Egy uszályról indultak II.

Ismerkedjünk meg a Nemzeti Parasztpárt néhány fontos tagjával, vezetőjével ideológusával. Valamennyien a magyar szellemi élet és eszmetörténet kiemelkedő személyiségei, akiknek kérdésfeltevéseire talán még ma is érdemes odafigyelni.

Veres Péter (*1897-†1970) Balmazújvárosi parasztember, „az ország Péter bácsija”. Példája, mintája az autodidakta filozófusnak. Paraszti munkát végzett, és közben olvasott, mindent , ami a kezébe került, és hamarosan éles szemű és éles eszű kritikussá képezte magát. Így lett a népi írók egyike, sőt talán ennek a csoportnak az egyik legérdekesebb egyénisége. A fiatalok rajongtak érte. Mindig is író és elméleti bölcsellő maradt, soha nem lett igazi politikus. A taktikázgatásokhoz és ravaszkodásokhoz túlságosan bizonytalan, de még inkább túlságosan becsületes volt. A NPP-ban ő lett az elnök, mivel ő joviális alakja tudott minden ellentétet a legjobban kibékíteni. Sajnos ő sem kapott időben észbe, és a „kommunistabarát” szárnyat kezdte támogatni, így akaratlanul is része volt a párt elsodródásában és feloszlásában. Ezek után visszavonult a politikától és megbecsült íróként élt tovább. Amiről még híres lett, hogy még honvédelmi miniszterként is parasztviseletben, kalapban vagy kucsmában és csizmában járt. Egy jelenség volt, minden szempontból.

Kovács Imre(*1913-†1980) Ha emlékeztek, róla már volt szó. Fiatalos, harcias, elszánt céltudatos és szívós ember volt. Felsőgöböljáráspusztáról, a mai Alcsút mellől jött. Pusztai gyerekből lett értelmiségi, közgazdász és szociológus. Ő volt a párt főtitkára, és az ellenállási mozgalomban is ő járt élen az egész NPP-ból. 1945 után ő lett az, aki leggyorsabban észrevette a kommunista „terjeszkedés” veszélyességét, ezért a FKGP-hoz kezdett közeledni. Annak híve volt, hogy a NPP alapítson egy Parasztinternacionálét („Zöld Internacionálét”) Európa más parasztpártjaival. A párt ifjúsági szervezetének, a Népi Ifjúsági Szövetségnek (NISz-nek) a tagjai rajongtak a forradalmár alkatú daliás vezérért, és kiálltak mellette. Ez mégsem bizonyult elégnek.1947-februárjában, mikor a szovjetek elfogták névrokonát, Kovács Bélát, a FKGP főtitkárát, Kovács Imre tiltakozásul kilépett a NPP-ból. Ez év őszén elhagyta Magyarországot, mielőtt őt is letartóztathatták volna, valamilyen kitalált ürüggyel. Később azt mondta, egész életében azt sajnálja legjobban, hogy 1956-ban nem tudott visszaérni Magyarországra, hogy csatlakozzon barátaihoz a párt újjászervezésében. (De erről nem ő tehetett.)




Erdei Ferenc (*1910-†1970) Ő is egy izgalmas alak. Paraszti származású ő is, egy makói hagymatermesztő fia. (Mint egyik barátja, Féja Géza megfogalmazta, a hagymatermesztő paraszt tapasztalata szerint más minőséget képvisel, egy sokkal mozgékonyabb, nyitottabb gondolkodást, mert a hagymatermesztéshez sokkal nagyobb szakértelem, eladásához pedig sokkal több ügyesség kell, mint bármilyen gabona esetében.) Erdei Ferenc nagy szociológussá képezte magát. Általános vélemény szerint a népi írók között ő volt az, aki valóban némi szakszerűséggel állt hozzá a szociográfiához, nem csak úgy irodalmilag, „érzésből” művelte, mint a többiek. A pártalapításkor ő lett a NPP alelnöke. Politikai céljainak kulcsszava a paraszti polgárosodás volt, mégsem a polgári radikális Kovács Imre mellé állt végső soron. Mint tudós szakszerű volt, mint ember töprengő, éppen ezért mint politikus, ő is határozatlan, némileg talán befolyásolható is. Kellett neki valaki, akinek lendületéhez, határozottságához és céltudatosságához igazodni tud. De ezt a háború után már nem barátjában, Kovács Imrében, hanem sokkal inkább a kommunisták legintellektuálisabb tagjában, Révai Józsefben találta meg. Így észre sem vette és a MKP politikájának kiszolgálójává vált, saját pártja ellenében is. Az Ideiglenes Kormányban ő volt a belügyminiszter, és ezalatt alig tett valamit azellen, hogy a rendőrség kommunista befolyás alá kerüljön és párthadsereggé váljon. Aztán szembekerült Kovácsékkal, és olyan lépéseket tett, amik (ezt néha a többiek sem látták) egyre inkább a MKP-nak szolgáltatták ki, hosszabb távon pedig a szakadék felé lökték a NPP-t. Erdei az ’50-es években is a felszínen maradt, és fontos funkciókat töltött be. Ezért 1956-ban nem is hívták vissza az újjászerveződő párt élére. Ő maga ezt megértette, nem sértődött meg rajta. A ’60-as években még volt némi szerepe a magyar mezőgazdaság modernizálásában. Sokak szerint ekkor már Kovács Imre elképzeléseiből is sokat átvett.

Illyés Gyula (*1902-†1983) Talán a leghíresebb tagja a NPP-nak, de nem arról híres, hogy ennek tagja volt. Ismert, hogy ő is dunántúli cselédgyerekként kezdte: Alsórácegrespusztáról, Tolna megyéből érkezett. Tizenéves fiúként beállt a Tanácsköztársaság hadseregébe, aztán állítólag attól való félelmében emigrált, hogy emiatt letartóztathatják. Négy évig élt Párizsban, ahol kinyílt számára a Világ. Kifinomultan művelt irodalmárként tért vissza, és hazatérve elkezdte újrfelfedezni, újraátgondolni gyökereit, és ennek kapcsán a magyar társadalom problémáit is. A népi írók közül talán ő volt a „legeurópaibb” ember, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Ugyanakkor ő volt a legnépszerűbb közülük már életében is mint irodalmár. A pártnak tekintélyes tagja volt, különösebb jelképes funkció nélkül. Többé vagy kevésbé határozott véleménye volt, de olyan vezéri ambíciói, mint Kovács Imrének sohasem voltak. A háború utáni vitákban Kovács Imréhez húzott, de nem tartott vele Nyugatra. Itthon maradt, és az új rendszerekben is elismert író maradt, egyszerre konformista és ellenzéki. Azok között az emberek és csoportok között, akik később (esetleg máig is) a népi írók örököseinek címéért vetélkednek, Illyés Gyulát valószínűleg mindenki elismeri mesterének és szellemi elődjének.



Bibó István (*1911-†1979) Tőle annyit idéztem, és még fogok is ezen a blogon (meg máshol is), hogy nem is tudom, kell-e nagy bemutatás az eszméinek. Szerintem a legnagyobb magyar társadalomfilozófus, nagy történelmi folyamatok elemzője és nagy, fontos eszmék, szellemi áramlatok kibékítője is. Amúgy jogász végzettségű, de amolyan nagy általános műveltségű, minden iránt érdeklődő tudós, alkatában is olyan „tanáros” –mondják róla. Ő az eddigiektől eltérően nem volt paraszti származású, inkább afféle tipikus kisvárosi kisnemesi értelmiségi családból származott. Budapesten született, az egyetemet Szegeden végezte el, és itt barátkozott össze Erdei Ferenccel. Vele a legjobb barátságban maradtak, egy darabig még akkor is, amikor eszmeileg már nagyon eltávolodtak egymástól. (Sőt, amikor már emberileg is kevésbé tartották a kapcsolatot, Bibó akkor is mentegetni igyekezett Erdeit, valahányszor róla kérdezték.) Erdei vitte őt a népi mozgalomba, aminek Bibó a legnagyobb teoretikusa lett. (Jó lenne, ha nem hagynánk a műveit feledésbe merülni.) A NPP-ban eleinte nem játszott nagyobb szerepet. Inkább csendes szelíd ideológus volt, nem is akart vezér lenni. 1945 után eleinte a Belügyminisztériumban dolgozott, ekkor legfőbb feladatának a magyar közigazgatás szakszerű átalakítását tartotta. (És bár erre határozott tervet dolgozott ki korábban, ekkor inkább mások elképzeléseit hajtotta végre, kötelességtudó hivatalnokként.) Teoretikussá tulajdonképpen akkor vált, amikor kezdtek elmérgesedni a viták a FKGP és a MKP között. Bibó, figyelt, elemzett, és megoldási javaslatokat adott a békés kibontakozásra. Kár hogy kevesen hallgattak rá (azok közül legalábbis akiken tényleg múlhatott valami). A NPP-n belüli harcoknál elképzelései közel álltak Kovács Imrééhez, aki azonban gyanakodva figyelte „Erdei legjobb barátját”. Csak később, az emigrációban ismerte fel Bibó igazi jelentőségét.
Ami pedig Bibó István 1956-os szereplését illeti: ekkor ő képviselte a Parasztpártot Nagy Imre kormányában, és mint államminiszter (kb miniszterelnök-helyettes) minden más kormánytagnál nagyobb határozottságról és bátorságról tett tanúbizonyságot. nem menekült el a szovjetek elől, inkább az orruk előtt kiadott egy bátor, passzív ellenállásra felszólító kiáltványt (amiben ugyanakkor a fegyveres harctól igyekezett mindenkit visszatartani). Aztán egy nemzetközi kompromisszumos megoldási tervezetet is készített Magyarország számára. „Jutalma” többévi börtön lett. Szabadulása után könyvtáros volt, de tanítványai továbbra is a legnagyobb intellektusnak kijáró tisztelettel tekintettek rá. Ma pedig (nem győzöm hangsúlyozni) érdemes újraolvasni mindazt, amit mondott, akár a Parasztpártról is.

(Bibó István, Tomori Viola, Erdei Ferenc és id. Erdei Ferenc)



Szabó Pál (*1893-†1973) Ő pedig „az ország Pali bácsija”. Veres Péter mellett ő másik nagy parasztíró. Biharugráról jött. A paraszti életet bemutató regényeivel lett népszerű, később a népi írók egyik lapjának a Kelet Népének a szerkesztője. Mikor a Kelet Népe megszűnt, megvásárolta a Szabad Szó című lapot Mezőfi Vilmostól (akiről még lesz szó). Így a Szabad Szó lett a megalakuló NPP hivatalos lapja, Szabó Pál pedig ennek a szerkesztője. A háború után csak késve érkezett vissza a hadifogságból; közben a lap szerkesztését átadták Darvas Józsefnek. Pali bácsi ezt zokon vette, meg hamar bele is fáradt az egész hercehurcába a párton belül, így a továbbiakban politikai szerepet már nem igazán játszott.



Keresztury Dezső (*1904-†1996) Költő, irodalomtudós volt, a két háború között a berlini Magyar Intézet igazgatója (ennek ellenére a nácizmusnak még a szele sem érintette meg). Egyébként Zalaegerszegről jött. A NPP-ba csak 1945-ben lépett be, persze az írókkal már korábban is szimpatizált. De főleg tetszett neki a párt intellektuális ereje. 1945 őszén, a választások után az Ideiglenes Kormányt felváltó „rendes” Tildy Zoltán-féle kormánynak ő lett az egyetlen parasztpárti minisztere. Méghozzá az oktatásügyi és művelődési tárca élén. És nagyon jól csinálta amit csinált. Az a két év, amikor ő irányította ezt a tárcát, a magyar kultúrának egy ritka nagy felvirágzása volt. Ezzel párhuzamosan arra is maradt ideje, hogy ellássa az elitnevelő Eötvös Collegium igazgatói funkcióját is. (A Collegiumnak ő fogalmazta meg a jelszavát: „Szabadon szolgál a szellem.” És ő maga is eszerint cselekedett.)


Sarkadi Imre (*1921-†1961) a Szabad Szó egyik legérdekesebb újságírója (Debrecen városából), egy időben szerkesztője. Íróként pedig a magyar irodalom egyik elképesztő jelensége, egy zseni egy csodabogár, egy bohóc, de abból a komolyan veendő fajtából... Tudjátok mit? Róla majd külön bejegyzésben emlékezünk meg, hamarosan.

Sok érdekes emberről lehetne még szót ejteni, de egyelőre legyen elég ennyi. Biztos vagyok benne, hogy az itt felsorolt emberek jelentős részével, gondolataikkal és érdekes személyükkel fogunk még találkozni ezen a blogon.

Idézőjel (NPP)

Plusz adaléknak ideteszek egy kis önreklámot Bibó Istvántól, a NPP legbölcsebb ideológusától. Csak hogy lássuk, milyen kísérletnek tekintette ő a Parasztpártot, és miért ebben a pártban folytatta a tevékenységét. (Kicsit több ez, mint szimpla kampányszöveg.)

 

A NPP feladata, hogy „a kispolgárosodásnak egy radikális, az úri vezetéssel ki nem békülő útját építse ki. Ez a feladat, mint a világon minden igazi politikai feladat, nagy ellentmondások feszültségeit próbálja feloldani, s az teszi érdekessé, hogy végeredményben az egész közép- és kelet-európai társadalomfejlődés központi feladata.”
(Bibó István: A koalíció válaszúton)

„A furcsa az, hogy ha ennek az állítólag heterogén összetételű, egyenetlen belső életű, tisztázatlan programú és kétértelmű viselkedésű pártnak a jelentőségét nem pillanatnyilag kihegyezett ellentéteken, vagy más pártoknak és csoportoknak az ellentétein mérjük le, hanem a magyar valóság, a magyar szükségletek és a magyar lehetőségek mértékével, akkor kiderül, hogy a parasztpárti tömegek egyöntetűsége, karakterének egysége, feladatainak és lehetőségeinek egyenesvonalúsága legalább akkora, ha nem jóval nagyobb, mint a többi magyar demokratikus pártoké.
(…)
Ilyen körülmények között a Parasztpárt kisebb-nagyobb egyenetlenségei helyett nem volna-e fontosabb és érdekesebb felvetni azt a kérdést, hogy vajon nincsenek-e azok az ellentétek és választóvonalak rossz helyen meghúzva, melyek a magyar politikában uralkodnak?
(…)
[A NPP] ellensége mindenféle félmegoldásnak és látszatmegoldásnak, melyek inkább csak átkeresztelik, átcsoportosítják vagy megpiszkálják a bajt, hogysem megszüntetnék.
(…)
Egyik fontos szellemi erőforrása a magyar forradalmiság, mindenekelőtt a nagy paraszt- és magyar forradalmak tiszta hagyományainak ébrentartása. Ez pedig, ha valóságos ébrentartást akarunk, nem merülhet ki egy olyan történelmi szoborrá merevítésben, amely – az ellenforradalomban jól ismert eljárásmóddal – a múlt forradalmait dicsőíti, de időszerűségeiket és tanulságaikat minden lehető módon tagadni igyekszik.”
(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése)

Egy uszályról indultak

74 éve, 1939-ben ezen a napon alakult meg a Nemzeti Parasztpárt, Makó mellett, a Maros folyón egy fa- és homokszállító uszályon.

Bár aki követte a blogot, az láthatja, hogy mostanában nagyon kiábrándultam minden politikai pártból és hajlamos vagyok mindet afféle szükséges rossznak tekinteni, amelyekkel jobb megtartani a megfelelő távolságot, és a velük való viszonyt üzleti viszonynak felfogni, mert Isten óvjon a bármelyikhez való „érzelmi” kötődéstől (amely csak korrumpálni tudja az embert), és a pártok önálló gondolkodást megölő gondolkodási fegyelmétől…
Mégis…
Mégis mindezzel együtt talán a Nemzeti Parasztpárt (NPP) az egyetlen amelyikről hajlandó vagyok ilyen formában megemlékezni. Már csak a megalakulás regényes körülményei miatt is. (Hány pártot tudsz mondani a magyar történelemben, amely egy dereglyén tartotta az alakuló ülését?) Az ő történetük nem cáfol rá arra, hogy a pártként való működés szerencsétlenséget hoz az emberre, és mégis ennek a szervezetnek a működése a magyar történelem egyik bátor szellemi kísérlete volt, amit nem szeretnék hagyni feledésbe merülni.

Már többször volt szó ezen a blogon a népi írókról és a Márciusi Frontról; arról, hogy milyen progresszív célok megvalósításáért küzdöttek. A Márciusi Front, mint szellemi mozgalom a népi írók kezdeményezésére 1937-ben indult, és nem sokkal zászlóbontása után meg is indult a belső vita arról, hogy megmaradjon-e szellemi mozgalomnak, vagy átalakuljon politikai mozgalommá illetve párttá (esetleg csatlakozzon valami meglévő párthoz). Ezek a viták végül is 1938 végére szétfeszítették a Márciuis Frontot. Az egykori barátok és harcostársak sokfelé széledtek szét, úgymond ki jobbra, ki balra.
Egy csoportjuk azonban nem törődött ebbe bele, úgy érezték, céljaik megvalósításához ha megkésve is, de mégis cselekedniük kell, akár politikailag is. Így került sor 1939-ben, Péter-Pál napján a Nemzeti Parasztpárt megalapítására. Nem volt ez kizárólag az írók és szociológusok pártja, már az alapításnál is tényleg ott volt jónéhány eszes, öntudatos, és a Világban eligazodni igyekvő parasztember is. Egy részük a népi írók új lapjának, a Szabad Szónak afféle külső munkatársa volt.
Az alapító ülést a helybeli csendőrség nem engedélyezte, ezért jött végül is az ötlet, hogy ne a városban tartsák, hanem béreljenek egy uszályt, és azon mondják ki a pártalapítást. Így történt, hogy az alapítási ceremóniára egy rendhagyó hajókiránduláson került sor.

Programjuk egyenes folytatása volt a Márciusi Front programjának (noha hivatalosan sosem mondták ki, hogy e szervezet utódjának tekintik magukat). A képtelenül nagy földbirtokok kisajátítása, és szétosztása a földtelen földmunkások, zsellérek és törpebirtokos parasztok között, általános, egyenlő, titkos választójog, progresszív adózás, földműves érdekvédelmi szervezetek és szövetkezetek szabad alapítása, egyáltalán szervezkedési, gyülekezési és szólásszabadság falun is és városban is. Valamint hatékonyabb szociális gondoskodás, minimálbér megállapítása. Valamint békés viszony a szomszédos országokkal, de ha lehet, a határok békés és méltányos etnikai és nyelvi alapú kiigazítása. Olyan dolgok, amelyek akkor már régóta aktuálisak voltak, mégsem tudtak megvalósulni, és részben olyan dolgok, amelyeket ma megint kezdhetünk követelni elölről.

Sajnos hamarosan jött az újabb világháború, és emiatt megszigorodott Magyarországon a hatósági ellenőrzés és a cenzúra. Így a Parasztpárt nemigen tudta kiépíteni a maga helyi szervezeteit minden vidéken. Ami az elkövetkezendő években a pártépítést helyettesítette, az a párt lapjának, a Szabad Szónak a terjesztése volt. Ez sok emberhez eljutott, és viszonylag közérthető módon foglalkozott az ország aktuális társadalmi kérdéseivel (külpolitikaiakkal a háborúba való belépés után kevésbé, mert a betiltást kockáztatta volna).

1944 végén a NPP egyike lett az ellenállást szervező, és az új magyar Ideiglenes Nemzetgyűlést megalapító szervezeteknek. Az Ideiglenes Kormányban is kapott egy tárcát (Erdei Ferenc lett a belügyminiszter). Majd az ezt követő években fontos szerepe lett Magyarország újjáépítésében, és egy új, demokratikus magyar rendszer megalkotásában.

(Bár a parasztság körében késői indulása miatt sosem tudott olyan népszerűségre szert tenni, mint a másik agrárpárt, a Független Kisgazdapárt.) Ezt követően azonban bekövetkezett az ami az ilyen nagy idealizmussal és tenni akarással induló szervezeteknek általában a veszte szokott lenni: a NPP-t felőrölték egyrészt saját belső harcai, másrészt a pártok közötti hatalmi harcok.

Egyrészt igen erősen elmérgesedett a viszony a két legnagyobb párt a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a Magyar Kommunista Párt (MKP) között. A NPP-nak ebben a harcban alkalmazkodnia kellett, és a nagy alkalmazkodásban elvesztette egyensúlyát. A tagok nem tudták eldönteni mitől kell jobban félni: a régi, háború előtti elit restaurációjától (hiszen az restaurálódott már az első világháború után is, így sokan félhettek, hogy megint a régi urak térnek vissza a FKGP álcája alatt) vagy a kommunisták totális hatalomátvételétől.

Mi már tudjuk, hogy ez utóbbi következett be, de utólag könnyű okosnak lenni. Ez akkor még nem volt egyértelmű, hiszen mindenki úgy számolt, hogy a szovjet csapatok a nemzetközi egyezmények értelmében rövidesen elhagyják az országot. A MKP-ban pedig sok becsületes ember volt, akik maguk sem voltak tisztában vele, hogy legfőbb vezetőik totális hatalomra törnek.
A NPP-ban nagy viták után a kommunistákkal való szövetségkötés hívei kerekedtek felül. A többieket elhallgattaták, vagy kitúrták a pártból. És mire észbe kaptak, hogy ezt nem kellett volna, már késő volt. A MKP minden más pártot maga alá gyűrt.

A Nemzeti Parasztpárt 1956 októberében támadt fel újra. De ez nagyon rövid feltámadás volt, szinte csak pár napos, éppenhogy arra elég, hogy megfogalmazhassák az új programjukat. És arra, hogy az 1956-os események szereplői között az ő nevüket is felsorolhassuk. Aztán újra csend. A NPP mint szervezet nem támadt fel többé, de egyes tagjai mint híres írók, filozófusok, kulturális és gazdasági szakemberek még sokáig hallatták a hangjukat, gondolataikat pedig ránk hagyták. Eszményük a művelt, gondolkodó, hazájára odafigyelő, de a Világ iránt is nyitott paraszt volt.

És parasztsággal vagy anélkül, ez az eszmény a kisemberről mégiscsak jelenthet valami fontosat nekünk is. Amúgy is érdemes a népi írók gondolataival megismerkedni.
Figyeljünk oda rájuk!

Alkotmányunk

Ja és hogy milyen helyen szeretnék élni, ha már időben nem lehet ide-oda ugrálni?
Mondjuk Užupisban.

Užupis Vilnius egyik kerülete, a Vilnelė patak mellett. (Vilnius egyébként is egy olyan város, ahol szívesen laknék.) Egykor rosszhírű környék, ma afféle bohém művészek élnek itt a Világ minden részéről. Mikor ott jártam, nagyon elcsodálkoztam, mert a kerület határán, a Vilnelė hídja mellett öt nagy táblát találtam. Kiderült: az itteni művészek Užupist egy önálló köztársasággá kiáltották ki. És kidolgozták saját alkotmányukat, is amelyet litván, lengyel, orosz, angol és fehérorosz nyelven kitettek a terület határára, hogy bárki elolvashassa. Ez volt az az öt nagy tábla. Mindegyik tükörként csillogott, így hát az alkotmány mellett, ha olvastad minden alkalommal saját arcodat is láthattad. Ezt az Alkotmányt én feljegyeztem magamnak, hazahoztam, lefordítottam, és azóta igyekszem az életemet is nagyban ehhez igazítani. Annak idején, mikor szóba került, hogy Magyarországnak új alkotmánya lesz, írtam egy cikket annak érdekében, hogy az új magyar alkotmányt ennek mintájára alkossák meg. Persze nem jutott el a döntéshozókhoz, de ez engem nem zavar. Užupis állampolgárságát ugyan még nem kaptam meg, de addig is, amíg ez meglesz tartom magam ehhez az Alkotmányhoz.

Užupis Köztársaság Alkotmánya

1. Az embernek joga van a Vilnelė mellett lakni, a Vilnelėnek pedig joga van az ember mellett folyni
2. Az embernek joga van a meleg vízhez, télen a fűtéshez és a tetőhöz a feje fölé.
3. Az embernek joga van meghalni, de ez nem kötelező.
4. Az embernek joga van tévedni.
5. Az embernek joga van megismételhetetlennek lenni.
6. Az embernek joga van szeretni.
7. Az embernek joga van ahhoz, hogy ne szeressék, de ez feltételekhez kötött.
8. Az embernek joga van jelentéktelennek és ismeretlennek lenni.
9. Az embernek joga van a lustálkodáshoz és a semmittevéshez.
10. Az embernek joga van szeretni és gondozni a macskáját.
11. Az embernek joga van gondoskodni a kutyájáról, míg a halál el nem választja őket egymástól.
12. A kutyának joga van kutyának lenni.
13. A macskának nem muszáj szeretnie a gazdáját, de nehéz időkben kötelessége segíteni rajta.
14. Az embernek időnként joga van nem tudnia arról, vannak-e kötelességei.
15. Az embernek joga van kételkedni, bár ez nem kötelező.
16. Az embernek joga van boldognak lenni.
17. Az embernek joga van boldogtalannak lenni.
18. Az embernek joga van hallgatni.
19. Az embernek joga van hinni.
20. Az embernek nincs joga az erőszakhoz.
21. Az embernek joga van tudatára ébredni saját hitványságának és kiválóságának.
22. Az embernek nincs joga örökre eltűnni.
23. Az embernek joga van érteni dolgokat
24. Az embernek joga van semmit nem érteni.
25. Az embernek joga van különböző nemzetiségekhez tartozni.
26. Az embernek joga van megünnepelni vagy meg nem ünnepelni a születésnapját.
27. Az embernek kötelessége emlékeznie a nevére.
28. Az embernek joga van megosztani másokkal azt, ami az övé.
29. Az embernek nincs joga megosztani azt, ami nem az övé.
30. Az embernek joga van, hogy szülei és testvérei legyenek.
31. Az ember szabad lehet.
32. Az embernek felelősnek kell lennie szabadságáért.
33. Az embernek joga van sírni.
34. Az embernek joga van meg nem értettnek lenni.
35. Az embernek nincs joga saját hibáit másra kenni.
36. Az embernek joga van a magánélethez.
37. Az embernek joga van, hogy semmihez ne legyen joga.
38. Az embernek joga van nem félni.
39. NE GYŐZZ!
40. NE VÉDEKEZZ!
41. NE ADD FEL!

Rosszkor, jó helyen?

„Olyan korban szeretnék élni, amikor a könyv szó még könnyet is jelentett.”
(Hazug Virág)
hazugvirag.blogspot.hu

Olyan korban szeretnék élni, amikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak kezdetén vagyunk. Ezt a helyzetet valamiféle felszabadultságérzettel tudnám leírni. Ilyenkor az ember úgy érzi, a jövő nagyon sokféle lehet, de hogy milyen lesz, az mindenképpen rajta is múlik. Ezért elhiszi, hogy hatással lehet a környezetére, hogy hatással lehet a Világra és a többi emberre. Hogy ő maga alkotja meg otthonát, közösségét, kultúráját. Ezért az ilyen kor éppenséggel a felpörgött kreativitás kora lehet.
Ez az a kor, amikor az ember elkezd odafigyelni a Világra. Kíváncsi lesz rá, meg akarja ismerni, kísérletezgetni akar vele, illetve benne. Kíváncsi lesz magára, kísérletezgetni akar magával, új dolgokat megtudni magáról. Ez az a kor, mikor az ember elkezd odafigyelni a másik emberre is. Mert tudja, hogy a másik ember is ugyanúgy hatni tud a Világra, alakítani tudja azt, mint ő maga. Ezért érdemes tehát összehangolódni. Ez az a kor, amikor az ember az emberekkel való kapcsolatát is felfedezni és kikísérletezgetni való, érdekes dolognak tartja. Az ilyen korok az ember ember mellé rendelésének korszakai.
Nem igaz, hogy az ilyen korok, értékromboló korok, hogy lerombolják a múlt értékeit. Sőt! A „múltat végképp eltörölni”-jelszó nem akkor keletkezik, amikor az ember úgy érzi, valaminek a kezdetén van. Ez a jelszó akkor keletkezik, amikor elviselhetetlennek érzi, amiben van. Nem múltját, hanem jelenét akarja végképp eltörölni. Amikor az ember úgy érzi, egy új korszak kezdetén van, akkor múltját nem érzi nyomasztónak. Ezért nem utálkozással, hanem szemlélődve figyeli. És valószínűleg kíváncsian keresgél benne, mit is lehetne belőle az új korszak megalkotásához felhasználni. Ez az új értékek teremtése mellett, elfeledett múltbéli értékek és hagyományok felfedezésének kora is. Újjáteremtések kora.
Az ilyen korok a tudományok és a művészetek virágkorai. És mivel ilyenkor az emberek ráébrednek, hogy tudomány és művészet valójában nem áll olyan messze egymástól, az ilyen korszakok a polihisztorok korai is. (Éppen a kísérletező kedvből fakadóan.)
Az ilyen korszakok a humanizmus korszakai. Az öntudat és a kreativitás korszakai.
Ilyen korszak volt a Reneszánsz, ilyen korszak volt a Felvilágosodás. Ilyen korszak volt Magyarországon a Reformkor, de valószínűleg a második világháború utáni egy-két év is. (Csak annak aztán nagyon hamar, lelombozóan hamar vége lett.) Ilyen lehetett a beat-korszak. Lehet, hogy néhányan itthon a ’80-as éveket is így élték meg.

Nem jó, mikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak végét éljük. Nem jó, amikor az emberek nagy tömege úgy érzi, valami átmenet korában élünk. Ilyenkor az ember már nagyon áhítja a változást, de nem hiszi el, hogy rajta múlik. Inkább valamiféle Deus ex machinát vár, hogy megkapja a változást felülről.
Mivel nem hisz saját erejében, készséggel engedelmeskedik annak, akit erősebbnek érez magánál. Akit magával egyenlő erejűnek érez, annak pedig ravaszságától, ármánykodásától fél. Az ilyen korszakok a bizalmatlanság korai. Az ilyen korszakok az ember ember alá rendelésének korszakai. A merev hierarchia, a tekintélyelv korszakai. A merev, különösebb jelentés nélküli hagyománytisztelet korszakai. Semmilyen örökölt gesztusnak nincs súlya, az ember mégis úgy érzi, hogy a rend ólomsúllyal nehezedik rá. Ezért dühös a maga hagyományaira.
Akik a hierarchia csúcsán vannak azok persze azt szeretnék, ha ott is maradnának, ezért azt bizonygatják, hogy ez a normális állapot. Azt sugallják, hogy a törvényeket örök időkre hozzák, hogy ezután már semmi változtatás a renden nem szükséges. (Azok a vezetők, akik egy korszak kezdetén érzik magukat, azok saját törvényeiket is csak kísérletnek tekintik, és tudják, hogy azokon majd javítgatni kell. Ők kezdő lendületet akarnak adni, nem terveznek „időtlen időkre”.) Az ember legyint, esetleg győzködi magát, de nem szűnik az érzése, hogy egy korszak végén vagy valami átmenetben él.
Ilyen korban az embert nem érdekli a Világ. Csak túlélni szeretne minden változást. Mert hogy új kor köszöntsön be, ahhoz mindig valami nagyon heves élmény kell. Valami megrázkódtatás. Az ember érzi, hogy ilyemi következik, és szeretné épségben megúszni.
Az ilyen korban az ember nem kíváncsi a többi emberre. Fél tőlük.

„Olyan népnél, amelynél pszichológiai kultúra nincs, hiányzik az emberi léthez elengedhetetlenül szükséges emberismeret. Az emberismeret tulajdonképpen semmi más, mint annak a jele, hogy azzal az emberrel, akivel együtt élek, törődök, és komolyan veszem. Igyekszem megérteni. Ebből a megértési kísérletből kollektív emberismereti kategóriák keletkeznek, amelyek a szociális életet tudattalanul szabályozzák. Ahol ilyen kategóriák nincsenek, ott az emberek egymás felől tudatlanságban vannak. (…) S ez kivétel nélkül mindig annak a jele, hogy ott az emberek egymással nem törődnek, sőt egymásnak terhére vannak. Nincs meg az az ismeretet megelőző szeretetmozzanat, amelyen valamely tudás, látás felébredhet és kialakulhat. Ilyen helyeken az emberek egymást nem értik, és nem is érthetik. Nem ismerik és nem is ismerhetik. Pszichológiailag kultúrálatlan népeknél az emberek –éppen mert egymást nem értik és nem ismerik –egymással szemben bizalmatlanok. (…) egymás ismeretének hiánya végül is azt eredményezi, hogy egymás között folyton marakodnak, civódnak, vitatkoznak, gyűlölködnek, és lesből egymásra vicsorognak.”
(Hamvas Béla: Politika helyett misztika)

Márpedig manapság mintha az emberek nagy tömege (legalábbis a Világnak ezen a felén) mintha úgy érezné, hogy egy korszak végén vagyunk. Búcsúnosztalgiát érzek az emberekben egyfelől, és passzivitást másfelől. Valami téli álmot megelőző kábaság. Vagy valami vihar előtti csend, jobban mondva lapítás?

Bele kell törődnünk, hogy ilyen korszakban élünk? Nem feltétlenül. Mert mindezek az érzések, amikről most szövegeltem alapvetően nemcsak korszakokhoz vannak kötve. Helyekhez is lehetnek kötve. De legfőképpen: emberekhez vannak kötve. Bármely kisközösségben, jóbarátaiddal megvalósíthatod a magad beat-korszakát, ha akarjátok, ha meritek. És legvégül, ha akarod, ha mered, megvalósíthatod a magad beat-korszakát egyedül is. De ehhez már nagyon nagy erő kell. Ilyen kevés emberben van. De azért vannak egy páran. Keresni kell őket. (Általában vonzzák magukhoz az őszinteségre szomjazókat.)

És ha belegondolsz, ez maga is egy kaland, egy kísérlet, egy kihívás. Megvalósítani egy kezdetet egy agóniában, egy jó korszakot „rossz időben, rossz helyen”, a szabadságot a rabságban, a bizalmat a félelemtől körülvéve. Az ember ember mellé rendelését az alá-fölé rendelések korában. Tisztelem, és a történelmet tanulmányozva is ösztönösen keresem az olyan embereket, akik ezt megtették, és máig is megteszik.

(Köszönet ezért a bejegyzésért a testvéremnek, akivel beszélgetve ez megfogalmazódott bennem.)

Vers (Győry)

Győry Dezső:

Én minden népet féltek attól

Átok átoknak hegyén-hátán.

S a sors? A sors sosem segít.

A Duna, mint egy hosszú sóhaj,

fogja össze kis népeit.

A szélben s a történelemben

új rend tüzes szikrája ég,

s ők hajbakapnak polgármódra,

hogy leves, hús és főzelék.

Az én fájdalmam erre nézvést

már nem egyéni, nem magán,

sok szenvedés formált munkálva

igaz szándékom motorán.

Mindnek kívánom, amit egynek,

hiszen közös a nyeremény,

én minden népet féltek attól,

amitől féltem az enyém.

„Én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém”

Valószínűleg már többször leírtam, de azért leírom újra, a mai nap alkalmából.
A nacionalizmust nem szabad összekeverni a sovinizmussal. Azaz a saját népünk iránti elkötelezettséget nem szabad összekeverni a más népek iránti gyűlölettel és megvetéssel. Ugyanakkor, hogy nacionalizmusunk min alapszik, annak különféle formái lehetnek, amelyek különféle mértékben, vagy legalábbis más-más formában adnak lehetőséget a soviniszta eltorzulásra.
Ha tisztában akarunk lenni saját magunkkal, másként szólva, ha egészséges identitást akarunk magunknak (és ki nem akar ilyet?), akkor tisztáznunk kell azt is, hogy pontosan mi az a közösség, amelynek részének tekintjük magunkat.

A territoriocentrikus nacionalizmus: azaz a terület-alapú nemzettudat. Az aki zászlójára vagy autósmatricájára a Nagy-Magyarországot, vagyis a régi Hungáriát, Uhorskót tűzi, szerintem el van tévedve. A modern nemzettudatnak (Európának ezen a felén legalábbis) már nem az egy területen, egy uralkodó uralma alatt élők összetartása és alattvalói kötelességtudása az alapja. Néhány ember tudatában ugyan lehet, hogy ez a meghatározó, de erről nem fog tudni meggyőzni másokat, más nyelvűeket, nemzetiségűeket, akik ezen az általa körberajzolt történelmi területen élnek, és másik nemzet részének tekintik magukat. A territoriocentrikus nacionalizmus jelen helyzetben nem más, mint imperializmus, azaz birodalomépítési igény, tehát terjeszkedési igény, ez az igény pedig általában háborúkhoz szokott vezetni.
A territoriocentrikus nacionalizmus híveinek jelszava általában az, hogy vissza akarjuk kapni, a „magyar földet”, a „magyar erdőket” és „magyar hegyeket”, „magyar rónákat” stb. Józan ésszel belátható, hogy ez tényleg csak jelszó semmi egyéb, mivel magyar hegyek és magyar erdők valójában nem léteznek. Az erdőknek és hegyeknek nincs nemzetisége, nincs nemzettudata. Nemzetisége, nemzettudata egy adott területen, hegyeken és rónákon élő embereknek van. Azt pedig nem az határozza meg, hogy az adott ember mely történelmi területen él. Vagy ha egyesek szerint mégis, akkor milyen alapon várják el a territoriocentrikus nacionalizmus hívei a külföldre (a történelmi Magyarországon kívülre) kivándorló magyaroktól, hogy megőrizzék a magyarságukat?

Az etnocentrikus nacionalizmus (etnonacionalizmus): azaz a leszármazáson alapuló nemzettudat. Az előzőekből látszik, hogy a territoriocentrikus nacionalizmus és az etnonacionalizmus nem egyeztethető össze. Sokak mégis úgy tesznek, mintha az lenne. Felváltva beszélnek a „magyar földről” és arról, hogy „Magyarország a magyaroké”, vagyis hogy etnikailag egységessé kell tenni az országot. A kettő nyilvánvalóan kizárja egymást: ha etnikailag egységes országot akarunk, nem követelhetünk történelmi alapú revíziót, csak etnikai alapú revíziót.
További kérdés azonban az, hogy mit is tekintünk etnikumnak. Az egy nyelven beszélő embereket vagy olyan embereket, akiket bizonyos leszármazási kötelékek is összekötnek? Bár az etnikum szónak én mindkét értelemben használt változatát helyesnek tartom, etnonacionalizmus alatt én azt értem, amikor kifejezetten leszármazás alapján akarják az emberek nemzetiségét meghatározni. Ez nem kevésbé agresszív és veszélyes tud lenni, mint a terület-alapú nacionalizmus. (Sőt, napjainkban veszélyesebb.) Viszont nem a régi területek visszakövetelésével függ össze. De ha már a mai nap ilyen „nemzeti-egységnap” vagy mi, akkor foglalkozzunk ezzel is.
Belátható az is, hogy igazából az etnonacionalizmusnak sincsen komoly szellemi alapja. Egyrészt: a régi Magyarország (/Hungária/ Uhorsko) egy rendkívül soknemzetiségű ország volt, és nagyon visszakutatva a családfákon szerintem ma nem lehetne olyan magyar embert találni, akinek az ősei között ne lenne megtalálható a történelmi Magyarország valamelyik nem magyar nemzetiségének képviselője. (A régi korok emberei okosabbak voltak annál, hogy kizárólag nemzetiség alapján válasszanak párt maguknak.) Másrészt, aki Magyarországon, magyar kultúrában született, magyar az anyanyelve, és már a szüleinek is az volt, és benne élt és él a magyar kultúrában az miért ne lenne magyar. Harmadrészt: csak néhány nemzetiség és vallási kisebbséget lehetne kizárni ezek alapján a nemzetből, és ennek alapján az ő leszármazottaikat? Akinek németek vagy zsidók voltak az ősei között, az miért lenne kevésbé magyar mint az akinek szlávok, románok örmények?
Például. A XX. század közepén létezett a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság. Alapvetően jószándékú szervezet volt, céljaik közé bevették a magyar társadalom megújítását, a parasztság jogaiért való harcot. Azonkívül a második világháború alatt bátran és áldozatkészen résztvettek a németek elleni ellenállásban és a „zsidók” mentésében. De ideológiájuk nagyban az etnocentrikus nacionalizmuson alapult. Például feltétellé tették, hogy csak olyan ember lehet tag, akinek már születésekor is magyar volt a neve, tehát nem magyarosította azt. Csakhogy itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi számít magyar névnek? A Schwarzmüller például nem, de a Szikora, Markovics, Szvatkó, Radvánszky, Gozsdu meg igen? (Mert úgy néz ki, a Magyar Testvéri Közösség csak az eredetileg német nevűeket zárta ki eleve a sorai közül. Azaz a „svábokat” és a „zsidókat”.) Mitől lesznek a szláv és román nevek magyarabbak? Attól hogy azokat fonetikusan magyar helyesírás szerint írjuk, nem pedig mondjuk Markovićnak, Radvanskýnak, Gojdunak? (Ellentétben a német eredetű nevekkel, amik jelentős részben megőrizték német helyesírásukat.) Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevei vannak, mint Németh, Lengyel, Oláh, Tóth, Horváth? Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevük van mint Molnár, ami egy foglalkozásnév, de a szó maga bizonyítottan szláv eredetű?
Szerintem le lehetne szállni az ilyenekről, és be kellene látni, hogy nem a nevünk és a származásunk tesz minket magyarrá. A családfakutatás érdekes és hasznos dolog, de ebből minőségi következtetéseket levonni hülyeség.
Még rövidebben: az etnonacionalizmusnak ez a formája hülyeség.

A nyelvi-kulturális nacionalizmus: azaz a közös nyelven (és részben a közös kultúrán) alapuló nemzettudat. Mi az ami egyértelműen, minden kétséget kizáróan magyar? A magyar nyelv. Ez alapján ki tekinthető magyar embernek? Szerintem az, akinek magyar az anyanyelve. Persze vannak emberek akiknek más az anyanyelvük és más az „apanyelvük”, azaz „vegyes” házasságból születtek (amúgy nem szeretem ezt a „vegyes házasság” kifejezést) és kiskoruktól hozzá vannak szokva, hogy több nyelvet is anyanyelvi szinten használnak. De ki mondta, hogy csak egy nemzetisége lehet egy embernek? Miért ne lehetne több is?
Szóval szerintem a magyar nyelv és az ebből fakadó kultúra tesz minket magyarrá. Azaz az irodalom például. Neccesebb dolog „magyar festészetről”, „magyar zenéről” és „magyar táncokról” beszélni, mert ezeknek a dolgoknak valójában megint nincs nemzetiségük, de absztrakcióként talán elfogadható.
Az a nemzettudat tehát, aminek én a híve vagyok, egy nyelvi-kulturális alapú nemzettudat. De ezt sem feltétlenül helyes visszavetíteni bizonyos történelmi korszakokra. A XIX. század előtt bajosan beszélhetnénk modern értelemben vett nemzettudatról. Azaz például ha egy Rákóczi Ferenc mellett hadbavonuló parasztot megkérdeznél, hogy mi a nemzetisége, nem biztos, hogy tudna válaszolni. Nem is biztos, hogy értené, miről beszélsz. Ebből az is következik, hogy volt olyan átmeneti korszak is, amikor ez a fajta nemzettudat még csak kialakulóban volt, más szóval még nagyon képlékeny volt. Volt olyan korszak, például 1848 és az azt követő időszak, az Osztrák-Magyar Monarchia kora, amikor a nemzetiség, sőt sok esetben a használt nyelv is választás kérdése volt. Számtalan példát tudunk olyan emberekre, akik ekkoriban (1848-ban különösen) egyik napról a másikra jiddis helyett magyarul kezdtek egymással a mindennapi érintkezésben beszélni, és ez alapján igényt tartottak arra, hogy a környezetük is magyarnak tartsa őket. A környezet pedig sok esetben ezt el is fogadta.
De származtak ebből bajok is. Mert ezeket a jelenségeket látva ütött gyökeret a XIX. századi magyar elitben az az elképzelés, amelyet Keresztury Dezső „asszimilációs kultúrimperializmusnak” nevezett. Más szóval annak az igénye, hogy a magyarság nyelvi-kulturális alapon „gyarmatosítsa” vagy inkább uniformizálja a sokszínű és soknemzetiségű Hungáriát. Vagyis az az elképzelés, hogy elég, ha a történelmi Magyarország minden lakosát megtanítjuk magyarul, és aztán elérjük, hogy hamarosan mindenki csak magyarul beszéljen az országban. Ebből a magyar nyelv erőszakos hivatali terjesztése fakadt, olyan képtelen, de akkoriban sajnos gyakori esetek, mint hogy a szlovák tanárokat bíróságilag elítéltek „a magyar nyelv nem kellő hatékonyságú tanításáért”, hogy gyerekeket nem engedtek román keresztnévvel anyakönyveztetni, vagy hogy nem engedték a térképeken bizonyos településeket szerb nevükön feltüntetni. (Na, ismerős?) És meg merem kockáztatni, hogy az ilyen sérelmek igenis nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a trianoni béke olyan igazságtalan legyen, amilyen lett. Miért? Mert a magyar elit képtelen volt észrevenni, hogy a nemzettudat-alakulást nem lehet erőszakosan felülről siettetni, vagy ha mégis, nem lehet attól teljes eredményt várni. Nem lehet több millió embert „elmagyarosítani” akkor, amikor a nemzettudat-alakulás már lezárulóban van nagy tömegeknél, még ha egyének szintjén még nem is zárult le.
Tehát: hozzá kell tennem az előbb megfogalmazottakhoz azt is, hogy az én nyelvi-kulturális nacionalizmusomnak része az a tudat is, hogy a nemzettudat-alakulás folyamata lezárult, és senkit sem lehet felülről, állami eszközökkel, pláne erőszakosan nemzetiség megváltoztatására kényszeríteni. Ebből pedig több dolog következik:

- Fontosnak tartom, hogy kiálljunk a határon túli magyar kisebbség jogaiért, mi „határon belül szakadtak” is (kedvelem ezt a Könczei Csongor által alkotott kifejezést), és őket is erre biztassuk
- Ezzel együtt nem követelhetünk „vissza” olyan területeket, ahol már egy magyar anyanyelvű ember sem lakik. Ha bármikor tárgyalni fogunk még bármilyen területi revízióról bármely szomszédos országgal, ott a tárgyalási alap csak az akkor fennálló nyelvi határok alapja lehet.
- Fontosnak tartom, hogy elismerjük a XIX. századi magyar elit felelősségét a trianoni igazságtalanságban.
- Mindenkit hajlandó vagyok magyar embernek elismerni, akinek magyar az anyanyelve. Ezen nem változtat, hogy szerteágazó családfáján milyen nemzetiségű ősöket lehet találni, ezen nem változtat, ha más országban él, ha más a politikai meggyőződése vagy ha ki akar engem nyírni.
- Minden más nemzetiségű embernek hajlandó vagyok megadni a tiszteletet, mint embernek, ha ő is megadja a tiszteletet nekem. Pusztán nemzetiségéért senkit nem fogok utálni. Azért, hogy bárkire dühös legyek, az illetőnek egyénileg tennie kell valamit. (De nem kifejezetten ajánlott.)

Még egyszer hangsúlyozom: ezek az előbb felsoroltak csak együtt érvényesek.

(Amúgy fogalmam sincs, mit tartsak az olyan külföldi emberekről, akik esetleg most mondják azt, hogy ők jól megtanultak magyarul, magyarrá akarnak válni. De ez nálunk még amúgy is egyéni probléma, és nem társadalmi, a jelenség tömegesen egyelőre még csak a nyugat-európai országokban létezik.)

(Ja, és még valami: nem feltétlenül gondolom azt, hogy a nemzetnek, mint közösségnek, vagy akár mint „elképzelt közösségnek” (ez Benedict Anderson kifejezése) még mindig feltétlenül gazdasági jelentősége, szerepe is lenne. A nemzet elsődlegesen kulturális közösség, de azt látnunk kell, hogy az államok, legalábbis errefelé még mindig ezen a kulturális alapon szerveződnek, és ezen a nemzeti alapon szerveznek egy csomó mindent maguk is, mint például az oktatást. A nemzettudattal, mint politikai tényezővel tehát mindenképpen számolni kell.)

Kapcsolódó bejegyzések:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/06/idezojel.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/03/lattam-nemreg-egy-szinhazi-eloadast-ami.html
http://w.blog.hu/2007/07/04/nagy_magyarorszag_nem_orszag

Amit távolból üzennek

118 éve ezen a napon (1795. június 3-án) szenvedett mártírhalált Szolártsik Sándor és Őz Pál, a magyar haladó mozgalom, a Martinovics-összeesküvés két fiatal tagja. Mindketten nagytudású jogászok. Már szó volt róla, hogy miért az ő kegyelmi kérvényüket utasították el: bátor kiállásuk miatt. Emellett azt hiszem elveik miatt ők is megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Különösen Őz Pálról. Az ő védőbeszédét (pontosabban a vádiratra írt észrevételeit) most szó szerint ideteszem, úgy ahogyan Benda Kálmán könyvében találtam. Azt hiszem, sokmindent elmond róla, és talán egyértelművé teszi, miért tisztelem őt annyira. Őrizzük meg Őz Pált és a többieket jó emlékezetünkben!

Felségsértés és hűtlenség vétkével vádolnak, és az ellenem kiadott vádirat bűnömül rója fel, hogy ahhoz a társasághoz csatlakoztam, mely a múlt évben alakult meg, egy Magyarországon szítandó forradalom és az alkotmány teljes megdöntésének tervével, és hogy Szentmarjay Ferenctől átvettem és terjesztettem az erre a célra készített kátékat. Ezekre a vádpontokra a következőket jegyzem meg:
A társaságnak, amelynek tagjául megnyertek – mint ahogy ezt későbbi bírósági vallomásomban részletesen elmondom – igazi és eredeti célja nem az volt, ahogy én látom, és ahogy később jobban meg is bizonyosodtam róla, hogy a haza alkotmányát megdöntse, hanem hogy azt úgy módosítsa, hogy a nyomorult adófizető nép számára kedvezőbb legyen; úgy, hogy eltörölve azt az embertelen és annak az időnek, amikor hazánkban még szolgaság volt érvényben, a barbárságot idéző jogszabályt, hogy, amely szerint a polgári személyiséggel nem rendelkező alattvalókat vagyontárgynak, eladható cikknek tekintették, sőt, úgy látszik sokan (mert nem akarom ezt mindenkiről általánosságban kijelenteni és ezzel bárkit is megsérteni) ma is annak tekintik. Hogy a lakosság ezen nagyszámú és igen hasznos néposztályának tagjai elnyerjék a polgárjogot, amelyet a polgári társadalom minden tagja jogosan kell, hogy élvezzen; érezzék a polgári társulás előnyeit, amelyre méltók, és amit az alkotmány kára és felforgatása nélkül, sőt inkább ennek dicsőségére és megerősítésére meg lehet nekik adni. Úgy vélem, ez a cél illő és méltó olyan emberhez, aki úgy gondolja, nemcsak arra született, hogy saját kényelmét keresse, hanem hogy más boldogulását is tehetsége szerint előmozdítsa. Úgy látom ugyanis, hogy a mi alkotmányunk addig nem fog rendíthetetlen alapokon nyugodni, amíg az adózó nép is nem részesedik biztosítékaiban, és amíg saját maga nem tapasztalja a polgári kötés jóságát és előnyeit. Viszont ha ilyen módon felkeltjük a népben az alkotmány szeretetét, ezzel nemcsak ennek belső szilárdságát biztosítjuk, hanem az okot is megszüntetjük, hogy kárhoztassák, ahogy mostanig ezt sokan megtették; már csak azért is, hogy ilyen módon elidegenítsék a parasztokat földesuraiktól. Ezenkívül pedig, ha a falusi népet részesítik azokban a jogokban és előnyökben, amikben lehet, bekövetkezik, hogy a falusi és földmívelő életmódot, amit eddig ennek az igen hasznos néposztálynak a sérelmére és kárára lenéztek, kezdik majd megbecsülni, és sokan, akik most ócsárolt volta miatt megvetik, a földmívelés felé fordítják érdeklődésüket. Ilyen módon aztán egyrészt ők maguk kényelmesebben élnek, másrészt a közélet számára is hasznosabbak, mintha más életmódot követnének, olyat, amire vagy nem elég alkalmasak, vagy amelyiknél gondjukat arra kellene fordítaniuk, hogy hogyan vegyék el mástól a kenyeret és az érvényesülési lehetőséget.

Mindezeket tekintetbe véve a társaság eredeti célja összhangban állónak mutatkozik a királyi felségnek és az államnak azzal a jóindulatú törekvésével, mely az adózók helyzetének megkönnyítését célozza. Sőt maga az 1791-es törvényhozó országgyűlés is hazánkban a szelídebb erkölcsöknek és az emberiességnek nyilvános bizonyítékát adta azzal, hogy a jobbágyoknak megadta a szabad költözködési jogot, s ezzel feloldotta azt a köteléket, mely egykor örökre röghöz kötötte őket. Ugyanez az országgyűlés többek között azt is elrendelte, hogy az úrbér és a közadó ügyében bizottságokat alakítsanak abból a célból, hogy felkutassák és javasolják azokat az eszközöket, amelyeknek az alkalmazásával az adózók sorsán javíthatnak, és terheiket valamivel elviselhetőbbé tehetik.
Ez volt az igazi cél, amitől indíttatva, ahogyan vallomásom is rámutat, nem csak, hogy csatlakoztam a társasághoz, hanem még másokkal is megismertettem a kátét. Minthogy pedig mindig különös és őszinte érdeklődéssel fordultam az adózó nép felé, úgy gondoltam, az ember legmagasztosabb és legszentebb hivatását teljesítem, ha másokhoz csatlakozva vállvetett munkával közreműködöm boldogsága elősegítésében.

Hogy a társaság minden tagjának ez volt-e a célja, azt persze nem tudom; néhányukat kivéve a többiek gondolatait nem ismertem, így hallgatok róla, mert szándékukat nem fürkészhettem ki. De ha voltak is a tagok között néhányan, akik talán túlzott feltűnési vágyból vagy attól az igyekezettől tüzelve, hogy kitűnjenek az egész alkotmányt meg akarták változtatni, ezt énrám nem lehet fogni. Nem kételkedem azonban benne, hogy sokaknak az volt a céljuk, amit elmondtam. Tekintetes Hajnóczy úrról ezt biztosan tudom; ugyanis , amikor váratlan elfogatása előtt néhány nappal együtt voltam vele, és elmondtam neki, hogy Szentmarjaytól azt hallottam, hogy elterjedt a hír, miszerint ellene, továbbá Hajnóczy és Laczkovics urak ellen a káték miatt vizsgálatot fognak indítani, hozzátettem, szerintem nem hihető, hogy a káté szerzői akár csak gondolni is gondolhattak volna komolyan forradalom szítására, minthogy egy ilyen nagy változás megvalósításához az szükséges, hogy a polgároknak – nemcsak számra, hanem erőre is – a tekintélyesebb része olyan szorosan szövetkezzék, hogy semmiféle egyéni törekvés ne tudja pártokra bontani. Ha pedig valahol, hát Magyarországon bizony sok minden van, ami az ilyen szoros szövetségnek útjában áll: ilyenek a nemzetiségi, vallási és az osztálybéli különbségek és a köznép tehetetlensége. Hajnóczy, meghallgatva az érveimet így válaszolt: „Kedves barátom, az bizonyos, hogy nekem azzal, hogy abban a formában, ahogyan kaptam, továbbadjam a kátét semmilyen más célom nem volt, mint hogy ezzel a figyelmeztetéssel az arisztokratákat arra indítsam, hogy az adózóknak némi kedvezményeket engedjenek azon az első célon kívül.”

Hozzájárultak más dolgok is, hogy a Szentmarjay Ferenc által nekem tett javaslatot, ahogy vallomásom elmondja, annál könnyebben elfogadjam.
a) A vágy, hogy a titkos és mások számára talán ismeretlen dolgokat megismerjem. Azt hittem ugyanis, hogy ez a társaság olyan lesz, mint valami csatorna, amelynek segítségével a tagok, és aki csak hall valamilyen külön újságot vagy más megismerésre érdemes dolgot, egyik a másikkal közli, és így kölcsönösen művelik egymást. Bennem pedig mindig nagy volt a vágy, hogy olyan emberekkel legyek kapcsolatban, akiknek tudása és műveltsége ismereteimet kiegészítheti.
b) Abból a meggondolásból eredő öröm, hogy annyi ember boldogságának a megszerzésében és növelésében én is tevékeny eszköz leszek.

Másodszor ezt a célt a fent említett társaság nem a dolgok erőszakos felforgatásával, hanem a közvélemény alakításával akarta elérni. Ha pedig elfogadjuk azt –amit nem kétlem, hogy elfogadnak azok, akik tisztelik az emberi jogokat – hogy sem nem igazságtalan, sem a haza alkotmányára nem káros olyan kedvezményeket juttatni az adózóknak, amiknek elnyerésével megszűnnek a társadalomnak csak passzív tagjai lenni; akkor ennek az üdvös, századunk szelídebb és emberibb erkölcseinek megfelelő változásra nem látok alkalmasabb eszközt, mint hogy lélekben előkészítsük azokat, akiknek valamennyire engedni kell jogaikból, azzal, hogy az emberiesség és a helyes politika elveit oltjuk beléjük.
Ez az az út, amelyen nagyon jól és könnyen ki lehet javítani azokat a hibákat, amelyek talán egykor, az akkori idők szelleme szerint nem voltak haszontalanok vagy szükségtelenek, de mivel a körülmények nagyon megváltoztak, az emberiesség és a józanabb politika azt tanácsolja, hogy most meg kell szüntetni őket. Ha a hangulat elő van készítve, senki előtt nem lesz gyűlöletes a változás, még ha a magáéból valamit át is kell engednie, mindenki beleegyezik és örül, hogy beleegyezhet, mert tudni fogja, hogy már ez a beleegyezés is kézzelfogható bizonyítéka a közjó iránti érdeklődésének és emberszeretetének

Ámbár világosan és kézzelfoghatóan kimutatható, hogy a társaság célja, és éppúgy az enyém is, az volt, hogy eltörölve a haza mostani alkotmányát, ezt a köztársaságival cseréljük fel, nehogy valamiképpen ellentétbe kerüljek lelkiismeretemmel és életemnek azzal a törekvésével, mely tetteimet irányítja, hát nem tagadom, hogy híve voltam a köztársasági eszmének és kívántam, hogy ha lehet hazánkban is érvényre jusson. Azt hiszem azonban, hogy ez a törekvés egyrészt általánosságban mindenkire vonatkozólag, másrészt az én esetemben is megbocsátható.

Ugyanis:
1. Még a közírók sem döntötték el, melyik a legjobb kormányzási forma és melyik felel meg legjobban a polgári társadalom céljainak, vagyis melyik a legalkalmasabb a közjó előmozdítására. Úgyhogy ebben a kérdésben szabadon ítélheti meg bárki, hogy az egyik vagy a másik párt érveit tekinti nyomósabbnak. Mert nem tagadható, hogy igen nagytekintélyű írók a köztársasági kormányformát részesítik előnyben, mert ebben a társadalmi célt úgy próbálják elérni, hogy a többi kormányformához viszonyítva az egyén természetes szabadsága kevésbé van korlátozva. Márpedig – mondják – az emberrel vele születik a tulajdonság, hogy olyan kormányzási rendszerre törekszik, amelyben ugyanazon polgári előnyöket úgy élvezheti, hogy természetes szabadságából minél kevesebbről kell lemondania. Hogy ez a megállapítás igaz-e vagy sem, azt kutatni nem az én feladatom. Sok olyan tényező van ugyanis, amelynek révén a jól berendezett monarchiában a polgárok nagyobb szabadságot élveznek, mint a demokráciában, de véleményem szerint ez legfeljebb azért volt így, hogy világossá váljék, milyen könnyen rá lehet venni az embereket arra, hogy egyetértsenek ezzel az állítással, ha azt a szabadságra vonatkoztatják, amely iránt oly nagy szeretetet oltott az emberekbe a természet.

2. Ha mi a köztársasági államformát kívántuk bevezetni Magyarországon, ez nem azért volt, hogy hazánk létét megszüntessük, hanem inkább azért, hogy a polgári előnyöknek a különböző társadalmi osztályok közötti igazságosabb elosztásával szilárdabb öntudatra ébresszük, és könnyebben és szerencsésebben felvirágozzék. Célunk ugyanis, aminek elérésére törekedtünk a haza jóléte és az emberi nem nagyobb boldogsága volt. Mert becsületes embernek olyan a jelleme, hogy ennek a célnak az elérése tettekre serkenti.

3. Nem lehet csodálkozni azon, ha republikánus érzelmek hatottak át bennünket, mikor mindenekelőtt a francia forradalom alkalmából, melyet egész Európa már jónéhány éve feszült figyelemmel és bizony bámulattal szemlélt, annyi sok és különféle írás –ide tartoznak maguk az újságok is – nyilvánosan és minden tilalom nélkül, sőt maga Őfelsége elnézésével fordult meg a kezünkben, és ezekkel szemben vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyenge érveket hoztak fel. Végül a mindennapos beszélgetések, amiket még a nyilvános helyeken is fesztelenül folytattunk, továbbá a gondolatoknak szabad és semmiféle tilalommal nem gátolt közlése is sok ember szívében felkelthette a köztársasági eszme iránti szeretetet. Amit pedig szeretünk, azt birtokolni is óhajtjuk.

4. Ennek az egyetemes törekvésnek a megvalósítása vagy lehetséges volt, vagy nem. Ha igen, erre csak egy mód volt, az, hogy a népnek minél nagyobb és tekintélyesebb része beleegyezzen a köztársasági forma bevezetésébe; kényszerről tehát nem lett volna szó. Ha pedig nem lehetséges, amiről én, mint ahogy azelőtt, úgy most még szilárdabban meg vagyok győződve, minden ilyenfajta elgondolást, sőt ennek még a szándékát is csak légvárnak tekinthetjük, puszta okoskodásnak, amit megvalósítani nem lehet; akkor nem képezheti vétség tárgyát, és csak azokat tudja megijeszteni, azok előtt tűnhet veszélyesnek, akik nem tudják felmérni, mi minden kellene egy ilyen nagy vállalkozás végrehajtásához, és milyen könnyű a végrehajtó hatalomnak megelőzni az ilyesfajta törekvéseket. Talán itt most valaki a francia forradalmat hozhatná fel érvül, hogy bebizonyítsa milyen könnyű és valószínű lenne országunkban forradalmat támasztani. De ha nem is említem azt a sokféle, részben ismert, részben ismeretlen okot, amikből, mint forrásokból a francia forradalom eredt, ha hallgatok is arról, milyen sajátos jellemekből tevődik össze a francia nemzet, és mennyire megkülönböztetik ezek az összes többitől, így a mienktől is; úgy gondolom, okom van egyetérteni azokkal, akik úgy látják, hogy a régi francia alkotmányt, mivel a királyi hatalmat pontosan körülhatárolva állapítja meg, nem lett volna könnyű teljesen demokratikussal felcserélni, ha a Franciaországot köztársaságnak kikiáltó Nemzeti Konvent minden tagja és maga a nép is mindazokat a pártoskodásokat, elpártolásokat, külső és belső háborúkat és véres felfordulásokat, amik az idők folyamán bekövetkeztek, előre látja és helyesen kiszámítja. Sebtiben összeütött kátékkal és ezeknek bármiféle terjesztésével nem lehet elérni azt, hogy kitörjön a forradalom. De ha az adóbehajtások, az elnyomás vagy az üldözés olyan súlyossá válik, hogy a nép nem tudja tovább elviselni, s úgy látja, hogy vagy a zsarnokság igájában kell elpusztulnia, vagy a szabadság kivívásáért fegyvert ragadva a háború nyílt veszedelmében és a pusztulásnak ezt a második módját, mint ami valamiféle enyhülést hoz, még jobbnak is gondolja az előbbinél, - akkor könnyen kirobbanhat a forradalom. A természet ugyanis úgy alkotta meg az embereket, hogy miután már hozzászoktak ahhoz, hogy törekedjenek a békére, és levetkőzték vad és harcias lelkületüket, inkább elviselnek bármilyen súlyos terhet, minthogy erőszakos eszközökhöz nyúljanak. De a türelemnek is van egy legfelső és végső foka, és hogyha az uralkodó ellenségei vagy azok, akik hatalmával visszaélnek, megfeledkeznek kötelességükről és saját érdekükről, és túllépik ezt a fokot azzal, hogy a végletekig elnyomják és elkeserítik a népet, és a túlságosan megfeszített húr elpattan, – ez képessé teszi az embereket bármilyen veszélyt semmibevegyenek. Meggyőződésem, hogy hazánkban sem fog kitörni soha forradalom, hacsak (amitől Isten végtelen jósága mentsen meg bennünket) népünk türelme teljesen ki nem merül.

5. Nagy különbség van a köztársasági rendszer bevezetésének terve és ennek végrehajtása között: a tervet lehet négy fal között szőni, de a végrehajtáshoz erő, anyagi eszközök, állhatatosság kell. Valószínű, hogy azok, akikben erős vágy támadt a demokrácia bevezetésére, vagy mind, vagy nagyobb többségükben megváltoztatták volna szándékukat, ha tudják, hogy végrehajtásához vagyonukat kell feláldozniuk, vagy veszélyekkel kell szembeszállniuk. Maga a tapasztalat is azt mutatja, hogy ha azokat, akiket a társaság fejének tekintenek, elfogják, mindenki elnémul. Tehát minél könnyebben léptek be a társaságba azok, akik egyáltalán nem is sejtették, ebből milyen bajok származhatnak esetleg, annál könnyebben hagyják majd ott a veszély láttán. Ezért szent meggyőződésem, hogy nem volt mitől félni, s nem lett volna akkor sem, ha azok, akiket másodszorra, sőt még akiket előszörre is elfogtak, szabadon maradhattak volna. Hiszen még maga Szentmarjay is –pedig mindazok közül, akikkel beszélgetést folytattam, fiatal koránál fogva elöl járt lelkesedésben és a francia szerzők buzgó olvasásában – amikor megtudta Martinovics elfogatását, akiről csak akkor árulta el nekem (mert előbb titkolta), hogy kapcsolatban áll vele, nemcsak lélekben ingott meg, ahogy láttam, hanem még ki is kelt Martinovics ellen, mondván, hogy csirkefogó, és más rovására saját dicsőségvágyát akarja kielégíteni. Ekkor vallotta be, hogy Martinovics olyan érvekkel győzte meg őt, amikről látta, hogy velük őt, a tehetséges ifjút – aki kétségkívül kiváló szellemi adottságainak ösztönzésére arra törekedett, hogy nevének dicsőséget szerezzen – a leginkább felbuzdíthatja. Amikor emlékezetébe idéztem mindazokat az aggályokat, amiket kezdettől fogva hangoztattam, elismerte mind a káték hibáit, mind pedig kifogásaim helyes voltát, sőt bizalmas beszélgetésekben, amiket velem időközönként egészen szomorú sorsa beteljesüléséig folytatott, annak a véleményének adott kifejezést, s ugyanerre lehetett következtetni tetteiből is, hogy lelkesedése nagyon lelohadt. Távol áll tőlem, hogy ezt elmondva iránta érzett megbecsülésem valamit is csökkenne, vagy hogy ezzel ócsárlásához akarnék tápot adni. Mindig szerettem őt, amióta barátságot kötöttem vele, nemcsak jeles lelki tulajdonságai miatt és fáradhatatlan szorgalmáért, amivel a politikai tudományokban, amikben eleinte én is kedvem leltem, tökéletesítette magát, hanem azon néposztály iránti rendkívüli szeretetéért is, amelyet szenvedőnek tartott, és végül velem szemben tanúsított nyíltszívűségéért. Nem szűntem meg őt szeretni, bár úgy gondolom, ő a közvetlen oka a bajnak, amibe jutottam. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem kevésbé fáj neki, hogy bár akaratlanul is, oka lett szerencsétlenségemnek, mint ahogy én fájlalom, hogy ahogy feltételezem, másokat is magammal rántottam a veszedelembe. Így nemcsak hogy megbocsátok neki, hanem könyörgök is a mindenható Istenhez, hogy úgy irányítsa bölcsességével a dolgokat, hogy őt és a többieket sértetlenül vezesse ki a veszedelemből, amelyben forognak. Észszerű volna ugyanis a fentemlített körülménynél fogva, hogy őt is azok közé számítsák, aki az elkövetett tévedést kész volna rögtön jóvátenni, és akitől méltán lehet remélni, hogy szerencsétlen esete folytán tapasztaltabbá és óvatosabbá válva hazájának igazán hasznára lesz majd.

6. Nem hiszem, hogy azok között, akiknél többet számít az értelem, mint a tekintély, valaki is volna, aki azt állítaná, hogy a mi alkotmányunk oly tökéletes, hogy egyik részében sem volna szükséges semmiféle javítás vagy módosítás. Minden polgári alkotmány emberek műve, márpedig az emberi alkotás természeténél fogva sem lehet sohasem olyan abszolút minden részletében, hogy ne válhatna még tökéletesebbé. Mert hiszen minden államba tömörült emberi társulás polgári intézményeit polgárainak szükségleteihez, a szokásaihoz, a valláshoz és életmódjához alkalmazza, továbbá az észszerűséghez és az idők egyéb sokféle körülményéhez. Mindezek pedig minden bizonnyal az idő változása szerint változó dolgok, és a mi országunk mai alkotmánya sokban különbözik az ókori intézményektől, akár a külső biztonság megszervezését nézzük, akár a belső kormányzás formáját vesszük tekintetbe. Tehát a mi kívánságunk vagy akár szándékunk, hogy azt egyes dolgokban, nevezetesen abban a kérdésben, hogy a parasztok is elnyerjék a polgárjogot, módosítsuk, nem sérti a lényegét és nem mond ellen tökéletesíthető voltának. Ha ugyanis Magyarország alkotmányát tökéletesnek tartják, ugyan mire az a sok bizottság, amely mind a törvényhozás formájának és a politikai kormányzásnak a megszervezésével foglalkozik, a polgári bűnügyi bíráskodás menetére, végül pedig az adózók helyzetének jobb rendezésére és kiigazítására törekszik? Ha tehát mi talán többet kívántunk vagy szándékoztunk, mint amennyi ezeknek a bizottságoknak a munkájából a közjó számára kiderül, ez azért történt, mert úgy véltük, hogy alkotmányunk még erősen tökéletesíthető, éspedig kifejezetten a falusi népet illetően. Ha ebben tévedtünk, a halandó emberek helyzetéből kifolyólag tévedtünk, vagy mert elegendő és szükséges tapasztalat nélkül dolgoztunk, és így mindig csak a jónak, aminek megvalósulását reméltük, vonzó és kedves képe és alakja lebegett a szemünk előtt, a rosszat pedig, ami ebből következhetett nem láttuk, vagy mert nem volt megfelelő és teljes ismeretünk arra vonatkozólag, mit milyen mértékben kell az időhöz szabva hasznosan és sikerrel megváltoztatni. Vagy pedig azért, mert mi sem könnyebb, mint tévedni az államforma helyes megállapítására vonatkozó elvekben, amik nincsenek pontosan megállapítva, és soha nem is lehet úgy leszögezni őket, hogy mindenkinek megfeleljenek.

Nem világos tehát, hogy ezen tévedésünk miatt miért érdemeljük meg azt, hogy hazaárulónak nevezzenek és tartsanak. Hazaáruló az, aki hazája iránt ellenséges érzülettel eltelve, annak lerombolásán és megingatásán munkálkodik. Mi legalábbis saját véleményünk szerint, a javát óhajtottuk, és ezt igyekeztünk előmozdítani. Úgy gondolom Magyarország lakosainak ugyancsak nagy részét kellene kiirtani, ha ezt a kívánságot a hazaárulás büntetésével kellene megtorolni.
(1795. április 10.) Őz Pál

A magyar jakobinusok: iratok, levelek, naplók. Szerk.: Benda Kálmán. Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957.