Végre egy könyv, amely kimutatja az egységet, illetve legalábbis a kapcsolatot, az oda-vissza hatást az ember biológiai (azaz evolúciós) fejlődése és társadalmi azaz kulturális fejlődése között. (Más szóval azt is lehetne mondani: a gének és a mémek által meghatározott evolúciós folyamatok között.) Ezért aztán ez egy nagyon fontos olvasmány lehet minden társadalomtudós számára. Tanítani kéne nemcsak az etológia és humánetológia tanszékeken, hanem a történelem, kulturális antropológia és szociológia tanszékeken is. Az ugyanis, amit Csányi felvázol, nemcsak biológiai, hanem történeti és társadalomtudományi narratíva is. (Ez is csak azt bizonyítja, hogy a különböző tudományágakat nem lehet elszigetelni egymástól.) Kíváncsi vagyok, Körtéfa (aki evolúcióbiológus) ismeri-e.
Mi az alapvetése a könyvnek?
Az emberről tudjuk, hogy biológiai értelemben egy állatfaj, besorolható az emberszabású majmok csoportjába. Mi vezetett mégis oda, hogy a Föld bolygó összes faja között ilyen példátlan, összetett viselkedési komplexumot alakított ki? Csányi szerint az ember páratlan együttműködési készsége.
Más fajok (így az emberszabású majmok legtöbb faja is) kialakítanak csoportokat, „közösségeket”. Az embernél azonban az ilyen csoportok tagjai között különösen szoros lesz a kapcsolat. Az ember vágyik az embertársai közelségére, és az állatvilágban példátlan módon képes a társaival összehangolni a cselekvését. Ebből következik, hogy az emberben kialakul az empátia képessége és az a képesség, hogy a lehető legjobban visszafogja a csoporton belüli agressziót. Az agresszió minden állati csoportban az egyedek közötti rangsor kialakítására szolgál, amely rangsor, amíg fennáll, megkönnyíti az erőforrások elosztását a csoport tagjai között. Az ember az agressziót szabályok révén képes visszafogni, tehát szabályok (elvont fogalmak) is részei lesznek egy-egy csoportrangsornak, nem csak az egyedek. (Mindez szorosan összefügg az ember absztrakciós képességével, ami kialakította a beszélt nyelveket is, mint az emberi kommunikáció legfontosabb, és hihetetlenül komplex csatornáit.)
Mindezekből az alábbiak következtek:
-az emberi csoportok, kultúrák maguk is hihetetlen változatosságot alakítanak ki
-az egyének természetes szelekciója helyett a csoportok szelekciója kerül előtérbe
-vagyis az emberek által kialakított csoportok maguk is „személyként” vagy ahogy Csányi fogalmaz „szuperorganizmusként” kezdenek viselkedni
-az egyes emberben kialakul a hűség a csoporthoz (nemcsak a csoport egyes egyedeihez, hanem a csoporthoz magához, mint absztrakt „jogi személyhez”, szuperorganizmushoz is)
(„A közösséglény hihetetlenül alkalmazkodó, a legrosszabb körülmények között is képes a túlélsre, képes teljesen új aktivitásokra. Ez megint olyan tulajdonság, amely az egyéb állatokat nem jellemzi. Rossz körülmények között csak az az állat marad életben, amelynek [(akinek)] elég öröklött tudása vagy saját tapasztalata van a felvetődő problémák megoldására. Az embercsoport megbeszéli, és nagyon sokszor sikeresen oldja meg a problémáit.”)
Továbbá:
-az egyes csoportokon belül kialakul az együttműködés, egymás feltétlen segítése, a táplálék megosztása, stb.
-a különböző csoportok között azonban bizalmatlanság uralkodik, amely csoportos agresszióhoz is vezethet, de kialakulhat egyes csoportok közötti egyezkedés is, a kölcsönös előnyök alapján
-azaz: az ember saját csoportja tagjaiért vagy akár az elvont csoportérdekért hajlandó feláldozni egyéni érdekét, adott esetben akár az életét is; más csoportok tagjaival viszont csak akkor hajlandó egyezkedni, ha ebből jól látható előnye származik neki vagy közösségének.
„Az ember esetében tehát arról van szó, hogy az erőforrások megszerzésével kapcsolatos individuális agresszió egy szerveződési szinttel magasabbra, a csoport szintjére tolódott.”
(A csoportos agresszió már a csimpánzokra is jellemző, ők is képesek megölni más csoporthoz tartozó fajtársaikat, anélkül, hogy megennék őket. Az embernél kicsit más a helyzet: az ember éppen az összehangolódási hajlamnál fogva hajlamos a csoportagresszióra, de a fajtársa megölésétől alapból ódzkodik, az csak tanult cselekvés. Ebből származik az a kínos ellentmondás, amit sokszor tapasztalok, hogy vonzódunk a fegyveres testületekhez és a harcosokhoz (mint férfiasság szimbólumaihoz), de a háborút utáljuk.
(Ez már az én megállapításom, nem Csányié.))
Ez az egész kiválóan működik, amíg fennállnak az ember elsődleges közösségei. Az ember elsődlegesen 100-150 fős közösségeket alakít ki (esetleg ezen belül kisebb folyamatosan együttélő 30-50 fős „bandákat”, „nagycsaládokat”, vagy ahogy nevezzük őket). Ez még éppen nem kavar bele a szaporodási variabilitásba sem, állítólag. Egy 150 fős közösségben még mindenki ismer mindenkit, a személyes kötődések erősek lesznek, az ember és ember között lehetséges a folyamatos interakció. Ezenkívül egy ekkora közösségben még mindenki megtalálhatja a saját szerepét is, kialakulhat az optimális munkamegosztás. A baj ott kezdődött, hogy ez az evolúciós szerveződési modell túl sikeres volt: az ember nagyon elszaporodott, a csoportok összébb szorultak, már nem kergethették el egymást egymás vadászterületéről. (Lehet, hogy ez abból is következik, hogy ellentétben a méhek és hangyák szuperorganizmusaival, az embernél minden egyed képes a szaporodásra, és az ember egész évben képes szaporodni, nincs külön párzási időszaka, ráadásul az embernél a szexnek stresszoldó-örömszerző és párkapcsolaterősítő funkciója is van az utódnemzés mellett.) Ki kellett alakítani a közösségek együttélésének formáit. Ez aztán magasabb szerveződési szintek létrejöttéhez vezetett.
A magasabb szerveződési formák kialakítása valószínűleg szükségszerű, de ha ez együtt jár az eredeti kisközösségek felbomlásával, az az egyes ember számára nem jó. A tömegtársadalmak létrejötte, ahol az embernek kevesebb lehetősége van a más emberi egyedekkel való közvetlen személyes interakcióra, és az ilyen közvetlen kapcsolatteremtés egyre több ilyen formáját különböző szabályok helyettesítik –mindez frusztrálja az embert. Ahogyan Csányi fogalmaz: „egyszemélyes csoportok” alakulnak ki. Azaz az egyed kezd el úgy viselkedni, mintha csoport lenne: más csoportokkal szemben bizalmatlan lesz, és vagy agresszívan viselkedik velük szemben vagy csak saját előnyeit biztosítandó lesz hajlandó másokkal egyezkedni.
Ez nagyon tragikus ellentmondás. Mert miközben az embernek továbbra is meglenne az igénye a másokkal való összehangolódásra, mégsem tudja azt kialakítani. Ám minden olyan lehetőséget szívesen fogad, amely lehetőséget ad közösség és csoportidentitás kialakítására.
„Például sokkal könnyebb felébreszteni az idegengyűlöletét [egy „egyszemélyes csoportnak”], mint egy közösségi embernek, aki közössége kultúrájának megfelelően gondolkodik az idegenekről, esetleg gyűlöl bizonyosokat, de nem kezel mindenkit eleve bizalmatlanul. A közösségek tagjainak viselkedése sok más szempontból is könnyebben kiszámítható, ha ismerjük közösségük kultúráját. Az, hogy egy egytagú csoport hogyan fog viselkedni egy adott helyzetben, szintén megjósolható az ő személyes kultúrájának ismeretében, de ha egytagú csoportokból álló tömeg viselkedését szeretnénk megjósolni, reménytelen megszerezni a szükséges információt. (…) Pillanatnyilag az egytagú csoportok megjelenése nagy bizonytalanságot hozott a modern társadalmak életébe.”
(Ha belegondolunk, a közösségi ember valószínűleg még életformája megváltozása azaz a halál gondolatát is könnyebben elfogadja. Tudja, hogy ő maga és élete meghosszabbítása ott van a többiekben vagy a természet nagy egészében. Az individualizálódott egyén ellenben retteg tőle, mint a megsemmisüléstől.)
Az ember azért ennek megfelelően törekszik az életében közösségek kialakítására. Kérdés sikerül-e neki, illetve tudnak-e ezek a közösségek tartósak lenni. És ha igen, adhatnak-e ezek a közösségek valamiféle társadalomszervezési iránymutatást a modern időkben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése