Vers

Sírőrzők, konzervek

 

Ti kevély sírőrzők, ti konzerv-katonák!

Szép vértezetben, mint megannyi kis rák,

Szent Sír körül állva kőszívű tömbökként

Isten szeges öve lettetek ti önként.

Meg ne lépjen fia óvatlan az éjben,

S nehogy az Istenhez más is odaférjen,

Kifelé meredtek pajzzsal, boxerekkel,

Lándzsákkal, kardokkal, lövő fegyverekkel,

S egymásra pislantva, ahol lehet, itt-ott

Nézitek, a páncél milyen szépen csillog,

S mily fényesen takar mindent, mi emberi

Sírőrzőt és a sírt egyaránt elfedi.

A sisak rostélyát a szemre csapjátok,

S azon át embert nem, csak zombikat láttok.

És minden könyörgés, jó szó vagy a tiszta

Észből megszülető kis szeretet-szikra

A kemény vértekről s pajzsokról lepattan,

S mandinerből ütve fájdalmasan csattan...

Hitnek harcosai, éber, jó vitézek,

Hitében elrendelt régi küldetésnek,

S mint kinek kezében egy ős-tudás ott van,

Gőggel kitartotok a képzelt ostromban,

S nem veszitek észre ily szilárdan állva,

Hogy falanxotok a halált konzerválja

 

Emberfia eljött, „az Ige testté lett”,

S milyen biztonságos, mily egyszerű képlet

Ott tudni az Embert ártalmatlan, holtan,

Belépődíjas szent helyre pakoltan,

Fallal és falanxxal, nagy kövekkel fedve,

Illatos balzsammal gyolcsokba tekerve.

Mennyivel elnézőbb szagos múmiája,

Mint hogyha a teste új Igévé válna…

Mennyivel biztosabb bezárva, bekenve,

Mint hogyha a Renddel újra feleselne…

Kemény kövek őrzik szilárd sziklán állva,

Marad, ahogy mondják – rendben konzerválva!

S kik segítő kezét olyannyira várták,

Megvásárolhatják az akasztófáját,

S magukra csatolva hirdethetik vígan:

„Én is híve vagyok! Megőrzöm a sírban!

Őrzöm Őt az áldott, fegyvert tartó Rendben,

Megóvom a káros feltámadás ellen!”

 

Páncélos sírőrzők, ti konzerv-katonák!

Véditek a néma, halott Emberfiát.

Kemény állandóság, mozdulatlan tömbök…

Persze majd kijöhet, ha mondja a Főnök.

Nemes jó lovagok, ti konzerv-vitézek,

Mi márványba vésett, az nektek az élet...

Érték az a Sír ott? Érték benn az Ember?

Ezért vigyáztok rá konzerv-fegyverekkel?

Egy mostani rend-bank vésztartalék-széfje

Az a Sír, s kastélyok ura az őrsége.

Emberfia se ki, se be már nem léphet,

Nem hozhat, nem is kérhet emberséget...

„Kinek amije van, azzal elégedjen,

S vigaszt majd távoli reményben keressen.

Gyanús, aki mozog, s isteni a márvány,

Aki itt követel, az maga a járvány!

Mondj le arról önként, mit mohóság elnyelt,

Ne zajongj a Sírnál, ne ébreszd a Mestert!”

 

Ti gőgös sírőrzők, ti konzerv-vitézek!

Kemény, de nem tartós az, amit ti védtek...

Kintről jön vagy bentről, megmozdul az Ember,

Előlép eltelve vággyal, vérrel, tervvel.

Lakatok leesnek, kinyílik a nagy zár,

Ébred, kel az Élő, felkel, és újra jár.

Szelíd szavára a kövek meghasadnak,

Kidőlnek a falak, hallatán egy hangnak,

Elkorhad a nyele, eltörik a lándzsa,

Nem áll többé jámbor apostol hasába.

Sisakok lehullnak, szemet már nem fednek,

S boldogok lehetnek, kik, ha látnak, hisznek.

Egykor erős pajzsok, páncélok repednek,

S előtűnik az, mit gondosan rejtettek:

Sírőrző vitézek élő embersége…

S sír-védő gyilokra nem lévén szüksége,

Karjaik mozdulnak, másik kezet ráznak,

Ölelnek, pacsiznak, veregetnek vállat...

Így legyen… hacsak nem lett kő a szívből

Vagy nem vált páncéllá, konzervvé belülről...!

 

S dehogy lesz az akkor a Világnak vége!

Egy új történetnek hangzik fel zenéje…