2023. július 25., kedd

Attila kapitány, a hun csillagutas

75 éves Fazekas Attila, a magyar képregény megkerülhetetlen, úttörő figurája. Méltó rá, hogy tisztelegjünk előtte, de talán megbocsátható, ha nem hallgatjuk el a zavaró ellentmondásokat sem.

Fazekas Attila érdekes személyiség. 75 évesen is meglehetősen fitt, ma is rendszeresen focizik és vitorlázik. Korábban vívott és lovagolt is, sőt, mielőtt főállású rajzoló lett, kaszkadőrként is dolgozott. Nem csoda, hogy a képein annyira meghatározó a mozgás, a dinamizmus.

Sok híres magyar képregényrajzoló van, de azt hiszem, Fazekas Attila mindegyikük közül kiemelt fontosságú, mert ő volt az, aki a képregényt igazán önálló műfajjá tette Magyarországon: vagyis ő volt az, aki ebben a műfajban először saját maga által kitalált figurákkal és történetekkel jelentkezett, miközben addig a legtöbben inkább csak meglévő műveket adaptáltak.

De ennek a történetére talán érdemes egy kicsit hosszabban is kitérni.

 

Az előzmények

A magyar képregény legfontosabb előzményei (bár ha akarjátok, akár már ezeket is nevezhetjük korai „képregényeknek”) szerintem a XIX. századi élclapok (vicclapok) képei voltak.


A leghíresebbek ezek közül az Osztrák-Magyar Monarchia idején megjelenő Üstökös, Borsszem Jankó, Bolond Miska és Bolond Istók voltak.

Ezekben ugyanis az egyes jelenségeket gúnyoló és kommentáló karikatúrákon már megjelentek visszatérő szereplők is, akiknek külön történetük volt, akiknek az életét hétről hétre nyomon követhették az olvasók, vagyis nem csak egy rajzhoz találták ki őket.

Tipikus példái ennek az egyes lapok címadó figurái:

Bolond Miska

és Bolond Istók elvileg népmesékből kölcsönzött hősök (szerencsét próbáló vándor szegénylegények), de a maguk lapjában egy-egy politikai álláspont szócsövei is lettek. Bár a nevük „Bolond” volt, mindig arra szolgáltak, hogy a lap szerzői a segítségükkel mint a magyar nép egyszerű józan észjárásának folyományát, azaz mint követendőt mutassák be a maguk álláspontját, a politikai élethez fűzött kommentjeiket. „Bolondságuk” inkább a szókimondóságukra utalt, vagyis, hogy olyan furfangosak, mint a régi idők udvari bolondjai.

Hasonló figura még Kakas Márton, akit Jókai Mór talált ki. És a híres

Borsszem Jankó is, akit valószínűleg a lap egyik rajzolója,

id. Jankó János, némileg saját magáról mintázott.

Valamint Magyar Mihály,

aki több lapban is visszatérő szereplő. Nemcsak a „józan magyar észjárás” megtestesítője, hanem valamiféle egységesen polgárosult nemzeteszményé is: egyszerre hagyományőrző és érdeklődő, akiben felismerhetjük a parasztot, a nemest és a városlakót egyaránt. Ő a szupermagyar, amilyen minden olvasó lenni szeretne (nyilván).

Az ilyen idealizált, szimpatikus/pozitív hősök mellett az élclapok megalkottak olyan figurákat is, akik egy-egy társadalmi típus megtestesítői voltak. Így aki rendszeresen olvasta a lapot, az egy-egy figura megjelenésénél már egyből tudhatta, hogy az aktuális rajz melyik társadalmi réteget, foglalkozást veszi célba, figurázza ki, mond róla kritikát.

Ilyen képregényhős volt (a Borsszem Jankóban)

Mokány Berci, aki Magyar Mihály rossz paródiája, a saját magyarságát állandóan hangosan hirdető és mindenki mást lenéző ellenszenves alak. Vagy az Üstökösben Tallérossy Zebulon és MindenváróÁdám, a szűklátókörű nemesek, akiket szintén Jókai Mór talált ki, és az alakjukat A kőszívű ember fiaiban is felhasználta. De az én személyes kedvenc figurám mindenki közül

Mihaszna András, a pesti rendőr, akiben a szemfüles olvasó José Luis Torrente magyar előképét ismerheti fel.

Akit a téma részletesebben érdekel, ajánlom a figyelmébe

Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai c. könyvét, abban szinte minden ilyen figura benne van.

 

Ugorva egyet

Kötelezők röviden

A magyar képregény abban a formájában, amelyikbe Fazekas Attila is bekapcsolódott az államszocializmus korában jött létre, és közvetlenül a diafilm műfajából nőtt ki. Annak minden hátrányával együtt.

Vagyis a magyar képregények sokáig kizárólag regények adaptációi lehettek. Sok volt bennük a szöveg (mármint a szóbuborékokon kívüli narrációs szöveg), és a képek inkább a könyv illusztrációi voltak, tehát nem volt meg az az igény, hogy magából a rajzok dinamikájából álljon össze történet. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a képregény nem volt önálló műfaj. Egy képregény végignézése nem ért fel az eredeti regény elolvasásával, legfeljebb arra volt jó, hogy afféle „kötelező olvasmányok röviden” -műfaj legyen, ha az ember irodalomórára legalább részben képben akart lenni.

Két rajzoló volt, akik a többiek közül kiemelkedtek egyedi stílusukkal, és azzal, hogy a képeik sokkal mozgalmasabbak voltak másokénál: Zórád Ernő és Korcsmáros Pál.

Zórád Ernő képregényeiben nagyon fontos elem a dinamizmus, amit főleg abban látni, hogy a szereplők milyen látványos módokon tudnak elesni.

Emellett feltűnő a képek harsánysága is: aki pozitív szereplő, az nagyon szép, aki gonosz, az nagyon ronda.

Nála is, mint később Fazekas Attilánál, fontos volt a dicső magyar történelmi témák ábrázolása. Azt hiszem, a két kedvenc képregényem tőle ezek:

A hajdúk kapitánya egy kifejezetten izgalmas kalandtörténet egy Bocskai István szolgálatába álló családjáért bosszút kereső hajdúról, nagyon látványos vívójelenetekkel.

A Könyves király története nem túl érdekes, az viszont kifejezetten izgalmas, hogy a szerző hogyan képzeli el a XI. század, az Árpád-kor magyar viseleteit, tájait tárgyi kultúráját. Egy olyan korét, amiből kifejezetten kevés vizuális forrás maradt ránk.

És az eredmény imponáló, emiatt ezt a füzetet sokat forgattam.

 

Korcsmáros Pál sokmindent rajzolt, de a leghíresebbé valószínűleg a Rejtő Jenő regényeiből készült adaptációkkal vált. Valószínűleg sokan vannak, akik a Rejtő-regények szereplőit elsősorban az ő rajzai nyomán képzelik el.

Nem véletlen, hogy amikor egy amerikai stúdió rajzfilmet akart forgatni a Piszkos Fred, a kapitányból, akkor is Korcsmáros Pál alakjairól mintázták a figurákat.

A filmből végül nem lett semmi, de Korcsmáros Pál hatása így is máig érezhető sok más magyar rajzoló stílusán is.

 

Akciófilmek dinamikája

Fazekas Attila a fenti mestereknél jóval fiatalabb, de hozzájuk hasonlóan elsősorban a Füles rejtvényújság számára készített folytatásos képregényeiből ismerhették meg legtöbben. Az ő rajzainak dinamikussága még a nagy elődökhöz, Zórád Ernőhöz és Korcsmáros Pálhoz képest is feltűnő volt. Talán azért is, mert emellett mindkettőjüknél realistább stílust képviselt. Minden addigi magyar képregényrajzolónál részletgazdagabb volt, a szereplők meglepően pontos anatómiai ábrázolásával. És néha már olyan dolgokkal is kísérletezett amivel a korábbiak nem: például, mikor a képek átlógnak egymásba, ezáltal megintcsak hatásosabban keltik egy összefüggő történet illúzióját. Feltűnő ezen kívül, hogy Fazekas Attilánál sokkal nyíltabb lett az erotika, kevésbé volt szemérmes, mint korábbi kollégái, nem félt meztelen testeket rajzolni. És még a szexualitás is sokkal nyíltabban jelent meg bennük.

Amellett, hogy szintén vonzódott a dicső magyar múlthoz, sok volt nála az akciódús verekedős lövöldözős jelenet. És már nem csak regényeket, hanem filmeket is adaptált (illetve általában a regényadaptációkat is a filmváltozatok alapján rajzolta meg).

Egy időben pedig a Magyarországra is betörő amerikai akciófilmeket kezdte adaptálni. Az adaptációkat a Népszava kezdte megjelentetni folytatásokban a mozipremierekkel egy időben, így reklámot keltve egy-egy filmnek. Persze egy-egy számban csak három vagy négy képkocka szerepelt, hogy ne spoilerezzék el a film legfontosabb részeit.

Fazekas Attila stílusán érezhető volt a korabeli francia képregények ismerete és hatása. Az Amerikai Egyesült Államok mellett, sőt azt megelőzve a világ legnagyobb képregénynagyhatalma egyértelműen Franciaország. Onnan mindig rengeteg innovatív ötlet indult el.

Magyarországon az 1980-as években már nagyon népszerű volt a Pif et Hercule című gyerekképregény, amelynek rajzolója a Francia Kommunista Párt tagja volt, így a műveit a Keleti Blokk országaiban is lehetett terjeszteni. (Nem kell megijedni, ettől még a Pif-képregényekben nincs semmiféle marxista ideológia, vagy mi.) Pif, a kutya szerencsésen kiszimatolta a piaci rést, és hamarosan magával hozta társait is. Megjelent Magyarországon a Kockás című újság,

amelyben a legkülönbözőbb témájú, hangvételű és tónusú francia képregényeket lehetett megtalálni. Valószínűleg ez adta az inspirációt Fazekas Attilának is ahhoz, hogy megfogalmazza: itt lehet az ideje, hogy már ne csak adaptációkat készítsen, hanem önálló figurákat is kigondoljon, és azoknak a kalandjait akár egy Kockáshoz hasonló vegyes műfajú képregénymagazinban jelentesse meg.


Ez a terv aztán 1988-ban vált valóra. Fazekas Attila megjelentette saját lapját, a Botond Magazint, benne az első önálló magyar képregényekkel, a Botonddal és a Perseus kapitánnyal.

(A Botond első szériájának első (1988) és utolsó (1993) száma)

(Bár lehet, hogy a figurák már korábbiak, csak ekkor szélesebb közönség is megismerhette őket.)

 

Botond

A Botond-sorozatot némileg talán az Asterixhez vagy a német Mozaikhoz lehetne leginkább hasonlítani. (A Mozaik már az 1970-es években is megjelent Magyarországon, így aztán különös, hogy mégsem inspirált egy magyar rajzolót sem, hogy valami hasonló vállalkozásba kezdjen.) Egy történelmi időkbe helyezett, de azért modern kikacsintásokkal teletűzdelt humoros képregénysorozat, elsősorban gyerekeknek.

Főszereplője Botond, a kis termetű, nagy erejű vitéz, akiről annyit biztosan tudhatunk, hogy valóban létező történelmi alak volt, de ezen túl, hogy milyen volt valójában, és a róla szóló történetekből mi az, aminek volt valós alapja, mit költöttek hozzá a krónikaírók, és mit a nép, azt már nagyon nehéz kibogozni. Így aztán Fazekas Attila a maga képzeletének megfelelően alkothatta meg.

Botond kalandjainak társa pedig a lova, Rigó, akinek folyamatosan be nem áll a szája, ironikus beszólásokkal kommentál mindent, ami körülötte történik. Sokat vitatkoznak és oltogatják egymást Botonddal, de azért a leghűbb barátok.

Aki akarja, az azért észreveheti, hogy Rigó (mind kinézetében, mind viselkedésében) erősen emlékeztet Lucky Luke lovára, Jolly Jumperre.

A gonosz szereplők változnak, az egyetlen visszatérő ellenfél talán Galád vezér.

Érdekes módon az ő alakjának is egy krónikai alak a forrása. Anonymus P.: Gesta Hungarorum című művében szerepel a magyarok ellenfeleként. Ha jól emlékszem, az sincs megemlítve, hogy milyen nép vezére. Arról máig vitatkoznak a történészek, hogy valóban létezhetett-e egy ilyen (talán bolgár) vezér a IX-X. században, vagy csak Anonymus találta ki őt is, hogy a hős magyar ősöknek legyen kit legyőzniük. Fazekas Attilának úgy látszik megtetszett a magyarban beszélő névként jól működő név, és bevette a történetébe. Csak itt Galád nem dél, hanem nyugat felől támadja a magyarokat: a Lajta mentén van a vára, és külsőre német (bajor?, keleti frank?) lovagot csinált belőle a szerző.

Az egyik számban Fazekas Attila még egy Botond kiszabadítja Piroskát Galád fogságából című társasjátékkal is meglepte a lelkes olvasókat. Ezzel mi is sokat játszottunk a családdal.

A Botond-képregényeket nagyon szerettem gyerekként, de valamit sejtettem abból is, hogy ezek egy felnőttnek valószínűleg egész mást mondhatnak. Ez így is volt. A Botond-történetek ugyanis nem csak mesék voltak, hanem egyben szatírák is. Mindig hozzászóltak valami aktuális problémához, jelenséghez a maguk ironikus módján. Bár valószínű, hogy ez az 1989-es rendszerváltás eredménye volt. A korai számokban még inkább a népmesei ihletettség volt erős Botond történeteiben. Abban a viszonylag korábbi képregényben, mikor Botond Fösvény gazda idegeire megy, még semmi aktuális utalás nincs, az inkább az Erős János-népmese feldolgozása.

De a következő számtól aztán megindult a végtelen kikacsintgatások áradata.

Botond alakja így egy kicsit Bolond Miska, Bolond Istók vagy Magyar Mihály alakjának a folytatójává vált: ő volt a „józan magyar ész”, a „tiszta magyar jellem”, aki felveszi a harcot valami minket fenyegető veszéllyel: a kapzsisággal, az ármánykodással, a csalással. Vagy akár Inflációval (a sárkánnyal), Adóssággal (az óriással) és Bürokráciával (a bikafejű szörnnyel, aki krétai rokonához hasonlóan egy végtelenül bonyolult útvesztőben élt).

Gyakran találkozott más, nyugat felől érkezett képregényfigurákkal is, néha meg is kellett küzdenie velük.

(Botond Conannal, a barbárral harcol)

De voltak ebben olyan „poénok” is, amiket akkor, gyerekként nem vettem észre, de ha ma olvasnám, nagyon problémásak lennének.

Itt van például ez a gonosz varázsló. A neve: Goldmani. Kővé változtatja az útjába kerülő vitézeket és szuperhősöket (még Supermant, Batmant és a Marvel-hősöket is), csak Botondot nem, mert Botond ugye megvesztegethetetlen, rá nem hat az arany és a pénzcsengés, ilyenfajta varázslatok leperegnek róla. Ezért a varázsló egy Muszkamaci (!) nevű medvét uszít rá…

Ühüm… Hááááát, izé…

Utólag nehéz eltagadni, hogy ez egy antiszemita beszólás. És nem ez volt az egyetlen ilyen Fazekas Attila karrierjében…

Mindannyiunk kedvenc rajzolója sajnos fogékonynak mutatkozott bizonyos összeesküvéselméletekre, és ez a helyzet az évek múltával nem jó irányba változott…

Hasonlóan necces lehet az az epizód is, amikor Botond Hankiss Elemérre, a Magyar Televízió korabeli elnökére és Tom Lantosra, a magyar-amerikai liberális demokrata szenátorra lövöldözött. Mivel akkoriban még egyikükről sem tudtam, hogy kicsodák, ezért nem esett le, hogy Fazekas Attila itt átvitte a történetét konkrét személyeskedésbe és pártpolitikai gyűlölködésbe, úgy, hogy az olyan nagyon nem is volt vicces.

Vannak tehát problémák, ami alapján nem tudom biztosan, hogy minden egykori Botond-képregényünket odaadnám-e majd a majdani gyerekeim kezébe is. Valószínűleg igen, de el is beszélgetnék velük ilyen dolgokról. Mert a világ változott azóta. Én még egy olyan korban nőttem fel, amikor lehetett az ilyen antiszemita beszólásokat nem észrevenni. Mert amúgy nem ez a fajta gyűlölködés áradt felénk mindenhonnan máshonnan. De ki tudja, milyen lesz a helyzet a jövőben a majdani gyermekeim gyerekkora idején?

 

És mégis, ezzel együtt sem lehet eltagadni, hogy a Botond egy fontos és szimpatikus kezdeményezés volt. Egy kifejezetten és hangsúlyozottan magyar népi hős, aki modern szemmel is menőnek és átélhetőnek tűnt.

 

Perseus kapitány

A Perseus-sorozat egy klasszikus cyberpunk-sci-fi volt, űrutazó főhőssel, lézerpisztolyokkal, űrhajókkal, robotokkal és titokzatos, ismeretlen bolygókkal.

Főhősének teljes neve Perseus Setni, habár nem volt világos, hogy melyik a keresztneve és melyik a vezetékneve. (Nyilván úgy lenne logikusabb, ha a Perseus a keresztnév.) Perseus alakját Fazekas Attila saját magáról mintázta. (Nekem ez is furcsa volt, nem éreztem teljesen okénak, hogy valaki saját magából akar szuperhőst csinálni. Ez olyan nárcisztikus dolognak tűnt. Lásd Karl May és Old Shatterhand példáját, ahol ez a fajta nárcizmus akaratlanul is önmaga paródiájába fordítja a történeteket. De mindegy, ezen azért hamar túlléptem.) A figura egyik mintája talán

Future kapitány is lehetett, akit regényhősként még az 1940-es évek Amerikájában találtak ki, de legtöbbeknek az 1970-es években készült japán anime-változat ugrik be róla. De nem tudom, hogy tényleg így volt-e.

(Perseus űrhajója)

Perseus valamiféle űrrendőr volt, aki Kampl elnök úrtól, a Galaktikus Nagytanács elnökétől kapott megbízásokat a rendcsinálásra a legkülönbözőbb bolygókon. Sosem volt teljesen tisztázva, hogy Perseus történetei a mi világunk távoli jövőjében játszódnak, vagy, mint a Csillagok háborúja, egy másik messzi-messzi galaxisban. Mindenesetre többször voltak fura utalások, amikor Perseus egy számára ismeretlen bolygóra keveredett (nem hazatérőként, hanem teljesen idegen, messziről jött űrutasként), hogy ez akár egy jövőbeli disztópikus Föld is lehet, ahonnan eltűnt az emberiség, vagy átalakult valami teljesen mássá.

Mint látható, a rajzolás itt teljesen más, sokkal realisztikusabb volt, mint a Botond-történeteknél, már ami az embereket illeti. Ebből talán már némileg sejthető, hogy a történet sokkal komolyabbnak, felnőttesebbnek volt szánva. (Ez igazából furcsa is volt a Botond Magazinnál, hogy egymás mellett voltak olyan képregények, mint a gyerekeknek szóló Botond és pl. a Halálosztó.)

Nekem is volt cyberpunk-korszakom, így aztán a Perseus kapitány látványvilága nagyon hamar berántott. A történetek viszont már kevésbé tetszettek. Méghozzá azért, mert túlságosan technokrata volt a felfogásuk. Azt sugallták, hogy megfelelő gépekkel az ember bármit meg tud oldani. Én pedig ezt már gyerekként és kamaszként sem éreztem igaznak.

Rögtön az első megjelent történetben, A titkok bolygójában Perseus kapitánynak egy olyan bolygón kell nyomoznia, ahol nagyjából a földi középkor játszódott le újra. Hősünk ellenfelei és segítői nagyrészt páncélos lovagok és várurak voltak, kardokkal és lándzsákkal felfegyverezve, ehhez képest meg Perseus nem csak lézerpisztolyokkal rendelkezett, hanem még olyan szerkentyűkkel is, amikkel a rá kilőtt nyilakat is el tudta téríteni, vagy nagyon durván manipulálni tudta az emberek agyát. Ez nem fair play -gondoltam. (Meg ha senkinek esélye sincs a főhős ellen, akkor nem is nagyon lehet érte izgulni.)

Emellett visszatérő motívum a történetekben az is, hogy egyik vagy másik szereplőn agymosást hajtanak végre, gépi úton, de úgy, hogy az illetőnek a személyisége is megváltozik, és a más emberekkel való viszonya is, és akit addig kedvelt, azt meg akarja ölni. De ha az embereket ennyire könnyű átbütykölni, mint a gépeket, akkor tulajdonképpen miben különböznek a robotoktól? És mi értéke van egy-egy emberi egyéniségnek?

Azóta persze tudom, hogy agymosás nagyon is lehetséges, csak nem gépekkel. Hanem megfelelő propagandával és kényszerekkel. Ezt bármilyen történetben érdekes lehet ábrázolni, akár egy sci-fiben is. Csak nem kell ezt megspórolni azzal, hogy ezt a gonosz tudósok gépekkel végeztetik el.

Az viszont vicces a Perseus-történetekben, hogy időről időre megjelennek bennük az ókori görög Perszeusz-mítosz elemei is, csak éppen „cyberpunkosítva” (ha van ilyen szó). Pegazusból egy robotló lesz. A tükörpajzsból elektronvisszaverő pajzs (ugye milyen tudományosan hangzik?). A szörnyek, akikkel Perszeusz az eredeti történetben is megküzd (Medusa, gorgók, Kétó-Cetus, stb.) itt mind-mind szörnyűséges robotok.

Napi politizálás viszont a Perseus-történetekben nem volt. Amit annak gondoltak, az egy félreértés eredménye volt.

A Szomszédok sorozat szereplői konkrétan ezen az egy képkockán akadtak ki:

Provokatívnak provokatív, de valójában szó sem volt náci propagandáról. Úgy látszik, a Szomszédok alkotói és szereplői nem olvasták végig a történetet, és nem akarták megérteni, hogy ez egy történet végi fricska, kellemetlen csattanó.

A történet itt az, hogy Rila és Val egy idegen bolygó lakói, résztvesznek egy téridőgép elkészítésében. Perseus feladata megsemmisíteni a téridőgépet, és kihozni a két fiatalt a bolygójukról, amelyen egy kemény diktatúra uralkodik.

Perseus teljesíti a feladatot, azonban mielőtt szétlőné a veszedelmes masinát, hagyja Rilát és Valt beszállni az időgépbe, hogy valami olyan helyre távozhassanak, ahol nyugodt életet élhetnek együtt. Csakhogy a nagy sietségben a két szerelmesnek nem marad ideje rendesen beállítani az időt és a helyet, ahová a gép majd dobja őket, így kénytelenek rábízni magukat a vakvéletlenre. Ezek után következik a végső csattanó.

Ha nagyon politikai üzenetet akarnánk belelátni, akkor beleláthatnánk azt, hogy a szerző arra figyelmeztetett 1989-ben: oké, hogy szabadulni akarunk egy nyomasztó diktatúrából, de figyeljünk nagyon oda, hogy innen hová próbálunk eljutni, mert a nagy optimizmusunkban a véletlenre bízva magunkat könnyen ráfaraghatunk. (Bár az mondjuk tényleg fura, hogy miért tartotta olyan fontosnak a szerző, hogy egy idegen bolygó nemesszívű összeesküvői, akik a szabadságért és a demokráciáért küzdenek, éppen a szvasztikát válasszák a szervezetük szimbólumának...)

Fazekas Attila némely későbbi politikai tárgyú karikatúráját elnézve, figyelmeztetése nem volt alaptalan, nem lett volna rossz, ha ő maga is néha emlékezetébe idézi a saját üzenetét…

Erről ennyit.

Ami Perseust illeti:

VIGYÁZAT SPOILER KÖVETKEZIK!

A Botond Magazin első szériájának utolsó számában (amely 1993 őszén-telén jelent meg) Perseus kapitány visszautazott az időben tíz évet, ahol szerencsétlenségére lelőtte őt tíz évvel ezelőtti saját maga.

A történet azonban egy felhívással fejeződött be, amely az olvasókat a történet folytatására biztatta, kilátásba helyezve, hogy a legjobban sikerült forgatókönyvet a rajzoló meg is fogja valósítani.

De hát hogy lehet egy ilyen történetet folytatni? Mármint: hogyan lehet egy ilyen csapdahelyzetből kikeveredni?

Hát sehogy…

Hacsak…

Itt már csak egy Deus ex Machina segíthet. És bár tíz év késéssel, de megjött a Zeus ex Machina. A győztes forgatókönyvet végül az ismert fantasy-író, Bán Mór nyújtotta be. De ez már nem a Botond Magazinban jelent meg, hanem Fazekas Attila másik állandó folyóiratában, a Fülesben. Ebben tényeg egy isten, konkrétan Zeusz emelte ki Perseus kapitányt az időhurokból, és egy új megbízással visszadobta az ókori Földre, hogy segítsen Atlantisz népének. Ily módon az ókori Perszeusz-legenda és a cyberpunk Perseus-kapitány sci-fi is összeérhetett. Az ezt követő részekben Perseus így már nem a megszokott cyberpunk környezetében kalandozott, hanem egy történelem előtti fantasy-környezetben. Hogy ez mennyire volt jó, és mennyire illeszkedett a Fazekas Attila által addig megalkotott Perseus-történetek világához, döntse el mindenki maga. (Szerintem nem illeszkedett, de el kell ismerni, hogy a maga módján kreatív volt.)

SPOILER VÉGE

Azóta Bán Mór és Fazekas Attila között egy termékeny munkakapcsolat jött létre. Fazekas Attila folyamatosan gyártja a képregényeket Bán Mór végeérhetetlen Hunyadi-regényfolyamából, és más történeteken is dolgoznak együtt. Gyanítom, Fazekas Attila keze benne lesz a Hunyadi-regényekből készülő filmsorozatban is valamilyen formában, akár kreatív tervezőként, akár szereplőként.


Farkas Győző

Fazekas Attila harmadik visszatérő hőse Farkas Győző újságíró, aki általában valamilyen bűnügy utáni nyomozásba keveredik, és ilyenkor mindig kiderül, hogy laza stílusa mögött egy profi verekedő, egy veszélyes harcművész is megbújik. Történetei afféle tucatkrimik voltak. (Az egyik pl. a pofátlan lenyúlása a Roger Moore-féle Angyal-sorozat egyik epizódjának.) De a Botond Magazinban ő ritkábban bukkant fel, inkább a Fülesben szerepeltek a történetei. Vele most részletesen nem foglalkozunk.


Befejezés és újraindulás

A Botond Magazin 1993-ban szűnt meg. Hogy mi volt ennek az oka, arra már történt egy keserű utalás az egyik korábbi számban. 

Ezt követően hiába vártunk az újabb számokra…

…egészen 2004-ig, mikor az egész váratlanul újraindult. Azóta évente megjelenik egy-egy újabb szám. De ezekben, ameddig én követtem, csak a régebbi képregények ismétlése volt. Új Botond- vagy Perseus-történet nem érkezett. Hacsak az utóbbi években nem, de akkor én már sajnos nem nagyon követtem a széria útját. Az biztos, hogy a Botond Magazin ma is hiánypótló, olyan szempontból, hogy máshol kevés helyen találni olyan képregényeket, amelyek kifejezetten a magyar történelem nagy pillanatairól szólnak.

A kérdés az, hogy Fazekas Attila mennyire fog tudni ellenállni a mai történelemhamisító kor csábításának, el fogja-e tudni kerülni, hogy az egészet egy Rákay-iskola-féle soviniszta giccs, vagy egy operett-giccs irányába vigye el. (Mondhatnánk úgy is: hogy Mokány Bercivé váljon...)

Majd meglátjuk, mi lesz ebből.

 


Így vagy úgy: Fazekas Attila mindenképpen egy fontos alakja a magyar kultúrtörténetnek. Így szerintem érdemes a tevékenységét ismerni és figyelni.


Kívánunk neki jó egészséget és még további alkotásban gazdag éveket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése