Küldöm egy csapatnak, amelynek tagja voltam. (És talán majd még leszek is.)
„Különös érzés fogott el, mint valami jótékony döbbenet: ugyanazokat a népdalokat énekeltük, mint az előbb a színpadon, de ott mintha kívülről hallottuk volna magunkat, mintha valahol messze énekelt volna valaki más – most meg egyszerre magunkat találtuk ott egy zengő univerzum közepében. Mint aki jó meleg vízbe bocsátkozik, úgy adtuk át magunkat a gyönyörűségnek: az ember nemcsak hallja saját hangját, hanem belül szól az; nemcsak hangszálai rezegnek, hanem a koponyája, és szinte már egész valója átveszi a rezgéseket; de közben kívülről is ugyanazt hallja ugyanazzal a rezgésszámmal. A kint és a bent így azonossá válik, belesimul a közösség óceánjába, nem a kádvízbe ül bele, hanem az emberi társiasság által kiszélesedett tengerbe.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története)
„El kellene döntenünk, (…) hogy akarunk-e még az együttestől valamit vagy sem. (…) Messze voltunk attól a hatástól, amit a régi együttes nyújtani tudott, pedig azt mi nagyon is túl akartuk haladni. Mi történt? (…) Valljuk be, valamennyien sündörgők lettünk. Bejárunk kicsit népdalozni és kész. De ez nem megy. Vagy világraszólót csinálunk, vagy abba kell hagynunk.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése