Persze beszélek én is a dühről, hogy a másik ember nem figyel ránk. Arról, hogy az Operaház előtt még a tüntetés hivatalos vége után is több száz vagy tán ezer ember kiabálja még jó ideig:
- Gyertek ki!!!
S persze lehet tudni, hogy a kormányból senki nem fogja kidugni az orrát. De a tömeg kiabál, egyre hangosabban és elkeseredettebben, hogy hallják már meg végre bent. Hogy legalább valami apró jel jöjjön arról, hogy valami behallatszik. Hogy a hatalom birtokosai figyelembe méltóztattak venni az elégedetlenkedők létezését és elégedetlenségét. Hogy azért van némi felelősségérzetük, és tisztában vannak az ország helyzetével. Ilyesmik. De nem jön ki senki. Nem tudni, melyik hatalmassághoz jut el kinek milyen kiáltása.
De mi van, ha mégis, nagy hirtelen öledbe hullik vagy inkább rád szakad a visszajelzés lehetősége? Az alkalom, amikor biztosan tudhatod, hogy eljut, amit mondasz ahhoz, akihez nagyon szólni szeretnél. Mit tennél hirtelen?
Már az ünnepek előtt el akartam mesélni, de így még érdekesebb és furcsább. Még decemberben történt. A Széchényi Könyvtárban voltam. Éppen a kávézó felé mentem, mikor láttam, hogy néhány ember nagy festményeket cipel. Persze félreálltam. És akkor megláttam.
Átlátszó csomagolásban vitték a festményeket; láttam, mik voltak azok. Az alaptörvény-illusztrációnak csúfolt izék voltak. Most szállították át őket a Nemzeti Galériába. Mögöttük meg ott sétált nagy gonddal szemlélődve, egy táskával a kezében Kerényi Imre, az egykori rendező, a mostani szánalmas Goebbels-utánzat.
Pár méterre tőlem mentek el. Mit kellene most tennem? –gondolkoztam. Elgáncsolhatnám azok valamelyikét, akik azt az irritáló propagandaképet, az ikonfestészet megcsúfolását viszik a 2006-os rendőrrohamról. De ezt mégsem kellene. Ott van Kerényi. Álljak elé, és mondjak neki annyit az arcába bele:
- B*ssz*dmeg az egészet!
De ezt sem kellene, mert akkor én leszek a tahó mindenki szemében, ő meg az igaztalanul mocskolt, meg nem értett mecénás. Holott nyilvánvaló talán, hogy ő a bunkó, én meg…
Mit tegyek? Jobb volna talán elé állni, és mondani udvariasan, de jól érthetően:
- Uram, ön egy bunkó! Egy szánalmas alak…
Még ez sem túl korrekt. Akkor elé kellene állni és meg kellene állítani valami olyan kihívással, amire nem mondhat nemet.
- Uram, olvastam a cikkét a Demokratában Michnikről. Tahó egy cikk, mert… -és itt egy rövid indoklás, kifejtés következhetne. Vajon megpróbálna válaszolni rá?
Vagy azt is mondhatnám:
- Uram, mint afféle színházi ember, olvasta a Tell Vilmost Friedrich Schillertől? Nem gondolja, hogy az, amit abban Gessler elrendel a póznára tűzött kalapokról, az ugyanolyan, mint amit ön próbál csinálni ezzel az alaptörvényasztal-dologgal?
Lehet, hogy az ilyenekre úgy reagálna, ahogy ilyenkor az ilyen emberek szoktak: továbbmenne, és olyasmit morogna a foga közül, hogy „nincs-nekem-időm-erre”. De azzal én lennék az erkölcsi győztes. Vagy nem? És ha meg sem próbálom? Mi tart vissza?
Kirúghatnak ezért az állásomból vagy lehetetlenné tehetnék, hogy leállamvizsgázzak? Ugyan már? De mégis, ki vagyok én, kis ismeretlen senki, egyedül, míg neki itt van az egész sleppje. Meg a könyvtár dolgozói, akik nem örülnének egy ilyen jelenetnek, még akkor sem, ha egyetértenek velem. Ugyanakkor mi bátorság van abban, hogy én egy pár ember által olvasott blogon lázadozom ez ellen a szánalmas ember és rendszere ellen? Ha odaállnék eléje, legalább tudnám, hogy ez az üzenet, egy kritikus magyar ember üzenete eljut hozzá, még ha hatása nem is lesz. A hatás illúziójáért eléállni? Azért a tudatért, hogy tettem valami teljesen hiábavalót, de valahol mégis bátrat?...
Nem történt végül semmi. A festményeket rendben elszállították, Kerényi elment. Én meg ottmaradtam, leforrázva, mint saját tehetetlenségem szobra, és belülről majd szétvetett az idegrángás és a szégyen. Baszki!
Néhány héttel később én is ott álltam az Opera előtt több száz vagy több ezer emberrel együtt, és kiabáltam az épület ablakai felé:
- Gyertek ki!!!
Persze senki nem jött ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése