Csinódon

Hegyre fel: tisztulás, hegyről le: kétségek

Következő utunk a Székelyföldön az Úz-völgybe vezetett.

Természetesen az Úz-völgyi katonai temetőt látogattuk meg. Ez a temető a történelmi magyar-román határ közelében fekszik, ahol 1917-ben és 1944-ben is nagyon heves harcok dúltak a magyar és román katonák között rengeteg halottal.

Maga a temető egy gyönyörű szép, és amellett eléggé félreeső helyen fekszik, ahová hosszú, úttalan utak vezetnek (megközelíthető ugyan autóval, de meglehetősen távol esik minden jól kiépített főúttól). Az utóbbi időkben méltatlan események színhelye volt, de ennek nem sok nyomát lehetett látni. A temető kerítése mellett állt egy magányos rendőr, de arra utaló jel, hogy itt bárki újra rendbontást akarna elkövetni, semmi nem volt. Amennyire távol van ez a hely a legközelebbi lakott helyektől, elég valószerűtlennek is tűnt, hogy valaki ilyen hosszan képes utazni csak a balhé kedvéért. Az egész dologban egyébként az a szörnyű, hogy még mindig lehetett érezni több emberen, hogy komolyan tartanak attól, hogy ha ide jönnek, valami veszélynek lesznek kitéve. Az egész eseménysor tehát elültette az egymás iránti gyanakvást, bizalmatlanságot, félelmet az emberekben, amit nehezen lehet feloldani.

Mi mindenesetre úgy érzem méltósággal emlékeztünk meg az elesettekről.
A temető egyébként elsődlegesen magyar emlékhely, de a román elesettekről, sőt a többi (osztrák, német olasz, orosz és szerb) katonákról is megemlékezik. Éppen ezért lehetne akár a magyar-román megbékélés és közös kegyelet helye is, nagy kár, hogy most jódarabig éppen ezekkel ellentétes dolgokról lesz híres.


Ezután Csinódra mentünk. Csinód a Csíki-havasoknak egy viszonylag fiatal települése. A XX. században Gyimes falvaiból elvándorló csángók alapították. Az, akit mi meglátogattunk, azonban délről, Háromszékről költözött ide.

Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató egy elképesztően izgalmas személyiség, élettörténete nem csak egy, hanem akár több regény témája is lehetne. A XX. század utolsó és a XXI. század első éveiben bejárta egész Székelyföldet, és a falvak aktuális állapotáról egy hatalmas, komplex, négykötetes monográfiát készített. (Vagyis valami olyan mérvű munkára vállalkozott, mint a XIX. században Orbán Balázs.) Később Sepsiszentgyörgyről Csinódra költözött a családjával, földet és erdőrészt vásárolt és gazdálkodni kezdett. (Az ezzel kapcsolatos élményeket a fia, Csinódi Nagy Gergő könyvben írta meg.)

De még ez sem minden, ugyanis nem sokkal ezután túlélt egy villámcsapást, aminek következményeként jóidőre elvesztette az emlékei egy részét. Budapesti egyetemista éveire emlékezett, de az azóta eltelt időre, feleségére, gyerekeire és nagy kutatómunkájára egyáltalán nem. Idővel aztán fokozatosan visszanyerte az emlékezetét, megintcsak egy rendkívül érdekes történet, hogy hogyan. (Erről is írtak egy könyvet közösen a feleségével, Erikával.) Majd egy álom hatására elhatározta, hogy kápolnát épít a meredek csinódi hegyoldalon Nagyboldogasszony tiszteletére.

(Úton felfelé a házból a kápolnához)
Ez azért is szokatlan dolog volt, mert ő maga unitárius, felesége pedig református. A kápolna aztán igazi közösségi alkotásként készült el: a környékbeli székelyek és csángók valamint távolabbi magyarok összefogásával. Sokan ráadásul mégcsak nem is Nagy Balázs kérésére szálltak be az építési folyamatba (építőanyaggal, munkaerővel, pénzzel), hanem tényleg önkéntes alapon, lelkesedésből. A Kápolna így a magyar összefogás egyik jelképe lett, maga Nagy Balázs pedig azóta egyik feladatának tekinti a felekezetek közötti közvetítést, a magyarok közötti párbeszéd elősegítését.

A kápolna farönkökből és agyagból épült fel, nagyon szép és hangulatos hely. Akik idejönnek általában a megbocsátásért, a magyarság gyarapodásáért és a magyar-magyar barátságért imádkoznak.
A látogatást egy kis vendégség követte a Nagy-család házánál (ami szintén elég magasan a hegyoldalban áll, bár nem olyan magasan, mint a kápolna) babgulyással, magunkkal hozott borokkal, patkódobáló versennyel és egy kis beszélgetéssel, főleg az itteni életről és a vallások közötti párbeszédről.

Bevallottam Balázsnak, hogy nem vagyok keresztény. Kicsit csodálkozott, aztán megkérdezte, hiszek-e valamiben. Elmondtam neki, amit lehetett erről, az archaikus lételméletről és az élet végtelenségéről és minden élő egységéről. Tetszett neki. Megállapította, hogy amit mondok, az az általa ismert keresztény felekezetek közül az unitáriusokéhoz áll a legközelebb. Ez meg nekem tetszett, tudván, hogy az unitárius az egyik legnyitottabb a keresztény felekezetek közül, és közben unitárius székely őseimre is gondolva.
Az egész, amikor és ahogyan itt voltunk, szép volt, békés volt, jó hangulatú volt. Akkor nem engedtem magamhoz a kétségeket, amik megkörnyékeztek.

De utólag… Utólag nehezen tudom ezeket a kétségeket elhessegetni magamtól. Nem tudok nem gondolkozni azon: vajon kik járnak ide? Vajon kik azok itt nemzeti egységért imádkoznak? Mind komolyan gondolják-e, amit mondanak? Készek-e a megbocsátásra, a megértésre, a mások iránti részvétre? Vagy itt imádkoznak egyet, aztán hazamennek, és Budapesten belerúgnak az első hajléktalanba, aki az útjukba kerül, és ráhívják a rendőrséget? (Magyar emberek a magyar emberre…) Sok szó esett a keresztény felekezetek közötti párbeszédről, az egymás iránti nyitottságról. De vajon ez ma a legnagyobb törésvonal magyar és magyar között? Mi a helyzet a keresztények és nem keresztények közötti párbeszéddel? Azért is teszünk a mindennapokban? Hiszen feltűnő, hogy Balázs természetesnek vette, hogy mindenki keresztény, aki ide érkezett, és meglepődött, mikor jelentkezett valaki, aki mégsem az… Vajon keresztények és nem keresztények tudnak egymással manapság ilyen szép, okos párbeszédet folytatni? Fel tudnak együtt menni ahhoz a kápolnához?
Ismerem azokat, akikkel együtt érkeztem ide. De nem csak mi jártunk ott akkor a csinódi kápolnánál, hanem más magyarok is, akikkel kevesebb alkalmam volt korábban beszélgetni. És nem tudom, ők mit gondolnak magukban. Mit gondolnak magukban, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk a nemzetért!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megértsük egymást, vagy azért, hogy mindenki ugyanannak a vezérnek engedelmeskedjen, ugyanazt a nagyurat kövesse? Mit gondolnak, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk az ellenségeinkért is!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megengesztelődjünk egymás iránt és megértsük vagy legalább próbáljuk megérteni egymást, vagy azért, hogy az „ellenség” „megtérjen”, hogy belássa, hogy nekem van igazam, és belehajtsa a fejét ugyanabba az igába, mint én, vagy ami rosszabb: az én igámba hajtsa a fejét? Azért imádkozik valóban mindenki, hogy bocsánatot nyerjen, vagy azért, hogy tőle bocsánatot kérjenek? És a bocsánat elnyerésén mit ért? A kölcsönös megengesztelődést és a düh elengedését, vagy azt, hogy bocsánatot nyert, tehát már nyugodt lelkiismerettel állhat kicsinyes bosszút minden apróságért?

Paranoia az, ha felteszem mindezeket a kérdéseket? Annak a legbiztosabb jele ez, hogy a gyanakvás beette magát az agyunkba? Éppen ez a gyanakvás lenne az, amit el kellene tudnunk engedni? Talán igen…
Talán nem támadnának utólag ilyen gondolataim, ha nem láttam, hallottam volna erre utló jeleket. Leereszkedve a kápolna mellől, házigazdánk vendégszerető portájához, ott egymással borozgatva, a beszélgetés közben egy-egy elejtett megjegyzést egy-egy embertől. Amiket akkor el is engedtem a fülem mellett, mert nem akartam akkor ezzel megzavarni saját nyugalmamat, vagy nem akartam kockáztatni, hogy én leszek a békességbontó vagy a paranoiás ember, ha rákérdezek egyszer-egyszer valakitől: ezt most hogy értette? Hiszen ha színvallásra kényszerítem, hogy csak félreérthető volt, vagy tényleg a rosszindulat szólt belőle, azzal esetleg elindíthatok egy olyan gyilkos lavinát, ami az egész ittlétünket megmérgezheti… Nem akarom az egész ittlétünket megmérgezni. De akkor ő miért csinálja? Neki miért szabad?

Talán nem gondolkodnék utólag sem ezeken, ha nem lenne megint ez a friss fájó emlék, amit láttam az utóbbi időben: hogyan támadt a magyar a magyarra. Hogyan rontottak neki egyesek a Magyar Tudományos Akadémiána, minden elképzelhető módon mocskolva tudományos munkatársakat, tudósokat, kutatókat, tanárokat, professzorokat, szakembereket… Az az elképzelhetetlen gyalázkodás, ami akkor ott lefolyt, és látni, hogy kik vettek mindebben részt… És mi ez a korábban elképzelhetetlen gyilkos, sőt, ha nemzetben gondolkodunk, öngyilkos indulat tudományos értékek, intézmények ellen? Miféle sérelmek magyaráznak meg ekkora és ilyen jellegű pusztításvágyat?
Nem lehet, hogy azok, akik ezt a borzasztó gyalázkodást véghezvitték, majd pont utánunk jelennek meg itt Csinódon, és indulnak el imádkozni egyet a kápolnába „a nemzeti egységért”? (Nem lehet, hogy ugyanezen emberek némelyike ott is állt mellettünk már a Nyergestetőn is?) Aztán ha végeztek, úgy érzik majd, megtisztultak, és semmi további teendőjük nincs az ügyben, sem bocsánatkérés, sem a károk helyrehozása?
És nekem személy szerint meg kell bocsátanom ezeknek az embereknek? Tudom, nagyon is tudom, milyen pokoli érzés, amikor őszinte bocsánatkérésedre azt mondja a másik fél: nincs bocsánat. De kitől számíthatok ma őszinteségre? Emésszem és marcangoljam magam azon, hogy nekem miért van okom bocsánatot kérni ezektől az emberektől?

Kellemes napot töltöttünk el Csinódon. A Nap gyönyörűen sütött, ott a magas hegyek között a szép tájat nézve, borozgatva, beszélgetve énekelve ültünk. Majd búcsút vettünk egymástól, és tovább indultunk. És ahogy távolodtunk, a kétségek sötét füstje egyre közelebb kúszott hozzám…

Nyergestetőn

A Székelyföldet járom megint, annak régi, elsősorban hadtörténeti emlékeit keresve. Mindig jó ide visszatérni.

Itt áll(t)unk a Nyergestetőn, Csíkszéknek egy gyönyörű erdőségekkel övezett pontján egy nagy csata emlékművénél. Ezelőtt pontosan 170 évvel, 1849. augusztus 1-jén pár száz székely honvéd és határőr védte az itteni magaslatokat az osztrák és orosz támadó csapatoktól a magyar szabadságharc utolsó ütközeteinek egyikében. És igen eredményesen védték. Habár hosszú távon nem győzhettek, de nem adták olcsón magukat.

A székelyek szabadságharca 1848-1849-ben szinte egy külön kis történet a magyar szabadságharc történetén belül. Kiváló szemléltetése ez annak, hogy a helyi és az országos történések hogyan tudnak összefonódni egy nagy történelmi eseménysorban. (Erről Egyed Ákos írt egyszer egy szép összefoglaló munkát.)

Kezdődött az egész az 1848. október 16-18-ai nagy székely gyűléssel Agyagfalván, amelyen a székek több ezer küldötte megesküdött, hogy kiáll a magyar forradalom által kivívott változások és Magyarország önálló intézményrendszere mellett. Úgy tűnt ugyanis a székelyek számára, hogy végre eljött az idő, hogy saját ősi, kollektív szabadságukat végre nem a felettük álló államhatalom ellenében kell megvédelmezniük, hanem a saját szabadságuk összeegyeztethető.
És ennek a külön kis önvédelmi harcnak több nagy szimbolikus hőse és helyszíne, eseménye is van, akiket és amelyeket máig nem hagynak feledésbe merülni.

Például ahogyan a székely honvédek és határőrök a Tömösi-szorost védelmezték az orosz támadás ellen 1849 júniusában Kiss Sándor ezredes vezetésével.

Kiss Sándor még súlyos sebesüléssel is folytatta a védelem irányítását, míg végül a hosszú hősies védekezés után orosz fogságba esett. Ekkor az egyik gombjában elrejtett méreggel megmérgezte magát, és meghalt. Ezzel kiérdemelte a „tömösi Leonidász” nevet az utókor emlékezetében.

Vagy Zeyk Domokos, a hatalmas termetű huszártiszt, aki a segesvári csatában a végén már szinte egymaga fedezte bajtársai visszavonulását és rontott neki a kozák lovasoknak. Több dzsidával is átszúrták, de állítólag még volt annyi ereje, hogy pisztolyt rántson és főbelője magát. Az ő teljes története itt olvasható.
De rajtuk kívül is még rengeteg ilyen nagy székely hőst lehetne felsorolni 1848-1849-ből.
Nyergestető védelme már az utolsó ilyen erőfeszítés volt Székelyföld védelmére. A székely honvédek és határőrök itt is elég jól foglaltak pozíciót egy jól védhető helyen. A védelem irányításával Gál Sándor tábornok volt megbízva, aki szintén egy érdekes figurája a történelemnek.

Ő is egy székely családból származott, szintén a határőrség tisztje volt. 1848-ban éppen szolgálaton kívüli állományban, de a márciusi események után szolgálatra jelentkezett a magyar kormánynál. Ő lett az új rendvédelmi szerv, a Nemzetőrség szolgálati szabályzatának kidolgozója, majd később a Honvédségé is. Így az új, magyar nyelvű parancsszavakat (és más katonai szakkifejezéseket) is ő találta ki, azokat, amelyeket aztán a szabadságharc hadserege is használt. Később visszaküldték Erdélybe, majd szűkebb hazájába a Székelyföldre, hogy az itteni honvédelmet megszervezze.
Az augusztus 1-jei nagy összecsapásnál azonban már nem ő volt a Nyergestető főparancsnoka, mivel akkor már megkezdte innen a csapatok visszavonását Kászonújfalu felé. A visszavonulást egy fiatal, huszonegynéhány éves őrnagy,

Tuzson János fedezte a csapat hátramaradó részével.
Végül nagy veszteségek után, de neki is sikerült visszavonulnia, és csatlakoznia Gál Sándorhoz.
Későbbi életük is elég érdekes.

Gál Sándornak sikerült a vereség után külföldre távoznia. A Kossuth-emigráció egyik utazó ügynöke lett, Európa több nagy városában megfordult. Kossuthék egy időben azt tervezték, hogy török segítséggel térnek vissza Magyarországra, mégpedig pont Székelyföldön át, mivel a haza ügyének olyan sok mártírt adó, és az azt követő önkényuralmat megszenvedő székely népet valószínűleg könnyű lesz fellázítani, és ez már megfelelő alapja lehet egy országos mozgalomnak. A vállalkozás főparancsnoka Klapka György lett volna, de fontos szerep jutott volna benne Gál Sándornak is.
Végül Gál Sándor az Itáliai Magyar Légiónak is alapító tagja volt. (Ebben is számos székely szolgált, akik úttalan utakon vándorolva jutottak el Itáliáig.) Azonban az egykori hű tábornok végül elárulta egykori bajtársait: átállt az ellenséghez, az olasz egység ellen francia segítséggel harcoló Nápolyi (és Szicíliai) Királyság oldalára. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudni pontosan, ennek kiderítése arra vár, aki majd megírja a tábornok részletes életrajzát. Én mindenesetre azt hiszem, hogy nem az egykori magyar bajtársaival veszett össze, hanem a piemontei királlyal II. Vittorio Emanuelével, aki egész Olaszország királya lett. Talán úgy érezhette Gál tábornok, hogy a Magyar Légió idegen érdekek szolgálatába állt, és kétségbeesett, hogy Garibaldi félreállítása után nem fogják a magyar fiúkat hazaengedni, hogy saját hazájukért küzdhessenek. A végén azonban Gál tábornok megzizzent attól amit tett, így életét végül elborult elmével fejezte be egy olasz börtönben 1866-ban.

Tuzson János alezredes viszont a nyergestetői visszavonulás után nem sokkal kénytelen volt letenni a fegyvert az oroszok előtt, akik a megállapodás szerint átadták az osztrákoknak. Az osztrákok a volt honvédtisztek közül azokat, akiket nem ítéltek halálra vagy várfogságra, általában lefokozva, azaz közlegényként besorozták a császári hadseregbe. Ez történt Tuzson Jánossal is. Neki azonban szerencséje volt: nem vitték évekre külföldre, hanem viszonylag hamar leszerelték. Ezután gazdálkodással foglalkozott. A kiegyezés után, 1869-ben visszavették az újra létrehozott Honvédségbe, alezredesként. Az 1890-es években, mint nyugállományú katona még itt volt ennek az emlékműnek a felavatásán.

Az emlékhely a Nyergestetőn két részből áll:

itt van ez az egyszerű obeliszk/emlékoszlop, amit még az 1890-es években állítottak fel. Vele szemben pedig

egy szimbolikus temető, rengeteg kopjafával, amiket az évek alatt különböző magyar társadalmi szervezetek adományoztak Csíkkozmás és Kászonújfalu önkormányzatának, a Világ legkülönbözőbb részeiről. (Így ezeken a fejfákon nem a nyergestetői halottak, hanem az adományozó szervezetek nevei olvashatóak.)
A megemlékező ünnepség fő része az emlékoszlopnál zajlott le.

Először is a 11. (Székely határőr) huszárezred huszárjai felvonták a székely zászlót, és közösen elénekeltük a Székely himnuszt.
Végre egyszer újra azzal az érzéssel, hogy ez egy himnusz, egy ünnepi dal, aminek súlya, jelentősége van. Mert az utóbbi időben Magyarországon, és főleg Budapesten kicsit túl sok olyan utcai zenésszel és műhazaffyval találkoztam, akik úgy gondolták, hazaffyas dolog, ha minden sarkon minden öt percben a Székely himnuszt játsszák, és minden buliban eléneklik ezt az éneket részegen háromszor, ezzel egy akármilyen kávéházi nóta szintjére húzva le azt. Nem hiszem, hogy a valódi székelyeknek erre lenne igényük. (Ne értsetek félre, nem vagyok ellene annak, hogy bulikban néha hazafias dalokat énekeljünk, sőt! De amit a Székely himnusszal műveltek az utóbbi időben, az tényleg túlzás.)
Beszédet mondtak aztán a környékbeli települések és a járás vezetői, valamennyien népviseletben, ami igazán szép gesztus.

Szántó („Szt.”) László, Csíkkozmás polgármestere

Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Megáldotta az emlékművet Tamás József katolikus püspök is.

Az eseményen díszelgő székely gyalogos határőrökön

és huszárokon kívül
díszsorfalat állt még néhány gyalogos honvéd

a zalai 47. honvédzászlóaljból.

Fellépett egy csak nőkből álló álló tánckar is, Lukácsházáról, Csíkkozmás Vas megyei testvértelepüléséről.

A székely leányok és legények most nem táncoltak, csak nézték a vasiakat.

Természetesen nem mehetett végig az ünnepség úgy, hogy el ne hangzott volna Kányádi Sándor gyönyörű verse az itt lezajlott csatáról. Ezt biztos sokan ismeritek.

Kányádi Sándor:

Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

- alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

(Mint az előzőekből kiderülhetett, a székely hősök nem estek el itt mind egy szálig, mert ellentétben a Thermopülét védelmező szpartai hősökkel, őket nem szorították be, nekik volt hová hátrálniuk. Az sem igaz, hogy csak 200-an voltak, ennél azért jóval nagyobb őrség vigyázta ezt a stratégiailag olyan fontos pontot. De ez a vers akkor is nagyon szép.)

A szimbolikus temetőben is felállítottak egy új emlékművet, a Magyar Nemzeti Levéltár adományát. Ez most nem egy kopjafa volt, hanem egy szobor: egy székely határőr szobra, a Levéltár munkatársának, Elek Istvánnak az alkotása.

A Levéltár vezetősége ugyanis úgy gondolta, van már itt elég kopjafa, de a névtelen hősök megérdemlik, hogy ne csak mint holtakról, hanem mint élőkről is legyen itt egy kép róluk.

(A szobor előtt középen az alkotó, Elek István áll)
A megformázott katona a gyalogos székely határőrök egyenruháját viseli.
A Habsburg Birodalomban ebben az időben ilyen volt a határőrök egyenruhája:

Azt, hogy ez a határőr a székelyek közé tartozik, rózsaszín gallérjáról és kézelőjéről lehet látni. (A horvát határőrök, azaz Jelačić katonái ugyanilyen egyenruhát viseltek, de citromsárga gallérral és kézelővel. (Természetesen ők a csákójukon sem cserélték le a fekete-sárga Habsburg-kokárdát piros-fehér-zöld csákórózsára.) Szerencsére nem volt olyan hadszíntér, ahol a székely határőröknek velük kellett összecsapniuk. De a szabadságharcban így is több alkalommal, több helyen történt kavarodás abból, hogy a magyar és az osztrák oldalon harcoló ezredek egyenruhája hasonló volt.)
A magyar kormány 1848-ban a székely határőrséget egy az egyben a Magyar Honvédség részének nyilvánította. Így az újonnan szervezett székely ezredek már az új vörös zsinóros magyar atillát viselték, amit a zalai honvédeken is láthattatok (ami ugyanolyan kávébarna színű, de hosszabb szabású volt, mint a régi határőrfrakk). A régi székely ezredeknél azonban nem mindenhol volt idő az egyenruha lecserélésére, így sokan lehettek (Nyergestetőnél is), akik ebben a régi egyenruhában harcoltak.

(Ilyen összeállítás is előállhatott: közlegények a régi határőr-egyenruhában, tisztek az új honvéd-egyenruhában.)
Esetleg csákó helyett a még szintén a régebbi időszakban rendszeresített tábori sapkában.


Szóval erről az egyenruháról mintázta a szobrász az alkotást.

Szép ünnepség volt ez! Színes és méltó a hősökhöz. Mi pedig továbbindultunk…

Prokrusztész és a nemzet ágya

Továbbra is szeretek a nemzetre úgy gondolni, mint kulturális közösségre, amelynek (legalábbis nálunk, magyaroknál) alapja a közös nyelv. Arról már nincsenek illúzióim, hogy eltekinthetnénk attól, hogy ez más, mint egy kisközösség (egy törzs, egy klub, egy baráti társaság), amelyben mindenkit ismersz. Egy nemzet nagyobb ennél, és nem is működhet úgy, akkora bizalmi alapon, mint egy tényleges közösség. De azért az, hogy egy nyelvet beszélünk, szerintem mégiscsak annak az alapja elsősorban, hogy sokszínűségünkben is megértsük egymást, és inspirálódva egymás példájából remek alkotásokat hozzunk létre egyénileg vagy közösségileg.

Sajnos tapasztalom, hogy nem mindenki így fogja fel a nemzetet. Vannak, akik úgy képzelik el, mint egy egységesített öntőformát, aminek fazonra kell igazítania az embereket. Mint egy egyenruhagyárat, vagy, ami talán még rosszabb, még inkább úgy, mint Prokrusztész ágyát. Amelybe mindenkit bele lehet gyömöszölni, és ami esetleg kilóg belőle, azt könyörtelenül le kell nyisszantani, nem törődve a fájdalommal. Vagy, ha túl kicsi hozzá, akkor szintén kegyetlenül hozzá kell nyújtani az ágyhoz, ahogyan Prokrusztész csinálta.

Vannak, akik ettől félnek, hogy őket majd belekényszerítik ebbe a Prokrusztész-ágyba, ezért nem is szeretnek beszélni a nemzetről, mert rögtön ez a kegyetlen „egyenlősítő” kínzóeszköz jut eszükbe róla. Meg tudom érteni ezeknek az embereknek a félelmét, de nagyon zavar, hogy egyáltalán elfogadják a gondolatmenetet, hogy ennek így kell működnie. Pedig, ha le akarjuk győzni Prokrusztészt, nem szabad elfogadnunk a logikáját.

Mert vannak mások – és ők a veszélyesebbek – akik maguk akarnak lenni Prokrusztész: arra érzik magukat elhivatottnak, hogy az embereket belenyomják bizonyos öntőformákba, és levagdossák a kinyúló végtagjaikat. Egyesek meg még arra is, hogy maguk készítsék el azt az ágyat, ami majd annyi emberhez öntőformaként szolgál. És persze, mint a középkori inkvizítorok, sokszor azt hiszik ezzel az illető áldozatuknak is jót tesznek.

Lehet, hogy Prokrusztész is azt hitte, isteni feladatot teljesít, hogy az ágyat az istenektől kapta, és kijelölt küldetése az, hogy fazonra igazítsa az embereket. Én azonban azt hiszem, hogy nem az a fontos, hogy Prokrusztész erről tudatosan mit gondolt. Mert akár isteni küldetésnek fogta fel a maga kegyetlenkedését, akár nem, biztos, hogy amit csinált, azt élvezte is, vagy az elejétől, vagy csak egy idő után. Más emberek pedig ettől szenvedtek. Prokrusztész tehát jó eséllyel egy szadista pszichopata, akármire is hivatkozik tevékenysége igazolására. Arról nem beszélve, hogy az áldozatait ki is fosztotta. Útonálló volt, a nyereségvágy volt az egyik motivációja, a kínzás csak plusz szórakozás volt.

Ha találkozunk valakivel, aki elfogadja Prokrusztész logikáját, beszéljük le róla. Ha találkozunk valakivel, aki Prokrusztésszá akar válni, pláne beszéljük le róla! Ha viszont magával Prokrusztésszal találkozunk, lehetőleg csapjuk le, mielőtt kárt tesz valakiben.

(Nem muszáj úgy, ahogy Thészeusz tette, Prokrusztész saját módszerével, de azért lehetőleg hatékonyan fékezzük meg Prokrusztészt.)

Stop Procrustes!

Királyság a Köztársaságban? Miért ne?

Monarchistának lenni valami miatt nagy divat lett az utóbbi másfél évtizedben. Egy úri hóbort persze, amit eleinte senki nem vett komolyan, de ahogy ez lenni szokott, elterjedt a dolog, és „lecsorgott” a kevésbé úri osztályok közé is. A magyar monarchizmus XX. századból örökölt formája viszont összekapcsolódott a Habsburg-pártisággal, azaz a Habsburg-legitimizmussal is. Az egész legitimizmus alapja egy olyan szemlélet, amely a törvényeket a népen felül helyezi. Azaz úgy tartja, nem azt kell nézni, mi a jó a népnek, hanem azt mi volt egykor „törvényes”. Mintha a törvényeket nem emberek alkotnák emberek érdekében eszközként, hanem tőlünk függetlenül léteznének, fejünk felett lebegve vagy nyakunkon ülve, szóval rajtunk uralkodva.

Hogy mitől terjedt el a legitimizmus és a monarchizmus? Sokan úgy látták ez olyan „lázadó” dolog, tehát menő. Méghozzá az ún. „mainstream-történetírás” vagy mi ellen akartak fellázadni, amelynek központi eleme korábban (politikai oldalaktól részben függetlenül) egy nemzeti függetlenségi hagyomány volt (ez pedig részben/lazán összekapcsolódott a köztársaságpártisággal is). Hogy miért jó, mitől „nemzetibb a nemzetinél”, és általában milyen szempontból tehet jót az egységes nemzettudatnak az, ha szanaszét vernek egy korábban meglévő nemzeti konszenzust vagyis egy olyan dolgot, amiről korábban széleskörű társadalmi egyetértés volt (ebben az esetben: a nemzeti függetlenségi és ezzel összekapcsolódó köztársasági tradíciót), azt a monarchisták legitimisták sohasem tudták elmagyarázni. Jelenleg láthatjuk ténykedésük eredményét: sikeresen szétrugdosták az egységes magyar nemzettudatot, mondhatni szétverték a magyar nemzetet. (Nem egyedül tették ezt, de jelentős részük volt benne.) Nekik köszönhetően már olyan kérdésekről sem tudunk egyetérteni, mint hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc modern magyar államiságot és nemzettudatot megteremtő eszméi, hagyománya, céljai mai nemzettudatunk alapja is kell hogy legyenek. Nemhogy egymás közt, hanem az egyes emberek még saját magukban is a legsúlyosabb belső veszekedéseket képesek erről lefolytatni, folytonos önellentmondásba keverve magukat ezzel a kérdéssel, és csak saját belső frusztrációjukat növelve ezzel.

A monarchizmus-legitimizmus jelenlegi virágzása a jelenlegi rezsim uralkodásának köszönhető. A jelenlegi rezsim ugyanis az élet minden területén szigorú hierarchiát hirdet. Szerintük az az optimális, ha nincs visszapofázás, parancskövetés van. („Maul halten und weiter dienen.”) A monarchizmus is részben ezen a szigorúan hierarchikus világszemléleten alapszik. Így hát a monarchizmus alapjai jól egymásra találtak a mostani rendszerrel. Persze ez az egymásra találás ellentmondásokkal teli: a jelenlegi rezsim „szabadságharcosnak”, tehát lázadónak próbálja beállítani magát, hol meg a totális engedelmesség mintáit propagálja. A kettő nemigen illik össze, persze a rendszer ellentmondásossága nem csak ebben áll. A monarchisták is ellentmondásosan viszonyulnak a jelenlegi rendszerhez: a „rebellisségért” látszólag haragszanak rá, de a lelkük mélyén titkon hálásak neki a totális engedelmesség és a gyáva opportunizmus mintáinak terjesztésért,

Nade: ma, miután a legitimista zavarkeltés és az egységes nemzettudat elleni áskálódás olyan eredményesen szétverte a nemzetet, van-e még a monarchizmusnak illetve a Habsburg-legitimizmusnak valamiféle célja, illetve filozófiája? Mármint: van-e bármi politológiailag is értékelhető gondolat, cselekvési terv a monarchisták és legitimisták fejében azon kívül, hogy legyen újra egy királyunk (ill. legitimisták esetében: legyen újra egy Habsburg a királyunk), oszt’ akkor jó lesz, mert csak?

Hogy erre a kérdésre általában nem kapunk választ, ha egy monarchistával beszélgetünk, az azért is van, mert rosszul tesszük fel a kérdést. Általában rögtön azt kérdezzük tőlük: na és ki legyen a király? (Bár vannak akik már erre is kellően zavaros és röhejes választ tudnak adni, olyasmit, hogy nem számít ki a király, a lényeg, hogy királyság legyen, mert az egy ilyen szakrálisan áldott izé, meg egyébként vannak hagyományai a király nélküli királyságnak is Magyarországon. Nem vicc, tényleg hallottam ilyet. Szóval ja, amit a megalkotói is egy átmeneti kényszermegoldásnak szántak, és ami miatt az egész világ röhögött rajtunk, azt nevezzük ki „nemzeti hagyománynak”, legyünk rá büszkék, hiszen az az igazi hungarikum…) (Abba meg már bele sem megyek, hogy amikor ugyanezek az emberek olyanokat mondanak, hogy a köztársaság és a demokrácia egy rossz vagy „elátkozott” rendszer, akkor nem jut eszükbe, hogy a király nélküli királyság rendszerében annak idején egykori tökkelütött vezetőink történetének valaha volt legsúlyosabb katonai vereségébe vezették bele az országot…)

 

Szóval miért nem azt kérdezzük inkább: milyen legyen szerinted a királyság rendszere? Milyen jogosítványai legyenek pontosan a királynak? Abszolút monarchiát akarsz? Miben lenne más a király, mint államfő hatalma, mint egy köztársasági elnöknek? Vagy a hatalma ugyanolyan lenne, csak szebb ruhákban parádézna nemzeti ünnepeken és ennyi lenne a lényege az egésznek? Feloszlathatná például a király az Országgyűlést? Megvétózhat vagy visszaküldhet törvényeket? És ha igen, milyen feltételekkel? Pedig ilyen kérdéseket kellene elsősorban tisztázni. Ha a monarchista ideológia ilyenekre nem ad választ, akkor az nem politikai ideológia, nem politológiai kategória.

Egy monarchista újságíró azt mondta: „Királyságpárti úgy lesz az ember, hogy felnő.” Így tehát most tegyük fel, hogy a monarchizmus mögött tényleg áll valamiféle politikai gondolkodás, tartalom cél, és nem csak abból a random gondolatból származik, hogy legyen királyunk, mert a gyerekkorunk meséiben is mindig voltak királyok meg királyfik és királylányok és ők mindig annyira jófejek… (Bármennyire is valószínűbbnek tűnik ez utóbbi változat...) De mi akkor ez a gondolat?

Pontosan erről, a monarchista gondolatról beszélgetett egy tavalyi cikkben két monarchista-legitimista egymással. Méghozzá nem két random arc az utcáról, hanem két nagyon művelt pasas, kiemelkedő történelmi és politológiai olvasottsággal. Tehát idejük és képességük is lehetett végiggondolni, mit beszélnek. A kérdező, mint tisztességes újságíró azért eljátszotta „az ördög ügyvédjének” szerepét is, de azért érezni, hogy az igazán súlyos ellentmondásokkal nem akarta szembesíteni az interjúalanyt, inkább amennyire lehet, „alákérdezni” igyekezett.

A szöveget szétfeszítik az ellentmondások: „nemzet szuverenitása” és „tömegek alja igényei”, majd: „a monarchiában (…) érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere” és: a parlamentáris rendszerben „a parlament bitorolja az uralkodói jogköröket”. És számos hasonló. Az interjúból számomra ismét pontosan az derült ki, hogy ezeknek a legokosabb monarchistáknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen politikai rendszert akarnak. Halvány lila gőzük sincs. Szerintük: legyen királyság és király, mert az fontos, aztán a többi majd valahogy lesz. Csak hablatyolnak összevissza Szent Koronáról, meg szakralitásról meg üdvözülésről, stb. Pont úgy, mintha két random arc lennének az utcáról, mindenféle történeti és politológiai olvasottság nélkül. (Közben meg persze könnyű egy kényelmes jólétből az ember fizikai és anyagi szükségleteit és a Maslow-piramist is lefitymálni annak, aki sosem volt igazán megszorulva anyagilag, nem éhezett és nem fenyegette a kilakoltatás veszélye...)

Mindez engem meggyőzött arról, hogy a monarchizmus jelenleg nem egy politikai ideológia és nem politológiai kategória. A monarchizmus egy vallás és egy szekta, tehát vallási kategória. (Hiszen a monarchisták szerint ugye a királynak és az államnak „nem az az elsődleges feladata, hogy a gazdaságot menedzselje, adózási meg közbeszerzési jogszabályokat bütyköljön, hanem hogy segítse az alattvalókat az üdvözülésben, lelkük mennybe juttatásában”. Ezt az interjúalany azután mondja, miután kifejtette, hogy a törvényhozás az uralkodó jogkörének bitorlása.) Semmiféle politikai érveléssel nem tudják alátámasztani azt, hogy miért jó, ha van egy királya Magyarországnak. Csak arra hivatkoznak, hogy az ilyen szakrális izé, tehát szerencsét hoz, mint egy jó amulett. A király valójában az ő kabalafigurájuk, élő címerállatuk vagy ilyesmi lenne. Ezzel olyan nagy baj nincs is, amíg nem akarják az elképzeléseiket másokra is rákényszeríteni. Egy ilyen vallási szektával gond nélkül együtt lehet élni, amíg nem akarják, hogy a címerállatuknak mi, a vallásukon kívüli emberek is engedelmeskedjünk. Ezért szerintem az Abdullah Öcalan-féle demokratikus konföderalizmus szellemében a kisközösségi autonómiák alapján simán össze lehetne egyeztetni akár a Magyar Királyságot a Magyar Köztársasággal is.

Javaslatom a következő: tartsuk tiszteletben a monarchisták vallását és legyen a Magyar Királyság a Magyar Köztársaságnak egy autonóm része. Kapjon egy kis területet a monarchista szekta, ahol autonóm módon megvalósíthatja a maga kis Királyságát. Mivel nincsenek sokan, egyetlen nagyobb község valószínűleg bőven elég lenne. (Meg aztán ha tényleg ilyen istenáldotta dolog ez a királyság, a legfőbb hívei meg tényleg ilyen magasabb szellemi szinten álló emberek, amilyennek mondják magukat, akiknek nem az anyagiak a fontosak, akkor nyilván működnie kell ennek az egésznek egy kis helyen, nagybirtokrendszer nélkül is... Ugye? Nyilván...)

Én még abba is beleegyeznék, hogy a Szent Koronát is megkapják. Vigyék nyugodtan, ha hitük szerint az teszi csak érvényessé a király felavatását!

Emeljék trónra, akit szeretnének, akár egy Habsburgot is, de szigorúan azzal, hogy az ő hatásköre nem terjed túl ennek az autonóm Királyságnak a határain. Azonkívül a Magyar Köztársaságnak ő is csak egy ugyanolyan állampolgára lehet, mint bárki más. Nem próbálhat terjeszkedni, diplomáciai tevékenységet sem folytathat. Csak a saját alattvalói életét irányítja. Aki monarchistának tartja magát, és tényleg annyira szeretne egy szép ruhákban lovagló király alázatos és engedelmes alattvalója lenni, az költözzön oda erre a területre, ebbe az Autonóm Királyságba. Majd meglátjuk, meg tudják-e szervezni ott a maguk monarchiáját, ki tudják-e építeni a maguk politikai rendszerét, meg tudnak-e egyezni a király hatáskörében, és fel tudnak-e mutatni egy csábító gazdasági és társadalmi alternatívát azoknak is, akik ezen a Királyságon kívül élnek szabad állampolgárokként. Kényszeríteni azonban nem kényszeríthetnének senkit, hogy az Autonóm Királyság alattvalója legyen, és minden ilyen kényszerítő kísérlet azonnali büntetést, visszaesés esetén pedig az autonóm terület felszámolását vonná maga után. De ha nem balhéznak, és nem veszélyeztetnek, rágalmaznak és sértegetnek senkit, akkor miért ne állíthatnának fel szobrokat a Habsburg-királyoknak, ünnepelhetnék meg a kiegyezést, vagy amit éppen akarnak, és A kőszívű ember fiai helyett olvastathatnák a suliban a gyerekeikkel Szekfű Gyula műveit, vagy amit akarnak. A királyukat őriztethetik pompázatos piros ruhás testőrökkel, a koronájukat meg a Koronaőrséggel, ha akarják, és lesz rá pénzük. Természetesen ezeket az őrségeket csak kardokkal és víbárdokkal (farkaskaszákkal) fegyverezhetnék fel, semmi lőfegyver. Hadseregük sem lehetne, csak a pirosruhások látnának el polgárőri feladatokat. (Ha nem tudnak kiegyezni Habsburg-pártiak és a szabad királyválasztók, akkor az utóbbiak akár kaphatnának egy másik külön községet is, és nekik meg oda lehetne adni a Bocskai-koronát, hadd használják azt. De persze ezeket majd mind eldöntik maguk, illetve egymás között.)

Még csak azt sem lehetne mondani, hogy egy ilyen elképzelésnek ne lenne történelmi előképe (ami a monarchisták számára olyannyira fontos), más szóval hogy ne lenne rá precedens. Ez a rendszer működik ugyanis az Aotearoa-szigeteken (amelyet a sápadtarcúak Új-Zélandnak neveznek). Aotearoa független állam, de a Brit Nemzetközösség tagja, ami azt jelenti, hogy államfője a mindenkori brit uralkodó (jelenleg II. Elizabeth királynő). (De lehet, hogy Aotearoa uralkodójaként I. Elizabethnek kellene nevezni.) Azonban Aotearoa őslakói, a maorik saját királyt is választhatnak. De a maori király

(jelenleg: Tūheitia király) sem minden maori királya, csak azoké a törzseké, akik saját akaratukból beléptek a Maori Kingitangába (Királyságba).

 

Tisztelt monarchista és legitimista olvasók!

Mi a véleményetek egy ilyen megoldásról? Kiegyeznétek vele? Ha igen, hogyan képzelnétek el egy ilyen autonóm terület politikai rendszerét? Teokratikus, abszolút vagy alkotmányos monarchiaként? És hogyan képzelitek el az ottani társadalmi rendet? Valamiféle feudalizmusként vagy modern polgári államként? Írjátok meg kommentben!

Két egyéni véleményt azért engedjetek meg, hogy hozzáfűzzek!

1. Ha egy ilyen államban a feudalizmust akarjátok visszaállítani, ne nagyon számítsatok arra, hogy majd tömegesen tódulnak a jámbor hívek, hogy a ti jobbágyaitokként dolgozzanak majd feltétlen engedelmességgel, hogy ti díszmagyarban parádézhassatok.

2. Bizonyára lesznek köztetek páran, akik azt mondják majd: ez nem jó megoldás, mert csak az az elfogadható, hogy egy király az egész Magyarország királya legyen, és ne csak egy szekta vallási vezetője, azaz uralkodjon azok felett is, akik ezt nem akarják. (A fent idézett cikkben is határozottan mondják: „Erről ne szavazzon a nép” és, hogy nem mennek bele „megalázó demokratikus játékokba”, annak ellenére, hogy „visszaszállt a nemzetre a döntés joga”.) Ebben az esetben viszont felvetnék egy kérdést. Nem kell válaszolni rá, legalábbis nekem nem, csak magatoknak. Valóban az számít nektek, mint mondjátok, hogy a nép boldog legyen egy Apostoli Királyságban? Nem lehet, hogy ez az egész nem is a szakralitás által biztosított általános boldogságról szól, hanem a hatalomról? Nem lehet, hogy nem is elsősorban egy szépen öltözött, kékvérű uralkodót szeretnétek, hanem azt, hogy ez a jóvágású apostoli király majd hatalmas nagy birtokokat adományozzon nektek, amiért hűen trónra segítettétek?

Nem lehet, hogy pont azt akarjátok, hogy az uralkodó, míg a pórnép lelki üdvén ügyködik, majd szépen rátok bízza az adózási és közbeszerzési jogszabályok bütykölését, amit ti majd persze az alattvalók üdvössége érdekében úgy bütyköltök meg, hogy pont nektek jusson a legtöbb közbeszerzés, és pont tőletek folyjon be a legkevesebb adó? Nem lehet, hogy titokban inkább arra vágytok, hogy sok ember dolgozzon nektek, hogy majd díszmagyarban parádézgathassatok, és az alárendeltjeitek alázatosan kalapot emeljenek, amikor vasárnap tekintetes/nagyságos/kegyelmes vagy mittudomén milyen úrként végigkocsikáztok ezeken a birtokaitokon?

Remélem nem voltam túl offenzív. Én mindenesetre bízom a közösségi autonómiák megtartó erejében. Talán maguk a monarchisták is kevésbé áskálódnának a magyar nemzettudat ellen, ha nem éreznék elnyomva saját magukat és történelmi felfogásukat, és minden téren kiteljesíthetnék és kipróbálhatnák a maguk elképzeléseit, ideáit. Talán még jobban is integrálhatóak lennének a magyar nemzetbe. Amíg nem zavarnak minket, és nem terveznek puccsot ellenünk, szerintem jól meglehetünk egymás mellett.