Đurđevdan je! (Szent György-nap van!)
Ez alkalomból itt van Nektek az eredeti szövege ennek a híres dalnak:
Goran Bregović és a Bijelo Dugme:
Đurđevdan (Ederlezi)
Proljeće na moje rame sliječe
Đurđevak zeleni
Đurđevak zeleni
Svima osim meni
Drumovi odoše a ja osta
Nema zvijezde Danice
Nema zvijezde Danice
Moje šaputnice
Ej kome sada moja draga
Na Đurđevak miriše
Na Đurđevak miriše
Meni nikad više
Eeeej...
Evo zore evo zore
Bogu da se pomolim
Evo zore evo zore
Ej Đurđevdan je
A ja nisam s onom koju volim
Njeno ime neka se spominje
Svakog drugog dana
Svakog drugog dana
Osim đurđevdana
Ej...
Evo zore evo zore
Bogu da se pomolim
Evo zore evo zore
Ej Đurđevdan je
A ja nisam s onom koju volim
http://www.youtube.com/watch?v=_XwHk1Tzz9c
2013. április 24., szerda
2013. április 18., csütörtök
A hivatal packázik, a színház visszavág (kritika)
Jó dolog néha színházba menni, még olyan darabokra is, amiket esetleg olvastál, de nem tartottál izgalmasnak. Mert lehet hogy a rendező olyan izgalmas módon állítja színpadra az egészet, amire nem is számítasz. Olyankor azt gondolod: „nem is néztem ki ennyit ebből a leírt szövegből”.
Én mondjuk nem olvastam Alekszandr Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabját.
(Nem is nagyon tudtam eddig, hogy ki az az Osztrovszkij, illetve sokáig azt hittem, hogy egy szocreál író.) De most hogy láttam színpadon elgondolkoztam rajta, hogy részeire tudom-e szedni. Arra jutottam, hogy a szöveg maga közel sem olyan sokatmondó önmagában, mint amennyi gondolatot és benyomást a színpadra vitt mű a TÁP Színház előadásában rámzúdított. Más szóval: nem is gondoltam, hogy egy relatíve kevéssé izgalmas szövegből ilyen remek előadást ki lehet hozni.
Magát a darabot Alekszandr Osztrovszkij a XIX. század közepén írta és állította színpadra. A maga korában merész és bátor darab lehetett, mert olyanokról szól, mint a bürokrácia és az idealizmus egyenlőtlen küzdelme, a hivatali dehumanizálódás (vagy mi), a korrupció, az érdekházasság és a szerelem (ez utóbbi azért inkább cinikus rezignáltsággal, mint szentimentális idealizmussal szemlélve), a hatalom és a behódolás, a csinovnyik-lét, stb.. A mi generációnk már a középiskolában megtanulja, hogy ezek a témák a XIX. század közepi orosz írók kedvenc témái, hát nem csodálkozunk, ha ilyenekkel találjuk szembe magunkat. „Megszoktuk” ezt az oroszoktól. Annál mellbevágóbb, ha ezeken a témákon keresztül a saját korunk visszásságaival szembesítenek minket.
Ez az előadás, amit most láthattunk a TÁP Színháztól, bevallottan egy átdolgozás. Az ajánlójukban egyenesen azt írták: „Hogy az eredeti műből mi marad, az maradjon titok, mert a TÁP Színház változata a jelenre reagál; és az előadás után büszkén mondhatja majd egy magyar ember, hogy van saját magyar, nemzeti alternatív színházunk.”
(http://trafo.hu/hu-HU/osztrovszkij)
A fordítás, és a darab „aktualizálása” azaz az „abszurd mai magyar valóságra” (vagy mire) alkalmazása nagyrészt a kiváló dramaturg, Fekete Ádám munkája.
És persze Vajdai Vilmosé, a rendezőé.
De az előadás specialitása szerintem nem is a nézőre kacsintgató kiszólásokban van, hanem abban, hogy mennyi mindenféle színpadi hatás van összegyűjtve itt erre a helyre. Van itt az előadás közben vetítés, karaoke-éneklés és nagyon sok zene. Méghozzá élőzene a Puszi Együttes jóvoltából. A zenekar ráadásul a színpadon van, vagyis nem a zenekari árokban, a nézők számára láthatatlanul, mint egy átlagos musicalben, hanem a játéktérben, egy emelvényen. Mintha kicsit a díszlet részei lennének, de méginkább olyan, mintha egy kicsit az ő koncertjük is lenne a z egész előadás. Főleg mert egy-két számot leszámítva a saját zenéjüket játszották. A végén megjelenik a Ferencvárosi Herz Férfikar is, a Bécsi munkásindulót énekelve. (Érdekes, hogy nem bejönnek és énekelni kezdenek, hanem eleve énekelve jönnek be, de nem az induló ritmusára egyszerre bevonulva, hanem szabálytalanul beoldalogva. Mintha ez is külön formabontás akarna lenni.)
Néha kicsit mintha már túlontúl sok lenne a hatás, és külön-külön is túl harsányak lennének, elég harsányak ahhoz, hogy a néző csak kapkodja a fejét, és összezavarodjon, hogy a zenék és vetített képek közül mi az, ami a történet szempontjából is fontos, mi az, ami nem közvetlenül fontos, de passzol a darab mondanivalójához (például egy interjú egy valós interjú egy korrupt hivatalnok lebuktatásáról, rögtön az elején), és mi az, ami csak úgy van, és bár a maga módján szép vagy frappáns, de nem annyira darabhoz inkább a társulathoz tartozik. (Például, amikor az egyik zenekari szám közben a háttérben egy remekül összevágott videót látunk, ami tulajdonképpen az előadás alkotóit mutatja be, civil mivoltukban, a színpadon kívül.) Lehet hogy ez a sokféle vizuális és zenei hatás, amelyek néha egymás mellett kaotikus összvisszaságban egyszerre vannak jelen a színpadon, éppen egyfajta elidegenítő effektusként szolgálnak: amellett, hogy sokrétű élményt nyújtanak, kicsit játszanak is a nézővel, próbára teszik az érzékeit, hogy tudja-e követni, mi mivel függ össze ebben az előadásban. Éppen ezért nem is igen tudom eldönteni, hogy az ajánló mit értett saját(os) magyar nemzeti alternatív színházon: azt, hogy az előadás mai problémákra reflektál, vagy hogy ezt ilyen sok zenés betéten és egyéb „speciális effekten” keresztül teszi.
A darab, mint már mondtam a hivatal és az idealizmus küzdelméről szól. Nem állítanám, hogy egyetlen főszereplője van, ezért nem is tudom, mivel kezdjem a történet, és kivel kezdjem a szereplők bemutatását. Lényeg a lényeg: már az elején megismerjük a Hivatal főnökét, az öreg, cinikus és mindenből kiábrándult Visnyevszkijt (Hegedűs D. Géza), aki azért a külvilág felé a feddhetetlen, becsületes öregurat játssza, de ezáltal inkább a prűdség és a sznobság szobrává válik. Illetve, ha egy szóval kellene jellemezni őt, akkor ezt lehetne mondani: ő a hatalom.
Vele együtt ismerjük meg unokaöccsét, a lánglelkű Zsadovot is (Kovács Krisztián). Na ő az a bizonyos idealista, az önbecsülését még el nem vesztett ember, aki egyszerű hivatalszolga létére Petőfire akar hasonlítani, és a becsületességről szónokol, és egy politikai szervezkedésben vesz részt. Nagyon elüt az őt körülvevő világtól. Én nem tudtam eldönteni, hogy az-e a cél, hogy a néző szimpatizáljon ezzel a figurával. Más szóval nem tudtam eldönteni, hogy az-e cél, hogy a néző komolyan vegye ezt a figurát, és azt az egész patetikusságot, amiről szintén nem tudtam eldönteni, hogy bele van-e írva a szerepbe, vagy csak a színészi alakítás miatt alakult így a szereplő.
Szintén fontos szereplő még a darabban az öreg Kukuskina asszony (Lázár Kati) akinek egyetlen célja, hogy számára kedvezően adhassa férjhez két lányát, Julinkát (Gera Marina -b) és Polinát (Gergely Katalin -k).
Mindkettejüknek többször is nyomatékosan (néha szinte hisztérikusan) ismételgeti, hogy a nő feladata az, hogy minél több pénzt csikarjon ki a férjéből és minél előkelőbb társadalmi egzisztencia megteremtésére kényszerítse a lehető legaljasabb eszközökkel is. A két lány nem sokban különbözik egymástól: mindketten engedelmesek és butuskák, de útjaik hamarosan szétválnak: Polina a szegény forradalmár, Zsadov felesége lesz, Julinka viszont a főnökei iránt feltétlen odaadást mutató, alázatosan törtető csinovnyiké, Belogubové (Szabó Simon).
Az egész darab tehát két ellentétpárra épül fel, az egyik Zsadov és Visnyevszkij összecsapása, a másik Belogubov és Zsadov eltérő hozzáállása a munkához, és ebből következően Julinka és Polina eltérő sorsa. Ezeknek az ellentéteknek a felvázolásánál ugye nagyon sok múlik a színészeken, úgyhogy térjünk is rá a színészi alakításokra.
Hegedűs D. Gézának nagyon jól áll a szerepe, élvezi is, amit csinál, és ez látszik is rajta. Jól hozza a fáradt és cinikus, hierarchia csúcsán álló, ezért mindenkit magasról lekezelő főnök szerepét. Az viszont már a rendező és a dramaturg zseniális találmánya, hogy éppen a színész korábbi szerepein keresztül utalgatnak vissza ennek a figura lehetséges múltjára. Például az amúgy nehézkesen mozgó Visnyevszkij, miután kifejtette, hogy milyen hálátlan a mai „ingyenélő” és „ingyen tanuló”, felforgató és öncélúan forradalmárkodó egyetemi ifjúság, egyszercsak felugrik az emelvényre, a zenekar mellé, és énekelni kezdi Szörényi Levente és Bródy János optimizmusról és tettvágyról szóló dalát, az Alkotni születtünk-öt, a Kőműves Kelemen musicalből (illetve rockballadából),
(http://www.youtube.com/watch?v=1wMDNiBtIE0 -kb 6:40-nél kezdődik)
miközben a háttérben Kőműves Kelement, azaz magát az ifjú Hegedűs D. Gézát látjuk táncolni (a ’80-as években!). Ezzel a húzással Visnyevszkij félre nem érthetően a mai magyar elit szimbólumává válik.
Kovács Krisztián(b), mint már említettem érzésem szerint néha túl patetikusra vette a figurát, de lehet, hogy ez is a rendezői koncepció része volt, mindenesetre remekül fejezi ki az egész, hogy milyen nehéz dolga van a ma lehetséges Petőfijeinek (ha vannak). De lehet, hogy ez a patetikusság csak azért zavarbaejtő, mert eközben minden más igazán hangsúlyos alakja az előadásnak (Visnyevszkijt kivéve) olyan karikatúraszerű.
A két lány is az: butácskák és álmodozók, és ezt a két fiatal színésznő remekül hozza.
(Gera Marina és Gergely Katalin)
Igazán ütős azonban az a jelenet, amikor már valamivel férjhezmenésük után találkoznak, és Julinka magyarázni próbálja Polinának, hogy milyen boldog élete van gazdag férje mellett, és csak Polina nem veszi észre, hogy a nővére tulajdonképpen saját magát akarja minderről meggyőzni. Az elhangzó szavak és a szemmel látható viselkedés között feszülő ellentét egy nagy színészi lehetőség Gera Marinának, és ő ezt a nagy lehetőséget remekül ki is használja. Tetszett, amit csinált.
Lázár Kati… (b)
hát ő egy harsány, nagyhangú, kicsit szenilis öregasszonyt játszik. Ezt a figurát már annyiszor, de annyiszor láttuk tőle, hogy én már kicsit unom is. Hiába, be van skatulyázva szegény, pedig nagy dolgokra képes, amikor nem ilyen szerepeket kap. Emlékszem, milyen nagyot alakított Puckként az Alföldi Róbert által a Bárkában rendezett Szentivánéji álomban. (Mindenki meg volt hökkenve, hogy Puck szerepét nem egy fiatal izgő-mozgó fiú, hanem egy idősödő nő játssza, és milyen remek hatás volt már ez a meghökkenés is.)
Szabó Simon (aki egyébként független filmes rendező) is karikaturisztikusan ábrázolja Belogubovot, de ezt megintcsak a szerep kívánja meg. Néha túlzásokba esik, de legtöbbször tényleg viccesen csinálja, amit csinál.
Az előadás legerősebb alakítása azonban szerintem az egyik mellékszereplőhöz kapcsolódik, mégpedig Juszovhoz, Visnyevszkij öreg hivatalszolgájához.
Őt Thuróczy Szabolcs játssza, és milyen emlékezetesen! Nem tudom, az eredetiben ez mennyire van kihangsúlyozva, de Juszov is egy cinikus alak, viszont egészen másképp mint a főnöke. Visnyevszkij nehézkessége helyett, Juszov egy ravasz és élettel teli figura, aki a háttérben meghúzodva titokban mindenkin felülemelkedik, és a beképzelt Visnyevszkijt ugyanúgy megveti, mint a „forradalmár” Zsadovot. Amolyan gonosz, de okos figura. Na, ő nem karikaturaszerű. (Hogy van-e valami dramaturgiai szerepe annak, hogy az előadás közepén elénekli Šurda dalát, arra nem sikerült rájönnöm.)
Mint már említettem az előadás nem titkoltan a mának szól. Éppen ezért viszont nemcsak a hatalom kapja meg a magáét, hanem mi is. Az a munkás-kör, ahol Zsadov szervezkedik (és amely nagyon emlékeztet a Júdea Népe Frontra, a Brian életéből) nem burkoltan paródiája a mai ellenzéki diákmozgalmaknak, a bázisdemokrácián alapuló ügyvitelnek, amelynek nehézségeit magam is annyiszor megtapasztaltam.
Mindabban viszont amit erről mondanak, igazuk van, és ezt én sem tagadom, de szerintem a HaHá tagjai sem tagadnák. (Jólesik azért egy valós kritika a sok valótlan pocskondiázás, és fizetett lejáratási kísérlet után, azt hiszem.) Egyébként ezek között a szervezkedők, mármint a színészek között ott van maga a darab dramaturgja, Fekete Ádám és az Anarchista Színház vezetője, ifj. Sebő Ferenc is. Szóval ezek a jelenetek inkább öniróniának foghatók fel, részükről is.
Ami a darab befejezését illeti: nekünk, a mai magyar nézőnek már happy endnek tűnik az, hogy a végén Visnyevszkij mégis elbukik (mert lelepleződnek a korrupciós ügyei), és Zsadov (egy kiábrándulás után végül visszatérve korábbi forradalmár állásfoglalásához) valahogyan mégis felül marad. Úgy értem Visnyevszkij lelepleződése kicsit olyan erőltetett Deus ex machinának tűnhet, mint Jókai Mór Aranyemberének szerencsés végkifejlete, amikor az író már beletörődik, hogy a szituációnak, amelybe hősét vezette (a rossz házasságnak és a kettős életnek) tulajdonképpen nincs emberileg lehetséges megoldása, ezért kreálnia kell egy „csodát”, vagyis egy szerencsés véletlent, azaz Krisztyán Tódor hirtelen előkerülő holttestét, hogy szegény Tímár Mihály kiléphessen kellemetlen helyzetéből. Vagy mint mikor Molière-rel átíratták a Tartuffe-öt, hogy nehogy már a gonosz győzzön benne, inkább jelenjen meg a gondoskodó államhatalom, a király a végén, hogy igazságot tegyen. Hát ilyen Visnyevszkij bukása is. Feltételezhető belőle, hogy van valami Visnyevszkijnél és Hivatalánál is nagyobb hatalom, ami ellenőrzi, hogy ezek a főnökök mit csinálnak, és majd igazságosan megbünteti a korrumpálódott vezetőket. Miközben mi tudjuk, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a dolog.
Az előadás záróképe azzal próbálja ennek az ellentétnek a képét feloldani, hogy felvonultat minden effektet, ami eddig használva volt, ezáltal tökéletesen megkomponált káosz keletkezik. Zsadov nagyszabású szónoklatát elnyomja a Bécsi Munkásinduló, miközben a kivetítőn menetelő pálcikaemberkéket látunk, fények villóznak, és minden szereplő szanaszéjjel bámul, és végképp összemosódik, mi a fontos és mi a lényegtelen, ki mit akart a végén, és kivel mi lesz később, és egyáltalán, hogy kire kéne figyelni.
Összességében remek színházi élmény ez a darab, ajánlom mindenkinek, részben elgondolkoztatósága, részben pedig a benne rejlő remek musical és koncertélmény miatt is.
Én mondjuk nem olvastam Alekszandr Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabját.
(Nem is nagyon tudtam eddig, hogy ki az az Osztrovszkij, illetve sokáig azt hittem, hogy egy szocreál író.) De most hogy láttam színpadon elgondolkoztam rajta, hogy részeire tudom-e szedni. Arra jutottam, hogy a szöveg maga közel sem olyan sokatmondó önmagában, mint amennyi gondolatot és benyomást a színpadra vitt mű a TÁP Színház előadásában rámzúdított. Más szóval: nem is gondoltam, hogy egy relatíve kevéssé izgalmas szövegből ilyen remek előadást ki lehet hozni.
Magát a darabot Alekszandr Osztrovszkij a XIX. század közepén írta és állította színpadra. A maga korában merész és bátor darab lehetett, mert olyanokról szól, mint a bürokrácia és az idealizmus egyenlőtlen küzdelme, a hivatali dehumanizálódás (vagy mi), a korrupció, az érdekházasság és a szerelem (ez utóbbi azért inkább cinikus rezignáltsággal, mint szentimentális idealizmussal szemlélve), a hatalom és a behódolás, a csinovnyik-lét, stb.. A mi generációnk már a középiskolában megtanulja, hogy ezek a témák a XIX. század közepi orosz írók kedvenc témái, hát nem csodálkozunk, ha ilyenekkel találjuk szembe magunkat. „Megszoktuk” ezt az oroszoktól. Annál mellbevágóbb, ha ezeken a témákon keresztül a saját korunk visszásságaival szembesítenek minket.
Ez az előadás, amit most láthattunk a TÁP Színháztól, bevallottan egy átdolgozás. Az ajánlójukban egyenesen azt írták: „Hogy az eredeti műből mi marad, az maradjon titok, mert a TÁP Színház változata a jelenre reagál; és az előadás után büszkén mondhatja majd egy magyar ember, hogy van saját magyar, nemzeti alternatív színházunk.”
(http://trafo.hu/hu-HU/osztrovszkij)
A fordítás, és a darab „aktualizálása” azaz az „abszurd mai magyar valóságra” (vagy mire) alkalmazása nagyrészt a kiváló dramaturg, Fekete Ádám munkája.
És persze Vajdai Vilmosé, a rendezőé.
De az előadás specialitása szerintem nem is a nézőre kacsintgató kiszólásokban van, hanem abban, hogy mennyi mindenféle színpadi hatás van összegyűjtve itt erre a helyre. Van itt az előadás közben vetítés, karaoke-éneklés és nagyon sok zene. Méghozzá élőzene a Puszi Együttes jóvoltából. A zenekar ráadásul a színpadon van, vagyis nem a zenekari árokban, a nézők számára láthatatlanul, mint egy átlagos musicalben, hanem a játéktérben, egy emelvényen. Mintha kicsit a díszlet részei lennének, de méginkább olyan, mintha egy kicsit az ő koncertjük is lenne a z egész előadás. Főleg mert egy-két számot leszámítva a saját zenéjüket játszották. A végén megjelenik a Ferencvárosi Herz Férfikar is, a Bécsi munkásindulót énekelve. (Érdekes, hogy nem bejönnek és énekelni kezdenek, hanem eleve énekelve jönnek be, de nem az induló ritmusára egyszerre bevonulva, hanem szabálytalanul beoldalogva. Mintha ez is külön formabontás akarna lenni.)
Néha kicsit mintha már túlontúl sok lenne a hatás, és külön-külön is túl harsányak lennének, elég harsányak ahhoz, hogy a néző csak kapkodja a fejét, és összezavarodjon, hogy a zenék és vetített képek közül mi az, ami a történet szempontjából is fontos, mi az, ami nem közvetlenül fontos, de passzol a darab mondanivalójához (például egy interjú egy valós interjú egy korrupt hivatalnok lebuktatásáról, rögtön az elején), és mi az, ami csak úgy van, és bár a maga módján szép vagy frappáns, de nem annyira darabhoz inkább a társulathoz tartozik. (Például, amikor az egyik zenekari szám közben a háttérben egy remekül összevágott videót látunk, ami tulajdonképpen az előadás alkotóit mutatja be, civil mivoltukban, a színpadon kívül.) Lehet hogy ez a sokféle vizuális és zenei hatás, amelyek néha egymás mellett kaotikus összvisszaságban egyszerre vannak jelen a színpadon, éppen egyfajta elidegenítő effektusként szolgálnak: amellett, hogy sokrétű élményt nyújtanak, kicsit játszanak is a nézővel, próbára teszik az érzékeit, hogy tudja-e követni, mi mivel függ össze ebben az előadásban. Éppen ezért nem is igen tudom eldönteni, hogy az ajánló mit értett saját(os) magyar nemzeti alternatív színházon: azt, hogy az előadás mai problémákra reflektál, vagy hogy ezt ilyen sok zenés betéten és egyéb „speciális effekten” keresztül teszi.
A darab, mint már mondtam a hivatal és az idealizmus küzdelméről szól. Nem állítanám, hogy egyetlen főszereplője van, ezért nem is tudom, mivel kezdjem a történet, és kivel kezdjem a szereplők bemutatását. Lényeg a lényeg: már az elején megismerjük a Hivatal főnökét, az öreg, cinikus és mindenből kiábrándult Visnyevszkijt (Hegedűs D. Géza), aki azért a külvilág felé a feddhetetlen, becsületes öregurat játssza, de ezáltal inkább a prűdség és a sznobság szobrává válik. Illetve, ha egy szóval kellene jellemezni őt, akkor ezt lehetne mondani: ő a hatalom.
Vele együtt ismerjük meg unokaöccsét, a lánglelkű Zsadovot is (Kovács Krisztián). Na ő az a bizonyos idealista, az önbecsülését még el nem vesztett ember, aki egyszerű hivatalszolga létére Petőfire akar hasonlítani, és a becsületességről szónokol, és egy politikai szervezkedésben vesz részt. Nagyon elüt az őt körülvevő világtól. Én nem tudtam eldönteni, hogy az-e a cél, hogy a néző szimpatizáljon ezzel a figurával. Más szóval nem tudtam eldönteni, hogy az-e cél, hogy a néző komolyan vegye ezt a figurát, és azt az egész patetikusságot, amiről szintén nem tudtam eldönteni, hogy bele van-e írva a szerepbe, vagy csak a színészi alakítás miatt alakult így a szereplő.
Szintén fontos szereplő még a darabban az öreg Kukuskina asszony (Lázár Kati) akinek egyetlen célja, hogy számára kedvezően adhassa férjhez két lányát, Julinkát (Gera Marina -b) és Polinát (Gergely Katalin -k).
Mindkettejüknek többször is nyomatékosan (néha szinte hisztérikusan) ismételgeti, hogy a nő feladata az, hogy minél több pénzt csikarjon ki a férjéből és minél előkelőbb társadalmi egzisztencia megteremtésére kényszerítse a lehető legaljasabb eszközökkel is. A két lány nem sokban különbözik egymástól: mindketten engedelmesek és butuskák, de útjaik hamarosan szétválnak: Polina a szegény forradalmár, Zsadov felesége lesz, Julinka viszont a főnökei iránt feltétlen odaadást mutató, alázatosan törtető csinovnyiké, Belogubové (Szabó Simon).
Az egész darab tehát két ellentétpárra épül fel, az egyik Zsadov és Visnyevszkij összecsapása, a másik Belogubov és Zsadov eltérő hozzáállása a munkához, és ebből következően Julinka és Polina eltérő sorsa. Ezeknek az ellentéteknek a felvázolásánál ugye nagyon sok múlik a színészeken, úgyhogy térjünk is rá a színészi alakításokra.
Hegedűs D. Gézának nagyon jól áll a szerepe, élvezi is, amit csinál, és ez látszik is rajta. Jól hozza a fáradt és cinikus, hierarchia csúcsán álló, ezért mindenkit magasról lekezelő főnök szerepét. Az viszont már a rendező és a dramaturg zseniális találmánya, hogy éppen a színész korábbi szerepein keresztül utalgatnak vissza ennek a figura lehetséges múltjára. Például az amúgy nehézkesen mozgó Visnyevszkij, miután kifejtette, hogy milyen hálátlan a mai „ingyenélő” és „ingyen tanuló”, felforgató és öncélúan forradalmárkodó egyetemi ifjúság, egyszercsak felugrik az emelvényre, a zenekar mellé, és énekelni kezdi Szörényi Levente és Bródy János optimizmusról és tettvágyról szóló dalát, az Alkotni születtünk-öt, a Kőműves Kelemen musicalből (illetve rockballadából),
(http://www.youtube.com/watch?v=1wMDNiBtIE0 -kb 6:40-nél kezdődik)
miközben a háttérben Kőműves Kelement, azaz magát az ifjú Hegedűs D. Gézát látjuk táncolni (a ’80-as években!). Ezzel a húzással Visnyevszkij félre nem érthetően a mai magyar elit szimbólumává válik.
Kovács Krisztián(b), mint már említettem érzésem szerint néha túl patetikusra vette a figurát, de lehet, hogy ez is a rendezői koncepció része volt, mindenesetre remekül fejezi ki az egész, hogy milyen nehéz dolga van a ma lehetséges Petőfijeinek (ha vannak). De lehet, hogy ez a patetikusság csak azért zavarbaejtő, mert eközben minden más igazán hangsúlyos alakja az előadásnak (Visnyevszkijt kivéve) olyan karikatúraszerű.
A két lány is az: butácskák és álmodozók, és ezt a két fiatal színésznő remekül hozza.
(Gera Marina és Gergely Katalin)
Igazán ütős azonban az a jelenet, amikor már valamivel férjhezmenésük után találkoznak, és Julinka magyarázni próbálja Polinának, hogy milyen boldog élete van gazdag férje mellett, és csak Polina nem veszi észre, hogy a nővére tulajdonképpen saját magát akarja minderről meggyőzni. Az elhangzó szavak és a szemmel látható viselkedés között feszülő ellentét egy nagy színészi lehetőség Gera Marinának, és ő ezt a nagy lehetőséget remekül ki is használja. Tetszett, amit csinált.
Lázár Kati… (b)
hát ő egy harsány, nagyhangú, kicsit szenilis öregasszonyt játszik. Ezt a figurát már annyiszor, de annyiszor láttuk tőle, hogy én már kicsit unom is. Hiába, be van skatulyázva szegény, pedig nagy dolgokra képes, amikor nem ilyen szerepeket kap. Emlékszem, milyen nagyot alakított Puckként az Alföldi Róbert által a Bárkában rendezett Szentivánéji álomban. (Mindenki meg volt hökkenve, hogy Puck szerepét nem egy fiatal izgő-mozgó fiú, hanem egy idősödő nő játssza, és milyen remek hatás volt már ez a meghökkenés is.)
Szabó Simon (aki egyébként független filmes rendező) is karikaturisztikusan ábrázolja Belogubovot, de ezt megintcsak a szerep kívánja meg. Néha túlzásokba esik, de legtöbbször tényleg viccesen csinálja, amit csinál.
Az előadás legerősebb alakítása azonban szerintem az egyik mellékszereplőhöz kapcsolódik, mégpedig Juszovhoz, Visnyevszkij öreg hivatalszolgájához.
Őt Thuróczy Szabolcs játssza, és milyen emlékezetesen! Nem tudom, az eredetiben ez mennyire van kihangsúlyozva, de Juszov is egy cinikus alak, viszont egészen másképp mint a főnöke. Visnyevszkij nehézkessége helyett, Juszov egy ravasz és élettel teli figura, aki a háttérben meghúzodva titokban mindenkin felülemelkedik, és a beképzelt Visnyevszkijt ugyanúgy megveti, mint a „forradalmár” Zsadovot. Amolyan gonosz, de okos figura. Na, ő nem karikaturaszerű. (Hogy van-e valami dramaturgiai szerepe annak, hogy az előadás közepén elénekli Šurda dalát, arra nem sikerült rájönnöm.)
Mint már említettem az előadás nem titkoltan a mának szól. Éppen ezért viszont nemcsak a hatalom kapja meg a magáét, hanem mi is. Az a munkás-kör, ahol Zsadov szervezkedik (és amely nagyon emlékeztet a Júdea Népe Frontra, a Brian életéből) nem burkoltan paródiája a mai ellenzéki diákmozgalmaknak, a bázisdemokrácián alapuló ügyvitelnek, amelynek nehézségeit magam is annyiszor megtapasztaltam.
Mindabban viszont amit erről mondanak, igazuk van, és ezt én sem tagadom, de szerintem a HaHá tagjai sem tagadnák. (Jólesik azért egy valós kritika a sok valótlan pocskondiázás, és fizetett lejáratási kísérlet után, azt hiszem.) Egyébként ezek között a szervezkedők, mármint a színészek között ott van maga a darab dramaturgja, Fekete Ádám és az Anarchista Színház vezetője, ifj. Sebő Ferenc is. Szóval ezek a jelenetek inkább öniróniának foghatók fel, részükről is.
Ami a darab befejezését illeti: nekünk, a mai magyar nézőnek már happy endnek tűnik az, hogy a végén Visnyevszkij mégis elbukik (mert lelepleződnek a korrupciós ügyei), és Zsadov (egy kiábrándulás után végül visszatérve korábbi forradalmár állásfoglalásához) valahogyan mégis felül marad. Úgy értem Visnyevszkij lelepleződése kicsit olyan erőltetett Deus ex machinának tűnhet, mint Jókai Mór Aranyemberének szerencsés végkifejlete, amikor az író már beletörődik, hogy a szituációnak, amelybe hősét vezette (a rossz házasságnak és a kettős életnek) tulajdonképpen nincs emberileg lehetséges megoldása, ezért kreálnia kell egy „csodát”, vagyis egy szerencsés véletlent, azaz Krisztyán Tódor hirtelen előkerülő holttestét, hogy szegény Tímár Mihály kiléphessen kellemetlen helyzetéből. Vagy mint mikor Molière-rel átíratták a Tartuffe-öt, hogy nehogy már a gonosz győzzön benne, inkább jelenjen meg a gondoskodó államhatalom, a király a végén, hogy igazságot tegyen. Hát ilyen Visnyevszkij bukása is. Feltételezhető belőle, hogy van valami Visnyevszkijnél és Hivatalánál is nagyobb hatalom, ami ellenőrzi, hogy ezek a főnökök mit csinálnak, és majd igazságosan megbünteti a korrumpálódott vezetőket. Miközben mi tudjuk, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a dolog.
Az előadás záróképe azzal próbálja ennek az ellentétnek a képét feloldani, hogy felvonultat minden effektet, ami eddig használva volt, ezáltal tökéletesen megkomponált káosz keletkezik. Zsadov nagyszabású szónoklatát elnyomja a Bécsi Munkásinduló, miközben a kivetítőn menetelő pálcikaemberkéket látunk, fények villóznak, és minden szereplő szanaszéjjel bámul, és végképp összemosódik, mi a fontos és mi a lényegtelen, ki mit akart a végén, és kivel mi lesz később, és egyáltalán, hogy kire kéne figyelni.
Összességében remek színházi élmény ez a darab, ajánlom mindenkinek, részben elgondolkoztatósága, részben pedig a benne rejlő remek musical és koncertélmény miatt is.
2013. április 11., csütörtök
Befejezetlen
„Lehet, hogy nem voltak csiszoltak a mozdulataink, de mi csináltuk a néptánc forradalmát, mi >>forradalmi tűzzel<< táncoltunk… Bennünket (…) nem is ismertek, mi mégis táncoltunk, igaz szívvel, őszintén… És most mindaz, amit akkor így indítottunk útra, megtorpant. Kiégtünk volna? (…) Vagy rossz volt mindaz, amit csináltunk, és csak most ütköznek ki a hibák? Mondjátok, hát tiszavirág volt ez a mi népitánc mozgalmunk? Elindult szép hajnalban, ragyogott, tündökölt egy ideig, rövid ideig – és vége?”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)
Az együttes azonban nem szűnt meg. Fennmaradt. Igaz, már nem lesz belőle „a Mozgalom alternatív fellegvára” (aminek Vukinyirettyű hívta), sem „a holnap Pilvaxa” (aminek egyszer Ajdár nevezte). Már nem egy dinamikus, izgalmas kísérlet akar lenni, hanem egy stabil biztos pont. Már nem a keresgélést szolgálja, hanem a tájékozódást.
Kérdés, akarunk-e alkotni valamit. Kérdés, kell-e alkotni valamit, valami eredetit, újat, nyugtalant, megmozgatót. Vagy elég hogy együtt vagyunk? Én szerettem azt hinni, hogy éppen az együttlét öröme okozza a dinamizmust, az ötleteket, a felpörgött kreativitást. Vagy tévedtem? Vagy egyszerűen csak megöregedtünk? És a legtöbb embernek ezek szerint ilyen korban már nem az alkotásra van igénye, hanem egyszerűen csak a biztonságra? Vagy mi az alkotás tulajdonképpen? Az alkotásnak szükséges egyáltalán mindenképpen lázadónak, kísérletinek lennie, átlépnie valamilyen konvenciót, ahhoz, hogy eredeti legyen?
Mikkamakkával és Szelidecskével ballagtunk hazafelé az együttesi megbeszélés után. Szelidecske azt mondta:
-Jó, hogy nem volt nagy vita, hogy nem estünk teljesen egymásnak…
-Végül is tényleg nem baj, hogy nem szedtük szét egymást. – bólogattam – Én is azt hittem, hogy meg fog ismétlődni az a heves beszélgetés, ami a húsvéthétfői bálon lezajlott.
(A húsvéthétfői bálon ugyanis hevesen megtárgyaltuk ezeket az ügyeket Fülig Jimmyvel is. Végül is nem vitáztunk, mert majdnem mindenben egyetértettünk, de Jimmy is, én is elég hevesen, és hangosan mondtuk el, hogy mi van bennünk, miért nem érezzük jónak, amit csinálunk, és van-e így értelme az egésznek. Én ezt egy felszabadító élménynek éltem meg akkor, de lehet, hogy Jimmy ezt másképpen látta.)
-Mert most senki nem volt részeg. –mondta Szelidecske.
-Miért,hát be kell rúgni ahhoz, hogy őszintén beszélgethessünk? –kérdeztem megütközve.
-Igen Meder, látod, hogy így van. Az emberek nem viselik el a kritikát, és egy csomó mindent nem bocsátanak meg egymásnak józanon.
Persze én is tudom, hogy így van. Túl sok keserű tapasztalatom volt már erről.
Most valahogy mégsem tudtam beletörődni.
-Lehet, hogy ez általában így van, de nem pont arról szólt kezdetben ez az egész együttes, hogy jó barátok vagyunk és nem csak szakmai partnerek, hogy mindent megbeszélhetünk egymással (hiszen emlékeztek, mennyi mindent megbeszéltünk és tudtunk egymásról régen), hogy ez olyan hely, ahol lehet őszintének lenni, nem kell jópofizni, alakoskodni és talpat nyalni? –ezt akartam mondani. De Szelidecske megelőzött.
-Nézd! –mondta.
Az út tulsó oldalán három lányismerősünket láttuk meg, akik nekünk integettek. Átmentünk hozzájuk, és onnantól együtt sétáltunk hazafelé, hatan. Azok hárman élénk beszélgetésbe bonyolódtak Szelidecskével és Mikkamakkával, én meg csak emésztgettem magamban a mondandómat.
Végül szétváltunk. Mikkamakka és Szelidecske buszra siettek, így el kellett köszönnöm tőlük. Pár másodpercig gondolkodtam, hogy mondjam-e nekik: „Várjatok!”, de végül hagytam őket menni, hadd beszélgessenek.
Miért van az, hogy bizonyos beszélgetések éppen akkor szakadnak félbe, amikor kezdenének érdekessé válni? Fogalmam sincs, Szelidecske mit mondana arra, amit válaszolni akartam, de nagyon érdekelt volna. Ahogyan Mikkamakka véleménye is, hiszen, mint tudjátok Mikkamakkát többek között éppen a remek emberismeretéért tiszteljük mindnyájan.
Miért van, hogy Szelidecskével bizonyos fontos(nak ígérkező) beszélgetéseink olyannyiszor félbemaradnak? Miért kell annyi fontos mondatomnak erre a blogra menekülnie, ahelyett, hogy helyben terepen elhangozhatna, és megtenné a maga hatását?
Van amit persze nem lehet befejezni mert a végtelenbe tart, de ami előrevinne
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)
Az együttes azonban nem szűnt meg. Fennmaradt. Igaz, már nem lesz belőle „a Mozgalom alternatív fellegvára” (aminek Vukinyirettyű hívta), sem „a holnap Pilvaxa” (aminek egyszer Ajdár nevezte). Már nem egy dinamikus, izgalmas kísérlet akar lenni, hanem egy stabil biztos pont. Már nem a keresgélést szolgálja, hanem a tájékozódást.
Kérdés, akarunk-e alkotni valamit. Kérdés, kell-e alkotni valamit, valami eredetit, újat, nyugtalant, megmozgatót. Vagy elég hogy együtt vagyunk? Én szerettem azt hinni, hogy éppen az együttlét öröme okozza a dinamizmust, az ötleteket, a felpörgött kreativitást. Vagy tévedtem? Vagy egyszerűen csak megöregedtünk? És a legtöbb embernek ezek szerint ilyen korban már nem az alkotásra van igénye, hanem egyszerűen csak a biztonságra? Vagy mi az alkotás tulajdonképpen? Az alkotásnak szükséges egyáltalán mindenképpen lázadónak, kísérletinek lennie, átlépnie valamilyen konvenciót, ahhoz, hogy eredeti legyen?
Mikkamakkával és Szelidecskével ballagtunk hazafelé az együttesi megbeszélés után. Szelidecske azt mondta:
-Jó, hogy nem volt nagy vita, hogy nem estünk teljesen egymásnak…
-Végül is tényleg nem baj, hogy nem szedtük szét egymást. – bólogattam – Én is azt hittem, hogy meg fog ismétlődni az a heves beszélgetés, ami a húsvéthétfői bálon lezajlott.
(A húsvéthétfői bálon ugyanis hevesen megtárgyaltuk ezeket az ügyeket Fülig Jimmyvel is. Végül is nem vitáztunk, mert majdnem mindenben egyetértettünk, de Jimmy is, én is elég hevesen, és hangosan mondtuk el, hogy mi van bennünk, miért nem érezzük jónak, amit csinálunk, és van-e így értelme az egésznek. Én ezt egy felszabadító élménynek éltem meg akkor, de lehet, hogy Jimmy ezt másképpen látta.)
-Mert most senki nem volt részeg. –mondta Szelidecske.
-Miért,hát be kell rúgni ahhoz, hogy őszintén beszélgethessünk? –kérdeztem megütközve.
-Igen Meder, látod, hogy így van. Az emberek nem viselik el a kritikát, és egy csomó mindent nem bocsátanak meg egymásnak józanon.
Persze én is tudom, hogy így van. Túl sok keserű tapasztalatom volt már erről.
Most valahogy mégsem tudtam beletörődni.
-Lehet, hogy ez általában így van, de nem pont arról szólt kezdetben ez az egész együttes, hogy jó barátok vagyunk és nem csak szakmai partnerek, hogy mindent megbeszélhetünk egymással (hiszen emlékeztek, mennyi mindent megbeszéltünk és tudtunk egymásról régen), hogy ez olyan hely, ahol lehet őszintének lenni, nem kell jópofizni, alakoskodni és talpat nyalni? –ezt akartam mondani. De Szelidecske megelőzött.
-Nézd! –mondta.
Az út tulsó oldalán három lányismerősünket láttuk meg, akik nekünk integettek. Átmentünk hozzájuk, és onnantól együtt sétáltunk hazafelé, hatan. Azok hárman élénk beszélgetésbe bonyolódtak Szelidecskével és Mikkamakkával, én meg csak emésztgettem magamban a mondandómat.
Végül szétváltunk. Mikkamakka és Szelidecske buszra siettek, így el kellett köszönnöm tőlük. Pár másodpercig gondolkodtam, hogy mondjam-e nekik: „Várjatok!”, de végül hagytam őket menni, hadd beszélgessenek.
Miért van az, hogy bizonyos beszélgetések éppen akkor szakadnak félbe, amikor kezdenének érdekessé válni? Fogalmam sincs, Szelidecske mit mondana arra, amit válaszolni akartam, de nagyon érdekelt volna. Ahogyan Mikkamakka véleménye is, hiszen, mint tudjátok Mikkamakkát többek között éppen a remek emberismeretéért tiszteljük mindnyájan.
Miért van, hogy Szelidecskével bizonyos fontos(nak ígérkező) beszélgetéseink olyannyiszor félbemaradnak? Miért kell annyi fontos mondatomnak erre a blogra menekülnie, ahelyett, hogy helyben terepen elhangozhatna, és megtenné a maga hatását?
Van amit persze nem lehet befejezni mert a végtelenbe tart, de ami előrevinne
2013. április 4., csütörtök
Táncháztalálkozó 2013
Hát, nem tudom, mit mondhatnék róla. Valójában csak a vasárnapi napon voltam ott, és akkor inkább a pangás volt a jellemző. Sokan szidták a szervezőket és/vagy mindazokat, akiken múlt vagy múlhatott, hogy ezt a jeles eseményt pont Húsvétra kellett időzíteni, amikor általában mindenki otthon ünnepel a családdal, vagy családot látogat távoli helyeken, még akkor is, ha az ünnep vallásos tartalma neki nem sok mindent mond.
Szóval sajnos azt kell mondanom, hogy nem sokan voltak az egész eseményen, legalábbis Húsvét vasárnapján nem. Pangás volt –mondták sokan. Nem tudom, ez-e a jó szó erre. Mindenesetre kevés ember, kevés árus, legalábbis a küzdőtéri kirakodóvásáron én úgy éreztem kevesen vannak. Viszont mintha egyáltalán nem lettek volna kevesebben az élelmes erdélyi árusok az előtérben. Pedig sokan arra, számítottunk hogy ők lesznek azok, akik tényleg nagyon elfognak tűnni, mert hagyománytisztelő emberekként inkább hazamennek ünnepelni. De hagyomány ide vagy oda, ez a Táncháztalálkozó azért jó üzlet nekik is, amit nem fognak kihagyni csak úgy. Voltaképpen nincs is ezzel semmi baj.
Amúgy sok ismerősömtől hallottam idén is azt, hogy „idén nem megyek, mert annyira már nem érdekel, mint régen”. Kicsit csodálkoztam, hogy ezt hallom. Mármint nem azon, hogy külön-külön ezt mondják, hanem hogy ilyen sok ember mondja ezt egymástól teljesen függetlenül.
Meglepő volt, hogy idén nemcsak árusból és vendégből volt jóval kevesebb, hanem programból is. Eddig nem nagyon fordult elő, hogy lett volna a Sportcsarnoknak olyan terme, ahol nem is volt semmi program egyáltalán Idén ez is megtörtént.
És a Folkkocsma. Ott tényleg pangás volt. Máskor száma nincs azoknak a zenekaroknak, akik ott akarnak játszani, sem azoknak az embereknek, akik csak ott akarnak ülni, és beszélgetni, zenét hallgatni. Most egyszerre csak egy zenekar játszott ott is, és kevesen ültek le hallgatni is. Úgy értem, az tényleg nem jó, mikor a sok banda „egymás szavába vágva” játssza a magét, hogy hangzavar lesz az egészből, de mikor csak egyetlen árva zenekart látni az egész parkolóban… az olyan… nem is tudom… (azt hiszem a „kiábrándító” a szó, amit keresek).
Amúgy lehet, hogy ennek nem is csak az általánosan kis létszám volt az oka, hanem az is, hogy a kinti térben, ahol a Folkkocsma hagyományosan lenni szokott nagyon hhhideg volt. Ha nem ettem volna egy jó tányér meleg gulyást én is fáztam volna, azt hiszem.
Néhányan azt is mondták, hogy régen ez a hely egy találkozóhely is volt sokaknak. Mármint mindenkinek volt olyan ismerőse, akikkel leginkább itt, pont ezen a helyen tudott összefutni. Bezzeg ma már van Facebook, meg chat, meg minden ilyesmi…
Na és? –kérdem erre én.
Attól, hogy mindenféle modern technika is létezik ma, miért lenne attól másképp az, hogy a Táncháztalálkozó ma is egy találkozóhely (is). Tudjátok a személyes találkozás élményét azért nem pótolja semmi. Nekem is van csomó ismerősöm, akikkel Facebookon tudom tartani a kapcsolatot (és ez tök jó is), de azért a ritka személyes találkozóinknak egy nagyon jeles alkalma a Táncháztalálkozó. Így aztán, ha az ilyen ismerőseimmel itt sem tudok találkozni, szomorú vagyok.
Idén csak egyvalakivel futottam össze ilyen módon. Teramenával, akivel valamikor egy együttesben táncoltam, de most már viszonylag ritkán futunk össze. De ha összefutunk, az mindig emlékezetes és fontos alkalom. Örülünk, ha látjuk egymást és beszélgetni is tudunk egymással. És ez most ilyen alkalom volt. Bizony, rá kellett jönnöm, hogy nem is baj, hogy nem tíz rég nem látott ismerőssel futottam össze, csak eggyel. Így legalább azzal az eggyel alkalmam volt egy hosszú, fontos és mély beszélgetést folytatni, amire már mindkettőnknek nagy szüksége volt.
Ez is eszembe jutott, hogy általában egyedül szeretek járni-kelni a Táncháztalálkozón, mert nem kell senkihez alkalmazkodni, és ha ismerőst látok nem az van, hogy csak futólag tudunk egy-két szót váltani, mert a másik, akivel éppen megyek valahová menni akar tovább. De rájöttem, hogy néha nem is olyan rossz dolog, ha a valakivel együtt járhatod be ezt a nevezetes helyet ezen a neves alkalmon. Igazából jó dolog valakivel együtt sétálgatni. (Hm, azt hiszem kellene is keresnem valakit, akivel a következő Táncháztalálkozón már együtt sétálgathatok egész nap.)
Hogy „pangás” volt, azon nem akarok keseregni. Tudom, hogy sok oka van. Semmi értelme sóhajtozni azon, hogy már „nem érdekel annyi embert a Mozgalom” vagy „válságban vagyunk”, mert „ma már csak a gagyi kell mindenkinek”, mert higgyétek el, ez nem így van. Tudom csábító dolog megragadni a lehetőséget, hogy magunkat sajnáltassuk, de azért nem muszáj ezt csinálni. Nekem is volt amúgy egy olyan korszakom (gimis koromban), amikor szerettem ezt a Mozgalmat úgy felfogni, mint valami nagyon underground és nonkomformista és akár „üldözött” dolgot, mert romantikus elképzelés, hogy mi a sok meg nem értés és tiltás és ellenséges hangulat ellenére csináljuk szilárdan kitartva, amit csinálunk, de ma már nincs igényem arra, hogy ezt az egészet így fogjam fel. Főleg nevetséges lenne valami „üldözött”, underground dolognak beállítani a Mozgalmat, amióta van Népzene Tanszék a Zeneakadémián, és amióta UNESCO-örökség lett a Táncházmozgalom, meg most, hogy „Felszállott a Páva”-verseny is van. Én már inkább azon aggódok, nehogy kötelezővé akarja tenni valaki ezt a számomra olyannyira fontos dolgot, elvéve ezzel a varázsát.
Kérdeztem tőlük, van-e valami új kiadvány, amit ajánlani tudnak. Kiderült, hogy van.
Az idei Táncháztalálkozó sláger-meglepetése Jávorszky Béla Szilárd könyve volt, A magyar folk története (népzene, táncház, világzene) címmel.
Jávorszky Béla Szilárd egyébként ismert újságíró, elsősorban zenei témákban mozog otthonosan. Több könyvet írt a magyar rock történetéről, de ő írta meg a Sziget Fesztivál eddigi történetét is. Nyilván népzenerajongóként eddig kevesebben ismerték. De amit mond, nagyon szimpatikus:
„sok biztatás és segítség adott erőt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a felelősségteljes kalandba. Hogy végre megszülessen az, amit már akkor módfelett hiányoltam, amikor harminc éve először szédültem bele. Az a magyar népzene és világzene történetét feldolgozó, átfogó könyv, amely nem feltétlen a szűk szakmának szól, sokkalta inkább a szélesebb nagyközönségnek. Szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Amely arra vállalkozik, hogy a társadalmi-kulturális-zenei gyökerek bemutatásával, a különböző jelenségek elemzésével, a kialakult irányzatok ismertetésével, a műfaj története szempontjából kiemelkedő jelentőségű előadók pályafutásának és műveinek értékelésével elősegítse a Táncházmozgalom, illetve a magyar nép- és világzene szerepének, helyének, értékeinek megismerését. (…)
Merthogy minden filozófia vagy hitrendszer annyit ér, amennyire gyakorolják azt –szokás mondani. Amit témánk szempontjából úgy is fordíthatnánk: minden hagyomány annyit ér, amennyire használják. Hogy ne csak kellő tisztelettel, illedelmesen igyekezzenek másolni azt, ami régvolt, és kétségkívül elmúlt, hanem az aktuális kor igénye, tempója, vérmérséklete, esztétikája szerint újra kell értelmezni azt.”
(Jávorszky Béla Szilárd: Felütés (a mű előszava))
A gálaműsor? Szerintem az is jó volt. Persze, nem volt olyan nagyszabású, mint szokott lenni, de ami benne volt, az nem volt rossz. Jó volt, hogy megint voltak békési román táncok (mert békési román táncoknak minden Táncháztalálkozó-gálán lenni kell). Nagyon tetszett a Homokbödöge Táncegyüttes mátyusföldi koreográfiája, amit egyszer már láttam. Mindig öröm látni, ha egy olyan együttest hívnak meg a gálára, amely nagy általánosságban nem tartozik azon együttesek szűk köréhez, amelyek a Néptáncantológián meg a Táncháztalálkozó gálaműsorán fel szoktak lépni. És még izgalmasabb, ha olyan táncokat hoznak, amikkel kevesen szoktak általában foglalkozni. És az is izgalmas, hogy Mátyusföldről csak férfitáncokat hoznak, ami azért szokatlan egy koreográfiában. De nagyon szépen, elegánsan, stílusosan volt előadva. A Gödöllő Táncegyüttes koreográfiájával nem nagyon tudtam mit kezdeni. Úgy értem, az lenne, annyi lenne a legényavatás Kalocsán, hogy a legénycimborák egy párszor ide-oda lökdösik a felavatandó legényt, és ezzel már kész is?
De a két legütősebb és legpörgősebb és legsodróbb koreográfia a Balassi Táncegyüttes mezőméhesi román koreográfiája és a debreceni Hajdú Táncegyüttes hortobágyi pásztortánca volt. Ezek közül is különösen az utóbbi. Kiváló választás volt ezt a végére tenni. A Hajdú egyébként gyakran csinál hortobágyi pásztorok táncából koreográfiákat, de ezeket mindig jó nézni.
Egyrészt, mert érezni lehet rajta, hogy tulajdonképpen valamennyire a sajátjukat (mármint a saját vidékük táncait) táncolják. Másrészt érezni lehetett azt a szilajságot, vadságot, ami olyannyira sajátja a pásztortáncoknak.
Ilyesmi volt idén a Táncháztalálkozó. Igaz, hogy idén a Március 15-ét is kicsit bódult félálomban ünnepelte az ország, és kicsit a Táncháztalálkozó is így sikerült, de egyáltalán nincs baj. A Táncházmozgalomnak semmi baja, él megvan, mi műveljük és csináljuk.
És azért amikor a gálaműsor után fellépett a színpadra a Palatkai Banda, és nekinkezdtek a saját falujuk zenéjét játszani, és a küzdőtérre betódult a sok ember, és mi is táncolni kezdtünk Téramenával, az a hangulat még mindig nem helyettesíthető mással. És amíg ez megvan, addig nincs gond.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)