Alkotmány-ünnep barátainknál

Ma nemzeti ünnep van Polákországban. Kár, hogy most nem vagyok ott, de mint afféle, arrafelé járatos ember, gondoltam, ma erről is megemlékezek.
A mai napon a polákok első Alkotmányuk megalkotására emlékeznek, amelyet 1791-ben ezen a napon kiáltottak ki. Ez volt a Világ második írott Alkotmánya (az USA-é 1787-ben keletkezett és 1789-ben lépett életbe), Európában pedig ez volt a legelső (a franciáké ugyanez év augusztusában keletkezett). Tulajdonképpen az egész Lengyel-Litván Köztársaság alkotmánya volt. (Nem véletlen, hogy Litvániában időről időre felvetik, hogy náluk is nemzeti ünneppé kellene tenni ezt a napot, de mivel sokan még mindig idegenkedve tekintenek Polákországra, és a sokévszázados „lengyel elnyomás” jelét látják minden közös emlékben, ezért ezt még nem sikerült keresztülvinni a Seimasban.)
A Május 3-ai „Konstytucja” elfogadását hosszú harc és reformkísérletek előzték meg. Talán hozzájárult az egészhez az is, hogy 1772-ben a Köztársaság, az Orosz, az Osztrák és a Porosz Birodalom mohóságának köszönhetően egy csomó területét elvesztette (→ „Lengyelország első felosztása”), és az ország vezetőit ez ráébresztette arra, hogy ha nem akarják, hogy tovább gyengüljön az Unió, muszáj lesz sok helyen reformálni. És bár nem volt, könnyű, de sikerült.
A Konstytucja megszüntette a liberum veto-t (azt a szokást, hogy bármelyik képviselő megvétózhatja a Sejm döntését, ami persze lehetetlenné tette a parlamentáris munkát). Egyenlősítette a nemességet a polgársággal, és örökletessé tette a királyságot a Poniatowski-család számára (a nagy királyválasztási hercehurcák addig ugyanis rengeteg pénzt és energiát emésztettek fel, és csak tovább gyengítették a Köztársaságot.) Szóval egészen modern egy alkotmány volt ez a maga nemében. Úgy tűnt, hogy a sok polgárháború után ezt a változást az ország lakosságának jelentős része támogatja.
Az orosz cári hatalom azonban nem nézte jó szemmel az újításokat, és félvén, hogy elveszti befolyását, és megtámadta a Köztársaságot. Az Unió védekezett, és nem is eredménytelenül, de porosz szövetségesei egy idő után átálltak az oroszok oldalára, így a Köztársaság hadereje összeroppant. Ennek következtében Poroszország és Oroszország újabb részeket hasított ki a Köztársaság egyre kisebbre zsugorodó területéből (→1793: „Lengyelország második felosztása”). A felosztás ellen a vitéz katona, Tadeusz Kościuszko kezdett egy újabb szabadságharcba, amelybe már a parasztok tömegeit is sikerült bevonnia. Szép győzelmeket aratott, de végül őt is legyőzte a túlerő. Így került sor 1795-ben a harmadik felosztásra, amelynek eredményeképpen Ausztria, Poroszország és Oroszország 123 évre eltüntették Lengyelországot Európa térképéről. A Május 3-ai Alkotmány azonban nem felejtődött el, és emléke a következő időkben sokaknak erőt adott, hogy az ország újraalkotásán nagy erőkkel fáradozzanak. Így nem csoda, hogy 1918 után ismét május 3-a lett az újra létrejövő Polákország egyik hivatalos nemzeti ünnepe.
Ennyi a történet dióhéjban.

A Polákország történetében járatos embernek biztosan eszébe jut május 3-áról ez a kép is:

(rákattintva kinagyítható)
Jan Matejko, a nagy historizáló festő képe az Alkotmány/Konstytucja kihirdetéséről. Matejko-nak az volt a szokása, hogy egy-egy történelmi képre mindenkit ráfestett, aki valahogyan kapcsolatba hozható volt az adott eseménnyel, így aztán minden képén rengetegen tolonganak. Emellett egyrészt a képeinek van egy érdekes kavargó hullámzása, mint a háborgó tengernek. Másrészt (az előbbiekből következően) az alakok majdnem mindegyikéről meg lehet mondani, hogy kicsoda. Akit nem lehet nevén nevezni, az valószínűleg valami szimbolikus alak. Átlagos „statiszták”, „tömegek” ritkán bukkannak fel a képein.
Itt, ezen a képen a főalakok:
Középen a Sejm képviselők viszik a vállukon az országgyűlések elnökeit (lengyel szóhasználattal: marsalljait). Balra, világos ruhában a képviselők vállán, az Alkotmány egyik fogalmazványát felmutatva a lengyel Sejm elnöke, Stanisław Małachowski

(Stanisław Małachowski a Sejm elnökének jelvényével a marsallbottal)

Jobbra tőle, a másik vállon ülő alak, a litvániai Sejm (manapság már a lengyel elnevezés helyett litvánul úgy hívják: Seimas) marsallja, Kazimierz Sapieha.

(Kazimierz Nestor Sapieha litvániai Sejm-marsall)

Középen, szinte világító fekete papi öltözékben Hugo Kołłątaj krakkói kanonok, aki Małachowski (és még több munkatársa) mellett egyik fogalmazója volt az Alkotmány szövegének.

(Hugo Kołłątaj krakkói kanonok)

Valahol a tömegben valószínűleg takarásban pedig ott lépked az amerikai függetlenségi háborút megjárt fiatal katonatiszt, Tadeusz Kościuszko is, aki majd az oroszok elleni háború egyik katonai parancsnoka lesz, majd az azt követő szabadságharc fő-fő vezetője.

De hogy melyikük az a sok alak közül, azt most meg nem mondom.

Ami furcsa, hogy az Alkotmány létrehozását és elfogadtatását támogató király, II. Stanisław abszolút nem a fő helyre került a képen.

(Stanisław August Poniatowski király)

Ő az az alak a kép (mármint a Matejko-kép) bal oldalán, világos ruhában, vörös palásttal a vállán és fekete háromszögletű kalappal a fején. Még a póz, amiben áll, illetve a tartása sem kifejezetten királyi, és a tömeg sem őt ünnepli. Érezhetően nem ő a kép hőse. Ennek oka nemcsak az, hogy legtöbben egy léha és felelőtlen fickónak tartották már akkor is, hanem az is, hogy meglehetősen ellentmondásos a szerepe a lengyel történelemben. Erről hamarosan szó lesz.

Hogy valami vicces anekdota is legyen a korszakról, illetve a polákokról ideiktatom régi blogomról a dicső és híres Poniatowski-család három tagjának történetét, akik három különböző generációt képviselnek. Életük jól példázza, hogy egyes történelmi helyzetekben hogy lehet a semmiből a legmagasabb polcra felkapaszkodni, és onnan milyen nagyot lehet esni. Illetve azt is, hogy akármilyen nagyot is esett az ember, azért még tehet attól később olyat, ami miatt hősként fogják a nevét emlegetni a késői utódok. Szóval íme a Poniatowskiak tanulságos története:

(A Poniatowski-címer)

Kezdődött az egész az idősebb Stanisław Poniatowskival. Ő a XVII. század végén, a XVIII. század elején élt, amikor minden második lengyel mágnást Stanisławnak hívtak (mármint a férfiak közül.) A maga korának egyik legmozgékonyabb, legtevékenyebb diplomatája volt. Az élete alapján nekem úgy tűnik, egyszerre lehetett nyughatatlan, kalandvágyó és ravasz taktikus ember, aki minden helyzetből kidumálta magát valahogy.
Egész fiatal korában ott verekedett Magyarországon a törökök kiűzésekor, Michał Sapieha csapatában. A Sapiehák akkoriban a Litván Nagyfejedelemség legnagyobb maffiózói voltak, így az ifjú tisztnek jót tett, hogy ők egyengették az útját. Mikor a többi nagy litvániai család összefogott Sapieháék ellen, és a király is levette róluk a kezét, a megszorult atyafiak Poniatowskit küldték, hogy segítséget kérjen számukra XII. Karl svéd királytól. Onnantól kezdve Staszek ott volt a svéd király mellett. Akkor is, amikor Karl bevonult Polákországba, és a népszerűtlen szász király, II. August helyett trónraültette a népszerű, de a svédek miatt hamar népszerűtlenné váló Stanisław Leszczyńskit. És akkor is, amikor 1709-ben az egész svéd sereg Törökországba szorult elveszítve a poltavai csatát az oroszok ellen.
Karlnak ekkor öt évet kellett a törököknél, Bender városában rostokolni, de Staś számára ez volt a legmozgalmasabb időszak: folyamatosan utazgatott Bender és İstanbul között, intézkedett, keverte a kártyát, hogy megnyerje a szultán és a krími tatár kán jóindulatát. Közben az általam nagyrabecsült Ráday Pállal is összefutott egyszer- így fog belekerülni a szakdolgozatomba.
Öt hosszú év után Karl pár hét alatt, rekord-menetteljesítménnyel vágtatott haza Svédországba, de mint afféle keményfejű katona, aki nem tud meglenni hadvezetés nélkül nem sokáig ült otthon. És Poniatowski ekkor is vele tartott, Svédországba, majd át Dániába. Mikor aztán a nyakas vikinget 1719-ben a dánok egyszercsak valami ostrom során váratlanul fejbelőtték, na akkor Stanisław is úgy döntött, hogy most már ideje hazamenni. És haza is ment.
Otthon egyből talált ismét munkát: felfigyelt rá az ekkoriban legbefolyásosabbá váló mágnáscsalád, a Czartoryskiak. (Ők is nagy maffiózók voltak, mellesleg ők is a nagy litván fejedelemtől, Gediminastól származtak, legalábbis erre utal a címerükben látható Litván Üldöző). Staszek innentől az ő ügynökük lett. A „Família” ezt úgy hálálta meg, hogy hozzáadták a fiatal, szép Konstancja Czartoryskát az ekkor már negyvenes éveiben járó, de még mindig fiatalosan lendületes pan Poniatowskihoz. Nekik aztán nyolc gyerekük született: hat fiú és két lány. A fiúk közül a negyedik, az összes gyerek közül a hatodik volt, az ifjabbik Stanisław, akiből aztán király lett.
(Tanulság: igyekezzünk jóban lenni az eltévedt uralkodókkal, ha messze járnak is a saját országuktól, egyszer még jól jöhet a segítségük.)

Stanisław August Poniatowski karrierje így aztán már sima ügy volt. Egész fiatalon a Köztársaság oroszországi nagykövete lett. Azonban elkövetett egy súlyos hibát: összejött a cárnővel, II. Jekatyerinával. Bár rövid távon ez kifizetődőnek bizonyult: Jekatyerina lengyel királyt csinált Staszekből. (Mint később kiderült, az utolsót.) Persze nem sikerült volna neki egyedül, hogyha nem áll ott Poniatowski mögött az egész Czartoryski-klán, a maga befolyásával és rengeteg (kenő)pénzével. Így azonban mikor az utolsó Wettin-dinasztiából való király. III. August is végre-valahára beadta a kulcsot 1764-ben, az egész Köztársaság nagy megelégedésére, akkor Stanisław Augustot simán megválasztották királynak. Ő aztán II. Stanisław néven uralkodott.
A szász királyok sötét, kaotikus és dicstelen ideje után izgalmas korszak következett az ország életében. Kulturális, művészeti fellendülés. II. Stanisław nagy mecénás volt: a kor legjobb íróival, költőivel, drámaíróival cseverészett minden csütörtökön, ebéd közben. Nem is beszélve a sok klasszicista építészről, festőről és szobrászról, akiknek munkát adott. És behozta Polákországban és Litvániába a Felvilágosodást.
A politikában viszont ugyanolyan felelőtlen maradt, mint volt. Nem különösebben törődött vele, hogy az ex-barátnője, minden döntésébe beleszól. Nem vette komolyan. Egyes nemesek azonban nem vették ezt jónéven, és fel is lázadtak a király ellen. (Köztük volt egy későbbi nagy világcsavargó is, akinek Polákországban és Magyarországban is voltak birtokai. A nevének leírásával gondban vagyok: a magyarok számára evidens, hogy ő Benyovszky Móric volt, a polákok erősítgetik, hogy valójában Maurycy Beniowskinak hívták, és nagy lengyel hazafi volt.)
Mindezek miatt a polákok máig sem tudják eldönteni, mit gondoljanak erről a Stanisław királyról. Felvirágoztatta vagy eladta a hazát? Végül is 1772-ben nem tiltakozott nagyon hevesen azellen, hogy a Köztársaság egy csomó területet átadjon az oroszoknak, az osztrákoknak és a poroszoknak. Viszont az uralkodása vége felé rászánta magát egy csomó reformra, az ország társadalmi modernizálására. 1791. május 3-án pedig szentesítette Európa első írott alkotmányát. (Azóta május 3-dika nemzeti ünnep.) Na, jó, mondják többen is, de ezt sem tette volna meg az összes nagyeszű reformer tanácsadójának, a kiváló hazafiaknak a folytonos rugdosása nélkül. Mindenesetre, amikor közvetlenül ezután orosz támadás érte az országot, kész volt fegyverrel is megvédeni, amit ő meg a többiek egész addig kidolgoztak. A háborút aztán elvesztették, és Lengyelországot teljesen felosztotta maga között a három nagyhatalom: Poroszország, a Habsburg Monarchia és Oroszország. Ez utóbbinak az élén pedig most sem állt más, mint Stanisław Poniatowski ex-barátnője, II. Jekatyerina. Maga az egykori király pedig, nem mondhatni, hogy szegénységben, de megkeseredett öregemberként halt meg.
(Tanulság: Ha diplomaták vagyunk, sose jöjjünk össze a célországunk uralkodójával, mert később nagyon megszívjuk.)

Józef Poniatowski: ő Stanisław August Poniatowskinak az unokaöccse volt. (A király idősebb öccsének, Andrzejnek a fia.) Mivel Stanisławnak nem volt gyermeke, sokan benne látták a jövendő utódot.
Az ifjú Józek herceg állítólag meglehetősen bohó volt és könnyelmű. A mendemonda szerint egyszer fogadásból meztelenül vágtatott végig Warszawán lóháton, a varsói lányok nagy örömére.  (Csoda, hogy nem kapták le a ló hátáról, mert nagyon népszerű volt az ifjú herceg a körükben. ;-)) Nade, mire megemberesedett remekül képzett hadvezér lett belőle. Ezt bebizonyította a lengyel-orosz háborúban is (1791-1792-ben). Mikor ezt elvesztették, és Stanisławot megfosztották a trónjától, majd pár év múlva Tadeusz Kościuszko szabadságharca sem hozta vissza az ország függetlenségét, Józef Poniatowski is emigrációba ment. És később visszatért, mint Napoléon lengyel seregének főparancsnoka. Aztán, mikor Napoléon Polákország feltámasztása céljából, létrehozta a Varsói Hercegséget (Księstwo Warszawskie), akkor a polákok nagyon szerették volna, ha annak is ő lesz a hercege. De Napoléon másként döntött: egy porosz herceget nevezett ki az állam élére, Józef Poniatowski meg a hadügyminiszter lett. Ez sem volt azonban rossz pozíció, sőt!
Így aztán Józef, mint a császár tábornoka rengeteg csatában vezette nagy hozzáértéssel és vitézséggel a polákokat, míg végül Lipcsénél 1813-ban a csata végén visszavonulva az Elstera folyóba ugratott, és elragadta az ár. Szóval úgy veszett oda, mint a mi II. Lajos királyunk a mohácsi csata után.
Egyébként az ő lovasszobra áll a mostani Elnöki Palota előtt, római ruhában, Marcus Aurelius császár római szobrának pózában. És egy híd is viseli a dicső herceg nevét Warszawában, a Wisła fölött, ami nekem nagyon furcsa, mert szerintem vízbefúlt emberről hidat elnevezni nem igazán jó ómen.
(Tanulság: vesztett ütközet után ne ugrassunk megáradt folyóba. Na persze ez is egy formája a hősi halálnak, de nem túl kellemes…)

Közlemények közügyekben

Szerkesztőségünk örömmel köszönti Áder Jánost abból az alkalomból, hogy elfoglalta a köztársasági elnök 2010-ben megüresedett, és azóta betöltetlen posztját. (A fennmaradó időszakban elnöknek mondott két személyt legnagyobb sajnálatunkra nem tudjuk államfőnek elismerni, nem a plágium-ügy, hanem Magyarország méltatlan képviselete okán.)
Áder János urat a magunk részéről okos fickónak tartjuk, pártpozícióitól teljesen függetlenül, és annál is jobban tetszett nekünk barátságos hangú, békéltető beszéde. Az ilyen hangra nagy szükség van manapság. Kívánunk sok szerencsét neki, és kívánunk magunknak több ilyen tisztességes ellenfelet az állampárt soraiban, mint amilyen ő.

Más. Egyben szeretnénk a magunk szerény módján türelemre inteni azokat, akik csak arra várnak, hogy a Bűnbakot is jól elítélhessék, ha nem terrorizmusért, akkor most legújabb ötletként plágium miatt. Várjuk ki az anyázással és a kiröhögéssel, és a rosszindulatú megjegyzésekkel azt az időpontot, amikor a kérdéses szakdolgozat előkerül, és megvizsgáltatik. Látatlanban nehéz véleményt mondani. Ami azt illeti: 1. Nem tartjuk elképzelhetetlennek azt az aljasságot, hogy a dogát pont azért lopta el valaki, hogy le lehessen a Bűnbakot járatni. (Ellenben azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy azért lopta el valaki, hogy ne lehessen lejáratni.) 2. Azért megjegyeznénk, hogy az előző vádlott mismásolt és kerülte a nyilatkozatot, aztán többször ellentmondott magának, hogy szóval és hát izé, meg minden, a Bűnbak ellenben eléggé határozott és biztos a maga ártatlanságában, és egy perc kétség nélkül áll ki a maga igazáért.
Nem tudjuk biztosan, ez mit jelent, de megismételjük szerkesztőségünk álláspontját: egyelőre nyugi és türelem.
Egyúttal kérjük azokat, akiknél a kérdéses szakdolgozat van, hogy adják elő. Az igazság mégis szép és nagy dolog, és lennének fontosabb dolgok is mint ezen marakodni. Minél előbb meglesz a doga, annál kevésbé lesznek kínosak és fájdalmasak az érdekelt feleknek a következmények, akárki is a vétkes és az ártatlan az ügyben.
Tisztelettel
A szerk.

Idézőjel (Jászi)

Még egy idézet, mely az előző témához kívánkozott volna, de oda már nem fért bele:

„A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, okos, művelt, hogy nagy tudósoknak és művészeknek adott életet.”
(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság; 1905)

Magyarság, tudomány

Van-e olyan, hogy nemzeti tudomány? –szokták kérdezni. Nehéz kérdés. Végül is, a tudomány valami olyasmi, aminek nemzetközi szabályai vannak. Aki tudománnyal foglalkozik, egy nemzetközi normarendszerhez kell tartania magát, hogy érvényes és elfogadott dolgokat tudjon mondani. (Tegyük hozzá, hogy a tudósok többsége vágyik is a nemzetközi elismerésre.) Olyan tudomány tehát, amelynek megállapításai, igazságai csak egy nemzet körén belül érvényesek nem létezik.
De ha akarjuk nemzeti tudománynak végül is nevezhetjük azokat a tudományos műveket, amelyeket egy adott nemzet képviselői alkottak. Olyan értelemben nevezhetjük „nemzetinek”, mint amire az adott nemzet büszke. Bár azért itt sem ártana vigyázni arra, hogy ne menjünk el egy ún. nemzeti materializmus irányába, amelyről Bibó István beszélt:

„…a megalakulás lázában élő nemzetek sem vették észre, hogy a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit. (…) Így az ő nemzeti materializmusuk [mármint a megalakulás lázában égő „kis nemzeteké” –a szerk.] sokkal értékpusztítóbbnak bizonyult, mint az osztályharcos munkásság szociális materializmusa. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött, s mind reális, mind képzelt teljesítményeik – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztették spontán, öncélú jellegüket, és belekerültek a nemzeti öndokumentáció szolgálatába.”
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)
http://mek.niif.hu/02000/02043/html/60.html

A nemzet azonban elsősorban mégiscsak egy közösség, amelyet lehet tudományos szempontból vizsgálni, a történelem, a szociológia, sőt a szociálpszichológia, esetleg a néprajz és a kulturális antropológia segítségével. Bizonyos értelemben tehát a nemzettel, a nemzettudattal foglalkozó tudományos munkát is nevezhetjük nemzeti tudománynak, bár ez utóbbi nem alkot olyan egységes egészet, mint amit sokan elvárnának tőle.

Létezik-e olyan, hogy magyarságtudomány? A kérdés mostanában sokszor újra felvetődik, és én (aki sokáig komolytalannak tartottam ennek a felvetését) azért kezdek most ezzel foglalkozni, mert látom, hogy újra sok elmélkedés kezd megjelenni a nemzetről, lassan felülről is egyre inkább támogatva, ha nem is konkrét, anyagi formában, de a biztatás formájában. Az ilyen elmélkedések nagy részének azonban semmi értelme, és így a „magyarságtudománynak” sincs semmi értelme olyan módon, ahogyan azt például az ún. Magyarságtudományi Füzetek c. sorozat propagálja, ami egy káros szenny. Nem is csak azért, mert hamis vagy téves. Hanem azért mert mások ellen irányuló. A nem-magyarok ellen és a más-magyarok, azaz a szerzőktől valamilyen szempontból (származás, bőrszín, vallás, szexuális szokások, irodalmi ízlés, szavazat, vagy egyszerűen csak vélemény szempontjából) különböző magyarok ellen. Mivel mások ellen irányuló, ezért sokszor nem is csak téves (mert a tévedés lehet jóindulatú, pusztán tájékozatlanságból fakadó tévedés is), hanem legtöbbször szándékosan hazug. (Azaz tudatosan, rosszindulatból mond nem igaz dolgokat másokról).
Az ilyenfajta „nemzeti” tudomány káros, de nem új jelenség. Létezett már a két világháború időszakában is, de talán még korábban is. Még egy idézet az előbbi helyről:

„A >>nemzeti<< tudományok művelői kezdték kidolgozni >>tudományos<< alapon a nemzeti lét történelmi – vagy ha ez nem volt, őstörténeti – jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell. (…) Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúráról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben vagy a törökökkel szemben vagy az első világháborúban kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmük évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai >>értelmé<<-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja.”
(Bibó István: Az európai egyensúlyról és a békéről)

Ez a fajta magyarságtudomány elsősorban azért káros, mert a nemzeti önpusztítás eszköze. A fent említett füzetek nem egy darabjában történik felszólítás vagy legalábbis utalás a magyar tudomány (a bejegyzés elején vázolt értelemben vett nemzeti tudomány, tehát a magyar tudósok által elért tudományos eredmények) elsősorban a történettudomány, és a nyelvészet, kisebb részben a társadalomtudomány eredményeinek nemcsak ignorálására, de megsemmisítésére is.
De mint említettem, ennek az antitudománynak a célpontjai nemcsak a magyarok. A különbség: régen a másik célpont és ellenség sokáig a szomszéd népek voltak, a háborúközi időszakban egyértelműen, de a legújabb időkben is sokáig. Vagyis az ő alacsonyabbrendűségük volt a bebizonyítandó, annak igazolására, hogy Magyarországnak joga van visszakapni minden területet, amit Trianonnál elvesztett (és nemcsak a magyarlakta területeket) vagy hogyha a revízió nem lehetséges, akkor legalább vigaszként, hogy lehet, hogy ők kapták, ami nekünk járna, de mi akkor is jobbak vagyunk.
A legeslegújabb időkben a propaganda számára az ellenség Európa lett. Ami nagy csavar, mert korábban a szomszédnépeket éppen azzal kellett lekezelni, hogy ők szervezetlen, civilizálatlan horda, akikkel szemben mi, az államszervező nemzet képviseljük a civilizációt, az európaiságot. A mostani koncepció az, hogy az európai népek (így, kollektíven!) mind alacsonyabbrendűek, velük szemben képvisel a magyar nemzet valamilyen emelkedett misztikusságot, ami bosszantja az európaiakat, ezért akarnak pénzügyileg tönkretenni minket. Ennek a prekoncepciónak az igazolására olyan hajmeresztő elméletek születnek, hogy az ember a szívéhez kapkod, és idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Esetenként komoly közgazdászoknak vagy jogtörténészeknek álcázott emberek képesek olyan süket szövegekkel pusztítani a saját és mások agysejtjeit, hogy az ijesztő. (Feltételezhető persze, hogy ezt valahol jól megfizetik, ha nem is feltétlenül pénzben.) A közgazdasági folyamatok látszólagos vázolásánál időnként az ezoterikus „tudományokhoz” és a miszticizmushoz nyúlnak, ami szintén érthetetlen. (Ezzel az ezoterikus tudományokat és a miszticizmusokat is hiteltelenítik. Pedig az ezotéria és a miszticizmusok alapjában véve nem rossz dolgok, csak tisztában kell lenni vele, hogy az egyes emberek lelki életének helyretételére és nem pénzmozgások illetve államszervezetek megmagyarázására születtek.)
Meg kell kérdezni, van-e, illetve volt-e valami pozitív következtetés abban, amit az ilyenfajta „nemzeti” áltudomány felmutatott. Azaz valami olyasmi, ami azt mutatja meg, mit kellene tenni, mit kellene felépíteni, és nem azt, mit kellene elpusztítani? Van, de csak nagyon finom, indirekt formában, sugalmazás szintjén, de azért felismerhetően. Bizonyos intézmények, hagyományok célzott vizsgálata arra szolgál, hogy bebizonyítsák, hogy a magyarságnak valami erős központi hatalomra, abszolút tekintélyre, hogy ne mondjam despotizmusra van szüksége, és „összefogásra”, ami az egy igaz uralkodónak való feltétlen behódolást, és önkéntes kollektív alávetettséget jelent. Bár ennek kimondása ritkán történik meg egyenesen. Mindenesetre ennek igazolására felhoznak általában bizonyos történeti intézményeket, jelenségeket, amikkel igazolni lehet szerintük azt a tételt, hogy Magyarországon mindig az autokratizmus segített. (Pl. a Szent Korona kultuszát, amelyet persze totálisan félreértelmeznek, mert a Szent Korona igazából és eredeti értelmezés szerint nem az Egy Gyűrű és nem egy horcrux, azaz nem a Tárgy, Amely Uralkodik az Országon, hanem egy szerződés kifejezése az uralkodó és az őt trónra emelő, megkoronázó rendek között, azaz éppen nem az abszolút hatalom, hanem a játékszabályok betartásának a jelképe.) Rosszabb eset, amikor egyenesen a magyar lelkialkatból próbálják ezt levezetni, azt állítva, hogy a magyar ember természetétől fogva kívánja, áhítozza az autokratizmust, azaz azt, hogy legyen Bölcs Vezére. Ez a fajta levezetés tulajdonképpen ugyanaz, mint az a jelenség, amit a Fent és Lent blog „magyarugarozásnak” nevez, csak éppen pozitív előjellel.
http://fenteslent.blog.hu/2012/04/12/magyarugarozas_sucks

A magyarságtudománynak pedig a két világháború között volt egy másik értelmezése is, és akkor még sokkal többen használták a szót abban az értelmében. (Nem véletlen, hogy Bibó fent idézett tanulmányában az általa körülírt ál-tudományoskodást egyszer sem nevezte „magyarságtudománynak”.) A magyarságtudományt tudniillik úgy értelmezték legtöbben, mint a magyarsággal, azaz a magyarokkal foglalkozó leíró jellegű tudományt. Mint egy állapotfelmérést a magyarságról. Annak összeírását, hogy hogyan laknak, milyen munkákat űznek, mit esznek, mivel töltik a szabadidejüket a magyarok. Azok, akik a magyarságtudományt így értelmezték, valószínűleg még tudták, hogy a nemzet tulajdonképpen nem holt intézményrendszert jelent, hanem emberek közösségét jelenti. Mondhatjuk, kis túlzással, hogy magyarságtudománynak a szociológiát és szociográfiát nevezték (némileg a néprajzzal kiegészítve), hogy jobban eladható legyen. Azzal is tisztában voltak, hogy egy ilyen kutatás komplex munka, csapatmunka, mivel egy-egy közösséget sok szempontból meg lehet, és meg kell vizsgálni. Talán ezt a fajta magyarságtudományt lehetne pozitív vagy igenlő magyarságtudománynak nevezni, mivel arról szól, milyenek vagyunk és nem arról, amiről a tagadó, negatív „magyarságtudomány”, hogy milyenek nem szeretnénk lenni. (Milyenek nem szeretnének lenni annak szerzői.)
Az eredmény, ami az ilyen felmérésekből kijött, nem mindig igazolta az előzetes elvárásokat. Persze hozzájárult a magyar kultúra sok kincsének (népzene, néptánc, díszítőművészet, stb.) felfedezéséhez, de azt is megmutatta, hogy az országban sok baj van, hogy a nemzet egy része, a magyar emberek egy nem is olyan kis része nyomorog.
Ennek a fajta tudománynak az eredményeiből is levonhatók voltak bizonyos következtetések, arra vonatkozólag, hogy mit kellene tenni a közeljövőben. Nem csak a kulturális értékmentéssel kapcsolatban, hanem azon is, hogyan lehetne segíteni a nyomorgókon. Így természetes, hogy ez a fajta magyarságtudomány egy radikális ma úgy mondanánk baloldali társadalompolitika kiindulópontja is lett. (Amely politika céljaiban nem a gazdagok likvidálására, hanem a javak igazságosabb elosztására irányult volna: például: a nagybirtotkok szétosztását célozta a földtelen parasztok, cselédek, zsellérek, földmunkások között.). A javait féltő uralkodó elitréteg sokféleképpen reagált erre: hol támogatta ezt a fajta magyarságtudományt, hol megijedt a következtetésektől, amik például a falukutatás eredményeiből levonhatók voltak, és odacsapott azoknak, akik a felméréseket végezték: néha per, bírósági tárgyalás, börtönbüntetés lett a dologból, jellemző módon „nemzetgyalázás” címén.
(Valami miatt ma szó sincs arról, hogy „magyarságtudomány címén valamiféle szociológiai állapotfelmérésre lenne szükség, aki pedig felveti, hogy a nemzeti ügyekkel való foglalkozás a szociális kérdések megoldását jelentené elsősorban, azt sok helyen még ki is röhögik.)
http://petopeti.nolblog.hu/archives/2012/04/11/Gucci_baloldal/?utm_source=mandiner

