Egy uszályról indultak II.

Ismerkedjünk meg a Nemzeti Parasztpárt néhány fontos tagjával, vezetőjével ideológusával. Valamennyien a magyar szellemi élet és eszmetörténet kiemelkedő személyiségei, akiknek kérdésfeltevéseire talán még ma is érdemes odafigyelni.

Veres Péter (*1897-†1970) Balmazújvárosi parasztember, „az ország Péter bácsija”. Példája, mintája az autodidakta filozófusnak. Paraszti munkát végzett, és közben olvasott, mindent , ami a kezébe került, és hamarosan éles szemű és éles eszű kritikussá képezte magát. Így lett a népi írók egyike, sőt talán ennek a csoportnak az egyik legérdekesebb egyénisége. A fiatalok rajongtak érte. Mindig is író és elméleti bölcsellő maradt, soha nem lett igazi politikus. A taktikázgatásokhoz és ravaszkodásokhoz túlságosan bizonytalan, de még inkább túlságosan becsületes volt. A NPP-ban ő lett az elnök, mivel ő joviális alakja tudott minden ellentétet a legjobban kibékíteni. Sajnos ő sem kapott időben észbe, és a „kommunistabarát” szárnyat kezdte támogatni, így akaratlanul is része volt a párt elsodródásában és feloszlásában. Ezek után visszavonult a politikától és megbecsült íróként élt tovább. Amiről még híres lett, hogy még honvédelmi miniszterként is parasztviseletben, kalapban vagy kucsmában és csizmában járt. Egy jelenség volt, minden szempontból.

Kovács Imre(*1913-†1980) Ha emlékeztek, róla már volt szó. Fiatalos, harcias, elszánt céltudatos és szívós ember volt. Felsőgöböljáráspusztáról, a mai Alcsút mellől jött. Pusztai gyerekből lett értelmiségi, közgazdász és szociológus. Ő volt a párt főtitkára, és az ellenállási mozgalomban is ő járt élen az egész NPP-ból. 1945 után ő lett az, aki leggyorsabban észrevette a kommunista „terjeszkedés” veszélyességét, ezért a FKGP-hoz kezdett közeledni. Annak híve volt, hogy a NPP alapítson egy Parasztinternacionálét („Zöld Internacionálét”) Európa más parasztpártjaival. A párt ifjúsági szervezetének, a Népi Ifjúsági Szövetségnek (NISz-nek) a tagjai rajongtak a forradalmár alkatú daliás vezérért, és kiálltak mellette. Ez mégsem bizonyult elégnek.1947-februárjában, mikor a szovjetek elfogták névrokonát, Kovács Bélát, a FKGP főtitkárát, Kovács Imre tiltakozásul kilépett a NPP-ból. Ez év őszén elhagyta Magyarországot, mielőtt őt is letartóztathatták volna, valamilyen kitalált ürüggyel. Később azt mondta, egész életében azt sajnálja legjobban, hogy 1956-ban nem tudott visszaérni Magyarországra, hogy csatlakozzon barátaihoz a párt újjászervezésében. (De erről nem ő tehetett.)




Erdei Ferenc (*1910-†1970) Ő is egy izgalmas alak. Paraszti származású ő is, egy makói hagymatermesztő fia. (Mint egyik barátja, Féja Géza megfogalmazta, a hagymatermesztő paraszt tapasztalata szerint más minőséget képvisel, egy sokkal mozgékonyabb, nyitottabb gondolkodást, mert a hagymatermesztéshez sokkal nagyobb szakértelem, eladásához pedig sokkal több ügyesség kell, mint bármilyen gabona esetében.) Erdei Ferenc nagy szociológussá képezte magát. Általános vélemény szerint a népi írók között ő volt az, aki valóban némi szakszerűséggel állt hozzá a szociográfiához, nem csak úgy irodalmilag, „érzésből” művelte, mint a többiek. A pártalapításkor ő lett a NPP alelnöke. Politikai céljainak kulcsszava a paraszti polgárosodás volt, mégsem a polgári radikális Kovács Imre mellé állt végső soron. Mint tudós szakszerű volt, mint ember töprengő, éppen ezért mint politikus, ő is határozatlan, némileg talán befolyásolható is. Kellett neki valaki, akinek lendületéhez, határozottságához és céltudatosságához igazodni tud. De ezt a háború után már nem barátjában, Kovács Imrében, hanem sokkal inkább a kommunisták legintellektuálisabb tagjában, Révai Józsefben találta meg. Így észre sem vette és a MKP politikájának kiszolgálójává vált, saját pártja ellenében is. Az Ideiglenes Kormányban ő volt a belügyminiszter, és ezalatt alig tett valamit azellen, hogy a rendőrség kommunista befolyás alá kerüljön és párthadsereggé váljon. Aztán szembekerült Kovácsékkal, és olyan lépéseket tett, amik (ezt néha a többiek sem látták) egyre inkább a MKP-nak szolgáltatták ki, hosszabb távon pedig a szakadék felé lökték a NPP-t. Erdei az ’50-es években is a felszínen maradt, és fontos funkciókat töltött be. Ezért 1956-ban nem is hívták vissza az újjászerveződő párt élére. Ő maga ezt megértette, nem sértődött meg rajta. A ’60-as években még volt némi szerepe a magyar mezőgazdaság modernizálásában. Sokak szerint ekkor már Kovács Imre elképzeléseiből is sokat átvett.

Illyés Gyula (*1902-†1983) Talán a leghíresebb tagja a NPP-nak, de nem arról híres, hogy ennek tagja volt. Ismert, hogy ő is dunántúli cselédgyerekként kezdte: Alsórácegrespusztáról, Tolna megyéből érkezett. Tizenéves fiúként beállt a Tanácsköztársaság hadseregébe, aztán állítólag attól való félelmében emigrált, hogy emiatt letartóztathatják. Négy évig élt Párizsban, ahol kinyílt számára a Világ. Kifinomultan művelt irodalmárként tért vissza, és hazatérve elkezdte újrfelfedezni, újraátgondolni gyökereit, és ennek kapcsán a magyar társadalom problémáit is. A népi írók közül talán ő volt a „legeurópaibb” ember, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Ugyanakkor ő volt a legnépszerűbb közülük már életében is mint irodalmár. A pártnak tekintélyes tagja volt, különösebb jelképes funkció nélkül. Többé vagy kevésbé határozott véleménye volt, de olyan vezéri ambíciói, mint Kovács Imrének sohasem voltak. A háború utáni vitákban Kovács Imréhez húzott, de nem tartott vele Nyugatra. Itthon maradt, és az új rendszerekben is elismert író maradt, egyszerre konformista és ellenzéki. Azok között az emberek és csoportok között, akik később (esetleg máig is) a népi írók örököseinek címéért vetélkednek, Illyés Gyulát valószínűleg mindenki elismeri mesterének és szellemi elődjének.



Bibó István (*1911-†1979) Tőle annyit idéztem, és még fogok is ezen a blogon (meg máshol is), hogy nem is tudom, kell-e nagy bemutatás az eszméinek. Szerintem a legnagyobb magyar társadalomfilozófus, nagy történelmi folyamatok elemzője és nagy, fontos eszmék, szellemi áramlatok kibékítője is. Amúgy jogász végzettségű, de amolyan nagy általános műveltségű, minden iránt érdeklődő tudós, alkatában is olyan „tanáros” –mondják róla. Ő az eddigiektől eltérően nem volt paraszti származású, inkább afféle tipikus kisvárosi kisnemesi értelmiségi családból származott. Budapesten született, az egyetemet Szegeden végezte el, és itt barátkozott össze Erdei Ferenccel. Vele a legjobb barátságban maradtak, egy darabig még akkor is, amikor eszmeileg már nagyon eltávolodtak egymástól. (Sőt, amikor már emberileg is kevésbé tartották a kapcsolatot, Bibó akkor is mentegetni igyekezett Erdeit, valahányszor róla kérdezték.) Erdei vitte őt a népi mozgalomba, aminek Bibó a legnagyobb teoretikusa lett. (Jó lenne, ha nem hagynánk a műveit feledésbe merülni.) A NPP-ban eleinte nem játszott nagyobb szerepet. Inkább csendes szelíd ideológus volt, nem is akart vezér lenni. 1945 után eleinte a Belügyminisztériumban dolgozott, ekkor legfőbb feladatának a magyar közigazgatás szakszerű átalakítását tartotta. (És bár erre határozott tervet dolgozott ki korábban, ekkor inkább mások elképzeléseit hajtotta végre, kötelességtudó hivatalnokként.) Teoretikussá tulajdonképpen akkor vált, amikor kezdtek elmérgesedni a viták a FKGP és a MKP között. Bibó, figyelt, elemzett, és megoldási javaslatokat adott a békés kibontakozásra. Kár hogy kevesen hallgattak rá (azok közül legalábbis akiken tényleg múlhatott valami). A NPP-n belüli harcoknál elképzelései közel álltak Kovács Imrééhez, aki azonban gyanakodva figyelte „Erdei legjobb barátját”. Csak később, az emigrációban ismerte fel Bibó igazi jelentőségét.
Ami pedig Bibó István 1956-os szereplését illeti: ekkor ő képviselte a Parasztpártot Nagy Imre kormányában, és mint államminiszter (kb miniszterelnök-helyettes) minden más kormánytagnál nagyobb határozottságról és bátorságról tett tanúbizonyságot. nem menekült el a szovjetek elől, inkább az orruk előtt kiadott egy bátor, passzív ellenállásra felszólító kiáltványt (amiben ugyanakkor a fegyveres harctól igyekezett mindenkit visszatartani). Aztán egy nemzetközi kompromisszumos megoldási tervezetet is készített Magyarország számára. „Jutalma” többévi börtön lett. Szabadulása után könyvtáros volt, de tanítványai továbbra is a legnagyobb intellektusnak kijáró tisztelettel tekintettek rá. Ma pedig (nem győzöm hangsúlyozni) érdemes újraolvasni mindazt, amit mondott, akár a Parasztpártról is.

(Bibó István, Tomori Viola, Erdei Ferenc és id. Erdei Ferenc)



Szabó Pál (*1893-†1973) Ő pedig „az ország Pali bácsija”. Veres Péter mellett ő másik nagy parasztíró. Biharugráról jött. A paraszti életet bemutató regényeivel lett népszerű, később a népi írók egyik lapjának a Kelet Népének a szerkesztője. Mikor a Kelet Népe megszűnt, megvásárolta a Szabad Szó című lapot Mezőfi Vilmostól (akiről még lesz szó). Így a Szabad Szó lett a megalakuló NPP hivatalos lapja, Szabó Pál pedig ennek a szerkesztője. A háború után csak késve érkezett vissza a hadifogságból; közben a lap szerkesztését átadták Darvas Józsefnek. Pali bácsi ezt zokon vette, meg hamar bele is fáradt az egész hercehurcába a párton belül, így a továbbiakban politikai szerepet már nem igazán játszott.



Keresztury Dezső (*1904-†1996) Költő, irodalomtudós volt, a két háború között a berlini Magyar Intézet igazgatója (ennek ellenére a nácizmusnak még a szele sem érintette meg). Egyébként Zalaegerszegről jött. A NPP-ba csak 1945-ben lépett be, persze az írókkal már korábban is szimpatizált. De főleg tetszett neki a párt intellektuális ereje. 1945 őszén, a választások után az Ideiglenes Kormányt felváltó „rendes” Tildy Zoltán-féle kormánynak ő lett az egyetlen parasztpárti minisztere. Méghozzá az oktatásügyi és művelődési tárca élén. És nagyon jól csinálta amit csinált. Az a két év, amikor ő irányította ezt a tárcát, a magyar kultúrának egy ritka nagy felvirágzása volt. Ezzel párhuzamosan arra is maradt ideje, hogy ellássa az elitnevelő Eötvös Collegium igazgatói funkcióját is. (A Collegiumnak ő fogalmazta meg a jelszavát: „Szabadon szolgál a szellem.” És ő maga is eszerint cselekedett.)


Sarkadi Imre (*1921-†1961) a Szabad Szó egyik legérdekesebb újságírója (Debrecen városából), egy időben szerkesztője. Íróként pedig a magyar irodalom egyik elképesztő jelensége, egy zseni egy csodabogár, egy bohóc, de abból a komolyan veendő fajtából... Tudjátok mit? Róla majd külön bejegyzésben emlékezünk meg, hamarosan.

Sok érdekes emberről lehetne még szót ejteni, de egyelőre legyen elég ennyi. Biztos vagyok benne, hogy az itt felsorolt emberek jelentős részével, gondolataikkal és érdekes személyükkel fogunk még találkozni ezen a blogon.

Idézőjel (NPP)

Plusz adaléknak ideteszek egy kis önreklámot Bibó Istvántól, a NPP legbölcsebb ideológusától. Csak hogy lássuk, milyen kísérletnek tekintette ő a Parasztpártot, és miért ebben a pártban folytatta a tevékenységét. (Kicsit több ez, mint szimpla kampányszöveg.)

 

A NPP feladata, hogy „a kispolgárosodásnak egy radikális, az úri vezetéssel ki nem békülő útját építse ki. Ez a feladat, mint a világon minden igazi politikai feladat, nagy ellentmondások feszültségeit próbálja feloldani, s az teszi érdekessé, hogy végeredményben az egész közép- és kelet-európai társadalomfejlődés központi feladata.”
(Bibó István: A koalíció válaszúton)

„A furcsa az, hogy ha ennek az állítólag heterogén összetételű, egyenetlen belső életű, tisztázatlan programú és kétértelmű viselkedésű pártnak a jelentőségét nem pillanatnyilag kihegyezett ellentéteken, vagy más pártoknak és csoportoknak az ellentétein mérjük le, hanem a magyar valóság, a magyar szükségletek és a magyar lehetőségek mértékével, akkor kiderül, hogy a parasztpárti tömegek egyöntetűsége, karakterének egysége, feladatainak és lehetőségeinek egyenesvonalúsága legalább akkora, ha nem jóval nagyobb, mint a többi magyar demokratikus pártoké.
(…)
Ilyen körülmények között a Parasztpárt kisebb-nagyobb egyenetlenségei helyett nem volna-e fontosabb és érdekesebb felvetni azt a kérdést, hogy vajon nincsenek-e azok az ellentétek és választóvonalak rossz helyen meghúzva, melyek a magyar politikában uralkodnak?
(…)
[A NPP] ellensége mindenféle félmegoldásnak és látszatmegoldásnak, melyek inkább csak átkeresztelik, átcsoportosítják vagy megpiszkálják a bajt, hogysem megszüntetnék.
(…)
Egyik fontos szellemi erőforrása a magyar forradalmiság, mindenekelőtt a nagy paraszt- és magyar forradalmak tiszta hagyományainak ébrentartása. Ez pedig, ha valóságos ébrentartást akarunk, nem merülhet ki egy olyan történelmi szoborrá merevítésben, amely – az ellenforradalomban jól ismert eljárásmóddal – a múlt forradalmait dicsőíti, de időszerűségeiket és tanulságaikat minden lehető módon tagadni igyekszik.”
(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése)

Egy uszályról indultak

74 éve, 1939-ben ezen a napon alakult meg a Nemzeti Parasztpárt, Makó mellett, a Maros folyón egy fa- és homokszállító uszályon.

Bár aki követte a blogot, az láthatja, hogy mostanában nagyon kiábrándultam minden politikai pártból és hajlamos vagyok mindet afféle szükséges rossznak tekinteni, amelyekkel jobb megtartani a megfelelő távolságot, és a velük való viszonyt üzleti viszonynak felfogni, mert Isten óvjon a bármelyikhez való „érzelmi” kötődéstől (amely csak korrumpálni tudja az embert), és a pártok önálló gondolkodást megölő gondolkodási fegyelmétől…
Mégis…
Mégis mindezzel együtt talán a Nemzeti Parasztpárt (NPP) az egyetlen amelyikről hajlandó vagyok ilyen formában megemlékezni. Már csak a megalakulás regényes körülményei miatt is. (Hány pártot tudsz mondani a magyar történelemben, amely egy dereglyén tartotta az alakuló ülését?) Az ő történetük nem cáfol rá arra, hogy a pártként való működés szerencsétlenséget hoz az emberre, és mégis ennek a szervezetnek a működése a magyar történelem egyik bátor szellemi kísérlete volt, amit nem szeretnék hagyni feledésbe merülni.

Már többször volt szó ezen a blogon a népi írókról és a Márciusi Frontról; arról, hogy milyen progresszív célok megvalósításáért küzdöttek. A Márciusi Front, mint szellemi mozgalom a népi írók kezdeményezésére 1937-ben indult, és nem sokkal zászlóbontása után meg is indult a belső vita arról, hogy megmaradjon-e szellemi mozgalomnak, vagy átalakuljon politikai mozgalommá illetve párttá (esetleg csatlakozzon valami meglévő párthoz). Ezek a viták végül is 1938 végére szétfeszítették a Márciuis Frontot. Az egykori barátok és harcostársak sokfelé széledtek szét, úgymond ki jobbra, ki balra.
Egy csoportjuk azonban nem törődött ebbe bele, úgy érezték, céljaik megvalósításához ha megkésve is, de mégis cselekedniük kell, akár politikailag is. Így került sor 1939-ben, Péter-Pál napján a Nemzeti Parasztpárt megalapítására. Nem volt ez kizárólag az írók és szociológusok pártja, már az alapításnál is tényleg ott volt jónéhány eszes, öntudatos, és a Világban eligazodni igyekvő parasztember is. Egy részük a népi írók új lapjának, a Szabad Szónak afféle külső munkatársa volt.
Az alapító ülést a helybeli csendőrség nem engedélyezte, ezért jött végül is az ötlet, hogy ne a városban tartsák, hanem béreljenek egy uszályt, és azon mondják ki a pártalapítást. Így történt, hogy az alapítási ceremóniára egy rendhagyó hajókiránduláson került sor.

Programjuk egyenes folytatása volt a Márciusi Front programjának (noha hivatalosan sosem mondták ki, hogy e szervezet utódjának tekintik magukat). A képtelenül nagy földbirtokok kisajátítása, és szétosztása a földtelen földmunkások, zsellérek és törpebirtokos parasztok között, általános, egyenlő, titkos választójog, progresszív adózás, földműves érdekvédelmi szervezetek és szövetkezetek szabad alapítása, egyáltalán szervezkedési, gyülekezési és szólásszabadság falun is és városban is. Valamint hatékonyabb szociális gondoskodás, minimálbér megállapítása. Valamint békés viszony a szomszédos országokkal, de ha lehet, a határok békés és méltányos etnikai és nyelvi alapú kiigazítása. Olyan dolgok, amelyek akkor már régóta aktuálisak voltak, mégsem tudtak megvalósulni, és részben olyan dolgok, amelyeket ma megint kezdhetünk követelni elölről.

Sajnos hamarosan jött az újabb világháború, és emiatt megszigorodott Magyarországon a hatósági ellenőrzés és a cenzúra. Így a Parasztpárt nemigen tudta kiépíteni a maga helyi szervezeteit minden vidéken. Ami az elkövetkezendő években a pártépítést helyettesítette, az a párt lapjának, a Szabad Szónak a terjesztése volt. Ez sok emberhez eljutott, és viszonylag közérthető módon foglalkozott az ország aktuális társadalmi kérdéseivel (külpolitikaiakkal a háborúba való belépés után kevésbé, mert a betiltást kockáztatta volna).

1944 végén a NPP egyike lett az ellenállást szervező, és az új magyar Ideiglenes Nemzetgyűlést megalapító szervezeteknek. Az Ideiglenes Kormányban is kapott egy tárcát (Erdei Ferenc lett a belügyminiszter). Majd az ezt követő években fontos szerepe lett Magyarország újjáépítésében, és egy új, demokratikus magyar rendszer megalkotásában.

(Bár a parasztság körében késői indulása miatt sosem tudott olyan népszerűségre szert tenni, mint a másik agrárpárt, a Független Kisgazdapárt.) Ezt követően azonban bekövetkezett az ami az ilyen nagy idealizmussal és tenni akarással induló szervezeteknek általában a veszte szokott lenni: a NPP-t felőrölték egyrészt saját belső harcai, másrészt a pártok közötti hatalmi harcok.

Egyrészt igen erősen elmérgesedett a viszony a két legnagyobb párt a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a Magyar Kommunista Párt (MKP) között. A NPP-nak ebben a harcban alkalmazkodnia kellett, és a nagy alkalmazkodásban elvesztette egyensúlyát. A tagok nem tudták eldönteni mitől kell jobban félni: a régi, háború előtti elit restaurációjától (hiszen az restaurálódott már az első világháború után is, így sokan félhettek, hogy megint a régi urak térnek vissza a FKGP álcája alatt) vagy a kommunisták totális hatalomátvételétől.

Mi már tudjuk, hogy ez utóbbi következett be, de utólag könnyű okosnak lenni. Ez akkor még nem volt egyértelmű, hiszen mindenki úgy számolt, hogy a szovjet csapatok a nemzetközi egyezmények értelmében rövidesen elhagyják az országot. A MKP-ban pedig sok becsületes ember volt, akik maguk sem voltak tisztában vele, hogy legfőbb vezetőik totális hatalomra törnek.
A NPP-ban nagy viták után a kommunistákkal való szövetségkötés hívei kerekedtek felül. A többieket elhallgattaták, vagy kitúrták a pártból. És mire észbe kaptak, hogy ezt nem kellett volna, már késő volt. A MKP minden más pártot maga alá gyűrt.

A Nemzeti Parasztpárt 1956 októberében támadt fel újra. De ez nagyon rövid feltámadás volt, szinte csak pár napos, éppenhogy arra elég, hogy megfogalmazhassák az új programjukat. És arra, hogy az 1956-os események szereplői között az ő nevüket is felsorolhassuk. Aztán újra csend. A NPP mint szervezet nem támadt fel többé, de egyes tagjai mint híres írók, filozófusok, kulturális és gazdasági szakemberek még sokáig hallatták a hangjukat, gondolataikat pedig ránk hagyták. Eszményük a művelt, gondolkodó, hazájára odafigyelő, de a Világ iránt is nyitott paraszt volt.

És parasztsággal vagy anélkül, ez az eszmény a kisemberről mégiscsak jelenthet valami fontosat nekünk is. Amúgy is érdemes a népi írók gondolataival megismerkedni.
Figyeljünk oda rájuk!

Alkotmányunk

Ja és hogy milyen helyen szeretnék élni, ha már időben nem lehet ide-oda ugrálni?
Mondjuk Užupisban.

Užupis Vilnius egyik kerülete, a Vilnelė patak mellett. (Vilnius egyébként is egy olyan város, ahol szívesen laknék.) Egykor rosszhírű környék, ma afféle bohém művészek élnek itt a Világ minden részéről. Mikor ott jártam, nagyon elcsodálkoztam, mert a kerület határán, a Vilnelė hídja mellett öt nagy táblát találtam. Kiderült: az itteni művészek Užupist egy önálló köztársasággá kiáltották ki. És kidolgozták saját alkotmányukat, is amelyet litván, lengyel, orosz, angol és fehérorosz nyelven kitettek a terület határára, hogy bárki elolvashassa. Ez volt az az öt nagy tábla. Mindegyik tükörként csillogott, így hát az alkotmány mellett, ha olvastad minden alkalommal saját arcodat is láthattad. Ezt az Alkotmányt én feljegyeztem magamnak, hazahoztam, lefordítottam, és azóta igyekszem az életemet is nagyban ehhez igazítani. Annak idején, mikor szóba került, hogy Magyarországnak új alkotmánya lesz, írtam egy cikket annak érdekében, hogy az új magyar alkotmányt ennek mintájára alkossák meg. Persze nem jutott el a döntéshozókhoz, de ez engem nem zavar. Užupis állampolgárságát ugyan még nem kaptam meg, de addig is, amíg ez meglesz tartom magam ehhez az Alkotmányhoz.

Užupis Köztársaság Alkotmánya

1. Az embernek joga van a Vilnelė mellett lakni, a Vilnelėnek pedig joga van az ember mellett folyni
2. Az embernek joga van a meleg vízhez, télen a fűtéshez és a tetőhöz a feje fölé.
3. Az embernek joga van meghalni, de ez nem kötelező.
4. Az embernek joga van tévedni.
5. Az embernek joga van megismételhetetlennek lenni.
6. Az embernek joga van szeretni.
7. Az embernek joga van ahhoz, hogy ne szeressék, de ez feltételekhez kötött.
8. Az embernek joga van jelentéktelennek és ismeretlennek lenni.
9. Az embernek joga van a lustálkodáshoz és a semmittevéshez.
10. Az embernek joga van szeretni és gondozni a macskáját.
11. Az embernek joga van gondoskodni a kutyájáról, míg a halál el nem választja őket egymástól.
12. A kutyának joga van kutyának lenni.
13. A macskának nem muszáj szeretnie a gazdáját, de nehéz időkben kötelessége segíteni rajta.
14. Az embernek időnként joga van nem tudnia arról, vannak-e kötelességei.
15. Az embernek joga van kételkedni, bár ez nem kötelező.
16. Az embernek joga van boldognak lenni.
17. Az embernek joga van boldogtalannak lenni.
18. Az embernek joga van hallgatni.
19. Az embernek joga van hinni.
20. Az embernek nincs joga az erőszakhoz.
21. Az embernek joga van tudatára ébredni saját hitványságának és kiválóságának.
22. Az embernek nincs joga örökre eltűnni.
23. Az embernek joga van érteni dolgokat
24. Az embernek joga van semmit nem érteni.
25. Az embernek joga van különböző nemzetiségekhez tartozni.
26. Az embernek joga van megünnepelni vagy meg nem ünnepelni a születésnapját.
27. Az embernek kötelessége emlékeznie a nevére.
28. Az embernek joga van megosztani másokkal azt, ami az övé.
29. Az embernek nincs joga megosztani azt, ami nem az övé.
30. Az embernek joga van, hogy szülei és testvérei legyenek.
31. Az ember szabad lehet.
32. Az embernek felelősnek kell lennie szabadságáért.
33. Az embernek joga van sírni.
34. Az embernek joga van meg nem értettnek lenni.
35. Az embernek nincs joga saját hibáit másra kenni.
36. Az embernek joga van a magánélethez.
37. Az embernek joga van, hogy semmihez ne legyen joga.
38. Az embernek joga van nem félni.
39. NE GYŐZZ!
40. NE VÉDEKEZZ!
41. NE ADD FEL!

Rosszkor, jó helyen?

„Olyan korban szeretnék élni, amikor a könyv szó még könnyet is jelentett.”
(Hazug Virág)
hazugvirag.blogspot.hu

Olyan korban szeretnék élni, amikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak kezdetén vagyunk. Ezt a helyzetet valamiféle felszabadultságérzettel tudnám leírni. Ilyenkor az ember úgy érzi, a jövő nagyon sokféle lehet, de hogy milyen lesz, az mindenképpen rajta is múlik. Ezért elhiszi, hogy hatással lehet a környezetére, hogy hatással lehet a Világra és a többi emberre. Hogy ő maga alkotja meg otthonát, közösségét, kultúráját. Ezért az ilyen kor éppenséggel a felpörgött kreativitás kora lehet.
Ez az a kor, amikor az ember elkezd odafigyelni a Világra. Kíváncsi lesz rá, meg akarja ismerni, kísérletezgetni akar vele, illetve benne. Kíváncsi lesz magára, kísérletezgetni akar magával, új dolgokat megtudni magáról. Ez az a kor, mikor az ember elkezd odafigyelni a másik emberre is. Mert tudja, hogy a másik ember is ugyanúgy hatni tud a Világra, alakítani tudja azt, mint ő maga. Ezért érdemes tehát összehangolódni. Ez az a kor, amikor az ember az emberekkel való kapcsolatát is felfedezni és kikísérletezgetni való, érdekes dolognak tartja. Az ilyen korok az ember ember mellé rendelésének korszakai.
Nem igaz, hogy az ilyen korok, értékromboló korok, hogy lerombolják a múlt értékeit. Sőt! A „múltat végképp eltörölni”-jelszó nem akkor keletkezik, amikor az ember úgy érzi, valaminek a kezdetén van. Ez a jelszó akkor keletkezik, amikor elviselhetetlennek érzi, amiben van. Nem múltját, hanem jelenét akarja végképp eltörölni. Amikor az ember úgy érzi, egy új korszak kezdetén van, akkor múltját nem érzi nyomasztónak. Ezért nem utálkozással, hanem szemlélődve figyeli. És valószínűleg kíváncsian keresgél benne, mit is lehetne belőle az új korszak megalkotásához felhasználni. Ez az új értékek teremtése mellett, elfeledett múltbéli értékek és hagyományok felfedezésének kora is. Újjáteremtések kora.
Az ilyen korok a tudományok és a művészetek virágkorai. És mivel ilyenkor az emberek ráébrednek, hogy tudomány és művészet valójában nem áll olyan messze egymástól, az ilyen korszakok a polihisztorok korai is. (Éppen a kísérletező kedvből fakadóan.)
Az ilyen korszakok a humanizmus korszakai. Az öntudat és a kreativitás korszakai.
Ilyen korszak volt a Reneszánsz, ilyen korszak volt a Felvilágosodás. Ilyen korszak volt Magyarországon a Reformkor, de valószínűleg a második világháború utáni egy-két év is. (Csak annak aztán nagyon hamar, lelombozóan hamar vége lett.) Ilyen lehetett a beat-korszak. Lehet, hogy néhányan itthon a ’80-as éveket is így élték meg.

Nem jó, mikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak végét éljük. Nem jó, amikor az emberek nagy tömege úgy érzi, valami átmenet korában élünk. Ilyenkor az ember már nagyon áhítja a változást, de nem hiszi el, hogy rajta múlik. Inkább valamiféle Deus ex machinát vár, hogy megkapja a változást felülről.
Mivel nem hisz saját erejében, készséggel engedelmeskedik annak, akit erősebbnek érez magánál. Akit magával egyenlő erejűnek érez, annak pedig ravaszságától, ármánykodásától fél. Az ilyen korszakok a bizalmatlanság korai. Az ilyen korszakok az ember ember alá rendelésének korszakai. A merev hierarchia, a tekintélyelv korszakai. A merev, különösebb jelentés nélküli hagyománytisztelet korszakai. Semmilyen örökölt gesztusnak nincs súlya, az ember mégis úgy érzi, hogy a rend ólomsúllyal nehezedik rá. Ezért dühös a maga hagyományaira.
Akik a hierarchia csúcsán vannak azok persze azt szeretnék, ha ott is maradnának, ezért azt bizonygatják, hogy ez a normális állapot. Azt sugallják, hogy a törvényeket örök időkre hozzák, hogy ezután már semmi változtatás a renden nem szükséges. (Azok a vezetők, akik egy korszak kezdetén érzik magukat, azok saját törvényeiket is csak kísérletnek tekintik, és tudják, hogy azokon majd javítgatni kell. Ők kezdő lendületet akarnak adni, nem terveznek „időtlen időkre”.) Az ember legyint, esetleg győzködi magát, de nem szűnik az érzése, hogy egy korszak végén vagy valami átmenetben él.
Ilyen korban az embert nem érdekli a Világ. Csak túlélni szeretne minden változást. Mert hogy új kor köszöntsön be, ahhoz mindig valami nagyon heves élmény kell. Valami megrázkódtatás. Az ember érzi, hogy ilyemi következik, és szeretné épségben megúszni.
Az ilyen korban az ember nem kíváncsi a többi emberre. Fél tőlük.

„Olyan népnél, amelynél pszichológiai kultúra nincs, hiányzik az emberi léthez elengedhetetlenül szükséges emberismeret. Az emberismeret tulajdonképpen semmi más, mint annak a jele, hogy azzal az emberrel, akivel együtt élek, törődök, és komolyan veszem. Igyekszem megérteni. Ebből a megértési kísérletből kollektív emberismereti kategóriák keletkeznek, amelyek a szociális életet tudattalanul szabályozzák. Ahol ilyen kategóriák nincsenek, ott az emberek egymás felől tudatlanságban vannak. (…) S ez kivétel nélkül mindig annak a jele, hogy ott az emberek egymással nem törődnek, sőt egymásnak terhére vannak. Nincs meg az az ismeretet megelőző szeretetmozzanat, amelyen valamely tudás, látás felébredhet és kialakulhat. Ilyen helyeken az emberek egymást nem értik, és nem is érthetik. Nem ismerik és nem is ismerhetik. Pszichológiailag kultúrálatlan népeknél az emberek –éppen mert egymást nem értik és nem ismerik –egymással szemben bizalmatlanok. (…) egymás ismeretének hiánya végül is azt eredményezi, hogy egymás között folyton marakodnak, civódnak, vitatkoznak, gyűlölködnek, és lesből egymásra vicsorognak.”
(Hamvas Béla: Politika helyett misztika)

Márpedig manapság mintha az emberek nagy tömege (legalábbis a Világnak ezen a felén) mintha úgy érezné, hogy egy korszak végén vagyunk. Búcsúnosztalgiát érzek az emberekben egyfelől, és passzivitást másfelől. Valami téli álmot megelőző kábaság. Vagy valami vihar előtti csend, jobban mondva lapítás?

Bele kell törődnünk, hogy ilyen korszakban élünk? Nem feltétlenül. Mert mindezek az érzések, amikről most szövegeltem alapvetően nemcsak korszakokhoz vannak kötve. Helyekhez is lehetnek kötve. De legfőképpen: emberekhez vannak kötve. Bármely kisközösségben, jóbarátaiddal megvalósíthatod a magad beat-korszakát, ha akarjátok, ha meritek. És legvégül, ha akarod, ha mered, megvalósíthatod a magad beat-korszakát egyedül is. De ehhez már nagyon nagy erő kell. Ilyen kevés emberben van. De azért vannak egy páran. Keresni kell őket. (Általában vonzzák magukhoz az őszinteségre szomjazókat.)

És ha belegondolsz, ez maga is egy kaland, egy kísérlet, egy kihívás. Megvalósítani egy kezdetet egy agóniában, egy jó korszakot „rossz időben, rossz helyen”, a szabadságot a rabságban, a bizalmat a félelemtől körülvéve. Az ember ember mellé rendelését az alá-fölé rendelések korában. Tisztelem, és a történelmet tanulmányozva is ösztönösen keresem az olyan embereket, akik ezt megtették, és máig is megteszik.

(Köszönet ezért a bejegyzésért a testvéremnek, akivel beszélgetve ez megfogalmazódott bennem.)

Vers (Győry)

Győry Dezső:

Én minden népet féltek attól

Átok átoknak hegyén-hátán.

S a sors? A sors sosem segít.

A Duna, mint egy hosszú sóhaj,

fogja össze kis népeit.

A szélben s a történelemben

új rend tüzes szikrája ég,

s ők hajbakapnak polgármódra,

hogy leves, hús és főzelék.

Az én fájdalmam erre nézvést

már nem egyéni, nem magán,

sok szenvedés formált munkálva

igaz szándékom motorán.

Mindnek kívánom, amit egynek,

hiszen közös a nyeremény,

én minden népet féltek attól,

amitől féltem az enyém.

„Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém”

Valószínűleg már többször leírtam, de azért leírom újra, a mai nap alkalmából.
A nacionalizmust nem szabad összekeverni a sovinizmussal. Azaz a saját népünk iránti elkötelezettséget nem szabad összekeverni a más népek iránti gyűlölettel és megvetéssel. Ugyanakkor, hogy nacionalizmusunk min alapszik, annak különféle formái lehetnek, amelyek különféle mértékben, vagy legalábbis más-más formában adnak lehetőséget a soviniszta eltorzulásra.
Ha tisztában akarunk lenni saját magunkkal, másként szólva, ha egészséges identitást akarunk magunknak (és ki nem akar ilyet?), akkor tisztáznunk kell azt is, hogy pontosan mi az a közösség, amelynek részének tekintjük magunkat.

A territoriocentrikus nacionalizmus: azaz a terület-alapú nemzettudat. Az aki zászlójára vagy autósmatricájára a Nagy-Magyarországot, vagyis a régi Hungáriát, Uhorskót tűzi, szerintem el van tévedve. A modern nemzettudatnak (Európának ezen a felén legalábbis) már nem az egy területen, egy uralkodó uralma alatt élők összetartása és alattvalói kötelességtudása az alapja. Néhány ember tudatában ugyan lehet, hogy ez a meghatározó, de erről nem fog tudni meggyőzni másokat, más nyelvűeket, nemzetiségűeket, akik ezen az általa körberajzolt történelmi területen élnek, és másik nemzet részének tekintik magukat. A territoriocentrikus nacionalizmus jelen helyzetben nem más, mint imperializmus, azaz birodalomépítési igény, tehát terjeszkedési igény, ez az igény pedig általában háborúkhoz szokott vezetni.
A territoriocentrikus nacionalizmus híveinek jelszava általában az, hogy vissza akarjuk kapni, a „magyar földet”, a „magyar erdőket” és „magyar hegyeket”, „magyar rónákat” stb. Józan ésszel belátható, hogy ez tényleg csak jelszó semmi egyéb, mivel magyar hegyek és magyar erdők valójában nem léteznek. Az erdőknek és hegyeknek nincs nemzetisége, nincs nemzettudata. Nemzetisége, nemzettudata egy adott területen, hegyeken és rónákon élő embereknek van. Azt pedig nem az határozza meg, hogy az adott ember mely történelmi területen él. Vagy ha egyesek szerint mégis, akkor milyen alapon várják el a territoriocentrikus nacionalizmus hívei a külföldre (a történelmi Magyarországon kívülre) kivándorló magyaroktól, hogy megőrizzék a magyarságukat?

Az etnocentrikus nacionalizmus (etnonacionalizmus): azaz a leszármazáson alapuló nemzettudat. Az előzőekből látszik, hogy a territoriocentrikus nacionalizmus és az etnonacionalizmus nem egyeztethető össze. Sokak mégis úgy tesznek, mintha az lenne. Felváltva beszélnek a „magyar földről” és arról, hogy „Magyarország a magyaroké”, vagyis hogy etnikailag egységessé kell tenni az országot. A kettő nyilvánvalóan kizárja egymást: ha etnikailag egységes országot akarunk, nem követelhetünk történelmi alapú revíziót, csak etnikai alapú revíziót.
További kérdés azonban az, hogy mit is tekintünk etnikumnak. Az egy nyelven beszélő embereket vagy olyan embereket, akiket bizonyos leszármazási kötelékek is összekötnek? Bár az etnikum szónak én mindkét értelemben használt változatát helyesnek tartom, etnonacionalizmus alatt én azt értem, amikor kifejezetten leszármazás alapján akarják az emberek nemzetiségét meghatározni. Ez nem kevésbé agresszív és veszélyes tud lenni, mint a terület-alapú nacionalizmus. (Sőt, napjainkban veszélyesebb.) Viszont nem a régi területek visszakövetelésével függ össze. De ha már a mai nap ilyen „nemzeti-egységnap” vagy mi, akkor foglalkozzunk ezzel is.
Belátható az is, hogy igazából az etnonacionalizmusnak sincsen komoly szellemi alapja. Egyrészt: a régi Magyarország (/Hungária/ Uhorsko) egy rendkívül soknemzetiségű ország volt, és nagyon visszakutatva a családfákon szerintem ma nem lehetne olyan magyar embert találni, akinek az ősei között ne lenne megtalálható a történelmi Magyarország valamelyik nem magyar nemzetiségének képviselője. (A régi korok emberei okosabbak voltak annál, hogy kizárólag nemzetiség alapján válasszanak párt maguknak.) Másrészt, aki Magyarországon, magyar kultúrában született, magyar az anyanyelve, és már a szüleinek is az volt, és benne élt és él a magyar kultúrában az miért ne lenne magyar. Harmadrészt: csak néhány nemzetiség és vallási kisebbséget lehetne kizárni ezek alapján a nemzetből, és ennek alapján az ő leszármazottaikat? Akinek németek vagy zsidók voltak az ősei között, az miért lenne kevésbé magyar mint az akinek szlávok, románok örmények?
Például. A XX. század közepén létezett a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság. Alapvetően jószándékú szervezet volt, céljaik közé bevették a magyar társadalom megújítását, a parasztság jogaiért való harcot. Azonkívül a második világháború alatt bátran és áldozatkészen résztvettek a németek elleni ellenállásban és a „zsidók” mentésében. De ideológiájuk nagyban az etnocentrikus nacionalizmuson alapult. Például feltétellé tették, hogy csak olyan ember lehet tag, akinek már születésekor is magyar volt a neve, tehát nem magyarosította azt. Csakhogy itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi számít magyar névnek? A Schwarzmüller például nem, de a Szikora, Markovics, Szvatkó, Radvánszky, Gozsdu meg igen? (Mert úgy néz ki, a Magyar Testvéri Közösség csak az eredetileg német nevűeket zárta ki eleve a sorai közül. Azaz a „svábokat” és a „zsidókat”.) Mitől lesznek a szláv és román nevek magyarabbak? Attól hogy azokat fonetikusan magyar helyesírás szerint írjuk, nem pedig mondjuk Markovićnak, Radvanskýnak, Gojdunak? (Ellentétben a német eredetű nevekkel, amik jelentős részben megőrizték német helyesírásukat.) Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevei vannak, mint Németh, Lengyel, Oláh, Tóth, Horváth? Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevük van mint Molnár, ami egy foglalkozásnév, de a szó maga bizonyítottan szláv eredetű?
Szerintem le lehetne szállni az ilyenekről, és be kellene látni, hogy nem a nevünk és a származásunk tesz minket magyarrá. A családfakutatás érdekes és hasznos dolog, de ebből minőségi következtetéseket levonni hülyeség.
Még rövidebben: az etnonacionalizmusnak ez a formája hülyeség.

A nyelvi-kulturális nacionalizmus: azaz a közös nyelven (és részben a közös kultúrán) alapuló nemzettudat. Mi az ami egyértelműen, minden kétséget kizáróan magyar? A magyar nyelv. Ez alapján ki tekinthető magyar embernek? Szerintem az, akinek magyar az anyanyelve. Persze vannak emberek akiknek más az anyanyelvük és más az „apanyelvük”, azaz „vegyes” házasságból születtek (amúgy nem szeretem ezt a „vegyes házasság” kifejezést) és kiskoruktól hozzá vannak szokva, hogy több nyelvet is anyanyelvi szinten használnak. De ki mondta, hogy csak egy nemzetisége lehet egy embernek? Miért ne lehetne több is?
Szóval szerintem a magyar nyelv és az ebből fakadó kultúra tesz minket magyarrá. Azaz az irodalom például. Neccesebb dolog „magyar festészetről”, „magyar zenéről” és „magyar táncokról” beszélni, mert ezeknek a dolgoknak valójában megint nincs nemzetiségük, de absztrakcióként talán elfogadható.
Az a nemzettudat tehát, aminek én a híve vagyok, egy nyelvi-kulturális alapú nemzettudat. De ezt sem feltétlenül helyes visszavetíteni bizonyos történelmi korszakokra. A XIX. század előtt bajosan beszélhetnénk modern értelemben vett nemzettudatról. Azaz például ha egy Rákóczi Ferenc mellett hadbavonuló parasztot megkérdeznél, hogy mi a nemzetisége, nem biztos, hogy tudna válaszolni. Nem is biztos, hogy értené, miről beszélsz. Ebből az is következik, hogy volt olyan átmeneti korszak is, amikor ez a fajta nemzettudat még csak kialakulóban volt, más szóval még nagyon képlékeny volt. Volt olyan korszak, például 1848 és az azt követő időszak, az Osztrák-Magyar Monarchia kora, amikor a nemzetiség, sőt sok esetben a használt nyelv is választás kérdése volt. Számtalan példát tudunk olyan emberekre, akik ekkoriban (1848-ban különösen) egyik napról a másikra jiddis helyett magyarul kezdtek egymással a mindennapi érintkezésben beszélni, és ez alapján igényt tartottak arra, hogy a környezetük is magyarnak tartsa őket. A környezet pedig sok esetben ezt el is fogadta.
De származtak ebből bajok is. Mert ezeket a jelenségeket látva ütött gyökeret a XIX. századi magyar elitben az az elképzelés, amelyet Keresztury Dezső „asszimilációs kultúrimperializmusnak” nevezett. Más szóval annak az igénye, hogy a magyarság nyelvi-kulturális alapon „gyarmatosítsa” vagy inkább uniformizálja a sokszínű és soknemzetiségű Hungáriát. Vagyis az az elképzelés, hogy elég, ha a történelmi Magyarország minden lakosát megtanítjuk magyarul, és aztán elérjük, hogy hamarosan mindenki csak magyarul beszéljen az országban. Ebből a magyar nyelv erőszakos hivatali terjesztése fakadt, olyan képtelen, de akkoriban sajnos gyakori esetek, mint hogy a szlovák tanárokat bíróságilag elítéltek „a magyar nyelv nem kellő hatékonyságú tanításáért”, hogy gyerekeket nem engedtek román keresztnévvel anyakönyveztetni, vagy hogy nem engedték a térképeken bizonyos településeket szerb nevükön feltüntetni. (Na, ismerős?) És meg merem kockáztatni, hogy az ilyen sérelmek igenis nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a trianoni béke olyan igazságtalan legyen, amilyen lett. Miért? Mert a magyar elit képtelen volt észrevenni, hogy a nemzettudat-alakulást nem lehet erőszakosan felülről siettetni, vagy ha mégis, nem lehet attól teljes eredményt várni. Nem lehet több millió embert „elmagyarosítani” akkor, amikor a nemzettudat-alakulás már lezárulóban van nagy tömegeknél, még ha egyének szintjén még nem is zárult le.
Tehát: hozzá kell tennem az előbb megfogalmazottakhoz azt is, hogy az én nyelvi-kulturális nacionalizmusomnak része az a tudat is, hogy a nemzettudat-alakulás folyamata lezárult, és senkit sem lehet felülről, állami eszközökkel, pláne erőszakosan nemzetiség megváltoztatására kényszeríteni. Ebből pedig több dolog következik:

- Fontosnak tartom, hogy kiálljunk a határon túli magyar kisebbség jogaiért, mi „határon belül szakadtak” is (kedvelem ezt a Könczei Csongor által alkotott kifejezést), és őket is erre biztassuk
- Ezzel együtt nem követelhetünk „vissza” olyan területeket, ahol már egy magyar anyanyelvű ember sem lakik. Ha bármikor tárgyalni fogunk még bármilyen területi revízióról bármely szomszédos országgal, ott a tárgyalási alap csak az akkor fennálló nyelvi határok alapja lehet.
- Fontosnak tartom, hogy elismerjük a XIX. századi magyar elit felelősségét a trianoni igazságtalanságban.
- Mindenkit hajlandó vagyok magyar embernek elismerni, akinek magyar az anyanyelve. Ezen nem változtat, hogy szerteágazó családfáján milyen nemzetiségű ősöket lehet találni, ezen nem változtat, ha más országban él, ha más a politikai meggyőződése vagy ha ki akar engem nyírni.
- Minden más nemzetiségű embernek hajlandó vagyok megadni a tiszteletet, mint embernek, ha ő is megadja a tiszteletet nekem. Pusztán nemzetiségéért senkit nem fogok utálni. Azért, hogy bárkire dühös legyek, az illetőnek egyénileg tennie kell valamit. (De nem kifejezetten ajánlott.)

Még egyszer hangsúlyozom: ezek az előbb felsoroltak csak együtt érvényesek.

(Amúgy fogalmam sincs, mit tartsak az olyan külföldi emberekről, akik esetleg most mondják azt, hogy ők jól megtanultak magyarul, magyarrá akarnak válni. De ez nálunk még amúgy is egyéni probléma, és nem társadalmi, a jelenség tömegesen egyelőre még csak a nyugat-európai országokban létezik.)

(Ja, és még valami: nem feltétlenül gondolom azt, hogy a nemzetnek, mint közösségnek, vagy akár mint „elképzelt közösségnek” (ez Benedict Anderson kifejezése) még mindig feltétlenül gazdasági jelentősége, szerepe is lenne. A nemzet elsődlegesen kulturális közösség, de azt látnunk kell, hogy az államok, legalábbis errefelé még mindig ezen a kulturális alapon szerveződnek, és ezen a nemzeti alapon szerveznek egy csomó mindent maguk is, mint például az oktatást. A nemzettudattal, mint politikai tényezővel tehát mindenképpen számolni kell.)

Kapcsolódó bejegyzések:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/06/idezojel.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/03/lattam-nemreg-egy-szinhazi-eloadast-ami.html
http://w.blog.hu/2007/07/04/nagy_magyarorszag_nem_orszag