Idézőjel (Vajda János)

Az egyik legfiatalabb márciusi ifjú így emlékezett vissza a nagy időkre:

„Az akkori kedélyek állapota merő ellentéte volt a mainak. A rendkívüli, különös, eredeti, sajátságos, merész, költői után vágyódott mindenki. A rendes, normális, köznapi, körültekintő, óvatos, számító, önző, előrelátó – nevetség, sőt megvetés tárgya volt. Őszinteség, nagylelkűség, bátorság, lelkesedés – a tisztelet, szeretet, bámulat tárgyait képezték. A ravaszt, a filisztert utálta és kilökte magából minden kör, mint valami salakot a forrongó must.
Azon ezer év alatt egyszer előforduló ritka árkádiai időket éltük, melyekben becsületes, vagy ami több, a szó legszorosabb értelmében igaz embernek lenni – háládatos dolog volt. És – a mai ember előtt megfoghatatlannak látszhatik – a valódi tehetség, a lángész iránt valóságos rajongó tisztelet uralkodott a kedélyekben. Amiből látható, hogy a ravaszságot, alattomosságot a lángésszel, a becsületességet, nemesszívűséget az ostobasággal nem konfundálták, mint ez mai nap történik.
Mindenki személyes érdemekre törekedett: aki ezekkel nem bírt, azt milliomossága, grófi koronája nem pótolta. Petőfi nimbusza magasan fölötte állt mindazoknak, melyeket a legmagasabb származás vagy földi szerencse adhattak. (…)
A legnemesebb verseny uralkodott az emberek közt, s egyedül az érdem volt irányadó. Aki bármi csekély ténnyel bizonyította jóakaratát, mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyújtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a jobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagy nevűek, népszerűek.”
(Vajda János: A forradalom előestéjén)