Hát, nem tudom, mit mondhatnék róla. Valójában csak a vasárnapi napon voltam ott, és akkor inkább a pangás volt a jellemző. Sokan szidták a szervezőket és/vagy mindazokat, akiken múlt vagy múlhatott, hogy ezt a jeles eseményt pont Húsvétra kellett időzíteni, amikor általában mindenki otthon ünnepel a családdal, vagy családot látogat távoli helyeken, még akkor is, ha az ünnep vallásos tartalma neki nem sok mindent mond.
Szóval sajnos azt kell mondanom, hogy nem sokan voltak az egész eseményen, legalábbis Húsvét vasárnapján nem. Pangás volt –mondták sokan. Nem tudom, ez-e a jó szó erre. Mindenesetre kevés ember, kevés árus, legalábbis a küzdőtéri kirakodóvásáron én úgy éreztem kevesen vannak. Viszont mintha egyáltalán nem lettek volna kevesebben az élelmes erdélyi árusok az előtérben. Pedig sokan arra, számítottunk hogy ők lesznek azok, akik tényleg nagyon elfognak tűnni, mert hagyománytisztelő emberekként inkább hazamennek ünnepelni. De hagyomány ide vagy oda, ez a Táncháztalálkozó azért jó üzlet nekik is, amit nem fognak kihagyni csak úgy. Voltaképpen nincs is ezzel semmi baj.
Amúgy sok ismerősömtől hallottam idén is azt, hogy „idén nem megyek, mert annyira már nem érdekel, mint régen”. Kicsit csodálkoztam, hogy ezt hallom. Mármint nem azon, hogy külön-külön ezt mondják, hanem hogy ilyen sok ember mondja ezt egymástól teljesen függetlenül.
Meglepő volt, hogy idén nemcsak árusból és vendégből volt jóval kevesebb, hanem programból is. Eddig nem nagyon fordult elő, hogy lett volna a Sportcsarnoknak olyan terme, ahol nem is volt semmi program egyáltalán Idén ez is megtörtént.
És a Folkkocsma. Ott tényleg pangás volt. Máskor száma nincs azoknak a zenekaroknak, akik ott akarnak játszani, sem azoknak az embereknek, akik csak ott akarnak ülni, és beszélgetni, zenét hallgatni. Most egyszerre csak egy zenekar játszott ott is, és kevesen ültek le hallgatni is. Úgy értem, az tényleg nem jó, mikor a sok banda „egymás szavába vágva” játssza a magét, hogy hangzavar lesz az egészből, de mikor csak egyetlen árva zenekart látni az egész parkolóban… az olyan… nem is tudom… (azt hiszem a „kiábrándító” a szó, amit keresek).
Amúgy lehet, hogy ennek nem is csak az általánosan kis létszám volt az oka, hanem az is, hogy a kinti térben, ahol a Folkkocsma hagyományosan lenni szokott nagyon hhhideg volt. Ha nem ettem volna egy jó tányér meleg gulyást én is fáztam volna, azt hiszem.
Néhányan azt is mondták, hogy régen ez a hely egy találkozóhely is volt sokaknak. Mármint mindenkinek volt olyan ismerőse, akikkel leginkább itt, pont ezen a helyen tudott összefutni. Bezzeg ma már van Facebook, meg chat, meg minden ilyesmi…
Na és? –kérdem erre én.
Attól, hogy mindenféle modern technika is létezik ma, miért lenne attól másképp az, hogy a Táncháztalálkozó ma is egy találkozóhely (is). Tudjátok a személyes találkozás élményét azért nem pótolja semmi. Nekem is van csomó ismerősöm, akikkel Facebookon tudom tartani a kapcsolatot (és ez tök jó is), de azért a ritka személyes találkozóinknak egy nagyon jeles alkalma a Táncháztalálkozó. Így aztán, ha az ilyen ismerőseimmel itt sem tudok találkozni, szomorú vagyok.
Idén csak egyvalakivel futottam össze ilyen módon. Teramenával, akivel valamikor egy együttesben táncoltam, de most már viszonylag ritkán futunk össze. De ha összefutunk, az mindig emlékezetes és fontos alkalom. Örülünk, ha látjuk egymást és beszélgetni is tudunk egymással. És ez most ilyen alkalom volt. Bizony, rá kellett jönnöm, hogy nem is baj, hogy nem tíz rég nem látott ismerőssel futottam össze, csak eggyel. Így legalább azzal az eggyel alkalmam volt egy hosszú, fontos és mély beszélgetést folytatni, amire már mindkettőnknek nagy szüksége volt.
Ez is eszembe jutott, hogy általában egyedül szeretek járni-kelni a Táncháztalálkozón, mert nem kell senkihez alkalmazkodni, és ha ismerőst látok nem az van, hogy csak futólag tudunk egy-két szót váltani, mert a másik, akivel éppen megyek valahová menni akar tovább. De rájöttem, hogy néha nem is olyan rossz dolog, ha a valakivel együtt járhatod be ezt a nevezetes helyet ezen a neves alkalmon. Igazából jó dolog valakivel együtt sétálgatni. (Hm, azt hiszem kellene is keresnem valakit, akivel a következő Táncháztalálkozón már együtt sétálgathatok egész nap.)
Hogy „pangás” volt, azon nem akarok keseregni. Tudom, hogy sok oka van. Semmi értelme sóhajtozni azon, hogy már „nem érdekel annyi embert a Mozgalom” vagy „válságban vagyunk”, mert „ma már csak a gagyi kell mindenkinek”, mert higgyétek el, ez nem így van. Tudom csábító dolog megragadni a lehetőséget, hogy magunkat sajnáltassuk, de azért nem muszáj ezt csinálni. Nekem is volt amúgy egy olyan korszakom (gimis koromban), amikor szerettem ezt a Mozgalmat úgy felfogni, mint valami nagyon underground és nonkomformista és akár „üldözött” dolgot, mert romantikus elképzelés, hogy mi a sok meg nem értés és tiltás és ellenséges hangulat ellenére csináljuk szilárdan kitartva, amit csinálunk, de ma már nincs igényem arra, hogy ezt az egészet így fogjam fel. Főleg nevetséges lenne valami „üldözött”, underground dolognak beállítani a Mozgalmat, amióta van Népzene Tanszék a Zeneakadémián, és amióta UNESCO-örökség lett a Táncházmozgalom, meg most, hogy „Felszállott a Páva”-verseny is van. Én már inkább azon aggódok, nehogy kötelezővé akarja tenni valaki ezt a számomra olyannyira fontos dolgot, elvéve ezzel a varázsát.
Kérdeztem tőlük, van-e valami új kiadvány, amit ajánlani tudnak. Kiderült, hogy van.
Az idei Táncháztalálkozó sláger-meglepetése Jávorszky Béla Szilárd könyve volt, A magyar folk története (népzene, táncház, világzene) címmel.
Jávorszky Béla Szilárd egyébként ismert újságíró, elsősorban zenei témákban mozog otthonosan. Több könyvet írt a magyar rock történetéről, de ő írta meg a Sziget Fesztivál eddigi történetét is. Nyilván népzenerajongóként eddig kevesebben ismerték. De amit mond, nagyon szimpatikus:
„sok biztatás és segítség adott erőt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a felelősségteljes kalandba. Hogy végre megszülessen az, amit már akkor módfelett hiányoltam, amikor harminc éve először szédültem bele. Az a magyar népzene és világzene történetét feldolgozó, átfogó könyv, amely nem feltétlen a szűk szakmának szól, sokkalta inkább a szélesebb nagyközönségnek. Szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Amely arra vállalkozik, hogy a társadalmi-kulturális-zenei gyökerek bemutatásával, a különböző jelenségek elemzésével, a kialakult irányzatok ismertetésével, a műfaj története szempontjából kiemelkedő jelentőségű előadók pályafutásának és műveinek értékelésével elősegítse a Táncházmozgalom, illetve a magyar nép- és világzene szerepének, helyének, értékeinek megismerését. (…)
Merthogy minden filozófia vagy hitrendszer annyit ér, amennyire gyakorolják azt –szokás mondani. Amit témánk szempontjából úgy is fordíthatnánk: minden hagyomány annyit ér, amennyire használják. Hogy ne csak kellő tisztelettel, illedelmesen igyekezzenek másolni azt, ami régvolt, és kétségkívül elmúlt, hanem az aktuális kor igénye, tempója, vérmérséklete, esztétikája szerint újra kell értelmezni azt.”
(Jávorszky Béla Szilárd: Felütés (a mű előszava))
A gálaműsor? Szerintem az is jó volt. Persze, nem volt olyan nagyszabású, mint szokott lenni, de ami benne volt, az nem volt rossz. Jó volt, hogy megint voltak békési román táncok (mert békési román táncoknak minden Táncháztalálkozó-gálán lenni kell). Nagyon tetszett a Homokbödöge Táncegyüttes mátyusföldi koreográfiája, amit egyszer már láttam. Mindig öröm látni, ha egy olyan együttest hívnak meg a gálára, amely nagy általánosságban nem tartozik azon együttesek szűk köréhez, amelyek a Néptáncantológián meg a Táncháztalálkozó gálaműsorán fel szoktak lépni. És még izgalmasabb, ha olyan táncokat hoznak, amikkel kevesen szoktak általában foglalkozni. És az is izgalmas, hogy Mátyusföldről csak férfitáncokat hoznak, ami azért szokatlan egy koreográfiában. De nagyon szépen, elegánsan, stílusosan volt előadva. A Gödöllő Táncegyüttes koreográfiájával nem nagyon tudtam mit kezdeni. Úgy értem, az lenne, annyi lenne a legényavatás Kalocsán, hogy a legénycimborák egy párszor ide-oda lökdösik a felavatandó legényt, és ezzel már kész is?
De a két legütősebb és legpörgősebb és legsodróbb koreográfia a Balassi Táncegyüttes mezőméhesi román koreográfiája és a debreceni Hajdú Táncegyüttes hortobágyi pásztortánca volt. Ezek közül is különösen az utóbbi. Kiváló választás volt ezt a végére tenni. A Hajdú egyébként gyakran csinál hortobágyi pásztorok táncából koreográfiákat, de ezeket mindig jó nézni.
Egyrészt, mert érezni lehet rajta, hogy tulajdonképpen valamennyire a sajátjukat (mármint a saját vidékük táncait) táncolják. Másrészt érezni lehetett azt a szilajságot, vadságot, ami olyannyira sajátja a pásztortáncoknak.
Ilyesmi volt idén a Táncháztalálkozó. Igaz, hogy idén a Március 15-ét is kicsit bódult félálomban ünnepelte az ország, és kicsit a Táncháztalálkozó is így sikerült, de egyáltalán nincs baj. A Táncházmozgalomnak semmi baja, él megvan, mi műveljük és csináljuk.
És azért amikor a gálaműsor után fellépett a színpadra a Palatkai Banda, és nekinkezdtek a saját falujuk zenéjét játszani, és a küzdőtérre betódult a sok ember, és mi is táncolni kezdtünk Téramenával, az a hangulat még mindig nem helyettesíthető mással. És amíg ez megvan, addig nincs gond.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése