Kapcsolatok hálójában (beszámoló egy konferenciáról) I. rész

Ismét konferenciabeszámoló következik.

Október 3-án és 4-én zajlott a Kapcsolatok hálójában. A magyar-lengyel együttműködés ezer éve című történészkonferencia a Magyar Tudományos Akadémia székházában. Erről természetesen én sem hiányozhattam, a téma és a sok régi jó ismerős okán.
Vagy mégis?
Sajnos az a helyzet, hogy a kétnapos konferenciának csak a második napjára tudtam odaérni, mert a szolgálat megint elszólított. Így sok nagyon érdekes előadásról lemaradtam.

De amiket láttam és hallottam, azokról most azért beszámolok Nektek is. (A másik, ami kár, hogy én most nem adtam elő. De legalább mint megfigyelő, annál aktívabb tudtam lenni.)

Az esemény megszervezése most is elsősorban

Mitrovits Miklós érdeme volt, aki a magyar-lengyel történész-kapcsolatok egyik legbuzgóbb ösztönzője jelenleg, és nagy érdemeket szerzett a lengyel-magyar közös múlt eseményeinek, kérdéseinek népszerű formában történő előadásában is. Talán az előkelő helyszín is hozzájárult, hogy a mostani konferencia egy még nagyobb szabású esemény benyomását keltette, mint a három évvel ezelőtti hasonló alkalom (amikor előadóként is jelen voltam), de az is igaz, hogy most az akkorinál jóval több előadó beszélt kutatási témájáról, jóval több szempontból lehetett megismerni a magyar-lengyel kapcsolatokat, és a két ország történetének párhuzamosságait.


A pénteki nap első előadását Tefner Zoltán (a Corvinus Egyetem oktatója) tartotta az Osztrák-Magyar Monarchia lengyel politikájáról az I. világháború alatt.

Bár ugyanerről a témáról beszélt a három évvel ezelőtti hasonló témájú konferencián is (és a témáról egy könyvet is megjelentetett), azóta nyilván új adatokkal is sikerült kiegészítenie azt, amit akkor elmondott. Nagyrészt a Monarchia különböző fontos politikusainak, elsősorban külügyi szakértőinek és diplomatáinak koncepcióiról volt szó (Leopold Andrian, Agenor Gołuchowski, Karl von Stürgkh, Bogdan Czapski, Burián István); arról, hogy a háború után a Központi Hatalmak győzelme esetén milyen formában adható autonómia a lengyel területeknek, és a létrejövő lengyel területhez milyen más területeket lehetne odacsatolni még az orosz és esetleg a német birodalmi lengyel földek közül. A háborús helyzetben természetesen gyorsan változtak az események, és összességében mindig az derült ki, hogy a felülről jövő, hosszas egyezkedést követően kidolgozott javaslatokon hamar túlhaladt az idő. Valójában már az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán a háború kezdetén Lengyel Légiót szervező

Józef Piłsudskinak sem tudtak egy teljesen elfogadható megoldást felajánlani a Monarchia vezetői. Piłsudski azonban bízott abban, hogy az idő neki dolgozik, és ebben igaza is lett. (Bár az elején nyilván nem számított az eseményeknek annyira szerencsés alakulására, mint ami tényleg bekövetkezett, a Lengyelország felosztásában egykor résztvevő összes hadviselő fél teljes összeomlásával.) Ugyanígy az események után kullogtak az osztrák-magyar politikusok, miután a német és osztrák-magyar csapatok kiszorították az oroszokat a Lengyel Kongresszusi Királyság területéről 1915-ben. Egy elfogadható javaslat kidolgozása azonban azért is fontos lett, mert a háború embervesztesége elképesztő méretű volt, így egyre fontosabb lett a Központi Hatalmak számára, hogy a „felszabadított” (általuk megszállt) lengyel területekről is sorozhassanak újoncokat. Ehhez azonban a terület közjogi státuszát is rendezni kellett, másrészt pedig szükség volt a lengyel újoncok hűségének biztosítására is. A Lengyel Királyság 1916 novemberi kikiáltása sem sok konkrétumot tartalmazott a jövőre nézve, és a dolognak már csak azért sem volt nagy relevanciája, mert a Lengyel Királyság formálisan már előtte is létezett. Így hívták ugyanis az Oroszországhoz csatolt lengyel területeket (a „Kongresszusi Királyságot”); azt azonban a novemberi nyilatkozat nem tisztázta, hogy ennek területe a központiak győzelme esetén mennyire és milyen irányba bővíthető még ki. A lengyel kérdés végig a háború alatt olyan probléma volt, amely megmérgezhette a két szövetséges, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság viszonyát, nem csak a Kongresszusi Királyság megszállási övezeteinek kijelölésénél. Sokkal inkább amiatt, hogy egy új autonóm (ha nem is független) Lengyelország létrehozása esetén mindkét nagy birodalomnak le kellett volna mondania a maga valamelyik területéről, legalábbis az afeletti közvetlen ellenőrzésről. Hamarosan az is kiderült a két nagyhatalom hadvezetése számára, hogy ha kivonják is Piłsudskit a forgalomból (mint ahogy azt meg is tették, a legendás légiós vezér becsukásával 1917-ben), Piłsudski marad a tárgyalások kulcsfigurája (nem pedig a Lengyel Királyság élére átmenetileg kijelölt konzervatív és kompromisszumkészebb Régenstanács), mivel a lengyel katonák nagy része szeretett parancsnokához lojális.

Sajnos azonban az idő, ugyanúgy mint három éve, megint kevésnek bizonyult, hogy Tefner Zoltán a kérdés minden részletét legalább vázlatosan áttekinthesse. (Mondhatjuk úgy is: az előadó kevéssé tudott sűríteni és távolról áttekinteni, ehelyett egy teljes tanulmány minden részletét el akarta mondani. Vagy akár még úgy is fogalmazhatunk: az idő Józef Piłsudskinak dolgozott, de Tefner Zoltánnak ezúttal nem.) Mindezek miatt lehet, hogy az előadás írott változata még sokkal érdekesebb lesz.


Andrzej Kowalak (tolmács és fordító, egykor a Varsói Egyetem Magyar Tanszékének tanársegéde) a lengyel-magyar kapcsolatok egyik kevésbé ismert építőjéről, Tadeusz Stamirowskiról beszélt. Tadeusz Stamirowski a „boldog” békeidőkben elsősorban a kulturális kapcsolatok építésén dolgozott, azon, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lengyel és magyar polgárai jobban megismerhessék egymást, amire kiváló alkalmat jelentettek az egymás nemzeti ünnepeiről történő megemlékezések Krakkóban és Budapesten. Az I. világháború alatt azonban azt is sikerült elintéznie,

hogy a Piłsudski-légióba magyar önkéntesek is beléphessenek. 1918 novemberében fontos szerepe volt abban, hogy a Lengyel Köztársaság és a Magyar Népköztársaság felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, és tárgyalni kezdett Árva és Szepes megye egyes területeinek hovatartozásáról. Stamirowski a Tanácsköztársaság alatt is végig Magyarországon tartózkodott. Mikor a lengyel kormány hivatalos képviselője, Jan Szembek 1919 júniusában Bécsbe távozott, Stamirowski akkor is kitartott; Miskolcon lett lengyel konzul. Mellesleg itt ismerte meg magánál jóval fiatalabb magyar feleségét is. 1920-ban pedig a magyar lőszerszállítmányok Lengyelországba juttatásában is fontos szerepe volt.


Ez át is vezetett a következő előadáshoz, amelyet Varga E. László (a Szegedi Tudományegyetem és a Károli Egyetem egykori oktatója) tartott a Lengyelországnak küldött magyar fegyverszállítmányokról. Az első lőszerszállítmány, amit Magyarország Lengyelországnak küldött, nem 1920-ban indult útnak, hanem még 1918-ban, mikor Magyarország lefegyverezte és internálta August Mackensen visszavonuló német csapatait. Nem mondható teljesen, hogy már az ekkori fegyverszállítás is a magyarok „önzetlen segítsége” lett volna „lengyel barátaiknak”. Ez sokkal inkább egy kényszerűség volt. Végül is szerencsétlen esemény volt, hogy Magyarország az ekkor megszerzett német fegyvereket nem tudta a maga védelmére felhasználni: az Antanttal (illetve annak budapesti képviselőjével, Fernand Vix ezredessel) való megállapodás értelmében a Mackensenéktől lefoglalt fegyvereket Lengyelországnak kellett elküldeni. (További tragikus fordulat, hogy Magyarországnak ez a gesztusa nem állította meg a román csapatok előrenyomulását az ország területén.) A Mackensen-hadsereg fegyvereinek elszállítása több szakaszban történt. Az első küldemény megérkezett a rendeltetési helyére

és a Lwówért/Lvivért/Lembergért folyó lengyel-ukrán harcokban kapott szerepet. A szállítmány más részeit a cseh kormány foglalta le a maga hadserege részére. De végül is maradt a fegyvereknek egy kis része, amit a Tanácsköztársaság vezetőségének sikerült visszatartania, és a későbbi magyar honvédő harcokban felhasználnia.
1920 tavaszán-nyarán egy újabb nagy magyar lőszerszállítmány érkezett Lengyelországba.

Varga László véleménye szerint ennek a küldeménynek döntő jelentősége volt abban, hogy a lengyel csapatok Varsónál meg tudták fordítani a „lengyel-bolsevik” háború kimenetelét.

Amellett ugyanis, hogy JózefPiłsudski és stábja egy ravasz haditervet dolgozott ki az ellenség erőinek megosztására, fontos tényező volt, hogy a vörös orosz csapatok parancsnoka, Mihail Tuhacsevszkij alábecsülte a lengyelek utánpótlását.


A következő előadás Ewa Jędrasé (a krakkói Jagiełło Egyetem nemzetközi tanulmányok szakos doktori hallgatójáé) volt, aki a korabeli lengyel sajtó és közvélemény reakcióit vizsgálta a trianoni békekötésre. Az előadásban bemutatott vélemények alapján elmondható, hogy bár Magyarország az I. világháború legnagyobb vesztese,

Lengyelország pedig a legnagyobb győztese volt (mármint azzal, hogy újra létrejöhetett), a lengyelek többsége megértéssel és együttérzéssel viszonyult a magyarok súlyos veszteségéhez. Ugyanakkor a Budapesten tartózkodó lengyel megfigyelők, amellett, hogy a levert, szomorú hangulatról tudósítottak, törekedtek arra, hogy a tragikus események okait is feltárják. Érdekes, hogy pont a konzervatív nacionalista („endek”) ideológus, Roman Dmowski egy kissé félreértette a helyzetet: azt írta, várható volt, hogy Magyarország előbb-utóbb az etnikailag magyar területekre szorul vissza. A szocialista Robotnik (’Munkás’) lap elemzője viszont észrevette, hogy a béke éppen azért igazságtalan, mert nem veszi figyelembe az etnikai határokat. A magyaroknak a trianoni igazságtalansággal kapcsolatos fájdalma később, a következő évtizedben is foglalkoztatta a lengyeleket (már csak ennek háborús kockázata miatt is). Részletesen foglalkozott a kérdéssel például

Konrad Wrzos, a kor népszerű újságírója Európa vulkánjai című külpolitikai elemzésében. De szépirodalmi művekben is gyakran felbukkant a reflexió a trianoni kérdésre.


Ábrahám Barna (az ELTE Román Filológiai Intézetének adjunktusa, korábban a Pázmány Egyetem tanára) előadása azt a rendkívül izgalmas kérdést vetette fel, hogyan kapcsolódhatnak, illetve hogyan kapcsolhatók történelmileg a legendás lengyel-magyar barátsághoz a szlovákok. Manapság Magyarországon is sok szó esik történész körökben a középkori Hungarus-identitásról, azaz a soknemzetiségű hazához, a régi Magyar Királysághoz (Hungáriához) kötődő öntudatról. A szlovák nyelv erre régóta reflektál: náluk megkülönböztetik a történelmi (Nagy-)Magyarországot, „Uhorskót”, amibe magukat is beleértik, és a mai, „etnikai” Magyarországot, azaz „Maďarskót”. (Ez a különbségtétel egyébként eredetileg alighanem a horvátoktól származik, és nem is XX. századi találmány.) A különbségtétel egyesek szerint valamikor a lengyel nyelvben is meglehetett, hiszen a ma használt „Węgier” népnéven kívül a régi lengyelben még sokszor felbukkant a „Madziar” szó is. Mindenesetre a Hungarus-tudatra tekintettel elmondható, hogy a régi lengyel-magyar barátság korábban jelentős részben lehetett lengyel-szlovák barátság is. A XIX. századi magyar országgyűléseken is rendszerint a szlovák többségű (és a lengyelekkel sokkal inkább kapcsolatban lévő) határmenti vármegyék (pl. Trencsén, Turóc) interpelláltak a lengyel szabadságharcosok érdekében. 1849-ben felvetődött a gondolat, hogy a hazájuk újraegyesítéséért és függetlenségéért küzdő lengyelek lehetnek a közvetítők a magyarok és a nekik alávetett elégedetlen szláv népek között. Konkrétan: a Dunai Konföderáció egyik első tervezetét a Párizsba küldött magyar követ,

Teleki László az ottani lengyel emigráció vezetőjével, Adam J. Czartoryskival együttműködve (és valószínűleg nagy mértékben az ő inspirációjára) dolgozta ki.
Az Osztrák-Magyar Monarchia magyar elitje a dualizmustól kapott előnyökkel nemcsak a szlovákokkal, hanem a lengyelekkel szemben is ellentmondásos viszonyba került. Andrássy Gyula közös külügyminiszter gyakran nyilvánította ki személyes szimpátiáját a (galíciai) lengyelek felé, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a kis szláv népekben ellenséget lásson, és jó viszonyt igyekezzen fenntartani a németországi lengyelekkel szemben ellenséges Otto Bismarckkal is. Mindemellett az egész mögött egy olyan gondolat is állhatott, hogy a lengyelek nagy része pontosan attól az orosz cári elnyomástól szenved, amely a magyarországi kis szláv népeket a „pánszlávista ideológiával” próbálja a maga oldalára állítani a magyarok ellen. Így tehát érdemes lehet a lengyeleknek minél kedvezőbb pozíciókat kiharcolni az Osztrák-Magyar Monarchián belül, mert fontos szövetségesek lehetnek az orosz veszély ellen. Mindezek ellenére a lengyel emigráns sajtóban időről időre jelentek meg reflexiók a szlovákokat érő igazságtalanságokról az erőszakos magyarosítási kísérletekről is.
Nagyon érdekes jelenség ugyanakkor a szlovák és a lengyel állam versengése a tátrai határvidéki néprajzi csoportért, a gurálokért.

Ez a versengés, annak eldöntésére, hogy a gurálok szlovákoknak vagy lengyeleknek tekinthetők-e máig érezteti a hatását. Szimbolikus ahogyan szlovák és lengyel részről is támogatják a legendás XVIII. századi betyár,

Juraj Jánošík kultuszát, mintha ezért a figuráért is a két nemzet „versenyezne”.

(Jurko Jánošík, mint a lengyel fociválogatott drukkere egy lengyel sörreklámban. Ha szlovák lennék, lehet, hogy bosszantana ez a kép.)

(Egy szimbolikus hely: a Betyárugrás, ahol Jurko üldözői elől menekülve állítólag átugrotta a Magyarország és Lengyelország határának számító Dunajec folyót (beállítva ezzel a távolugrás 13 méteres világrekordját), ezzel egy időre átkerült Lengyelországba)
Én azért a magam részéről inkább mondanám szlováknak Jurkót. Elvégre Trencsén megyében született, harcolt a Rákóczi-szabadságharcban, és amennyire tudni lehet, élete nagy részét a történelmi Magyarország területén élte le, és ott is halt meg, Liptószentmiklóson (akasztófán). Persze meglehet, hogy egy időben tényleg tevékenykedett az akkori Lengyelország területén is. Bár tudjuk,hogy akkoriban még nemigen beszélhetünk a mai értelemben vett nemzettudatról, de biztos vagyok benne például, hogy az a nyelv, amit Jurko anyanyelvként beszélt elég messze állt az akkori lengyeltől is. (Végül is már az is egy állásfoglalás, hogy szlovák helyesírás szerint írtam le a nevét...)
A XX. század elején több magyar megfigyelő is arra jutott, hogy érdemes lehet a gurálok lengyel identitásának építését támogatni, mert ez megintcsak a „pánszláv”, illetve később a cseh-szlovák agitáció ellen jelenthet szövetségest.


Jerzy Roszkowski (a Krakkói Testnevelési Főiskola, korábban pedig a zakopanei Tátra Múzeum munkatársa) előadása a Magyarországnak zálogba adott szepesi és árvai területek Lengyel Köztársasághoz való(vissza)csatolásáról szólt.

A téma (már csak a gurálok kérdéses identitása miatt is) szorosan kapcsolódott az előző előadáshoz is. Közvetlenül az I. világháború után ez, a szepesi és árvai területek kérdése lehetett az, ami leginkább konfliktusforrást jelenthetett a magyar és a lengyel érdekek között. Azonban, mint kiderült, ennek megoldására Magyarországnak a háború veszteseként már nem sok hatása lehetett, így a probléma inkább a Lengyelország és a Cseh-Szlovák Köztársaság közötti konfliktus részeként vetődött fel. A két ország viszonya az I. világháború utáni években (de tulajdonképpen még az utána következő húsz évben is) amúgy is ellenséges volt Těšín-Cieszyn (Teschen) és környéke hovatartozása miatt is.

(A lengyel-cseh határ Cieszyn és Těšín között ma már csak szimbolikus. Az Európai Unió gyakorlatilag újraegyesítette a két várost.)
A konfliktus rendezése során azonban megmutatkozott az is, hogy a gurálok körében folytatott lengyel propaganda mennyire ért be: a vidék lakossága jelentős részben vallotta lengyelnek magát. Ugyanakkor a nagy nemzetközi diplomáciai konfliktus itt is sajnálatos módon kis helyi polgárháborús összeütközés formáját öltötte. A végső rendezés inkább Lengyelországnak kedvezett, mégis elmondható, hogy egyik fél sem volt maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, és ez további hosszú évekre mérgezte meg a lengyel-csehszlovák viszonyt. A magyar-lengyel kapcsolatokra azonban nem volt ilyen súlyos hatással.


A térség területének és az itt felvetődő nemzetiségi kérdések történetének folytatása volt a következő előadás, amelyet Janek István (a MTA Történettudományi Intézetének munkatársa) tartott az 1938-1939-es szlovák-magyar-lengyel tárgyalásokról. A CsehSzlovákia felosztása körüli tárgyalások ekkor megint jelentős magyar-lengyel közeledéshez vezettek, főleg a két ország katonai hírszerzése között, nagyrészt a csehek elleni éllel. A szlovákokhoz való viszony azonban mindkét fél számára kérdéses, bonyolult, és a nemzetközi fejlemények függvényében gyorsan változó volt. Abban ugyanakkor még mindegyik tárgyaló egyetértett, hogy a túlzottan erős német terjeszkedésnek is gátat kellene vetni. A szlovákokkal való tárgyalás kulcsfigurája, azaz a legtekintélyesebb szlovák vezető

Andrej Hlinka volt (akit persze a Horthy-rezsim sok vezetője nem szívlelt a korábbi (még a világháború előtti) magyarosító törekvések ellen kiálló magatartása miatt). Hlinka azonban beteg volt, hamarosan meg is halt, és nehezen lehetett kiszámítani, hogy az utána maradt űrt ki tudja betölteni: Jozef Tiso (aki Hlinkához hasonlóan katolikus egyházi vezető volt) vagy Karol Sidor, esetleg a magyarok felé korábban kétértelmű gesztusokat tevő Vojtech Tuka. Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Kongresszus jó alkalmat teremtett Tiso számára, hogy mint ide érkező egyházi személy feltűnés nélkül tárgyaljon a magyar külügyi vezetőkkel, például Kánya Kálmánnal is. Az azonban, hogy a magyar vezetésben erősödött a német orientáció, Tisót is egyre inkább a németekhez való alkalmazkodás felé sodorta. Ez később végzetesnek bizonyult sok (zsidónak bélyegzett) szlovák állampolgár, de hosszú távon személyesen Tiso számára is,

akit 1946-ban mint kollaboráns háborús bűnöst végeztek ki.


Ugyanennek a történetnek újabb részleteit bontotta ki a következő előadás is, melyet Dariusz Dąbrowski (a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa) tartott a magyar-lengyel közös határ létrejöttéről és kiépítéséről 1939-ben.

Az előadásból azt lehetett levonni, hogy a csehszlovák területen megjelenő lengyel diverziós egységek tevékenysége minden előzetes egyeztetés ellenére meglepetésként érte a magyar hírszerzést, azonban a megváltozott helyzetre gyorsan reagáltak. Ezután pedig az új közös határ létrehozása jó alkalmat teremtett a lengyel-magyar barátság demonstrálására.

(Az egymással haverkodó magyar és lengyel határőrökről ekkor készült fényképek máig is jó alapanyagot szolgáltatnak a legendás „ezeréves barátság” vizuális megjelenítéséhez.) Az akkori hangulatnak igen jellemző kifejezője egy korabeli propagandaszöveg, amely így szólt: „Dolgozzunk a békéért és a közös hatalomért.” (más lehetséges fordításban: nagyhatalmiságért).

(Folytatjuk...)

Források 1956-ból

A mostani történelemhamisító időkben talán megint az a legjobb, ha néha visszamegyünk az eredeti forrásokhoz. Főleg 1956-tal kapcsolatban. Érdemes minél több korabeli dokumentumot és visszaemlékezést olvasni. Az alábbi dokumentumok Heves megyei falvakból valók, az ottani helyi munkástanácsok követeléseit tartalmazzák. Direkt választottam egy olyat is közéjük, amelyik már novemberben, a fegyveres ellenállás leverése után keletkezett. Ezzel megint azt akartam szemléltetni, hogy 1956-ban a fegyveres harc végével egyáltalán nem volt még vége az eseményeknek, és ami ebből is következik: egy hatalomnak nem csak fegyveresen lehet ellenállni, nem mindig ez az egyetlen lehetőség.

(A dokumentumokat az alábbi kiadványból szedtem:
Az 1956-os forradalom és megtorlás Heves megyei dokumentumai. Szerk.: Cseh Zita. Heves Megyei Levéltár, Eger, 2006.)

Eger Város Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácsának kiáltványa
Politikai állásfoglalás!

Tekintettel arra, hogy jelenleg elismert és cselekvő kormány nincs, amíg szabad, titkos választáson alapuló, elismert nemzeti kormány nem alakul, Eger város ügyeinek vezetését f. hó 28-tól kezdve az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács vette át.

A Nagy Imre vezetése alatt alakult kormányt nem ismerjük el a magyar nép törvényes képviselőjének, mert a szovjet fegyveres erők támogatják, s nem a magyar nép. A magyar nemzet félreérthetetlenül nemzeti kormányt akar.

Tudomására hozzuk Eger város lakosságának a következőket:

1. Csatlakozunk a miskolci munkástanács nemzeti programjához, és velük egyetértésben kérjük a Biztonsági Tanács azonnali intézkedését.

2. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását.

3. Szabad, titkos választást követelünk, több demokratikus párt részvételével.

BEJELENTJÜK:

4. Eger város honvédségi alakulatai és a rendőrség nagy része csatlakozott a nép követeléséhez, és velük együtt a Forradalmi Nemzeti Tanács irányításával harcol azok megvalósításáért. A nem csatlakozókat a Forradalmi Nemzeti Tanács biztonsági szervei felügyelete alá helyeztük.

5. Az Államvédelmi Hatóságot és az arra támaszkodó szerveket feloszlattuk.

6. Minden dolgozónak sztrájkjoga van. Ezért felhívjuk Eger város dolgozóit, éljenek jogos követeléseik teljesítéséig sztrájkjogukkal. Kivéve: a víz, villany, élelmiszeripar és kereskedelem, valamint a nyomdaipar és az egészségügy, mivel életfontosságúak.

7. Az egri és vidéki termelőket kérjük, hogy terményeiket szabadon vigyék piacra és szabadon árusítsák, minél nagyobb mennyiségben. Megnyugtatásul közöljük, hogy nagy készleteink vannak, lisztből például 2 évi van raktáron.

8. Felhívjuk a lakosságot a rend és nyugalom fenntartására, és kérjük azonnali bejelentését mindennemű rendzavarásnak és jogtalan fegyvertartásnak.

9. Fegyvertartásra csak a Forradalmi Nemzeti Tanács által kiadott igazolvánnyal rendelkező személyek jogosultak. Felszólítjuk mindazokat, akiknél igazolvány nélkül fegyver van, azt 24 órán belül adják át a Forradalmi Nemzeti Tanács védelmi bizottságának.

10. A megalakult munkástanácsokat a dolgozók követeléseinek megfelelően kell alakítani. Felhívjuk Heves megye városait és falvait, hogy csatlakozzanak kiáltványunkhoz és azok küldjék el munkásküldötteiket.

1956. X. 28. este 6 óra. A ma ülésező:

EGRI FORRADALMI NEMZETI TANÁCS

[Később persze az EVFoNTa is elismerte a Nagy-kormányt is...]

Az Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsának 21 pontos követelése

Az Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsának követelései

1. Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását az ország egész területéről.

2. Követeljük a Varsói Szerződés azonnali felmondását.

3. Az új ideiglenes kormányban elsősorban kapjanak helyet a felkelők vezetői.

4. Az újonnan felállított karhatalmi és rendészeti szervekben elsődleges helyet a forradalmi erők fegyveres alakulatai kapjanak.

5. Azonnali amnesztiát valamennyi politikai fogoly számára.

6. Altalános, titkos választást és többpártrendszert követelünk.

7. Követeljük a magyar békeszerződésben és az ENSZ alapokmányában lerögzített emberi jogok azonnali érvényesítését, a gondolkodási, véleménynyilvánítási, sajtó- és lelkiismereti szabadságot.

8. Földet, bányát, gyárat, nagyüzemet, bankokat a nagybirtokosoknak és kapitalistáknak vissza nem adunk, hanem azokkal a dolgozó nép rendelkezzen.

9. Követeljük az ország természeti kincseivel való rablógazdálkodás azonnali megszüntetését, valamint a kincseknek kizárólag a népgazdaság és az ország javára fordítását.

10. Az egész nemzetet érintő nemzeti és nemzetközi kérdéseinkben népszavazás döntsön.

11. Szabad, független és demokratikus hazánk építésében követeljük a sajátos magyar utat.

12. Új, ideiglenes parlamentet követelünk, amelyben csak a forradalmi munkástanácsok küldöttei vehetnek részt.

13. Követeljük a Szovjetunióban élő valamennyi hadifogoly hazaengedését.

14. Követeljük a hírközlés szabadságát és az összes zavaró rádióállomások azonnali megszüntetését.

15. Követeljük a pártoktól és államtól független szakszervezetet.

16. Követeljük az általános sztrájkjogot.

17. Követeljük az embertelen normák és a beszolgáltatás azonnali megszüntetését.

18. Olyan bérezést követelünk, hogy minden dolgozó munkája után családjával emberhez méltóan meg tudjon élni.

19. Követeljük az elvett nyugdíjak visszaadását és a nyugdíjak általános rendezését a szolgálati évek alapján.

20. Követeljük a szövetkezeti mozgalomnak az önkéntesség legszigorúbb alapjaira való helyezését.

21. Követeljük a magántulajdonon nyugvó kisipart és kiskereskedelmet.

Felhívjuk Heves megye és az ország valamennyi pedagógusát, hogy alakítsák meg mindenütt a Pedagógusok Forradalmi Tanácsát és csatlakozzanak követeléseinkhez.

Eger, 1956. október 29.

Egri Pedagógusok Forradalmi Tanácsa

Felnémet község lakosságának követelései

1. A szovjet csapatok azonnali kivonása az ország minden részéről.

2. A Szovjetunióban lévő összes hadifoglyok és politikai foglyok azonnali hazabocsátása.

3. Szabad pártok szerinti választást, titkos szavazást.

4. Az ország teljes szuverenitását minden külföldi állammal szemben.

5. A külkereskedelmi szerződéseink felülvizsgálását, különös tekintettel az uránium és a bauxitércre, és mindenben az ország érdekeinek megfelelően.

6. A jogtalanul betagosított földek, ingatlanok és ingóságok visszaadását jogos tulajdonosainak és részükre méltányos kártalanítást.

7. Követeljük a szabad vallás gyakorlását és Mindszenty József hercegprímás visszahelyezését a prímási székbe.

8. A begyűjtési rendszer teljes megszüntetését.

9. A szőlőtermesztés fejlesztése érdekében rendezni a borfogyasztási adót.

10. Azoknak a nemzeti hősöknek, akik a mostani szabadságharcban megsebesültek, rokkantsági díjat, az elesettek özvegyeinek és árváiknak nyugdíj folyósítását követeljük.

11. A szabadságharcban résztvevőknek teljes, feltétel nélküli amnesztiát.

12. Kisipar és kiskereskedelem életképes biztosítása és állami támogatása.

Felnémet, 1956. október 29.

a Felnémeti Községi Munkástanács

Jakab Ágoston s. k.

a községi munkástanács elnöke

A Szarvaskői Ideiglenes Munkástanács gyűlésének jegyzőkönyve

Mészáros György volt [VB-]titkárt továbbra is elfogadta a munkástanács elnökének.

Az alakuló járási munkástanács [választására] küldöttei a következők: Punyi Ernő és Cseh Jenő polgártársak, Mészáros György titkár. A falu követelése:

1. A szovjet csapatok hagyják el az ország területét.

2. Beszolgáltatás eltörlése. Szabad piac.

3. Az adók felülvizsgálása és helyesbítése.

4. Független bíróság és sajtó-, szólásszabadság. Teljes amnesztia a szabadságért és függetlenségért harcolóknak.

5. Az elesettek családjainak segélyezése.

6. A munkásság zavartalan élelmiszerellátása.

7. Normák eltörlése, munkabérek rendezése. Az agrár- és ipari termékek összhangba hozása. Nyugdíjügyek rendezése.

8. A borforgalmi adó mérséklése.

9. Önálló kisipart.

10. Szabad kereskedelem.

11. Hadifoglyok hazaszállítása.

12. A falvak villamosítása.

13. Független szabad Magyarország.

Szarvaskő, 1956. október 29.

Barta Zoltán s. k.

Nagy János s. k.

Szarvaskő Községi Tanácsa

Felhívás az Egri járás minden tanácsához

Honfitársak!

Szarvaskő Község Tanácsa Forradalmi Bizottmánya szükségesnek tartja, hogy Szarvaskő község dolgozóinak követeléseit pontokban rögzítse és azt megküldve a járás minden községének, a járási tanács munkástanácsának is azzal: csatlakozzanak a programunkhoz, a magyar nép programjához, és azt a járási tanács munkástanácsa juttassa el a parlamentbe, hozza a Kádár-féle kormány tudomására.

1. Felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy Szarvaskő népe nem akar sem kapitalista, sem rákosista-gerőista restaurációt, s ha kell, ezt életünk árán is megvédelmezzük.

2. A sok véráldozat után nem tartjuk megfelelőnek a Kádár-kormányt. Annak ellenére, hogy programjának néhány pontjával egyetértünk. A Kádár-kormány nem teljesítette és nem fogja teljesíteni a magyar nép legfontosabb követeléseit: a szovjet csapatok azonnal hagyják abba véres hadjáratukat, amit november 4-én a fegyverszünet, a tárgyalások éjszakáján megkezdtek és azóta folytatnak a legbrutálisabb módon.

3. Szarvaskő népe biztosítékokat követel arra vonatkozóan, hogy a múlt diktatúrára felépített politikája soha ne térhessen vissza.

Szarvaskő népe a biztosítékokat a következőkben látja teljesítettnek:

a) Nagy Imre álljon a kormány élére olyan személyekkel, akik semmilyen vonatkozásban nem kompromittálták magukat a Horthy-, Rákosi- és Gerő-éra alatt, és személyükkel biztosítékot jelentenek népünk számára.

b) A Kádár-kormány, mely a szovjet fegyveres erőkre támaszkodva jött létre, mondjon le és adja át helyét a törvényes, az egész magyar nép által elismert Nagy Imre kormányának.

c) Utasításokat és rendeleteket csak a dolgozó nép által demokratikusan választott szervek adjanak ki országos, megyei, járási szinten.

d) Szarvaskő népe követeli a már egyszer törvényesen kijelentett semlegesség gyakorlati biztosítékát, a Varsói Szerződésben részt vett országokkal való tárgyalást annak felszámolásáról.

e) Több demokratikus és szabad pártot akarunk, s oly régen óhajtott titkos választások útján választott magyar, független, semleges kormányt.

f) A megyei és járási tanácsoknál azonnal mondjanak fel azoknak az egyéneknek, akik személyüket valamilyen vonatkozásban azonosították a rákosi-gerőista bandával, például: Paparó, Csirmaz, dr. Nagy János.

g) Szarvaskő népe az ilyen vezetők utasításait felelőssége teljes tudatában megtagadja, és csak a demokratikusan megválasztott vezetők utasításait hajlandó végrehajtani és támogatni.

4. Elítéljük a Kossuth Rádió hazudozásait, amely szégyenletesen fel merte venni Kossuth nevét. Elítéljük azokat a rágalmakat, amit a magyar szabadságharcosokra szórnak. Fasiszták, horthysták stb. Szarvaskő népe elismeri, hogy voltak és vannak közöttük ilyenek. De kérdezzük! Lehetséges lenne-e az, hogy csak ezek a reakciós erők immáron tizedik napja harcoljanak 15-20 hadosztállyal korszerűen felfegyverzett hadsereg ellen?

Kérdezzük! Fasiszták harcoltak Csepelen, Győrött, Budapesten és Komlón, az ipari munkásságunk fellegváraiban? Fasiszták sztrájkolnak Ózdon, Borsodon? Mi hisszük és tudjuk, hogy népünk nem a szovjet csapatok ellen, de Kádárék ellen harcol.

5. Tiltakozunk az ellen, hogy a szovjet csapatok a szabadságharcosok ellen nemzetközileg betiltott fegyverekkel harcoljanak (gáz stb.).

Szarvaskő népe meg van győződve arról, hogy országunk sorsáért igazán aggódó felelős vezetők megértik követeléseinket, és előbb vagy utóbb teljesítik azokat.

Honfitársak! Magyarok! Községi Munkástanácsok!

Csatlakozzatok felhívásunkhoz és nyújtsátok be írásban a járási tanács munkástanácsának. Elvárjuk tőletek, mert ezt kívánja a szabadság, ezt kívánja évszázadokon át hiába hullatott vérünk. Meg vagyunk győződve arról, hogy szívetek mellettünk van, s ti is megőszült lélekkel bámultok bele a magyar nemzet megásott sírjába, de ez nem elég. Szavakkal, sztrájkkal, kiállással kell harcolni érte. Bízunk abban, hogy ez a sokat szenvedett magyar nép, mely (…) vágyát, töretlen kívánságát évszázadokon keresztül vérrel pecsételte meg, végre a hősök véréből kinyílott szabadság örök tulajdonosa lesz. Ne higgyetek a Kádár rádiónak, a Heves megyei Népújságnak.

Követeléseinket 5 pontban foglaltuk össze, de még hozzátesszük:
1. Vonják felelősségre azokat, akik hazug, becstelen módon félrevezették a népet: rádió, Népújság stb., akik újra elkezdték a hazudozást. Értsék meg végre ezek a becstelen hazaárulók: a magyar népnek elege volt a hazugságból; irtózik és gyűlöli.

2. Kezdjenek tárgyalásokat a szovjet vezetőkkel a csapatok kivonásáról, elég volt abból a meséből, hogy csak a rend helyreállítása után. Értsék meg végre: ne féljenek, hogy ellenforradalmi erők kerülnek fölénybe. Erre mi magunk is megadjuk a választ. Részletes és igaz tájékoztatást kérünk minden eseményről.

Testvérek!

Csatlakozzatok felhívásunkhoz. Szarvaskő népe ezt kéri. Ezt kérjétek ti is.

Egyetértéseteket írásban nyújtsátok be a járási munkástanács elnökének, Egerben.

Szarvaskő, 1956. november 15.

Szarvaskő Tanácsa Forradalmi Bizottmánya nevében:

Mészáros György titkár s. k.

Nagy János elnök s. k.

Amit még én is hozzátennék: ha szeretnétek még online forrásokat és visszaemlékezéseket is olvasni 1956-ból, itt van a legjobb hely hozzá:
http://www.rev.hu/hu/node/36#
Nem lehetünk elég hálásak az 1956-os Intézet munkatársainak, hogy ezeket összegyűjtötték, és létrehozták ezt a hatalmas adatbázist. Az 1956-os Intézetet ugyan megszüntette egy őrült romboló kultúraromboló hatalom, de a műveket, amiket létrehoztak, már nem lehet tőlünk elvenni. Forgassuk hát őket, és dolgozzunk egy szebb és jobb országon, amiben talán újra lesz majd helye az 1956-os Intézetnek is.

A végvári romantika vége (egyesek számára)

Szeretnék az előző poszt kapcsán még egy fontos dolgot megjegyezni: a Rojava melletti mostani kiállásunk semmilyen módon nem akar törökellenes tüntetés lenni. Bárki, aki ilyet mond, hazudik.
Magam is jónéhányszor megtapasztaltam, mennyire létező dolog a török-magyar barátság, mennyire fontos a két kultúra közötti kapcsolat. Warszawában kutatásaim alatt még régebben volt jópár török cimborám is, akikkel nagyon jól kijöttünk egymással. Továbbra is nagyon szeretem a török zenét, hatalmas rajongója vagyok Guessous-Majda Mária „Mesi” zenéjének. Biztos vagyok abban is, hogy Süleyman szultán megérdemli az emlékművet Szigetváron, mert ellenség volt ugyan, mivel az a háború, amiben ő volt az ellenség már rég véget ért, és mint egy egykori nagy ellenfélnek, a világtörténelem egyik nagy hadvezérének, miért ne lehetne neki is megadni a tiszteletet? Ez csak nemeslelkűségünket bizonyítja.

De van egy jelenség, amit most élesen látok, illetve inkább valami, aminek a hiánya, most nagyon szembeötlő.
Az Amazóniáról szóló írásomban írtam a jelenségről, hogy a neogörénykurzus talpnyalóiból milyen látványosan veszett ki hirtelen az indián-romantika. (Leggyorsabban persze azokból, akiknek amúgy az indián-romantika eredetileg sem a „természetközeli”, „ősi kultúrájú” népek szeretetéről szólt, csak arról, hogy szidhassák az Amerikai Egyesült Államokat. Akik az indián népek iránt komolyan érdeklődtek azoknak nehezebb lehetett átállítani az agyukat az ellenkező szemléletre. Minden tiszteletem azoké, akik ezt az átállítást nem is végezték el, holmi talpnyalás érdekében.) Most ugyanilyen hirtelen tűnik el a végvári romantika és végvári vitézeink felemlegetése bizonyos körökből.
Természetesen legelőször azok köreiből, akiknek a végvári romantika, és az Egri csillagok felemlegetése is csak egy eszköz volt a menekült-hisztéria idején a további gyűlölködésre, hadd idézzem fel, amit erről akkor írtam:
„Az Egri csillagok többek között azért jó, mert elég jól megmutatja, hogy mi a különbség egy fegyverrrel a kézben támadó fanatikus janicsár és egy segítségre szoruló, senkinek sem ártó, elárvult török kisgyerek között. Azonkívül az egyik utolsó jelenete a regénynek éppen az, hogy a gyerekére rálelő keresztény és muzulmán anya kezet nyújtanak egymásnak.”

A neogörénykurzus talpnyalói éppen akkor hivatkoztak a törökellenes harcra, amikor ilyen segítségre szoruló kis muszlim gyerekekkel álltak szemben.

Most, amikor tényleg janicsárok masíroznak be egy másik országba, valahogy ez nem jut eszükbe. Sem az, hogy a mostani, legutóbbi időkben ki is volt kényszerűségből "Európa védőbástyája".

Ennek kapcsán viszont nagyon fontos: felhívhatjuk az ilyen ellentmondásokra a figyelmet. De arra nagyon vigyázzunk, hogy ne menjünk el mi is ebbe az irányba, az etnikai vagy vallási gyűlölködés irányába. Tegyük egyértelművé, hogy semmi bajunk a törökökkel általában, nem ellenük tüntetünk. Eleve nem valami ellen tüntetünk, hanem valami mellett: Rojava mellett. Ha mégis valami ellen, akkor rabló, pusztító, másokat leigázó és megalázó birodalmi politika ellen. És azellen az autokratizmus ellen, amit az Erdoğan-rezsim megvalósít, nemcsak a Rojava elleni támadással, hanem azzal is, ahogyan vele békés módon tárgyalni kész kurd vezetőket csukat le, minden valódi ok nélkül.
De ne adjunk birodalomellenességünknek és imperializmusellenességünknek vallási színezetet. Már csak azért sem, mert a kurdok nagy része is muszlim. Rojavában éppen az az előremutató, hogy meg tudták valósítani a muszlimok és más vallásúak együttélését. És ne adjunk imperializmusellenességünknek etnikai színezetet sem. Már csak azért sem, mert a hódító Süleyman szultán sokszínű seregében annak idején ugyanúgy ott harcoltak a kurdok is, mint az Oszmán Török Birodalom katonái.
Ha viszont azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a YPG harcosai ugyanazzal a hősies hozzáállással védelmezik szülőföldjüket, mint annak idején a magyar végvári harcosok,
és a YPJ hozzáállásában sem különbözik sokban a legendássá lett egri nőktől

(talán csak abban, hogy szervezettebb), akkor azt hiszem, nem tévedünk.

Rojava zászlóját lobogtatva

Írtam már egy cikksorozatot egyszer arról, hogy micsoda Rojava (Rozsava), azaz Nyugat-Kurdisztán (Rojavayê Kurdistanê), a minimum államhatalmú többnemzetiségű állam, és miért tartom fontosnak: itt, itt és itt olvasható. Hogy megértsétek, amit most mondani akarok, ahhoz érdemes elolvasni ezeket a korábbi cikkeket is.

Rojava jelenleg veszélyben van. Török támadás érte.

(Carlos Latuff rajza)
Pontosabban az egyre diktatórikusabbá váló Erdoğan-rezsim támadta meg a terrorveszélyre hivatkozva.

A helyzet Kurdisztánban
Az, hogy a szíriai kurdok pártja,

a PYD (Partiya Yekîtiya Demokrat - Demokratikus Konföderáció Pártja) és a törökországi kurdok betiltott pártja, a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja) szervezetei között van kapcsolat, eléggé valószínű. Azonban: a PKK az utóbbi időben éppenséggel kerülni igyekezett a terrorcselekményeket, a fegyveres harcot a törökökkel, és éppen a békés legális eszközökkel való jogvédelmet tekintette céljának. A PKK maradéka jelenleg

a HDP-PDG (Halkların Demokratik Partisi-Partiya Demokratîk a Gelan - Népi Demokrata Párt) nevű legális pártban tevékenykedik. Mind a PYD, mind a HDP-PDG elfogadta a PKK egykori bebörtönzött vezérének,

Abdullah Öcalannak („Apónak”) azokat a téziseit, amelyek a békés együttélésre és az autonómia kivívására vonatkoznak. Tehát kinyilvánították: nem akarják elszakítani a kurd területeket Törökországtól. Még úgy sem, hogy az önálló Kurdisztán már gyakorlatilag létrejött Irak területén, igaz, eddig el nem ismert államként. A szíriai és törökországi kurdok azonban eddig egyelőre ehhez a Kurdisztánhoz sem akarnak csatlakozni az ottani vezetőkkel meglévő politikai különbségek miatt.
Tehát: az Erdoğan-rezsimnek az az érve, hogy Rojavát megtámadva preventíven lép fel a „kurd szeparatizmus” ellen, nem állja meg a helyét. Az Erdoğan-rezsim ezzel a lépésével csak tönkreteheti a békés párbeszédet, és kiprovokálhatja a fegyveres harc és a terrorizmus kiújulását. Most arról talán nem is kell külön beszélnem, hogy ha nem akarunk egy újabb menekültválságot, akkor nem lenne célravezető egy újabb közel-keleti háború diplomáciai igenlése.

Menet Rojaváért

Több barátommal és harcostársammal tegnap tüntetést szerveztünk Budapesten átvonulva Rojaváért különböző zászlókat lobogtatva és elénekelve, hogy Awazek tê ji Rojava, hogy Şervano és hogy Rîzgariyê soza me, valamint hogy Bijî berxwedana YPG! és hogy Lêde û Lêde és kiáltozva:
„Bijî Rojava! Bijî YPG! Bijî YPJ! Bijî Kurdistan!”
Budapest városházához érve láttuk, hogy annak egyik ablakába Karácsony Gergely főpolgármester kitűzte Rojava zászlóját. Ezt külön is megéljeneztük. A híradásokban az szerepelt, hogy Karácsony Gergely a kurd zászlót tűzte ki a városházára. Ez nem igaz. Bár a kurd zászló is piros-fehér-zöld, de ilyen:

Amit Karácsony Gergely kitűzött az Rojava zászlója:

Rojava pedig nem csak a kurdoké, mint már erről szó volt. (Noha az talán jogos kritika lehet, hogy egész Rojavát eléggé a kurdok szemszögén keresztül látjuk. De az is látszik jelenleg, hogy a mostani támadás is éppen arról szól, hogy a kurdok elleni gyanakvást mások is megszívják.)

A tüntetésen én magam is Rojava sárga-piros-zöld (arany-vörös-zöld) zászlóját lobogtattam.

Tudatosan választottam ezt. Azért mert Rojava eszméje, a demokratikus konföderalizmus eszméje miatt jöttem én ma ide.
Amelynek csak egy eleme a nemzetiségi és vallási megbékélés. Emellett: több szinten felépülő emberek közötti együttműködés. Alapszinten: szövetkezet: emberek közötti, alulról szerveződő szabad együttműködés, közös munkán alapuló kisközösség. Eggyel magasabb szinten: autonóm közösségek hálózati együttműködése. A másik véleményének, értékeinek tiszteletben tartása saját közösségi értékeink és hagyományaink fenntartása mellett. Egyben a tanulás, fejlődés, a kreativitás kibontakoztatásának képessége, lehetősége, illetve e lehetőség megadása magunk és mások számára is. Ebben ér össze a népi írók és a népi kollégiumok szellemisége az 1956-os munkás-önigazgatás szellemiségével, egyben a saját emberi méltóságukért küzdő kis népek szellemiségével mindenhol a világon. (Ez nem "internacionalizmus". Nem multikulti. Ez új kooperatizmus: ez az egymást ismerő tagokból álló, saját ügyeiket helyben maguk intéző kis közösségek tiszteletben tartása. Ez nem új világrend: ez egymást tisztelő helyi rendek rendszere. Ez nem anarchia: ez pánarchia. Ez nem "világideológia". Ez nem ideológia úgy általában, nem dogma. Ez az önkormányzatiság szellemisége, illetve most még csak annak reménye.) Rojava mellett nem csupán azért állok ki, mert egy megtámadott nép mellé szeretnék állni, amely ugyanazt szenvedi most el, mint az én népem 1956-ban. Nem is egy európai posztkoloniális bűntudatot kompenzáló kiállás. (Nekem személy szerint nincsen bűntudatom más országok gyarmatosítása miatt, miért kellene, hogy legyen?) A Rojava melletti kiállás egy társadalmi kísérlet melletti kiállás is, egy olyan kísérleté, amelyen (ha élni hagyják) talán felépülhet egy igazságosabb, emberibb, barátibb és ökologikusabb társadalom is. Ezzel a szellemiséggel szeretném megtölteni a magam piros-fehér-zöldjét is. Pontosabban, mivel szerintem eredetileg is benne volt: szeretném felszínre hozni, láthatóvá tenni.

Vagy ahogyan maga Apo Öcalan írta:

„A demokratikus konföderalizmus nem egy államellenes, de nem is egy állami ellnőrzésnek alávetett paradigma. A demokratikus konföderalizmus ugyanakkor egy nemzet szervezeti és kulturális alapja.”
(Abdullah Öcalan: Democratic Confederalism. Fordítás: Tőlem)


Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így végiggondolta. Mindezt azért mondom el, mert látom, hogy az egyik érv mai demonstrációnk ellen (most mindegy is, hogy éppen rosszindulatból, gyáva megalkuvásból és félelemből vagy a jelenlegi narancsos rezsim, a neogörénykurzus iránti vakhitből hangoztatják ezt, akik ezt hangoztatják), hogy mi ilyen magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok vagyunk, aki nem tudjuk miért és mi ellen lázadozzunk, csak úgy lázadozni akarunk, mert az menő. Ezért választottunk magunknak egy éppen aktuális háborút, kiválasztottunk egy megtámadott népet, akik mellett most kiállhatunk. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy egy eszme mellett állunk ki, amit Apo Öcalan szavaival nevezhetünk demokratikus konföderalizmusnak is. A kisközösségi autonómia, a helyi önkormányzatiság mellett a közösségi cselekvés mellett és ezzel egy autonóm közösségek hálózatán alapuló demokratikus nemzeteszme mellett is.
Meglehet, hogy vannak olyanok, akik tényleg olyanok, amint mondtátok: nyugtalan és nyughatatlan lázongó fiatalok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal. Na és? Ez ok arra, hogy feloszlassuk az egészet? Nem, éppen ellenkezőleg! Amit ebben az esetben látni kell, hogy ezekben a fiatalokban, akik szerintetek „nem tudnak mit kezdeni magukkal” hatalmas jószándék és segíteniakarás van és egy hatalmas aggodalom közös jövőnk miatt. Az hogy Rojava kapcsán összegyűlünk és találkozunk velük, éppen arra alkalom, hogy beszélgessünk egy kicsit a társadalmi felelősségvállalásról és minden szempontból a tudatosabb cselekvés felé tudjuk terelni egymást helyi ügyekben is. Szóval éppen az a cél, hogy aki „nem tud mit kezdeni”, az megtalálja a megfelelő terepet a cselekvésre, ahol segíthet másokon.

Lehet, hogy tévedünk Rojavával kapcsolatban? Hogy nem is az a szép, romantikus harcos hely, aminek elképzeltük, nem is egy új társadalmi modell kísérleti terepe, hanem egy új Szovjetunió kicsiben? Igen, az lehet, hogy a Rojaváról alkotott képünk, többé-kevésbé torz. Lehet, hogy ott sem akkora az önkormányzatiság, mint azt gondoljuk. Az viszont egyelőre nem látszik, hogy ez a kis ország-szerűség egy mindenkit megtámadó és bekebelező világbirodalommá akarna válni. Amit eddig tudunk róla, az szimpatikus. És Rojava sokfelé fejlődhet még tovább. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy új Szovjetunió legyen belőle a jövőben, már csak azért sem, mert Apo apó szavaiból éppen az tűnik ki, hogy a kurd vezetők tanultak abból, amit a Szovjetunióban végletesen elszúrtak, és mindezeket nem akarják újra megismételni. Ha most ezt az egész egyelőre békés társadalmi kísérletet porig rombolják azzal, hogy egyszer talán valami szörnyűség is lehet belőle, akkor sosem derül majd ki, hogy mi minden lehet belőle.
Az eddigiek alapján valami olyan pozitív kísérletet látok Rojavában, mint a már emlegetett brazil parasztszervezetben, a MTRST-ban.

Brazíliában a MTRST is megpróbált egy másfajta választ adni arra, hogy jelenleg mit tudunk kezdeni globális problémáink kezelésére.

Ha elismerjük, hogy a klímaváltozás probléma (márpedig azt hiszem, ezt a legtöbben már elismerjük), akkor arra ki kellene találni valami választ.

Ellenérvek és kétségek
Úgy általában azt látom, hogy akik ellenzik a Rojava melletti kiállást, azoknak az egyetlen, amit ajánlani tudnak ehelyett, az nem más, mint a teljes passzivitás. Az a bajuk, hogy egyáltalán foglalkozunk a Világ különböző helyein (nálunk is) felbukkanó problémákkal.
Sajnos túl mélyen verték bele ennek az országnak a népébe, hogy 1990-nel véget ért a történelem. Hogy ezután már semmi probléma nem merülhet fel, ami mégis az vagy csak illúzió, vagy abból ered, hogy a múlt (mármint a veszélyes kommunista múlt) vissza akar térni. Nagyon sokan kétségbeesetten kapálóznak minden olyasmi ellen, ami ezt a világképet megbontja. Ezért nem akarnak a fiatalok aggodalmaival mit kezdeni, és ezért akarják a szovjet veszélyt vagy a „kommunista veszélyt” rávetíteni az égvilágon mindenre, és mindenkire, aki és ami felveti, hogy a társadalmi rendszerünkben némi változások szükségesek, ha nem akarjuk, hogy mindenki megdögöljön a saját hulladékában. És mindenkit arra biztatnak, hogy inkább tökéletesen passzív legyen, mert különben megvan a kockázata, hogy egy Sztálin, egy Beria vagy ilyesmi váljon belőle. A mai fiatalokban a beszennyeződéstől való rettegést akarják elültetni a cselekvéstől való rettegéssel. ("Inkább ne csinálj semmit, mint hogy rosszul csináld." -az egész oktatás ezt sugallja.) Pedig a nem-cselekvéssel az ember ugyanúgy beszennyeződhet, leginkább gyilkosok néma cinkosa lehet.
De hát egy ilyen álszent kettős mércés társadalomban élünk, amely látja Che Guevara véres kezét és Pinochet tankjainak véres lánctalpait is, mégis valahogy csak Che Guevarán jut eszébe számon kérni, hogy hogyan tapadt vér a kezéhez, Pinochet előtt szemérmesen lesüti a szemét...

Látszólag más, de lényegileg ugyanez a reakció az, amelyik azt mondja, hogy minek tüntetünk egy ennyire távoli ország fiaiért és leányaiért, hiszen annak a mi életünkre nézve nincs jelentősége. Inkább a magunk környezetében kellene tennünk az élet jobbításáért.
És hát hazudnék, ha az mondanám, hogy nekünk nincsenek ilyenfajta kétségeink.
Azt a kérdést mi is feltettük magunknak: segítünk ezzel Rojavának?
A tehetetlenség érzése rossz, nem csak a szolidaritás miatt, amit a YPG és a YPJ harcosaiért érzünk, hanem azért is mert saját helyzetünk visszatükröződik az egészen: ahogyan nekik a földrajzi távolság miatt nem tudunk konkrétan segíteni, néha mintha ugyanilyen hatalmas távolságban lennénk a saját életünktől is: a saját zsarnokainkkal szembeni cselekvésben megbénít minket valami.

Mindenesetre, amikor mindezeket a kétségeinket félretesszük, és mégis kimegyünk az utcára

a YPG, a YPJ és Rojava zászlóit lobogtatva a mi nemzeti zászlóink mellett, akkor éppen ebben reménykedünk, amit már mondtam: hogy ennek kapcsán talán el tudunk kezdeni egy beszélgetést másokkal olyan dolgokról, mint a közösségi felelősségvállalás és a közvetlen cselekvés közvetlen környezetünkben. De ha el sem kezdjük, biztosan nem fog sikerülni, biztosan nem indul el semmi.

Rojava messze van?
Igen, messze van.

De ha nem vesszük észre, hogy a YPG fiatal harcosai ugyanolyan fiatalok mint mi vagyunk ugyanazokkal a vágyakkal mint mi a jobb életre, akkor megette a fene a mi egész életünket is, nem csak az övéket.
A mostani rendszer éppen azt igyekszik kiölni az emberekből, hogy merjék megtalálni az analógiákat, hogy merjék észrevenni a különböző formák mögött a mindenhol emberi mivoltunkból fakadó hasonló mozgatórugókat. A rendszer igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy Rojava forradalmának semmi köze az 1956-os magyar forradalomhoz, rendszerének a magyar munkástanácsokhoz, stb.

(Lehet egyébként, hogy tényleg kevesebb köze van mint mi hisszük, de abban biztos vagyok, hogy több köze van annál, mint amit a rendszer propagandája sugall.)

Miközben sokan felismerik, hogy globális problémákról van szó (maga a „globalizáció” szitokszóként való használata már elismerése ennek a problémának), mégis engednek magukban annak a gondolatnak, hogy a világ darabjaira, sőt atomjaira esett szét, hogy semminek semmi köze semmihez, semmilyen jelenség nem függ össze semmivel. Tehát hagyjuk békén egymást, magunkat védjük, másokat meg hagyjunk szabadon pusztítani, garázdálkodni és kegyetlenkedni. Hogy ne is próbáljunk másokkal, a pusztítások, garázdálkodások és kegyetlenkedések áldozataival és kárvallottjaival összefogni a pusztítók, garázdálkodók és kegyetlenkedők ellen. Hogy cselekedjünk csak egyénileg, és hárítsunk is minden bajért minden felelősséget az egyénekre.

Hogy most sokan összejöttünk a Rojava melletti demonstrációra, az azt a reményt élteti, hogy vannak, lehetnek olyan közösségek, amelyek láthatják még az összefüggéseket és az együtt-cselekvések értelmét. Megértik a sárga-piros-zöld zászló üzenetét. És talán egyszer megértik a piros-fehér-zöldét is.