Azoknak, akik mindemellett még mindig nem tudnak leszállni arról a kérdésről, hogy „Mi a magyar?”, vagy „Ki tekinthető magyarnak?” és akik szerint ezekre adható valamiféle egyértelmű, tudományos válasz, nos azoknak elsősorban Karácsony Sándor munkásságát ajánlanám a figyelmükbe.

Karácsony Sándortól már többször idéztem ezen a blogon, de valószínűleg még fogok is, mert megérdemelné, hogy a nevét sokan ismerjék. Remek pedagógus volt és eredeti gondolkodó, tehetséges író és előadó. Mégis, valahogy kevéssé foglalkoznak a gondolataival manapság azok, akik állítólag valamiféle „magyarságtudománnyal” foglalkoznak. Pedig a maga korában ismert és népszerű személy volt. A Wikipédia ezt írja róla:
„Nemcsak az ifjúság ismerte és szerette a híres professzort, hanem a felnőttek többsége is elismerte. Szekfű Gyulától Németh Lászlóig, Földessy Gyulától Veres Péterig, Bartók Bélától Kodály Zoltánig, szellemi életünk legkülönbözőbb személyiségei dicsérték, méltatták a gyermekek vezetőjét, a kamaszok ideálját, az ifjak professzorát, mindnyájuk kedves Sándor bácsiját. Ugyanilyen sort lehet összeállítani lekicsinylő, ócsárló, sőt szélsőségesen elítélő nyilatkozatokból is, csak a szerzők neve nem olyan tündöklő. Az ilyen állásfoglalások cseppet sem csökkentették Karácsony Sándor hírnevét, sőt hívei számát olykor szaporították is.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kar%C3%A1csony_S%C3%A1ndor

Szívesen leírnám most az életrajzát, de azt meg lehet találni a fenti Wikipédia-oldalon is. Legyen elég annyi, hogy Földesről, a Hajdúságról jött, tanult Debrecenben és Németországban megjárta az I. világháború frontját, majd középiskolai tanár lett, s végül a pedagógia egyetemi professzora Debrecenben. Közben egyik szervezője volt a magyar cserkészetnek, később azon belül is egyik fő támogatója a néphagyományokat (elsősorban népzenét, néptáncot) gyűjtő regöscserkészeknek. Sok tanítványa emlékezett hálával rá, úgy tűnik nagyon értett a gyerekek nyelvén. Partnernek, egyenrangú félnek tekintette őket. És amellett remek humora volt. Meg tudta fogni, maga köré tudta gyűjteni az embereket. És hadd tegyem hozzá: olyan szép, ízes magyarsággal írt, hogy gyönyörűség a műveit olvasni.

Sok helyen, sok írásában foglalkozott a fenti kérdéssel, hogy leírható-e, megragadható-e a magyarság, leírható-e valahogyan az, hogy mi a magyarság. Van azonban egy nagy előnye a többiekkel szemben, akik ilyenekkel foglalkoztak: a jóindulat. Azaz, mikor ilyenekről írt, azt sosem hátsó szándékkal tette, sosem azt kereste vele, hogy kit kell a magyarságból „kitúrni”. Valami szeretetteljes befelé figyeléssel fordult a magyar közösség felé, azaz saját magunk felé. Megállapította, hogy a magyarság „társaslélektani kategória”, azaz nem értelmezhető másképpen, mint egyik magyarnak a másik magyarral való viszonya. Mégpedig, ha a magyarság pozitív, élő produktív dolog (és pedig be kell látni, hogy az, hiszen kultúrateremtő és kultúrafenntartó, ha csak a nyelvet tekintjük tisztán magyarnak, akkor is), akkor a magyarság nem más mint egyik magyarnak a másik magyarral való harmonikus együttműködése.
Jellemző darabja az ilyen munkáinak a A magyar lélek című 1939-ben írt esszéje, ami A magyar észjárás című kötetben található. (Legújabb kiadása: Széphalom Könyvműhely Budapest, 2009. Szerk.: Kövendi Dénes.)
Azzal kezdi, hogy körbejárja kicsit a „Mi a magyar?”-kérdést.
„Az is veszedelem a magyarság ügyében, hogy amennyire nincsenek pontos és megbízható fogalmi jegyei, éppolyan gazdag áradással dőlnek belőle a hozzávetőleges, hajuknál fogva előrángatott, kényre-kedvre garázdálkodó >>különös ismertetőjegyek<<. Minden jó tulajdonság >>magyar erény<<, ha jókedvünk van, viszont minden általános emberi gyöngeség >>magyar<< bűn, ha a rossz óránk éppen ránk jön.”

(Ajánlanám figyelmébe ezt a „szívcsakrázóknak” és a „magyarugarozóknak” is.)
Egyébként is –teszi hozzá Karácsony Sándor– amit mondunk néha magunkról, az csak régről örökölt sztereotip vélemény, amely manapság már híjával van a tudományosságnak. (Hozzá kell tennem: a nemzetkarakterológia, ha ironikus és önironikus, akkor szórakoztató és vicces tud lenni, de politikát és filozófiát nemzetkarakterológiára alapozni, tényleg veszélyes húzás.)
Szövegelhetünk sírva vigadó balekokról és fennkölt „turáni lovasokról”, de semmire sem fogunk menni vele.
„Legnagyobb hibájuk ezeknek az elgondolásoknak, hogy azt ami >>magyar<< túlságosan materiális, anyagszerű valaminek tartják. (…) Ennek homlokegyenest az ellenkezője igaz. A >>magyar<<-ság lelki probléma.”
A magyarság tehát szándék és cselekvés, út és nem cél.
Mi az, amit minden kétség és vita nélkül egyértelműen magyarnak tekinthetünk?
A nyelv.
Tehát a nyelvet kell vizsgálni (jelen állapotában, tehát nem akarja valamiféle hülyenyelvészet felé félrevinni az irányt.)
A nyelv három rétege, alapja és három fő jellemzője:
•A kiejtés (az artikulációs bázis)
•A szemléletesség, a képszerűség, amit úgy tűnik a magyar nyelv különösen kedvel
•És a mellérendelés, mint a magyar grammatika alapja.

Különös jelentősségre Karácsony Sándornál főleg ez utóbbi fog szert tenni. Szerinte a magyar nyelv kedveli a mellérendelő összetételeket, szemben egyes más európai nyelvekkel, amelyekben az alárendelő összetételek a gyakoribbak. (Ez persze a magyar nyelv agglutináló/ragasztó jellegéből is következik, más nyelvek, amiket a tanár úr ismerhetett, azok flektáló/hajlító indoeurópai nyelvek.) Ez szerinte megintcsak annak a bizonyítéka, hogy a magyar lélek lényege az egyenrangú együttműködés.
Ebből aztán már a társadalomszervezésre vonatkozólag is levont bizonyos következtetéseket. Jól látszik ez egy másik esszéjében A magyar szofokrácia lelkialkata és az egyetemi reform címűben. Ez is belekerült ugyanabba a gyűjteményes kötetbe, A magyar észjárásba. Ebben így fogalmaz:
„Az a magyar lélek, melynek nyelve grammatikailag mellérendelő, minden életszerű megnyilvánulásában az. A magyar föld a kis autonómiák klasszikus hazája. Sok titokzatos ellentmondása megoldódik sorsunknak, ha úgy tekintjük, mint megannyi kivirágzását vagy törekvését egyazon elvnek: a mellérendelésnek. A magyar lovagiasság is a mellérendelés elvének egyik ilyen megnyilvánulása. A magyar lélek a maga objektív szemléletében egyenrangúnak tartja a másik embert.”

A kis autonómia példáinak pedig a Hódoltság magyar falvait és mezővárosait hozza:
„A török hódoltság korában a kurtanemesi falvak, az ún. kuriális nemes helységek a fölibük rendelt hatóságtól elszakítva, török hatóság alá pedig csak nagyon kis mértékben kerülve, önnönmaguk váltak saját maguk legfelsőbb fórumává. Ez volt a kiindulás. A folytatás ennek megfelelőleg az lett, hogy későbbi korban függetlenségüket megtartották, vagy továbbra is ki akarták csikarni.”

Erre az elméletre természetesen rákaptak a korszak népi írói is (akik személyesen jó viszonyt ápoltak Karácsony Sándorral), hiszen remekül illett az ő követeléseikhez a demokratikus reformokról, különösen a közigazgatásnak az erős helyi önkormányzatokon alapuló átalakításáról.
Féja Géza pár évvel később már nagy valószínűséggel Karácsony Sándor hatására fogalmazta meg az alábbi véleményét:

„Van egy hagyományos magyar demokrácia, mely nem valósult még meg, de elvei és eszméi megtalálhatók a közösség sorsáról elmélkedő legjobbjaink hagyatékában. Ez a hagyományos magyar demokrácia az önkormányzat elvére épül, minden nagy politikai gondolkodónk az önkormányzatot vallotta a magyar életforma alapelvének. De a magyar nép is, ha a történelem folyamán szabad lélegzetvételhez jutott, és dönthetett életformája felett, minden esetben az önkormányzatot választotta. A magyar szabadságeszme elsősorban az önkormányzat elvével azonosítható, mert az önkormányzat az egésznek, a közösségnek a szabadságát, a >>közigazság<< győzelmét jelenti.”
(Féja Géza hozzászólása a vitához a Szárszói konferencián)

Végül is Féja nem beszélt a levegőbe: a helyi önkormányzat fontos szerepe valóban megtalálható már Csengery Antalnál, Eötvös Józsefnél is (mint arra Szekfű Gyula volt bátor felhívni a figyelmünket a Valahol utat vesztettünkben), de Kossuth Lajos emigrációban írt Kütahyai Alkotmánytervében is. De visszavezethetjük akár a székelyek hagyományos helyi, közösségi autonómiájára és összetartására, amit annyira féltékenyen védelmeztek az erdélyi fejedelmekkel szemben is, stb.
Tulajdonképpen én nem akarom Karácsony Sándornak ezeket az eszméit kizárólagossá tenni, kizárólagosan magyarnak kikiáltani. (Bár nyilván nekem személy szerint jobban tetszenek, mint a behódolás az Egy Vezérnek vagy az Egy Koronának, pláne hogy ezeket többnyire buzgómócsing kis helyi zsarnokaik képviselik a gyakorlatban.) Bizonyára vannak csomóan a magyarok között akiknek kell az autokratizmus, kell az Egy Vezér, kell az egy vélemény, kel az irányítottság. És az a vélemény is vélemény, és ha kell nekik, hát legyen nekik (de csak nekik, ne akarják rám is rámtukmálni). Csupán demonstrálni akartam egyrészt azt, hogy a demokráciát, a toleranciát, a liberalizmust, a pluralizmust éppúgy le lehet vezetni a magyar lélekből, és bizonyos történelmi hagyományokból, mint az autokratizmust, a monarchiát, az oligarchiát, a vezérelvet a despotizmust és a teokráciát.
Másrészt azt (akartam demonstrálni), hogy kifejezetten magyar filozófiát, esetleg magyarság-filozófiát nemcsak valaki ellen valamivel szemben, valamitől elhatárolódva lehet csinálni. Ehhez persze kell egy kicsi abból a befelé figyelésből, abból a barátságos kíváncsiságból, és talán abból a bölcsességből, ami Karácsony Sándorra olyannyira jellemző volt.

Bocsánat!

Elnézést kérek Demarcsek Györgytől, azért, amit írtam róla.
Bizony nem szép dolog, amikor az ember saját frusztrációit mások ismeretlen, érdemtelen és főleg szakszerűtlen kritizálásával próbálja kompenzálni.
Főleg kellemetlen a dolog, ha valaki olyat sértesz meg, akit egyébként nagyra tartasz, mondjuk szakmailag. Ha sosem mondod ezt ki, viszont teszel rá egy gúnyosnak szánt, de mégis igaztalan megjegyzést; és hozzá ez a megjegyzésed jut el.
Óvatosan kell az ilyenekkel bánni. Tudni kell, mikor, hol lehet ilyeneket leírni.
Nem kell mindig villogni, nem kell mindig jópofának lenni. Legalábbis nem mindenáron.

Locsolás

A locsolás Húsvét másnapján, azaz hétfőjén nemcsak nálunk, magyaroknál szokás. Hanem például a polákoknál is. Náluk śmigus-dyngusnak hívják ezt a szokást. Különbség, ha van, az az, hogy ők nem próbálják kölnivel megszelídíteni az egészet. Vagy vízzel locsolnak (és sokszor vödörrel) vagy sehogy.
És a másik: nem nagyon mondanak hozzá verset. És dalokat sem találunk náluk, amik erről a śmigus-dyngusról szólnának. Én legalábbis még nem találtam. Igaz, nem is láttam még soha élőben, hogy hogy zajlik ez a polákoknál, csak meséltek róla.

Én persze járok locsolni, természetesen a legénycimborákkal, és természetesen vízzel, vödörrel. Hogy verset mondunk-e előtte, az attól függ, megpróbál-e a lány elszaladni.

(Rajz: Szabó Zsuzsa)

De leggyakrabban énekelni szoktunk. Mégpedig leginkább ezt a Szatmár megyei dalt. Kiteszem, és kiírom a szövegét is, mert lehet, hogy nem mindenki tanulta a suliban.

Ma van Húsvét napja, másodéjszakája,
Jól tudjátok;
Kinek első napján Jézus feltámadván
Dicsőséggel...

Mária, Borbála, Rebeka, Zsuzsánna,
Kegyes szűzek!
Keljetek fel ágyból, cifra nyoszolyából,
mit alusztok?

Hímes tojás légyen tizenkét pár készen
Mi számunkra!
Ha pedig nem lészen, vízipuskám készen
Számotokra.

http://www.youtube.com/watch?v=jRDhXVIuE8A

(Rajz: Mészáros Márta)

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nálunk a lány a szöveg ellenére semmiképpen nem menekedett meg a hideg víztől.)

(Emlékszem az idegbeteg általános iskolai énektanárunkra, aki vízipuskám helyett mindig vizes vödrömet vagy hideg vizemet énekeltetett. Mivel azonban neki sosem volt humorérzéke, és az általam nagyra becsült Méta változatában is vízipuskám van, hát fogadjuk el ezt autentikusnak.)

Interjú velem

Ma megtalált az utcán egy tévés riporter, és készített velem egy interjút.
A Húsvétról kérdezett:

- Tudod mit ünneplünk Húsvétkor?
- Persze. Elvileg a keresztény rend szerint Jézus Krisztus feltámadását. De minden népnél, minden ősi kultúrában volt tavaszünnep, ami az újjászületés, a feltámadás ünnepe is volt. Éppen ezért nekem úgy tűnik ennek az ünnepnek a gyökerei is mélyebbre nyúlnak, mint amióta Kereszténység van. Ezért lehet szerintem jelentése azok számára is, akik nem kifejezetten keresztények. Ugyanúgy, mint a Karácsonynak.
- Szoktad tartani a böjtöt?
- A nagyböjtöt nem, csak a nagypéntekit. Pusztán hagyománytiszteletből.
- Hogyan készülsz az ünnepre?
- Hát nagy előkészületeket nem teszek. Illetve egyet mégiscsak. Nagycsütörtökön este mindig el szoktam olvasni János Evangéliumának idevágó részét, vagyis az utolsó vacsoráról szólót. Vallástól függetlenül szerintem ez is egy nagyon szép rész irodalmilag és emberileg. Egy Mester búcsúzik kedves tanítványaitól, egy ember a legjobb barátaitól (akiknek akkor még fogalmuk sincs, mi vár Jézusra, nem tudják, hogy pontosan hová készül elmenni, nem tudják, hogy a halálba megy): megható részlet, és nagyon emberi.
- Tudsz esetleg egy locsolóverset?
- Húha, hogy is volt? Mindjárt eszembe jut egy. Megvan!:

Feltámadott Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfőre buzognak források,
Eljöttem hozzátok, magamban sietve,
Hogy harmatot öntsek egy szép lány fejére;
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.

Na hirtelen ennyi jutott belőle hirtelen eszembe.
- Köszönjük, kellemes Húsvéti Ünnepeket.
- Én is köszönöm, kellemes Húsvéti Ünnepeket nektek is.