Beszámoló a XXXI. Magyarországi Táncháztalálkozóról

A Táncháztalálkozó minden évben egy különleges alkalom. Egy ünnep, a szó legnemesebb értelmében. Tudniillik megvan a maga különleges hangulata, szertartása. Az ember boldog izgalommal készül rá, és hogy minden évben van, az valamiféle biztonságot is ad.
Hihetetlen érzés, amikor az ember belép a Sportaréna bejáratán, és mintha egy külön kis világba csöppenne. Egy olyan világba persze, amiben otthon van, sokakkal együtt, szeretetben, jó barátságban.
Nem is részletezem tovább, mert egyrészt nehezen leírható, másrészt felesleges is. Ezek általános dolgok, és nem nagyon tudnék mást írni, mint azt, amit még egyszer a gimis diákújságba írtam cikk-ként a Táncháztalálkozó kapcsán.
(Itt lesz majd az idézet belőle, ha megtalálom.)
Szóval, hogy milyen volt az idei Táncháztalálkozó, azaz sorrendben a XXXI.? Csak azt tudom mondani, hogy megint jó hangulatú, mert megint jó volt látni, hogy ilyen sokan vagyunk, mi „táncházasok”. Ha tavaly jubileum volt, mert ünnepeltük, hogy ez már a harmincadik ilyen alkalom, hát idén meg azt ünnepeltük, hogy negyven éves a Táncházmozgalom. (1972. május 6-án tartottak először széki mintájú táncházat Budapesten, ezt szokás a Táncházmozgalom születésnapjának tartani. Bár azóta rájöttem, főleg Vitányi Iván és Muharay Elemér írásait olvasva, hogy magyar néptáncmozgalom már volt előtte is, főleg a két világháború között.) A másik, amit ünnepeltünk, az az, hogy a „Táncház-módszert”, vagyis a folklórmentésnek ezt a módját az UNESCO felvette a kulturális Világörökség listájára. Ez azért tényleg nagy és szép dolog.
Szóval ünnepelni mindig van mit, jubileumot is mindig találunk, ha akarunk. Tavaly magának a Táncháztalálkozónak énekeltük el az esti gálaműsor előtt a jól ismert széki köszöntőt, hogy „Sok születésnapokat vígan megérhess…!” (pedig hát ennek az ünnepnek nincsen konkrét napja az évben, így aztán születési idejét is nehéz lenne meghatározni), idén meg már az egész Mozgalomnak. (Én még ezt is kicsit furának éreztem, végül is a Mozgalom nem egy személy, hanem emberek sokszínű sokasága, de mindegy.) Az ilyen ünneplés gesztusa volt az is, hogy a gálaműsor előtt Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter (hagyjuk, hogy milyen gyenge beszéd után) átadott egy szép oklevelet… Öööö… Tényleg kinek adjon oklevelet ilyenkor az ember, aki kifejezi egy személyben a Mozgalmat? Hát végül is Sebestyén Márta lett az. Többen levonták ebből a következtetést: Sebestyén Márta a Világörökség része lett! 
Egyebekben az Aréna különböző helyiségeiben most is a szokásos programok zajlottak egymással párhozamosan: tánctanítás több helyszínen, művészeti iskolák és zeneiskolák zenész növendékeinek bemutatkozása és koncertje, népzenei kamarakoncertek, filmvetítések (Etno-mozi) no és persze a kirakodóvásár meg a folk-kocsma.
Sajnos a tánctanításokról csak keveset tudok mesélni. Volt idő, amikor hajlamos voltam ezeken tölteni a legtöbb időt, az volt az „ide-nekem-az-oroszlánt-is”–korszakom. De már akkor sem csak ezért jöttem ide. Mindenesetre most szinte folyamatosan járkáltam a helyszínek és ismerősök között. De azért megálltam néha táncolni, a dél-alföldi (apátfalvi) tanítás Ónodi Bélával és Farkas Sárával például határozottan tetszett. Az etnomozit sajnálom még kicsit, hogy nem volt türelmem beülni. Inkább az árusoknál szemezgettem a filmekből.
A Folkkocsmában szokás szerint eszementül drága árakon lehetett kajához és italhoz jutni (ez utóbbit pedig inkább lehetett sörös víznek, mint vizes sörnek nevezni), de ezeket talán mindenkivel feledtette a remek hangulat. Több zenekar húzta, az emberek csoportok ban énekeltek, aztán néha táncoltak is, ahogy az lenni szokott. De igazából most itt sem sok időt töltöttem relatíve. Egyébként jó ott lenni, de inkább a végén, mikor az ember már kellemesen elfáradt és megéhezett. Sosem értettem azokat (a zenészeket), akik dél körül megérkezvén a főbejárattól egyből a Folkkocsma felé vették az irányt, és csak este, záráskor támolyogtak elő tajtrészegen.
A kirakodóvásár viszont határozottan tetszett, és ott el is töltöttem sok időt, nézelődve, néha meg csak ismerősökhöz, rég látott jó barátokhoz csapódva. Ha kérdezitek, nekem legjobban a Hagyományok Háza standja jött be. Először is ott dolgozott a legtöbb ismerős. Másodszor, akik nem voltak ismerősök az eladók közül, azok is jó fejek voltak. Vagy jó csajok. De leginkább a kettő egyszerre. Harmadszor hatalmas kedvezménnyel kínálták a könyveiket. Több is volt, ami figyelemre volt érdemes. Például érdekes dokumentum- és tanulmánykötetek a Mozgalom történetéről (A táncházak sajtója; Betonon is kinő a fű, stb.). Mégsem ezek számítottak nagy slágernek, hanem azoknak a képeknek az albuma, amiket Dennis Galloway walesi fotó- és festőművész készített Erdélyben a ’20-as, ’30-as években.

Gyönyörű, lélekzetelállító képek a mindennapi életről és az ünnepekről, az élő népviseletről, erdélyi emberekről, magyarokról, románokról, szászokról vegyesen. De a végén még a Kárpátok huculjai is felbukkannak. Meg is jegyezte valaki, hogy ezt a könyvet főleg a viseletkészítők viszik, mint a cukrot, mert tényleg gyönyörű és a mindennapokban akkor még rendesen használt viseletek vannak benne, és olyan hajfonatok, amikről nem is álmodna az ember.
http://kultura.hu/main.php?folderID=1234&ctag=articlelist&iid=1&articleID=295114
Nem mellesleg ezt a könyvet lehetett a legkedvezményesebben megvásárolni.
Na és ami még tetszett, az az, hogy a HaHá dolgozói felhívták a figyelmemet egy fiatalos és lendületes prgoramra, amivel majd népszerűsíteni akarják a Mozgalmat, és a maga idejében vagyis májusban majd a kerek évfordulót is szeretnék méltó módon megünnepelni. A projekt címe: Szívvel-lélekkel, szlogenje pedig ilyesmi: „Hagyomány. Éld bele magad!”
Itt a logója is:

Habár nekem őszintén szólva a logótervező pályázat harmadik helyezettje tetszett a legjobban:

Még nem sok konkrétumot tudok a tervekről, de tetszett az a lelkesedés, amellyel a Hagyományok Háza dolgozói belevetették magukat a munkába. Ígértem nekik, hogy alkalomadtán, ha tudom, és ha lehet, majd én is népszerűsíteni fogom ezt a projektet, adott esetben akár itt, a blogon is.
Még egy könyvről kell szólnom; de ezt egy másik standnál láttam. A címe Táncbeszéd, az összeállítója Fekete Réka. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes egykori és jelenlegi tagjaival vannak benne nagyon szép és szívhez szóló interjúk. Állítólag nehéz a Királyi-Magyarországon beszerezni.
Rendhagyó programpont volt némileg a konferencia a negyvenéves évforduló alkalmából. Ez már pénteken elkezdődött a Hagyományok Házában, és szombaton az Arénában folytatódott. A címe az volt: „Meg kell a búzának érni”. Tök jó, hogy ilyen fórumok néha vannak, és még jobb, hogy ez nemzetközi beszélgetésnek is volt szánva. A magyar előadók, a Táncházmozgalom nagy öregjei mellett külföldi előadók is voltak, és itt most nem csak a külföldi magyarokról van szó. Volt ír előadó, Colin Quigley, volt japán, Otsuka Nami, és volt egy lengyel is, régi jó haverom, Szymon Brzeziński. Talán ő volt az egyetlen igazából, aki nem a külföldi magyar Táncházmozgalomról mesélt, hanem a lengyel Dom Tańcáról, arról, hogy hogyan szervezték meg ők Warszawából kiindulva, és többnyire a magyar mintát követve a saját hagyományaik őrzését. Képeket is mellékelt hozzá a kocudzai, gałki és szczebrzeszyni népzenész táborokból, képeket, amelyeken többnyire Remek játszott, meg a de Latour házaspár, meg Kasia Szurman, a harmonikás balladaénekes, és Zbigniew Butryn, aki a biłgoraji szuka nevű vonós hangszert megmentette a feledéstől. Szymon hatalmas tapsot kapott, hiszen legtöbb embernek, aki itt volt, új információ volt, hogy van Polákországban is egy ilyen revival-mozgalom, amelyik ennyire fontosnak tartja a magyar mintát.
Aki még a külföldiek mozgalmáról beszélt, az Agócs Gergely volt. Mondjuk az ő előadása nekem jobban tetszett volna, ha többet beszél a kijelölt témáról, vagyis a szlovákiai szlovákok táncházairól (ahol magyarok és szlovákok egymással nagy barátságban táncolnak együtt szlovák, magyar és ruszin táncokat), mint arról, hogy a hivatalos politika milyen elnyomó módon viselkedik a magyarokkal szemben. Értem én, hogy a szembeállítás jogos, és kell is hangsúlyozni, hogy milyen fontosak a nemhivatalos kapcsolatok, de azért kicsit mintha az arányok eltolódtak volna. Amúgy kedvet kaptam, hogy elmenjek egyszer egy ilyen közös szlovák-magyar táncházba, biztos nagy buli.

Emlékszem micsoda fergeteges esteket tudtunk szervezni a szlovák komákkal atyafiakkal Kelet-Polákországban. Az ő együttesük Zemplén megyéből jött, mi is tudtunk bodrogközi és szatmári táncokat, így nem okozott gondot, hogy a magyar fiúk a szlovák lányokat, a szlovák fiúk a magyar lányokat kérjék fel táncolni. Talán az sem véletlen, hogy tavaly olyan nagy sikert aratott az a két sárosi szlovák pár, akik felléptek a gálaműsoron a saját táncaikkal, és az egyik pár lett az idei Táncháztalálkozó emblémája, városszerte az ő képüket lehetett látni a plakátokon. Véletlen ez? Vagy a színpompás viseletüknek köszönhetik? Vagy tudatos döntés volt? Fene tudja.
Szóljunk viszont a műsorokról is, amiket a szombati és vasárnapi gálákon láthattunk a Táncháztalálkozón.
Szombaton volt a hagyományőrző együttesek gálája először is. Itt a konferanszié természetesen az „alapító atya”, Sebő Ferenc volt. Megint elmesélte a szokásos anekdotáját Kovács Tivadarról vagy Teodor Covaci-ról, a méhkeréki prímásról.
(- Ferikém, tulajdonképpen miért gyűjtitek ti ezt a régi zenét tőlünk?
- Hogy megmaradjon ez a szép nagy érték az utókornak, Tivi bácsi…
- Ferikém… A gázsimat fizesd ki. Most.)
És aztán megint elmondta, amit minden évben szokott más-más szavakkal, hogy de tök jó, hogy milyen sokan itt, vagyunk, nem hal ki a Mozgalom. Szerencsére ő ezt mindig természetesen, szívből jövően és lazán tudja mondani, minden kenetteljesség és frázisosság nélkül. Mondott egy pár szót Martin Györgyről is, akinek időről időre megjelent a képe a kivetítőn, amint egy cigányasszonytól gyűjt.

Ami a fellépőket illeti... hát, vegyes a kép. Minden tisztelet megilleti a hagyományőrzőket, akik saját vidékük, illetve a falujuk hagyományait ápolják, de nem tudom, mennyire használják ők ezt otthon is még. Jó lenne tudni, hogy mindezek még náluk, otthon a faluban, bulizásnál is élnek, és élvezik, amit csinálnak, de a színpadról nem mindig ez jött le. Meg mintha nem is nagyon tudnának elszakadni a szokásos, Gyöngyösbokréta-szerű előadástól. No de azért volt néhény szép műsorszám ebben a részben is. A bagiak igazán szépek, lelkesek és lendületesek voltak, nemhiába kapták a nevüket Muharay Elemérről (az alapítóról). A legütősebbek persze megint az eleki és méhkeréki románok voltak. Ők mindig nagy bulit csinálnak, a régi időktől kezdve. (Nem véletlen, hogy a székiek mellett ők voltak azok, akikre a kezdődő Táncházmozgalom a ’70-es években először felfigyelt.) Nem igazán értettük, mit keres a hagyományőrző együttesek között a Csillagszemű Táncegyüttes. Persze azt keresték, hogy Mesterüket, Tímár Sándort köszöntötték, az ő koreográfiájával. Tímár Sándor érdemei a Mozgalomban elévülhetetlenek, de nekem ez a koreográfia nem tetszett, az egysoros oszlopokba rendszabályozott tömeggel.
A műsor második részében az amatőr együttesek jöttek. Mindenki táncolt egy koreográfiát, de minden koreográfia egy kicsit hosszabb volt, hogy az adott táncanyagból a táncosok egy szabad improvizációs részt is csinálhassanak. Ez igazán szép ötlet volt. Így nagyobb a buli. Itt meg akik nagyon tetszettek, az Alba Regia volt Székesfehérvárról és a Hajdú Debrecenből. Végső soron ők is saját vidékük táncát táncolták, a fehérváriak mezőföldieket, a debreceniek meg nagyivániakat (a Hortobágy széléről). És milyen királyul!
(...)
Lezárni a Szentendre Táncegyüttes zárta le az egészet szép román táncokkal, de hát abból sem sokat láttam én már, mert húzni kezdte a fejemet az álmosság. Így aztán aznap a nem is mentem már sem a „hivatalos” táncház-buliba (a Gödör-Akváriumba), sem a nemhivatalos „ellenbuliba” (a Fáklyába).
A vasárnapi gála sem volt rossz, bár sem olyan hosszú, sem olyan nagyszabású nem volt, mint a szombati. Király volt benne a nagyidai Ilosvai Selymes Péter Táncegyüttes a gömöri táncokkal, szintén nagyon jól mutatott, amikor a Bem TE és az Angyalföldi Vadrózsa férfijai együtt legényeseztek a színpadon. Az is remek volt mikor a Zerkula Emlékzenekar játszott. Személy szerint hiányoltam a Magyar Dudaznenekart és a Magyar Tekerőzenekart; hagyományosan a vasárnapi gálát ők szokták megnyitni, vagy legalább egyikük.
Utána jött a szokásos kötelező és felemelő rész: együtt, zenészek és táncosok, zeneszóval és énekszóval, menetben vonultunk át az aznap éjszakai buli helyszínére, a Dürer-kertbe. Ahol egy egész jó kis bál kerekedett. Hamar le akartam lépni, tavalyi rossz tapasztalataim alapján, mégis egész sokáig maradtam. Ez azért jelent valamit. Nem törtek az üvegek, nem tapostuk le egymást, több helyiség nyitva volt, még beszélgetni is lehetett. Elégedettek lehettünk.

Mivel is fejezzem be: találkozunk a jövőre ugyanitt a XXXII. Táncháztalálkozón. Akkor is lesz mit ünnepelni, ebben biztos vagyok.