Mert hogy több részre szakadtunk, az tényleg igaz lehet. De tényleg csak a határváltozások miatt? Vagy meg vagyunk átkozva? És mit lehet tenni, hogy tényleg újra összetartozhassunk? (Egy felvidéki magyar író válaszol egy erdélyi magyar lapban.)
„A magyar sorsprobléma nem egyetlen, de kettős kérdés. És nem az a kérdés az első, hogy mit csináljon a magyarság a világ nemzetei között, de az, hogy mit csináljon a magyarság önmagával. Nincsen-e még elég világossága a világháború utáni magyarságnak, hogy megkérdezze: hogyan húzhatná ki végre fejét a mesterségesen csinált magyar végzetből? Hogyan szabadítsa ki magát meghamisított sorsából? Mert nincs átok, mint atavisztikus, a világtérből előrengő titokzatos ősi erő. Nincs magyar átok és még kevésbé van turáni végzet. (…) Nincs magyar átok és nincsenek magyar megátkozottságok, csak erők, erőformák, erőjátékok, társulások és mérkőzések vannak. E megátkozottsági hit mögött meghúzódó erők és erőkombinációk nyitjára jönni, a meghamisított magyar végzetnek, apokaliptikus fikciónak, az ál-magyar sorsnak a kulcsát megtalálni, a „magyar átkot“ leleplezni, ebből a gonosz, hínáros bűvöletből egyszer és mindenkorra kivonulni, meglátni a magyar világot annak, ami, ez a magyar realizmus. (…)
Csaknem húsz évvel a katasztrofálisan elvesztett világháború után a magyarságnak kevésbé van helytálló sorstudata, mint bármikor is. Ezért nem is ura sorsának.
A meghamisított magyar végzet, a magyar álsors pedig abban áll, hogy a magyar dolgozók munkás, paraszt és polgári nép-nemzete feudális nemesi nemzet-gondolatban, földarisztokrata légkörben, politika és társadalmi sugallatokban, befolyás és formálás alatt él, amellett, hogy a népnek az alkotmányba történt beemelése tényleg még máig sem emelte bele a népet a nemzetbe. Az a tervszerű politikai bűn, mely egy nemzet zömét, millióit, egy merőben érdekellentétes nemzettudatban tudja fogvatartani, ennek az ellentmondásnak diabolikus összekovácsolásából tudja elősugároztatni a meghamisított magyar végzetet, a „magyar átok“ fikcióját, ezt a semmiből csinált valamit, mely egyéni és nemzeti erőket, akarást, tehetséget, küldetést lárvásan megsápaszt, elrohaszt, fátummá gyilkol. (…)
A megindult osztálytársadalmi kettéválasztódás a hűbéri rendszer, a földesúri és jobbágyvilág kialakulásával a legélesebb szembenállás formáit vette föl az elnyomás, kihasználás, üldözés brutalitásának ostorpattogásával és a kiuzsorázott, kínzott jobbágyok jajgatásával tölti be az elkövetkező századokat. (…)
A földprofit szenvedélye és a belőle fakadó kiuzsorázási kéj így taszítja egyre távolabb és távolabb egymástól a nemzet-magyart — mert földesúri magyart és a nép-magyart, mert jobbágy-magyart. Végül a földprofit szenvedélye úgy megsűrűsödik és feltorlódik a földarisztokrata magyarban, hogy az osztályérdek szertelensége a maga roppant mennyiségéből minőségbe csap át. A földarisztokratizmusnak ez a szertelen profit tudata magasabb emberi és lelki minőség tudatává szublimálódik. E szublimálódás tudata úgy tud minél magasabbra törni, hogy minél mélyebbre taszítja a viszonylat másik pólusát: a népi jobbágy-magyart. Az osztályellentét és a belőle kifakasztható profit tudat úgy válik a földarisztokratizmus új minőségévé, hogy a viszonylat másik pólusán is új minőséget teremt: baromnak degradálja a parasztot, nem törődve még azzal sem, hogy ezzel a természetbe avatkozik bele és onnan kellene e mennyiség minőséggé szublimálódásához az igazolást megszereznie. És e profittudati és profitkéji mennyiségnek minőségbe való átcsapásának legmagasabb próbatéte abban áll, hogy ez a magyar földarisztokrata петсзак akarja, de tudja is hinni, hogy a saját véréből való jobbágy nem ember, de barom. (…)
Minden, amiről sürgősen beszélni kellene, amit szét kellene elemezni és újra összerakni, minden analízis és szintézis el van téve jobb, vagyis rosszabb időkre. (…)
Örökké tud-e csakugyan élni, nem törhető-e szét a sötét magyar bűvölet, melynek egyik partján a nemzeti-nemesi feudalizmus gyémántos bojtárai ragyognak az operabálokon, másik partján pedig millió és millió föld-koldus nélkülözés deliriuma új szekta-istenek felé révül határtalan latifundiumok között? (…)
Az a hitünk, hogy kihúzzuk fejünket a ferde magyar végzetből, darabokra törjük a nagy varázslatot, át és átlyukasztjuk a „magyar átok“ esztelen fikcióját, és a nép-magyarságot kihozzuk a feudális-nemesi nemzetgondolatból és létérzésből és belehelyezzük a nép-magyarság demokratikus nemzet-gondolatába. A dolgozó munkás, paraszt és polgári magyarságot az önnön nemzet-gondolatába. Ez a gondolat az új magyar gondolat! De nem is új, mert számtalanszor kimondták, mert ezer éve hömpölyög a dolgozó nép a nemzetben.”
(K. Barta Lajos: Az új magyar gondolat. In: Korunk 1937/3. szám)
