Illyés Gyula:
Százéves március
Napfény a hóviharon át
s a nap-pászmákban hóvihar.
Mint jó ötletbe ha bevág
gomolygó bú, tavalyi baj.
Hóförgetegben napsütés
s a napban gyémánt-fényű hó.
Forr terveivel az egész
környék, az éjből ocsudó.
Eszelős, jeges hóesés
és győztesen megint bele
ez a jó meleg égi douche! –
Beh szeretlek én, március,
beh szeretlek én, ébredés,
reggel, friss tervekkel tele!
Te, az esztendő pirkadása,
az évben: kora délelőtt,
emlékeztetsz a régi házra:
csöbör cseng, szekérlánc csörög.
Béres jő apámhoz köszönve:
„szántunk, gépész úr?” Égre száll
a gémeskút fényes kölönce
s a nap mellett kicsinyt megáll.
A jégcsapokról versenyt esnek
a csöpögő tavaszi percek:
jár jó óraként a vidék.
Kong az ekelap. Ökrök bőgnek.
A dunyha-szag után a földnek
anya-szagát szívja a gyermek,
ahogy a szobából kilép.
Oh, március, nagy színező.
A lány-arc mind beh tüzesebb.
Igazmondó kemény idő.
Beh sápadtabb, aki beteg.
S szabadság délelőttje te,
új ember-voltunk hajnali,
gyermeki emlékezete!
Beh jó hangjaid hallani
egy század után is, ahogy
az óra – mint megmondatott –
ütésre kattan s végre üt
(Párisban, pisztoly-csattanással)
és üt és üt, micsoda lázzal
és sietséggel mindenütt.
(Bécsben már puskaropogással)
És üt, megannyi óra üt
a szívekben, a felhevült
erekben milyen dobogással:
hogy lépne fényre már elő,
az eszme-keltető idő,
az az ember-újító korszak!
S az első ütésre felelve
hogy vernek, kopognak s dobognak
a tornyok, daccal az egekre,
az ágyúk, Európa-szerte!
S késedelmét, hogy elvégezze,
hogy áll munkába ez a bús
nép is, a magyar, énekelve!
S mily énekes után eredve!
Hogy feledhetnénk, március,
mire keltettél bennünket te
és mire biztattál sokáig?
Mert most már halálig, halálig.
Kavarog ottkinn a határ,
ifjú főkben ó és új eszme.
Birkózik hó és napsugár
s bennem a gond: jó termés lesz-e?
Mennyivel láthatóbb a baj:
mert mennyivel nagyobb a fény!
Tél volt. Oh mennyi volt a jaj.
Tél volt. Oh mennyi a remény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése