feuilly nemes szív volt. Végtelen volt az ölelése. Ez az árva magához ölelte a népeket. (…) Azt akarta, hogy a Földön egyetlenegy hazátlan ember se legyen. (…) Öntudatosan azért tanulta a történelmet, hogy az okok ismeretében felháborodhasson. (…) Különösen foglalkoztatta Görögország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Olaszország. (…) Nincs fölényesebb ékesszólás, mint mikor az igazság fűti a felháborodást, és ő mestere volt ennek az ékesszólásnak. (…) Ez a szegény munkás az igazság gyámjául szegődött, és az igazság azzal kárpótolta, hogy naggyá tette.”


Courfeyrac
„Courfeyracban megvolt az ifjúságnak az a lendülete, amelyet a ficánkoló szellemesség szépségének lehetne nevezni. Később ez elhamvad, mint a kiscica bájossága, és ez az egész kedvesség kétlábúaknál nyárspolgárrá, és a négylábúaknál kandúrrá közönségesedik.
A nemzedékek, amelyek egymást váltják az iskolákban, a fiatalság újabb évfolyamai áthagyományozzák egymásra ezt a szellemet, kézről kézre adják. (…) Courfeyrac derék fiú volt. (…)
Enjolras volt a vezér, Combeferre a vezető, Courfeyrac volt a gócpont. A többiek több fényt árasztottak, ő több meleget adott. Annyi bizonyos, hogy a gócpontnak minden tulajdonsága megvolt benne, a kerekdedség is, a sugárzás is.”


Bahorel
„Bahorel jó kedélyű és rossz modorú fiú volt, derék, tékozló és pazarló, néha a nagylelkűségig, fecsegő, néha az ékesszólásig, vakmerő, néha az arcátlanságig; az elképzelhető legrakoncátlanabb fickó. Merész mellényei voltak és rikító vörös véleményei. Nagy bajkeverő, vagyis mindennél jobban szeretett valami veszekedést, ha éppen nem akadt lázadás, és mindennél jobban szeretett egy lázadást, ha éppen nem akadt forradalom. Mindig kész volt beverni egy-egy ablakot, felszedni az utca kövezetét, aztán megbuktatni a kormányt, csak azért, hogy lássa a hatást. Tizennegyedik éve volt már az egyetemen. (…) Szülei parasztok voltak. (…) Így beszélt róluk: Parasztemberek, nem pedig polgárok, és éppen ezért értelmesek.
Bahorel szeszélyes ember volt, hol az egyik, hol a másik kávéházba járt; a többieknek volt törzskávéházuk, neki nem. Ő csavargott. Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi. Alapjában véve mély szellemű és gondolkodó ember volt, ami nem is látszott meg rajta. Ő volt az összekötő kapocs az ABC Barátai és más alakulófélben lévő társaságok között, amelyek később kijegecesedtek.”


Bossuet
„Így írta alá a nevét: Laigle de Meux. A pajtásai a rövidség okáért Bossuet-nek nevezték.
Bossuet olyan vidám fiú volt, akire rájárt a szerencsétlenség. Különös nevezetessége az volt, hogy semmi sem sikerült neki. Ezzel szemben ő mindenen kacagott. Huszonöt éves korára kopasz volt. (…) Volt tudománya, volt benne szellem, de mindegyik csütörtököt mondott. Minden cserbenhagyta, minden megcsalta; amit épített, az a fejére omlott. (…) Minden pillanatban lesújtott rá valami csapás, ezért volt olyan vidám. (…) nemigen döbbent meg, mert minden balesetre el volt készülve, a balszerencsét derülten fogadta, és nevetett a sors piszkálódásain, mint olyasvalaki, aki érti a tréfát. Szegény volt, de kedélyességének tarisznyája kimeríthetetlen. (…) Sohasem fogyott el a kacagása. Mikor a balsors belépett hozzá, szívesen köszöntötte ezt a régi ismerősét. (…) Bizalmas lábon állt a végzettel, annyira, hogy becéző nevén szólítgatta.
-Szevasz, balfiú! – mondta neki.
A sorsnak ezek az üldözései leleményessé tették. Mindig tudott segíteni magán.”


Joly
„Joly volt a fiatal Képzelt Beteg. Az orvostudománynak köszönhette, hogy inkább beteg volt, mint orvos. Huszonhárom éves korára meg volt győződve róla, hogy csupa betegség. (…) Különben a legvidámabb volt valamennyi közt. Mindezek az össze nem illő tulajdonságok, fiatalság, bolondság, nyavalygás, kedélyesség, jól megfértek egymással és valami különc és kellemes ember alakult ki belőlük.”

És persze

Marius Pontmercy
„Az ifjúkori szegénységben, ha jól üt ki, az a nagyszerű, hogy minden akaratunkat az erő megfeszítésére és egész lelkünket az eszményre irányítja. A szegénység hamarosan megmutatja az anyagi életet a maga meztelenségében, és megutáltatja; innen van az a kimondhatatlan fellendülés az eszményi élet felé. (…) A szegény fiatalember keservesen dolgozik a kenyérért; eszik; ha evett, nincs egyebe, mint az ábrándjai. Megnézi azokat az ingyen látványosságokat, amelyeket Isten rendez, megszemléli az eget, a világűrt, a csillagokat, a gyermekeket, az emberiséget, amelyben gyönyörködik, a teremtést, amelyben sugárzik. Addig szemléli az emberiséget, míg végül meglátja a lelkét, addig szemléli a teremtést, míg végül meglátja Istent. Ábrándozik, és nagynak érzi magát; tovább ábrándozik, és gyöngédség száll a szívére. A szenvedő ember egoizmusától eljut a gondolkodó ember részvétééig. Valami csodálatra méltó érzés virágzik ki benne, az önzetlenség és a szeretet mindenki iránt. (…) Ő, az értelem milliomosa, sajnálja a pénz milliomosait. Minden gyűlölet elszáll a szívéből, amint egyre több és több világosság sugárzik az értelmébe. (…) Míg kezei a kenyerét keresik, hátgerince büszkén megkeményedik, agyveleje megtelik eszmékkel. Munkája végeztével visszatér a kimondhatatlan átszellemülésekhez, a szemlélődésekhez, az örömeihez. (…) Szilárd, derűs, szelíd, nyugalmas, figyelmes, komoly, kevéssel megelégszik, jóindulatú; és áldja az Istent, hogy megadta neki azt a két kincset, ami nincs meg nagyon sok gazdagnak: a munkát, amely szabaddá teszi és a gondolatot, amely méltóságossá teszi. (...)
Ez ment végbe Mariusban.”

Azt írja még róluk a szerző

„Valamennyi a francia forradalom édesgyermeke volt. (…) Fiatalok voltak, semmi közük nem volt (…) az őket megelőző összevisszasághoz; ereikben az elvek tiszta vére csörgedezett. Közbeeső árnyalat nélkül kapcsolódtak a megvesztegethetetlen joghoz és az abszolút kötelességhez. (…) Titokban munkálkodtak az eszményen.”

De volt ott még egy ember, egy szokatlan figura, aki azonban megint egy olyan típus képviselője, amelyik néha a valóságban is hozzácsapódik az ilyen forradalmár csapatokhoz.


Grantaire
„E sok szenvedélyes szív és meggyőződéses szellem között volt egy szkeptikus. Hogy került ide? Az ellentétesség révén. Ennek a szkeptikusnak Grantaire volt a neve. (…) Grantaire olyan ember volt, aki gondosan óvakodott attól, hogy valahogy higgyen valamit. (…) Mindenre tudta a jó helyeket; ezenfelül tudott gáncsolni és rúgni, tudott bizonyos táncokat, és nagyszerűen bánt a bottal. Ráadásul nagy ivó volt. (…) Csúf volt, (…) azonban elbizakodottságában nem zavartatta magát. (…) Barátaival mindenképpen el akarta hitetni, hogy minden nő bomlik érte.
Mindezek a jelszavak: a nép joga, az ember joga, társadalmi szerződés, francia forradalom, köztársaság, demokrácia, emberség, civilizáció, vallás, haladás: Grantaire szerint egy hajszál híján nem jelentettek semmit. Mosolygott rajtuk. A szkepticizmus, az értelemnek ez a száraz odvasodása egyetlen eszményt sem hagyott épen a lelkében. Ironikusan élt. Alapelve ez volt: csak egy bizonyosság van, a teli poharam. kicsúfolta minden pártnak minden önfeláldozását, a testvért éppúgy, mint az apát. (…) Nők után szaladgált, játszott, dorbézolt, gyakran részeg volt, és rontotta ezeknek a fiatal álmodozóknak a kedvét. (…)
Különben ebben a szkeptikusban volt valami fanatizmus. Ennek a fanatizmusnak nem eszmény, nem dogma, nem művészet, nem tudomány, hanem egy ember volt a tárgya: Enjolras. Grantaire csodálta, szerette és tisztelte Enjolras-t. Az abszolút szellemnek ebben a falanxában kihez csatlakozott ez az anarchisztikus kételkedő? A legabszolútabbhoz. Milyen módon nyűgözte le Enjolras? Eszméivel? Nem. Jellemével. Gyakran tapasztalt tünemény ez. Egy szkeptikus, aki hozzátapad egy hívőhöz, ez olyan nagyszerű valami, mint a kiegészítő színek törvénye. Vonz bennünket az, ami hiányzik belőlünk. (…) Grantaire, akiben csúszott-mászott a kételkedés, gyönyörködve nézte Enjolras-ban a hit szárnyalását. Szüksége volt Enjolras-ra. Anélkül, hogy világosan számot tudott volna adni magának róla, és anélkül, hogy eszébe is jutott volna megmagyarázni önmagának, ez a szűzies, egészséges, szilárd, egyenes, kemény és hófehér jellem elbűvölte. Ösztönszerűen csodálta a maga ellentétét. (…) Enjolras mellett Grantaire megint lett valamivé. Különben ő maga két, látszólag összeférhetetlen elemből volt összetéve. Gúnyos volt és kedélyes. Közömbös volt és szeretett. Értelme fittyet hányt a hitnek, szíve nem tudott fittyet hányni a barátságnak. Gyökeres ellentmondás, mert az érzelem egyúttal meggyőződés. Ő ilyen volt. Vannak emberek, akik arra születtek, hogy másnak a hátlapja, megfordítottja, a visszája legyenek. (…) Életük (…) csak a másik fele egy sorsnak, amely nem az ő sorsuk. Grantaire ilyen ember volt. A visszája Enjolras-nak. (…)
Grantaire e fiatalemberek körében Enjolras igazi csatlósaként tanyázott; ebben élt, (…) itt érezte jól magát. Mindenütt velük volt. Az volt az öröme, ha láthatta gomolyogni ezeket a sziluetteket a bor gőzében. Eltűrték a jelenlétét jókedvéért.”
(Révay József fordítása)

Nem szükségszerű, hogy minden ilyen csapatban pont ezek az egyéniségek legyenek, de sokuk tulajdonságaival lehet találkozni az ilyen csapatokban. Már ha olyan szerencsés vagy, hogy találsz egy ilyen csapatot valamikor.

Hogy ki vagyok ebben én? Sokmindenkiből van bennem egy kicsi. Ha kiteljesedhet egy ilyen csapat, akkor talán Combeferre lehetek. Nem vezető, de olyan valaki, aki nagy teret lát, kijózaníthatja az elvadult tombolókat, megállíthatja a túlzottan előrerohanókat, de ha kell, rohan előre, aki humanista lehet, amikor annak kell lenni, harcos, amikor arra van szükség. De ez még odébb van. Még csak próbálok ilyenné válni. (Egyelőre, akik kívülről látnak és csak felületesen ismernek, inkább látnak hasonlatosnak a magányosan töprengő Mariushoz. Egy jó csapat kell ahhoz, hogy Combeferre legyek.) Hogy mit hoz a jövő, majd meglátjuk.

(Update: találtam egy ilyen kvízt, mert miért pont ilyen kvíz ne lenne az Interneten:
https://www.playbuzz.com/emilyt56/which-amis-de-labc-are-you
Kitöltöttem. Na vajon mi jött ki?
Természetesen: Combeferre.
Azt írja: "Your heart is true and innocent, and you believe all people are entitled to equal rights. You are a keen reader and learn a lot from the books you are almost always seen reading. There's not a doubt in your mind that you are dedicated to the right things in life and there are many people who count on you to guide them to the right path as well. Though you are a bit shy and soft spoken, you will never hesitate to insert your opinion on a matter you are passionate about or provide words of encouragement to those you love."
 Azaz:
 „Szíved igaz és ártatlan. Hiszel az emberi jogegyenlőségben. Lelkes olvasó vagy, és abból, amit elolvastál, sokat tanulsz is. Nincsenek kétségeid afelől, hogy a jó ügyet szolgálod, és hogy sok ember számít is rád abban, hogy majd utat mutatsz. Bár alapból egy kissé félénk és udvarias vagy, mindig kimondod a véleményed arról, ami érdekel, és mindig bátorítod azokat, akiket szeretsz.”)

(Remélem, egyszer azért majd eljön az idő, mikor annyit fogunk tudni a Márciusi Ifjakról, hogy csinálhatunk egy Melyik márciusi ifjú lennél? tesztet is... Bár az én eredményem azért elég jó eséllyel megjósolható ott is.)

Élő arcok történetéért

A Márciusi Ifjak. A fiatal cselekvés, a tettrekészség, a romantika, a forradalom, a lelkesedés jelképei itt Magyarországon. Ész és szív gondolkodás és lángolás egybefonódásáé. Sokunk eszményei, még ha talán nem is mindnyájunknak.
Nem tudom ma már, ki, hol és mikor mondta, de nagyon megragadt bennem egy mondat egy régi ünnepi beszédből:
„Talán nem is volt fiatal, aki nem akart márciusi ifjú lenni.”

Végtelenül összezavarodott és szomorú vagyok a mai felfordult világban, amikor azt látom, hogy olyan sok fiatal van, akik nyughatatlan mozgó, eszményi-lelkesülő fiatalságukat a visszájára fordítják, és a mozdulatlan, unalmas eszmények nélküli aggkor felé törekszenek. A lázadás elleni lázadásban találják meg a maguk újítását, azaz a fennálló rossz védelmében a maguk (ellen)forradalmát. És ekként büszkék magukra. Inkább akarnak főúri kadétok lenni, mint forradalmárok. Fiatalként nem a Márciusi Ifjak az eszményeik, hanem valamiféle Császári Gárda ifjú tisztjei, nem Luke Skywalker, hanem a „rendteremtő” Palpatine császár és Tarkin admirális, nem a Tenkes Kapitánya, hanem Eckbert von Eberstein ezredes. (?)

De most nem erről akartam beszélni. Igazából látom azt is, hogy mi a gond a Márciusi Ifjakkal a mai fiatalok számára, ha nem is mindenkinek (mert általánosítani nem szeretnék), de sokaknak. Az, hogy láthatatlanok.

Elvesznek abban a szoborcsoportban, amit minden évben unottan meg kell koszorúzni, ugyanazokkal az elcsépelt, ma már semmitmondó szónoklatokkal. Az ünnepen csak mint kőfiúk látszanak, nem mint lelkes, tüzes cselekvők.
Vagy látszanak, mint kollektív cselekvő, hiszen megtanultuk a suliban, mi mindent csináltak együtt ezen a napon.

De nem látszanak, mint egyéniségek. Egy csoportnak egy masszának látszanak, ami egyfelé tart, egy akarattal, ezért tud erős, átütő lenni. De nem látszik, mennyiféle egyéni vélemény, vita, beszélgetés, izzás, egymás közötti véleménycsere alakíthatta ki ezt a kollektív akaratot. Menetelő seregnek tűnnek, és nem érdekes egyéniségek baráti társaságának.
Esetleg látszik valami belőlük, mint egyénekből is, hiszen tudunk róluk dolgokat, adatokat az életükről, arról hogyan harcoltak, és miket írtak, arról milyen vitézek és lelkesek is tudtak lenni. Egyenként. De mégsem látjuk közöttük a kapcsolatot, azt, hogyan működtek együtt, milyen lehetett közöttük a dinamika, milyen szerepet tölthetett be egyikük-másikuk a csapatban, milyen szerepet töltöttek be egymás életében.
Történelmi kollektív cselekvőként: szoborcsoport, amiből hiányoznak az élő arcok, amiben nem látjuk az egyéniségeket. Egyéniségekként: lexikoni életrajz-adatok, amikben nem látjuk az összefűzött csapatot. Összefűzött csapatként: harcos sereg, katonai alakulatnak tűnő valami, amiben nem látjuk a barátságot.

Pedig elsősorban ez az, ami őket Márciusi Ifjakká teszi, azokká, akik a történelem egy szerencsés pillanatában jókor jó helyen tudtak együtt cselekedni. A barátság. Persze kellett hozzá az eszme is, annak eszméje, hogy a barátságot talán szélesíteni is lehetne, és több ilyen közösséget, majd egy egész nemzetet is meg lehet ezen az alapon szervezni. A barátság alapján.

Bárki, aki fiatal volt, fel tudja idézni ezt a fiatalos lelkes barátságot, még az is, aki mindezt főúri kadétként egy császári gárdában élte át. És ha felidézzük az együtt cselekvő barátságot, már közelebb is értünk ahhoz, hogy megértsük a Márciusi Ifjakat, akármilyenek is a politikai nézeteink.

Olyanok a Márciusi Ifjak, mint az apostolok.

Egy csapat nyughatatlan, gondolkodó fiatal, akik bármivel is keresték egyébként a kenyerüket, lehetett bennük valami titokzatos igény, vágy, valami többre, szellemre és lélekre, tudásra és érzésre, bölcsességre és spiritualitásra. Emiatt találkoztak. Összegyűltek egy ember köré, aki a maga tisztaságával világító fáklyát jelentett nekik. De bizonyára nem csak szolgálni akartak, hanem tudatosan cselekedni is, nem csak utasításokat hajtottak végre, hanem beszélgettek is.

Barátok lettek, csapattá váltak. Mindegyikük helye meg lehetett a csapatban, mindegyikük előzetes tudása és képessége hozzáadhatott valamit a közösséghez, aminek részei voltak. Vezető nélkül maradva barátságuk volt az, ami előhívta a tüzes Szent Lelket (Szent Szellemet), amire a bátorság megszerzéséhez is szükségük volt, hogy megkezdhessék nagy munkájukat.
Mára azonban sokak számára ők is láthatatlanná váltak. Kőszobor-csoporttá egy templom tetején. Egyéniségükből csak annyi látszik, hogy hol és milyen eszközzel érte őket a mártírhalál. Egykori beszélgetéseikből, csapatuk dinamikájából, csak az oltárképpé merevített tűz látszik. De látszik-e hogy ez a tűz metafora? Látszik-e, hogy ez a tűz Lélek, hogy ez a tűz a Barátság? Ha nem, akkor az egész nem lesz egyéb, mint babona…
Ha azonban fel tudod idézni a magad Csapatát, a magad Barátságát, nemcsak Március 15-ének megértéséhez kerülsz közelebb, hanem a Pünkösd megértéséhez is. Pünkösd ugyanúgy a barátság ünnepe, a közös bátorság megszerzéséé, mint Március 15-e.

Nem tudhatjuk pontosan rekonstruálni, mi zajlott le a Márciusi Ifjak között és az apostolok között. Némileg fantáziánkra vagyunk utalva. Éppen ezért nagyon kellene egy regény, ami a Márciusi Ifjakról, mint csapatról szól, és az apostolokról, mint csapatról szól. Különböző egyéniségekről.

Arról, hogy hogyan váltak csapattá, kinek milyen helye volt közöttük a csapatban, mit adott hozzá egyéniségével, gondolataival, szellemével, erejével a közös lelkesedéshez. Miről beszélgettek, miről vitatkozhattak? Milyen poénjaik voltak? Ilyeneket hozzá tehetünk a fantáziánkra építve és saját életünkből merítve. (Mert az viszont hazugság lenne, ha azt mondanánk: az amit ma már nem látunk belőlük, nem is létezett. Hogy nem beszélgettek másról, mint a Mesterről és a forradalomról, hogy nem voltak poénjaik és emberi vágyaik. Ronda hazugság lenne azt mondani, hogy mindezekről mai követőiknek is le kellene mondaniuk, csak azért, mert belőlük, a régiekből ezt nem látjuk.) Csak ezen a ponton nem szabad visszariadni attól, hogy megsértjük a történeti hitelességet. (Mármint azzal, hogy valakit másnak írunk le, mint amilyen volt, vagy más szerepet tulajdonítunk neki, mint amilyent a közösségben valóban elfoglalt.) Ez szükségszerű ott, ahol a tények ismerete hiányos. Abból kell kiindulnunk, amit tudunk, de aztán azt néha ki kell pótolnunk a saját fantáziánkkal. Nem a történeti, hanem az emberi hitelesség érdekében. És ehhez akár felhasználhatjuk a saját barátságaink tapasztalatait, emberi mintáit is.

Az, hogy mennyire tudunk hasznosítani egy történelmi eseményt, mint tapasztalatot (vagy mint példát, emléket, mintát), azon múlik, hogy mennyire tudjuk valódi élő embereknek azokat az alakokat, akik abban résztvettek.
Van, amikor tényleg csak szobroknak látjuk őket: egy színű élettelen márványnak vagy bronznak. De akinek van fantáziája, már ebbe is beleláthatja az élőket, és segíthet ebben azoknak, akik őket még nem látják.

És a márványnak, bronznak egyszercsak színei lesznek.

Majd az egykor élt embereknek arca lesz, esetleg ma élő emberek segítségével.

De ez még mindig kevés: hiába van egyéni arcuk, ha nincsenek tulajdonságaik, cselekedeteik, véleményeik.

Amikor már tulajdonságaik vannak, hirtelen elkezd az egész mozogni. Történések, cselekmény, dinamika, interakciók kezdenek kialakulni az állóképek helyett. Mégha téves, ha nem teljesen hiteles, ha nevetséges, ha túl kevés is, akkor is százszor élőbbnek fogod érezni, mint eddig.
És aztán

Mi lesz a következő lépés? Lehet, hogy a Márciusi Ifjakról és az apostolokról a regényeket majd nekem kell megírni? Egyelőre nem tudom.
Addig is, a Márciusi Ifjak csapatának felidézéséhez segítségül hívom egy nagy író fiktív csapatát, hogy lássátok, mire gondoltam, illetve, hogy mi indította el bennem az egész gondolatmenetet.