Interaktív idézőjel

Kovrig Béla teljes kérdőívének idemásolására nem vállalkozom. Egyébként is: olvassátok el a könyvet, abból majd minden kiderül. De: egyvalamit mégiscsak ideteszek még belőle. Méghozzá az utolsó kérdést. Ez a ma embere számára is érdekes lehet. Örök kérdés ugyanis: milyen mértékben legyen jelen az állam a gazdasági életben? Milyen mértékben avatkozzon bele, szabályozza azt? (Ez volt a kérdés az 1989-es rendszerváltáskor is, és ez lesz a kérdés a következő rendszerváltáskor is, amelynek előbb-utóbb (reméljük a legjobbakat) be kell majd következnie.) Bár nem állítom, hogy csak az alábbi lehetőségek léteznének...
Gondolkodj el: az alábbi öt lehetőség közül melyik áll a legközelebb a te véleményedhez!
(Megjegyzés: a vastagon kiemelt rész a lényeg. Az odáig eljutó gondolatmenet is érdekes lehet, de nem szüksészerű, hogy te ugyanazon gondolatmenet alapján jussál el ugyanoda.)


A) „Az életviszonyok alakulása hazánkban és külföldön egyaránt bebizonyította, hogy a termelőeszközök kizárólagos állami tulajdonán alapuló központosított tervgazdálkodás szükségképpen kevesek túlhatalmához, a tömegek szolgaságához, egy élősdi, kizsákmányoló, szolgalelkű állami és pártbürokrácia elburjánzásához, viszont a széles néptömegek elszegényedéséhez, állapotszerű nyomorához vezet. Ezzel szemben a nép emelkedő és általánosuló jólétben él ott, ahol a magántulajdon intézménye az egyik legfőbb támasza családok milliói társadalmi biztonságának, és egyben ösztönzője a kiadós és elegendő munkaalkalmat és megélhetést adó tőkeképződésnek. Egyre bővülő jólétben a nép ott él, ahol az emberek élvezhetik és családjuk számára magántulajdonban megtarthatják kezdeményezésük és erőfeszítéseik hasznát, és a közöttük folyó verseny serkentője és éltetője a közgazdaság fejlődésének.Vissza tehát a népjólét általános feltételeihez, a magántulajdonhoz, a magánhaszon elvéhez, vissza egy egészséges versenygazdálkodáshoz, a piaci gazdálkodáshoz!”

VAGY

B) „Ne essünk a szocializmus és kommunizmus elvetésével az ellenkező végletbe: a nyakló nélküli verseny és a magántulajdon feletti korlátlan rendelkezési jog dicsőítésébe! A gazdasági liberalizmus egykoron nagy szolgálatot tett az emberiségnek, de elfajult, elkorcsosult, levitézlett. Miként aranykora, a XIX. század idejétmúlt gazdasági életformája sem támasztható fel poriaból. Ami jó, egészséges, hasznos volt benne, azt helyre kell állítanunk és át kell mentenünk a jövő nemzedék számára, de a magánosok önkényét, a bírvágyat és a kizsákmányolásra való törekvéseket, magát a versenyt meg kell zabolázni, keretek közé kell szorítani. Az államnak fegyelmeznie, irányítania kell a gazdasági életet, éspedig a gazdasági csoportok autonómiájának állandó és intézményes közreműködésével. Szilárdítania kell a közgazdálkodáshoz nélkülözhetetlen erkölcsi és jogi alapjait. Egy valóban demokratikus, államtól ellenőrzött és mértéktartással irányított piaci versenygazdálkodásban látjuk a népesség közérdeke és a családok magánérdekei összeegyeztetésének lehetséges és korszerű formáját.”

VAGY

C) „Én fokozottabb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a gazdálkodás állandó szakszerű szabályozás alá essék. Mi jól látjuk, hogy az egyre gyorsuló és minden területen érvényesülő társadalmi átalakulás (reméljük, inkább haladás, mint visszaesés) erőteljes és gyakori beavatkozást tesz nagyon is szükségessé a közérdek, a nép jóléte és a társadalmi együvé tartozás megőrzése érdekében. Ha mindezeket a gyakori és erőteljes beavatkozásokat közvetlenül maga a kormányhatalom gyakorolja, ez előbb-utóbb szocializmushoz, éspedig ennek „államszocializmus” válfajához vezet. A demokrácia lényege és feltétele a politikai hatalom minél szélesebb megosztása a népességben. A politikai demokráciának olyan társadalmi gazdálkodás felel meg, amelynek ellenőrzése és irányítása megoszlik számos gazdálkodó csoport önkormányzatai között. Mi ilyen módon irányított gazdálkodást kívánunk, természetesen lényegileg a társadalmi igazságosságnak alárendelt magántulajdon elve alapján. Egyben meghajolunk annak igazsága előtt, hogy a társadalmi változások áradatában viaskodó gazdasági önkormányzatok sokszerűségében (pluralizmusában) végső sorban csak az államhatalom őrizheti meg a viszonylagos társadalmi rendet a társadalmi káosznak nemritkán fenyegető rémével szemben.”

VAGY

D) „Az előbbi két alpontban (B és C) jelzett felfogások képviselői (...) becsületesen végiggondolják, és következetesen megvalósítanák, kísérletük szükségképpen társadalmi káoszhoz vezetne a „gazdasági önkormányzatok” szüntelen harca nyomán. Ha pedig ennek megelőzése, vagy ha már bekövetkezett, a megszüntetése végett a gazdasági csoportok küzdelmeit és ezeknek formáit államilag szabályozzák, elérik az állam egyre sűrűbb és erőteljesebb beavatkozását. A korporacionizmusnak indult gazdasági-társadalmi formából előbb-utóbb államszocializmus válik, ami ellen a korporacionisták elvben váltig hadakoztak. (...) Mi szocializmust akarunk, de nem állami szocializmust. Ugyan ki áltathatja magát azzal, hogy Magyarországon a drágább termelő eszközök, gyáripari berendezések, melyek 1945-1948 között társadalmi tulajdonná váltak, újra magánkézbe kerülhetnek. A magyar munkásság az utóbbi tízegynéhány esztendős megszakítás után nem lesz hajlandó gyárait magánkapitalistáknak átengedni, még kevésbé magánkapitalistáknak dolgozni. Ahogy a föld azé legyen, aki azt valóban megdolgozza, akként a gyárak azoké legyenek, akik benne dolgoznak, az üzemi munkásságé (az összes alkalmazottak tulajdonává). Ahogy a részvényesek társaságát az igazgatóság képviselte, úgy az üzemi munkásságot, tehát az üzem új tulajdonosainak társaságát a tőkül választott munkástanács képviselje. Szindikalizmusnak mondják ezt? Igen, mi egy valóban demokratikus nemztei szindikalizmus álláspontján vagyunk. Ilyen értelemben kiáltjuk: ’Minden a tanácsoké!’ ’Minden az üzemek munkásainak tanácsaié!’ Ezek egyben a demokratikus (nem pedig kényszer-) szövetkezetekbe tömörült parasztsággal adják majd a lényegét egy valóban demokratikus szocializmusnak. Ennek súlypontja nem az államban, hanem az üzemek és a paraszti szövetkezetek önkormányzataiban lesz.”

VAGY

E) „Ha a korporációk küzdelmei káoszba döntenék a népet, ugyan mi egyébbe torkollnék több száz üzemi munkástanácsnak egymással és a paraszti szövetkezetekkel való küzdelme a nemzeti jövedelem és hatalom megosztása körül? A munkástanácsok harmonikus együttműködése csak a tanácsok hatalomrajutásáig tartana, amíg egy közös külellenséggel szemben egységesek. (…) Voltaképpen minden üzem egy választókerületté válnék és minden üzemi munkástanács legfőképpen egy csoport önzését lenne kénytelen kiszolgálni, nem pedig az egész társadalom érdekét. (…) Nemzeti tervgazdálkodást, a társadalmi termelés és fogyasztás tartós összeegyeztetését és a munkanélküliség száműzését az átmeneti gazdálkodás mai korszakában csak az állam valósíthatja meg a maga túlhatalmával, éspedig az ugyancsak hatalmas csoportérdekek ellenállásának leküzdésével. Az orosz bolsevizmus megtagadásával ne tagadjuk meg a szocializmusnak korszakunkban egyetlen megvalósítható formáját, a költséges termelőeszközök köztulajdonán alapuló és a társadalmi észszerű fogyasztás irányában tájékozódó központosított állami tervgazdálkodást.”

(Kovrig Béla: Kérdőív az 1956-os magyar forradalom szociológiai tanulmányozásához)