Miért érdemes beszélni a Tanácsköztársaság történetéről?

Egy történelmi korszakkal nem feltétlenül azért foglalkozunk, hogy azt egyértelműen jó vagy rossz példaként állítsuk az utókor elé...

A Tanácsköztársasággal foglalkozni kell, mert benne a magyar történelem fontos kérdéseit láthatjuk megcsillanni, még ha a történet szereplői talán radikálisan más válaszokat is adtak azokra a kérdésekre, amiket mi is észreveszünk magunk körül. A Tanácsköztársasággal nem kell azonosulni. Lehet persze, és kell is elemeire bontva vizsgálni, mert Sinkó Ervin szelíd embersége éppúgy hozzátartozik, mint Szamuely Tibor és Cserny József féktelen őrültködése, Böhm Vilmos egyszerű, kötelességtudó hazafisága éppúgy, mint mások egészen otrombán beszűkült, dogmatikus "internacionalizmusa", Lukács György jóakaratú intellektualizmusa éppúgy, mint az a röhejes gigantománia, amivel a Népbiztosok Tanácsa május 1-jét volt képes megünnepelni. Korvin Ottó morális ingadozása éppúgy, mint Kun Béla cinikus technokratizmusa. Az emberséges népjóléti intézkedések éppúgy, mint az ártatlan áldozatokat követelő vörösterror és a túszszedések, a dicső honvédő harcok éppúgy, mint az elhibázott külpolitikai lépések és az ellenségnek tett engedmények. És ott van még egy csomó szürke zóna, ahol még a történet egyes elemeiről sem lehet ilyen sommás, párszavas véleményt mondani.

A Tanácsköztársasággal foglalkozni kell, még ha a jelenség egésze mellé nem is teszünk egyetlen plusz- vagy mínusz-jelet, mert a történet ennél komplexebb.

A Tanácsköztársasággal foglalkozni kell, mert benne embereket látunk, emberi sorsokkal, vágyakkal, jó és rossz döntésekkel, mélységekkel és magasságokkal, sikerekkel és bukásokkal.
A Tanácsköztársasággal foglalkozni kell, mert tanulságos.

Ajánlom követésre ezt az érdekes oldalt, a továbbiakhoz ez is hasznos lehet:
https://filmarchiv.hu/hu/aktualis/filmhiradok-100-eve/1918-marcius-18-24-a-proletardiktatura-elso-napjai?fbclid=IwAR0r6vVevpfds4FZLsHh6R1MLKUmbGDNbNOFKhfFSNS0bDbj9R3kAkq9Eqg

Versek az ünnepre

Garay János:

Kelet népéhez

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek

Sarjadéki, tiszta, szittya vér?

Mi vagyunk-e vére még a vérnek,

Melyet ontott a szent hét vezér,

A midőn nagy Árpád nemzetének

Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet, kimondák,

S vérben itták rá az áldomást:

Mi, kikért a hősi vért kionták,

Elfeledjük a nagy tartozást?

Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?

És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében,

Völgye, halma e vértől kövér:

A kaszás derékig áll füvében,

Dús kalászin áldás a kenyér!

S van hizalmas nyája, van borága,

Drága érczet rejt a bánya ága.

Im de a föld, oly gazdag magában,

Mért virágzék csak felére fel?

Mert a föld lenyügző bérigában,

Mert a nép rajt bérigát visel;

Mert a földön ég malasztja mellett

Emberátok vad burjána termett!

Itt van a viz! négy folyó medrében,

Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;

Annyi életér a hon szivében,

Mennyi cseppje áldást hozna ránk.

Itt a tenger, őr gyanánt a szélen, -

Mint egy isteneszme terjedékben!

Im de a víz, négy folyód zugása,

Többször átok, mint áldás, mit ad;

Négy szilaj mén ádáz nyargalása,

Mely kocsit kocsissal elragad -

S tengerünket, ész és kor daczára,

Tétlenségünk vas lakatja zárja!

S itt van a nép! mely nyolcz századon túl

A nemessel együtt vérezék,

Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,

A hogy a harcz kérte vagy a bék;

Itt van a nép, vére még a vérnek,

Sarjadéka a szent hét vezérnek!...

De a népet megtöré igája,

Nyolcz száz évet könynyel áztatott,

És ha van, tövisből van virága,

És ha vet, magának vet magot?

Láthatára sűrű, vastag éjjel...

S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e, kérdem:

A nagy Árpád sarjadékai?

Mi vagyunk-e, váltva ősi véren,

Ős elődink méltó fiai?

Kik, midőn véren hazát szerzének,

Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,

S megtarták az eskü szent szavát:

Hogy, kik mint ők véröket kiontják,

Legyen egy a nagy nemzetcsalád, -

És, ki híven küzd a köz hazáért,

Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt esküt és a népet

Megvetettük sok száz éven át;

Jog fölé a kény hatalma lépett,

S szörnyen megcsonkult az őscsalád!

És a földön, vízen és a népen

Isten átka fekszik szörnyűképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,

Fel, keletnek népe, tettre fel!

Őseidnek lelke még-e lelked?

Megmutatni új, nagy esküvel.

És az eskü szent zsolosmaképen

Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,

A tulajdon szent legyen s örök;

S lészen a föld népeidnek kincse,

Színarany az istenadta rög;

A mi szárnya a madárseregnek,

A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a víznek tombolóit,

A világnak nyisd meg kapuját -

Öt világrész lássa lobogóid,

Lássa gályáidnak árboczát!

Tenger a föld vére, - lüktetése

Népek- és hazáknak érütése.

És a nép, mely vér a régi vérből,

Nyerje vissza régi részjogát:

Osztalékát vizből és kenyérből,,

És a törvény védő paizsát;

S mert terhet visz, oszt a köz hazáért:

Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te isten, a véghetlen égben.

Magyaroknak védő istene!

Szentesítsd meg összes összeségben

A mi esküt a nemzet teve, -

Add hozzá az ember legfőbb kincsét:

Szabadítsd fel a szellem bilincsét!

S fény, dics árad Árpád nemzetére,

Mely megérti vére érdekét;

Vagy halál lesz hosszú bűne bére,

Mint ki elvetette istenét -

És betelve ezredévi átkunk:

Hogy magunktól jöjjön pusztulásunk!...

Ady Endre:

Költők tavaszkor énekelnek

Ha ki érzi, hogy most Tavasz van,

Álljon az ostorhegy élére

S ne álljon félre.

Üttesse magát,

Ha hisz, ha él s hal a Tavaszban.

Csüggedni szoktam magam is,

De csüggedésem megutálom:

Nem álom

Az Élet, de csuda-fejtés,

Emlékezés és nem felejtés

És sohase csüggeteg

A Tavaszban

Nem lehet más,

Csak az Élet ellenmondása:

A beteg.

Hajh, Tavasz, akit Helsingfors

Másképpen kap,

Mint például

Ravenna, Irkuck avagy Várad,

Be hunyászkodom,

Ha vendégelsz nálad.

Most már sok volt a szomoruság

És mezeinken

(Én is bűnös vagyok)

Sokat rikoltott

A mindegy minden.

Szedjük ki a Tavaszból

És magunkból, ami drága

És nézzünk mi egyformák,

Lelkesen egymásra.

Tavasz van, hajh, ujjé, Tavasz van

S kik szomoruak magyar honban,

Nagy, keserű, cukros szorgalomban,

Búsan és bátran tartsák a fejük,

Ha nincs is ez mindenütt,

De mi vagyunk.

Garay János:

Petőfi Sándor emlékkönyvébe

S szent, e nagy napon, melyen végtére

Megtestesült a kimondott ige:

S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság

Magyar hazánkban többé nem rege;

Melyen, kezében széttépett bilincscsel,

Győzelmi zászlóval másik kezén,

Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;

Melyen egy jobblét dicső reggelén

A leigázott óriás, a nép,

Üdv néki! a kigyó fejére lép -

Dobogjon össze szívem hő sziveddel,

Mint egybeolvad lantom énekeddel.

Idézőjel (Vajda János)

Az egyik legfiatalabb márciusi ifjú így emlékezett vissza a nagy időkre:

„Az akkori kedélyek állapota merő ellentéte volt a mainak. A rendkívüli, különös, eredeti, sajátságos, merész, költői után vágyódott mindenki. A rendes, normális, köznapi, körültekintő, óvatos, számító, önző, előrelátó – nevetség, sőt megvetés tárgya volt. Őszinteség, nagylelkűség, bátorság, lelkesedés – a tisztelet, szeretet, bámulat tárgyait képezték. A ravaszt, a filisztert utálta és kilökte magából minden kör, mint valami salakot a forrongó must.
Azon ezer év alatt egyszer előforduló ritka árkádiai időket éltük, melyekben becsületes, vagy ami több, a szó legszorosabb értelmében igaz embernek lenni – háládatos dolog volt. És – a mai ember előtt megfoghatatlannak látszhatik – a valódi tehetség, a lángész iránt valóságos rajongó tisztelet uralkodott a kedélyekben. Amiből látható, hogy a ravaszságot, alattomosságot a lángésszel, a becsületességet, nemesszívűséget az ostobasággal nem konfundálták, mint ez mai nap történik.
Mindenki személyes érdemekre törekedett: aki ezekkel nem bírt, azt milliomossága, grófi koronája nem pótolta. Petőfi nimbusza magasan fölötte állt mindazoknak, melyeket a legmagasabb származás vagy földi szerencse adhattak. (…)
A legnemesebb verseny uralkodott az emberek közt, s egyedül az érdem volt irányadó. Aki bármi csekély ténnyel bizonyította jóakaratát, mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyújtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a jobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagy nevűek, népszerűek.”
(Vajda János: A forradalom előestéjén)

Boldog Új Évet! (2019)

Gyöngyössi János:

Az esztendőben eléforduló tizenkét hónapok alá

(1765)

 

Januarius

 

Nincs a hideg ellen hasznosabb orvosság,

Mint két egyes szív közt jól kötött házasság.

Dunyha közt is fázik a bús magányosság.

 

Februarius

 

Farsang farkán sokszor tarkán csúsz a sík szán,

Szán talpa kenőt kér az úr kopaszán.

Jól szánkázik, aki jó bort attól nem szán.

Múlathatsz okoson, nincs most kezed kaszán.

 

Martius

 

Nyílni kezd az idő, készül a melegágy,

Gólya, daru, fecske fészkére visszavágy,

Bimbózik a szőlő, s jó reménységet hágy.

 

Aprilis

 

Virágzik a kökény, pezsdül a meleg vér,

De kivált ifjakban ugrik, s mozog az ér,

Mivel a zöld farsang közöttök szállást kér.

 

Május

 

A pünkösdi rózsa Klorisok kertjében

Ha most nyílik, majdan hervad levelében,

Ne bízzék hát senki maga szépségében.

 

Junius

 

A füvek zöld színben vettetnek kaszára,

A zöld életnek is ez kimért határa.

Ifjú! Készen tartsad magad minden mára!

 

Julius

 

Mikor előtted jár Ceres sarlójával,

Hátul áll a Halál éles kaszájával.

Konkoly csűrbe nem mégy a tiszta búzával.

 

Augustus

 

Gyúladoz s ég a Szűz Phoebus melegétől,

Zsendül a góhér-szem Sirius tüzétől,

Jó ízt vált a dinnye bor-sónak ízétől.

 

September

 

Aki mint vet s miként készül a szántásra,

Gyűjt is jövendőben aszerint rakásra.

Jól szánts, jól vess ama legfőbb Aratásra.

 

October

 

Mikor mustos Bacchus csapja bővön csorog,

Légy józan; ha bor-gőz agyadban nem forog,

Nem akadhat könnyen lábaidban horog.

 

November

 

Jól szolgál a Nyilas jegy nyilas társának,

Mert új erejétől megforrott borának

Készít meleg fészket Cupido nyilának.

 

December

 

Telvén a hónapok, telnek az esztendők,

Búsulnak a házas-életre menendők.

Örök időt keress, mert ezek veszendők.

Egy békítő emléke

Azt hittem nem kell már több bejegyzést írnom az évben. De nem kerülhetem el.
Lehet még tetézni a szemétséget: Nagy Imre szobrát elviszik a Parlament elől. Nem tűrnek semmit, ami 1956-ra vagy 1989-re emlékeztet, azokra az időkre, amikor több politikai erő konszenzussal tudott változást elérni egy monopolhelyzetben lévő Párttal szemben. Az amit száműzni akarnak, nem csak egy személy, egy egész hozzáállás.

Hogy mi olyan elviselhetetlen Nagy Imrében a rendszer számára? (Már azon kívül, hogy a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja tagja volt.)
1. Egy korlátlan hatalmú állampárt tagja volt, és mégis képes volt párbeszédbe bocsátkozni más meggyőződésű emberekkel. Be tudta látni, hogy tévedett, hogy helytelenül cselekedett korábban.
2. Le tudott mondani a korlátlan hatalomról. Nem zérus összegű játszmának fogta fel a politikát. Gátat tudott, és ami fontosabb: gátat akart vetni egy polgárháborúnak, helyette egy társadalmi béke felé vezette az országot. Olyan kompromisszumra törekedett, amelyből a nép nagy része jól tudott kijönni.
3. (Az 1. pontból következik:) Mikor választania kellett a Párt és a nép (nemzet) között, ő a népet (nemzetet) választotta. Kész volt vállalni, hogy a párt, aminek tagja, nem A PÁRT lesz, hanem csak egy párt a sok közül.

Ez a három az, amire a mai Párt mai vezetői képtelenek. (És szeretnék, ha híveik is ilyenek lennének.) Annak a magatartásnak (a béke, a tárgyalás, a kiegyezés, a megbocsátás és az önreflexió képességének), amivel Nagy Imre állt hozzá a közélethez, a mai rendszer az emlékét is el akarja törölni...

Repülj Páva! 2018

A Felszállott a Páva döntőjét persze idén is megnéztem (felvételről, mert az élő adás idején én egész máshol táncoltam), és nem marad el az erről szóló írás sem.
Nem akarnék egyébként reklámot csinálni a Magyar Televíziónak, amely az utóbbi időben olyannyira lejáratta magát, hogy nehezen süllyedhetett volna ennél mélyebbre. Hogy ezen túllépek, az megint tényleg azért van, mert sokkal fontosabbnak és szimpatikusabbnak tartom az itt fellépő tehetségeket annál, hogy a közelmúlt eseményei miatt ne beszéljek róluk. Végül is jó ha van egy kis vidámság is körülöttünk így Karácsony előtt, nem?
Szóval most hagyom a fenébe a tévét, és igyekszem inkább a versenyzőkről beszélni.

Ehhez persze azért beszélnem kell egy kicsit a versenyről magáról is.

Az idei Pávát úgy hirdették meg a szervezők, mint a Döntők Döntőjét. Vagyis a verseny olyanok között zajlott, akik a korábbi évadokban már résztvettek a versengésben, és bejutottak a középdöntőbe vagy a döntőbe. Tehát aközönség akár már ismerhette őket korábbról. Új ötlet volt, de szép gesztusnak is mondható, hogy a Döntők Döntőjének Döntőjében kifejezetten a közönségre bízták a győztesek megszavazását. A zsűri azonban ettől még mondhatott véleményt a produkciókról. De nem hiszem, hogy ez sokban befolyásolta volna a szavazatokat. A zsűri tagjai, úgy tűnt, eddig is (az elejétől kezdve) sokkal inkább a nézőknek szóló ismeretterjesztést tekintették a feladatuknak, mint az értékelést. (És ez végül is nem is baj.) Most ez még hangsúlyosabb lett, és a zsűri-tagok talán még örültek is, hogy levettek egy terhet a vállukról.

Viszont ez az egész szóhasználat, hogy itt most a Döntők Döntőjéről beszéltek, azt a szomorú képet is sugallták, hogy ez lesz a Felszállott a Páva utolsó évada. Hogy tényleg így lesz-e? Nem tudni. A végén is bizonytalanságban hagytak minket erről. Én azért örülnék, ha ez nem így lenne, ha ez a remek verseny buli még folytatódna. Kezd valahogy hozzátartozni az egész a karácsonyok hangulatához. A sok rossz történés mellett, illetve után mégiscsak nekem is a Páva volt az egyik, ami felvidított.

Talán, ami a zsűri mondatainál jobban befolyásolhatta a nézőket, az az volt, hogy milyen szervezeteknek ajánlották fel a résztvevők a nyereményüket. Ezt mindegyikükkel többször elmondatták az adás folyamán, sőt, a versenyzők bemutatkozó kisfilmjeit is erre fűzték fel. Itt azért persze felvetődhet, hogy nem teljesen korrekt így szervezni az egészet: mármint a tiszta helyzet az lenne, ha a közönség tényleg csak a produkciók alapján döntene, ha csak azt értékelné, amit a versenyzőktől látott. Ezt meg lehetett volna úgy oldani, hogy minden résztvevő csak utólag árulja el, hogy kinek akar adakozni.
Hogy miért nem így történt az viszont nagyon is érthető: ezek a kedvezményezett szervezetek mégiscsak tényleg nagyon fontos munkákat végeznek, így jó ha a néző az ő tevékenységükről is képet kap. Hátha aztán ez sok embernek kedvet csinál ahhoz, hogy versenytől függetlenül is adakozzon ezeknek a szervezeteknek vagy önkéntes munkát vállaljon náluk. Ez megint a rendezvénynek azt a jellegét erősíti, amit a zsűri is igyekezett mindig a maga hozzáállásával kiemelni: hogy ez inkább egy koncert, egy buli, egy seregszemle, mint egy verseny. És akkor már miért ne lehetne egy jótékonysági koncert az egész ismeretterjesztő jellege mellett?
(Egyébként végül is megint mindegyik szereplő kapott valamit a végén, az OTP Bank felajánlott egy csomó pénzt a résztvevőknek. Ha akarják, ebből ugyanúgy juttathatnak az általuk támogatott szervezeteknek is.)

Énekes kategória:

Sőregi Anna (és Komáromi Kristóf, aki nem induló, csak kísérő partner volt).
Moholi, azaz délvidéki dalokat adott elő Anna, és Kristóf furulyán kísérte. Anna Zentáról jött, ezzel ő volt az egyetlen a döntőben, aki saját vidékének valamilyen termékét hozta a versenyre. Ők ketten amúgy általában jól szólnak együtt, de most mintha nem lettek volna annyira összehangolódva, amennyire szoktak. Nem tudom, mennyire volt ez észrevehető. Az általuk támogatott intézmény a Kallós Alapítvány, amelyet az idén meghalt Kallós Zoltán hozott létre annak idején az erdélyi magyarság népművészeti kincseinek összegyűjtésére.


Pendely Énekegyüttes (Debrecen)
Végre valakik, akik bakonyi nótákat adnak elő, méghozzá dudanótákat, amikkel aztán tényleg nagyon lehet bulihangulatot csinálni. Már ha tényleg jól, kellő átéléssel énekli az ember. A Pendely nagyon jól énekelt, de azért lehettek volna még bátrabbak is. Nekem nagyon jól esett hallgatni őket, de valószínű, hogy végül is a kiállás is fontos szerepet játszott abban, hogy a közönség kit hozott ki győztesnek. Amit az előbb mondtam a hazai anyagról, arról igazából helyesbítenem kell: valójában ebben a döntőben éppen nem az volt a jellemző, hogy mindenki a saját vidéke anyagát hozta volna. Hanem éppen hogy teljesen más anyagokat a nagy ország más sarkaiból. De éppen ezt emelte ki a zsűri mindenkinél, hogy mindenki tudott a maga produkciójában energikus lenni. Ez így volt a Pendelynél is. Ha lesz majd a Páváról lemez, biztosan az ő számuk lesz az egyik kedvencem. Az általuk támogatott intézmény a Debreceni Gyermekklinika


Borbáth Szilveszter (Vargyas)
Székely legény (Udvarhelyszékről), de szatmári (nábrádi) dalokat adott elő. Szilveszterben az a jó, hogy a hangja nagyon természetesen száll, árad, az egészen semmi olyan érzése nincs a hallgatónak, hogy ez tanult, kiművelt hang lenne, inkább az a puszta őserő szól belőle. Bármennyire is jó volt hallgatni a Pendelyt, szerintem messze Szilveszter volt a legjobb énekes a mezőnyben, mind hangra, mind előadóként. Megérdemelten győzött, és ezzel a Székely Tehetségsegítő Tanácsot juttatta 1 millió forint támogatáshoz.

Versenyen kívül fellépett még:

Gyimesvölgye Férfikórus
Nekem nagyon tetszett a dal is, amit énekeltek (szép karácsonyi ének, majd fogom is énekelni a fa alatt), és nagyon látszott rajtuk, hogy mennyire összeszokott, mondhatni profi társaság. Fiatalok, idősek nagyon jól szóltak együtt. A kórus vezetője egyébként Antal Tibi, akiről már beszéltem a blogon, de akiről csak most döbbentem rá, hol láttam először:

Az Isten kardja rockoperában, pásztorfiúként. Nem semmi, hogy valaki a maga közegében ismert népdalénekes, majd hirtelen országosan ismert rocksztár lesz egy nagyon rövidke időre, hogy aztán hosszú évekkel később már ismét érett, férfias hangú népdalénekesként és mesélőként térjen vissza a szélesebb közönség elé.

Zenész kategória:
Meglepő, hogy ebben a kategóriában csak két induló maradt a döntőre. Az is mindkettő zenekar volt. (A hangszeres szólisták mind kiestek.) Azt a két zenekart is majdnem ugyanúgy hívták. Csak egy betű eltérés volt a neveik között. Vajon mindenki biztosan tudta, hogy melyikükre akar szavazni? Nem keverték össze őket? Ne legyünk rosszindulatúak, biztos odafigyeltek, akik szavaztak.)

Tokos Zenekar (Kolozsvár)
Ők sem a saját vidékükről származó muzsikát játszottak, hanem dunántúlit (tolnait). Nagyon szimpatikus magabiztossággal kezelték a tamburákat is, és szerintem az énekjük is nekik szólt a legjobban. Nekem az ő produkciójuk tetszett a legjobban, szerintem megérdemelték volna a győzelmet. De végül is nem őket hozták ki. Támogatott szervezetük az Erdélyi Táncházzenészek Egyesülete volt.


Fokos Zenekar (Óbecse)
Ők is délvidékiek. Vajdaságiak, ezért vajdaszentiványi muzsikát játszottak… Ja, nem! (Tudom ám, hogy tudjátok, hogy Vajdaszentivány Erdélyben van, nem a Vajdaságban!) Szóval vajdaszentiványi zene. Ez olyan zene, amit mindenki ismer táncházakból. Hogy ez jó választás-e ilyen versenyre? Szerintem kockázatos, mert magasak lesznek az értő közönség elvárásai. De jól megoldották. Persze mondhatjátok: könnyű úgy nyerni, hogy nemhivatalos kísérőként beszáll a bandába egy igazi profi cimbalmos, id. Ürmös Sándor is. De szerintem mégsem ez döntött. Ürmös Sándor nem akarta a kelleténél jobban előtérbe tolni magát (bár azért talán az ő magabiztosságából biztos sok átragadt a zenekarra is). Én azért összességében a Tokost felszabadultabbnak, lazábbnak éreztem, mint a Fokost. De azért az eredménnyel is elégedettek lehetünk, főleg, hogy a Fokos egy nagyon nemes ügyet szolgáló intézményt támogatott: a nehéz sorsú gyermekeket támogató Óbecsei Lurkó Házat. Azért mindenképpen örülhetünk, hogy a nyereményük ehhez a házhoz kerül majd.

Táncos szóló kategória:

Majer Tamás (Debrecen)
A jól ismert debreceni táncos, a hortobágyi pásztorok kultúrájának jó ismerője egyre nagyobb sztárrá növi ki magát. Indult már a Pávában szólóban is, együttesben is, most pedig mindkét kategóriában, mert miért ne? Megszoktuk tőle a nagy energikusságot, a szenvedélyes stílust, de az ügyes eszközhasználatot is. Most viszont valami olyan anyagot választott, amihez inkább egyfajta visszafogott elegancia, kell. Méltóságteljes tánc, bár nem lassabb. Éppen hogy a lassú és a gyors részek hullámozva váltakoztak benne, és ez tehette igazán nehézzé. És ezt is a lehető legjobban oldotta meg. Ki merem jelenteni, hogy mindent összevetve nekem a mai estében összességében az ő szigetközi produkciója tetszett a leginkább. (Na jó, talán még a Tokos Zenekar mellett.) Rá is szavaztam volna, ha élőben követtem volna az eseményt. Persze akkor sem az én szavazatom döntött volna. Majer Tamás természetesen a nyugdíjba vonult hortobágyi pásztoroknak készült felajánlani a nyereményét.


Bulyáki Anett és Oszlánszki Patrik
Végül mégis ők győztek, a táncos pár, nem pedig a férfi szólótáncos. (Megint felvetődik a kérdés: össze lehet hasonlítani egy táncos pár produkcióját egy egyéni szólóéval? És megint felvetődik a másik kérdés is: felvetődne bennem ez a kérdés, ha szólótánc kategóriában nem csak két induló maradt volna a végére?) Ők is egy teljesen más vidékre kalandoztak el a döntős produkciójukban: Szabolcsból Tolnába, konkrétan Decsbe. Kicsit furcsa volt, hogy egyszerre akarták bemutatni a szép, elegáns decsi verbunkot, és a páros táncukat. Szerintem a decsi verbunk olyasmi, amire időt kell szánni, nem érdemes egy ilyen rövid koreográfiába még azt is belezsúfolni. De úgy látszik, a dolog valahogyan mégiscsak működött. Felajánlásuk nekik is nagyon nemes: Dawn-kóros gyermekeket támogatnak a nyereményükből.

Táncegyüttesek kategóriája:
Versenyen kívül:

A Bartina Táncegyüttes koreográfiája a Sarjú Banda zenéjére
Még egy jó kis tolnai (sárközi) szám. Az elején lévő lánytánc persze kicsit hosszú és vontatott volt, de ez senkit nem zavart szerintem. Mivel ennek már nem volt tétje, megtehették az alkotók hogy egy hosszabb bulis, szabadtáncos részt illesztettek az egészbe, és csak a vége felé ment át az egész koreografált térformákba. De azok is jók voltak.
Egyébként az egész koreográfia közben a háttérben egy menyasszonyt öltöztettek, és amikor ez a menyasszony készen volt, előrejött és szólót táncolt. Ezzel az öreg úrral, ni:

Ez a vén kujon az idős úr akart lenni a koreográfia szerinti vőlegény? Ööööö… Ezt így hogy és miért? De ez talán még rendben is lett volna, de az nem tudom feltűnt-e mindenkinek, hogy a végén mindenki, köztük az egészen kicsi gyerekek is azt éneklik:

„Apatin mellett eláztam,
A rózsámmal vele háltam”

(És ennél a résznél kifejezetten rá is közelített a gyerekekre a kamera.) Öööö… A perverz mindenüket a koreográfusoknak! Történtek ennél persze cifrább dolgok is a táncegyüttesek kategóriájában.


Szinvavölgyi Néptáncműhely (Miskolc)
Amit táncoltak: nyárádmagyarósi székely forgatós táncok. Nekem ezek a kedvenceim közé tartoznak (annak idején ez volt az első erdélyi tánc, amit megtanultam). Fontos eleme ezeknek a táncoknak a játékosság. De ahogyan most táncolták azt valahogyan túlságosan eltúlzottnak, harsánynak éreztem, a mozdulatok valamivel túl voltak a természetes lendületen, a táncosok mosolya is kicsit inkább felvett színpadi művigyornak tűnt. De tényleg nem nagyon, csak egy kicsit.

Viszont: a miskolciak által támogatott szervezet volt számomra a legszimpatikusabb: a Hernádszentandrási és Encsi Tanoda, amely az ország legszegényebb vidékein élő gyerekeknek segít, nem csak anyagiakban, hanem abban is, hogy tudást, játékot és megbecsülést visz nekik, amikre mind nagy szükségük van, hogy egész embernek érezzék magukat. Ők aztán igazán megérdemlik a támogatást. A szervezet tevékenységéről külön megkérdezték Csaba Vikit, a Szinvavölgyi NTM tagját, akit én tavaly ismertem meg, és én is tőle hallottam először erről a Tanodáról. Örülök, hogy ha nem is ők kapták meg a főnyereményt, azért arra a többieknél egy kicsit hosszabban is lehetőséget kaptak, hogy bemutassák az intézmény tevékenységét.


Hajdú Táncegyüttes (Debrecen)
Ezen a Páva-döntőn Debrecen képviseltette magát a legnagyobb számban. Itt volt a Hajdú Együttes is. Ebben a koreográfiában nem annyira Majer Tamás volt előtérbe tolva, mint a múltkoriban (bár fontos szerepet játszott benne). Hangulatos kis darab volt ördöngösfüzesi táncokkal. Érdekes, hogy a vége nem a legnagyobb bulival van (ún. „hejhoppos” leállással), hanem onnan levezették az egészet egy keretes szerkezettel (az elején is és a végén is a lányok voltak csak a színpadon). A nyereményüket ők is a szegény sorsú gyermekeknek akarták felajánlani: a Reménysugár Gyermekotthonnak.
Emellett nem tudom, hogy a Magyar Állami Televízió cenzorai, akik az utóbbi időben olyan éberek voltak, ha az országban történő eseményekről volt szó, ezt a koreográfiát hogyan engedték adásba.

(Áááááá! Segítség! Itten lányoknak öltözött fiúk táncolnak!!! Dzsenderriadó! És még erényes leányainkat is táncba viszik és elcsábítják! Dzsenderriadó! Dzsenderriadóóóóó!)

(És még ráadásul az egyik lánynak öltözött fiú egy papot parodizál, illetve az egész együttes egy egyházi szertartás-paródiát mutat be, „keresztény államrendünk” csúfságára… Egy olyan faluból, aminek még a neve is Ördöngös… Én tényleg nem tudom, mi van ezekkel a cenzorokkal…)

(Mégsem bírtam ki, hogy ne cikizzem egy kicsit az állami tévét. Na, nem baj…)


Jászság Táncegyüttes (Jászberény)
A másik produkció, amire szívesen szavaztam volna. Már mondtam, hogy a székely táncok közül jobban szeretem táncolni a marosszéki és udvarhelyszéki forgatósokat (tehát olyanokat, mint amiket a Szinvavölgyi Együttes is táncolt), mint a csíki táncokat. Mégis: a Jászság produkciója sokkal jobban tetszett, mint a Szinvavölgyié, mert sokkal több lazaságot éreztem benne. Sokkal inkább volt egy buli az egész, mint koreográfia, míg a Szinvavölgyié inkább koreográfia és kisebb részben buli. Érzésem szerint. Teljesen egyetértettem azzal, hogy a Jászság legyen a győztes.
És azért az sem szokványos, hogy egy szám koreográfusa zenészként vesz részt a produkcióban. De itt most ez történt: és Kádár Ignác remekül gardonozik.

(Jó, tudom, ez nem egy gardon, de úgy játszanak rajta, mint a gardonon…)
Emellett pedig: a Jászság Táncegyüttes volt az, aki ezen az estén főműsoridőben, élő adásban, kimondhatta (elcsujjogathatta) a „p” betűs szót (egy olyan műsorban, ami hangsúlyozottan gyerekeknek is szólt), anélkül, hogy kisípolták volna.

(„Nyomatás, nyomatás, nem a p*n*vakarás!” –Látjátok, még nekem sem hagyják leírni…)

Most tényleg az a helyzet, hogy az összes cenzor elaludt vagy szabadságra ment (ami nem valószínű) vagy az, hogy néptáncban mindent szabad. Ha ez utóbbi lehetőség áll fenn, akkor van néhány ötletem a jövő évi koreográfiákhoz. (Muhaha!)

Jó volt ez a Páva, felüdítő, felvidító volt látni. Nagyon sajnálnám, ha ez lett volna az utolsó. Szerintem érdemes folytatni. Attól nem érdemes tartani, hogy nem lesz rá jelentkező. És ha jelentkező lesz, néző is lesz biztosan.

Ezzel kívánok szép Karácsonyt mindenkinek! Jövőre visszatérünk!

Az eddigi Páva-értékelések:
2012
2013-2014
2015
2016
2017

Táncolunk a Kossuth téren

December 21.

Ugróst táncolunk a Kossuth téren. Fiatal magyarok, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. Táncolunk elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Mint a rab, aki béklyóval a lábán még egyszer utoljára el akarja járni a maga táncát, még egyszer jól akarja érezni magát. Táncolunk, mert mást már nem tehetünk. Táncolunk olyan mozdulatokkal, mint mikor az ember dühében földhöz csap valamit. Egyszerűen nem maradt hová átvezetnünk a dühünket. Akiket kellene, azokat nem vághatjuk fejbe, nem törhetjük szét rajta keserűségünket. Táncolunk, hátha ebből vigaszt, vígságot merítünk.
Körülöttünk emberek, fiatalok, idősek vegyesen. Tapsolnak az énekünkhöz, és ugrós táncunkhoz. Elkeseredettek, mint mi. Vagy talán még elkeseredettebbek. Mert nem is tudjuk előre, hogy az a méltánytalanság, aminek a megfékezésére ma itt kivonultunk, melyikünkön fog legerősebben csattanni. Valószínűbb, hogy nem rajtam, vagy nem elsősorban rajtam személy szerint. (De ne próbáljatok azzal leállítani, hogy nekem más bánata nem fájhat! Ne próbáljátok az empátiát, a szolidaritást kigyomlálni belőlem. Ahhoz előbb saját szíveteket kell kitépnetek…)
Igen, a túlóratörvényről van szó. Leszólhatjátok, lejárathatjátok és kiröhöghetitek mindazokat, akik ezt „rabszolgatörvénynek” nevezik, akik ezellen kiállnak. De a leszólnak és kiröhögnek minket, a maguk kényelmes, nálunk is kényelmesebb pozíciójából teszik ezt. Olyanok ők, akik szintén pontosan tudják, hogy az igazságtalanság nem rajtuk fog csattanni. De ők már nekiálltak kitépni a maguk szívét. Vagy legalábbis befogni a fülüket minden vészjelzésre, ami arról szól, hogy ez tömegeknek fog fájni, ez tömegével rontja majd a magyar emberek fizikai és mentális egészségét, ami a mostani statisztikák szerint amúgy sincs túl jó állapotban.
Figyelmeztetni akartunk, hogy nem lesz ez így jó.
Táncolunk, mert mást nem tehetünk…

Az egész persze korábban kezdődött.

December 1.

Éppen hazajöttem Warszawából. Itthon az fogad, hogy az állampárt továbbra sem tett le a legjobb magyarországi egyetem, a Közép-Európai Egyetem/ Central European University (CEU) bezárásáról. Hiába tiltakozik kb. az egész világ, és hiába hívja fel a figyelmet mindenki, hogy ez a magyar tudományos életnek okoz majd érzékeny veszteséget. Nem számít az állampártnak. Minden szakmainak álcázott szakmaiatlan érv mellett pedig ott az állampárt undok suttogó propagandája. Ami alapján mintha az lenne a legfőbb baj a CEU-val, hogy ott külföldi fiatalok is tanulnak. És aki külföldi, az gyanús…

A diákok egy része megszervezte magát, és megalapította a Szabad Egyetem nevű szervezetet. Tagjai ennek magyar és külföldi diákok is. A Szabad Egyetem a borzasztó hideg ellenére sátrakban befészkelte magát a Kossuth térre. Célja nem csak az volt, hogy tiltakozzon a CEU-t érő igazságtalanságok ellen. Hanem az is, hogy tényleg szabadegyetemként előadásokat hallgassanak és párbeszédet folytassanak fontos társadalmi kérdésekről. Ott a hatalom szájában egy alternatív szellemi műhelyet nyitottak.
A Szabad Egyetem diákjai engem kértek fel, hogy ott, a Kossuth téren a hatalmas hidegben magyar néptáncokat tanítsak nekik. Természetesen igent mondtam a megtisztelő felkérésre. Mentem, tanítottam.

És táncoltunk a Kossuth téren. Magyar, német, indiai, észt, amerikai, litván és ki tudja, még milyen nemzetiségű diákokkal. Külföldiekkel, akik szeretik a magyar kultúrát, és akiknek egyetemükön kívül a magyar tudomány helyzete is fontos nekik.

December
És aztán jött a túlóratörvény. Illetve a „rabszolgatörvény”. Hogy a hatalom üssön egyet nem csak a diákokon, hanem a munkásokon, nemcsak a szellemi, hanem a fizikai dolgozókon is. Most aztán tényleg ideje van a szolidaritásnak.

Ünneprontók

O1G! – nem azt jelenti, amit gondoltok. Hanem azt: „O. V. egy Grincs!” Nem először fordul elő, hogy egy ilyen sok emberrel kiszúró, ilyen rohadék törvényt pont adventi időszakban tolnak át rajtunk. Hogy vagy ne legyen már kedve az embereknek tiltakozni az adventi csendességben, vagy ha mégis eszükbe jut, képmutató módon adventi csendességre lehessen inteni őket. Hogy azt lehessen balhés felforgatónak beállítani, aki csak védekezik egy ellene szerveződött igazságtalanság ellen. Mintha nem az lenne a felforgató szemétláda, az ünneprontó, aki ilyenkor, sunyiban, mikor nem figyelünk oda, dob ránk plusz terhet, gáncsol ki minket, vagy próbál hátbaszúrni!

Emlékeztek? 2011-ben ugyanez történt. A Karácsony előtti utolsó pillanatban tolták át az aránytalan választási törvényt, amivel bebetonozták magukat a hatalomba. Az akkori tiltakozás látványosra sikeredett ugyan, de a hatása csak egy napos volt. Aztán jöttek az ünnepek és az egész valahogy szépen elfelejtődött. Pedig a következményeit máig is nyögjük. Ennek köszönhetően lehet ma az ország többségére hivatkozva olyan törvényeket elfogadni, amiket az ország többsége egészen biztosan nem akar. (Ígérte az állampárt a rabszolgatörvényt az idei választási kampányában? Nem, nem ígérte. Semmit sem ígért. Ezért ehhez az ország többségére hivatkozni, szintén képmutatás.)
Emlékeztek? 2017-ben ugyanez történt a CEU kapcsán. Akkor Virágvasárnapra, a húsvéti készülődésre hivatkozva lehetett képmutató módon ránkverni, hogy balhézunk. Mintha nem az lett volna az ünneprontó, aki ebben az időszakban támad hazánk kincse, egy fontos egyetem ellen!

December 7.

Nagy fellépés a táncegyüttessel. Végre kicsit megfeledkezhetek minden olyan gondról, ami egyébként nyomaszt. Csak a barátság, a koreográfiák, a színpad fényei, egymás biztatása, és közös vállalásunk boldog tudata. A végén ugróst táncolunk együtt, fiúk és lányok, körben állva, egymás kezét fogva, néha elengedve, felfelé és oldalra szökellve, egymásnak felelgetve. (Nem, most szerencsére nem a Kossuth téren.) Vidáman és boldogan.

December 8.

Az előző napi vígság után nem akartam újra a keserűséggel, a bánattal foglalkozni. Mégsem kerülhettem el: valami ismét odavonzott a Kossuth térre. Pontosabban az Alkotmány utcába, ahonnan az elégedetlen tömeg újra megindult a Kossuth tér felé. De valami utunkat állta. Rendőrök? Nem. Egy szónoki emelvény. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Alkotmány utca és a Kossuth tér sarkán álló színpad egy fal, ami megállít, ami akaratlanul gátat szab a tömeg és az események további folyásának. Ha a tömeg tovább indulna, be a térre… Mi lenne, ha nem hallgatna a rendőrökre, ha minden erőszakosság nélkül ugyan, de menne tovább, a maga fegyvertelen igazságtudatával… Megállítaná-e a rendőrök sorfala, vagy tényleg kénytelenek lennének meghátrálni? Aztán jött a belém nevelt kétkedés, hogy jaj, erőszakosnak lenni nem szabad… De van-e értelme ennek, amikor a hatalom minden alkalommal visszaél azzal a tudattal, hogy az elégedetlenkedők nem lesznek erőszakosak? Mi lenne, ha a tömeg nekinyomná a rendőrsorfalat a Parlament falának? Elindítana-e az valamit?

Felrázná-e a magyarok millióit abból a passzív apátiából, amibe belesüllyedtek az utóbbi időben?
Rögtön ezután jött a másik gondolat: hiába is nyomná neki a tömeg a rendőröket (akik szegények amúgy sem tehetnek semmiről) a Parlamentnek. Nem mennénk vele semmire. A dolgok nem a Parlamentben dőlnek el. A Gonosz nem ott lakik. Sajnos nem is tudjuk, hol lakik. Hiába elfoglalni bármi épületet, a Gonosz Birodalom, ami ellen harcolunk láthatatlan. Éppen ezért nehéz harcolni ellene. Megfoghatatlanabb intézményeknél és egyes személyeknél. Talán maga a kapzsiság az?

A képmutatás áradása
És megindul a képmutatók kommentáradata a Facebookon. (Természetesen nem azoké, akiket a rabszolgatörvény elsősorban érinteni fog.) Persze talán nem is ők a többség, csak kellőképpen hangosak ahhoz, hogy annak tűnjenek. Talán nem is kellene foglalkoznom velük. De nem tudok elmenni mellettük. Azért nem, mert régi jó ismerőseimet, barátaimat látom közöttük. És azért nem, mert látom, hogy nincsenek lefizetve. Meggyőződésből beszélnek. Ahhoz azonban, hogy így tudjanak beszélni (alkalmanként rólunk, régi barátaikról is), ahhoz határtalan cinizmus kell. És cinizmusuk fáj nekem, aki barátjuk voltam.
A) 2006 emlegetése…
Ez persze csak a felületesek tévedése. A 2006-os tüntetéseknek nem voltak követelései, nem voltak társadalmi céljai. Sokan, akikkel akkor találkoztam, hiába voltak értelmes emberek, nem is jutottak túl azon, hogy „nem tetszik Gyurcsány pofája”. Ugyanezek közül az emberek közül sokan most azzal vádolják a most tüntetőket, hogy csak a balhét keresik. Holott a tüntetésnek határozott célja követelése van. Ráadásul olyasmi, amiről tárgyalni is lehetne. Egy törvényt át lehet írni, lehet finomítani, meg lehet egyezni kompromisszumokban. Ez nem olyan, mint azt skandálni: „Mondjon le…!” (Arról nem lehet tárgyalni: vagy lemond, vagy nem. De egy személycsere nem változtatja meg a rendszert, nem sokat könnyít emberek helyzetén. Egy jó törvény talán igen.)
B) Adventi csendességre intés
Ezt már kifejtettem fent, mi a bajom vele.
C) Szánkók siratása
Amiről a versem is szólt… Tárgyak megrongálódásán sajnálkoznak, miközben a honfitársaik iránt nem mutatnak empátiát. Hogy miért szegények azok a gyerekek, akik azokat a szánkókat kapták volna, és miért nem tölthetnek több időt a szüleikkel,… ebbe a kommentelők nem hajlandóak belegondolni. Úgy csúsznak bele a cinizmusba, hogy észre sem veszik. És mindennek tetejébe belerángatnak az ügybe egy csomó határon túli magyart is, akiket a magyar szolidaritás nevében pajzsként emelhetnek maguk elé. Arra megint nem gondolnak, hogy a magyar és magyar közötti szolidaritás lehetne a szegény, agyondolgoztatott magyarokért való kiállás is.
D) „Ha tüntetni van idő, túlórázni is van idő.”
-mondja egy ismerősöm, akit egészen eddig aranyszívű embernek ismertem. Cinizmusa fáj nekem, mintha késsel szurkálnának.
E) „Nincs alternatíva.”
-mondja valaki, akivel egykor szintén jóban voltam. És nem arra érti, hogy a törvénynek nincsen alternatívája. Azt mondja: a Pártnak nincsen alternatívája. Ez vagy azt jelenti, hogy nem fogja fel, mert nem akarja felfogni, hogy a tüntetések nem a kormány leváltásáért folynak, hanem egy rossz törvény megváltoztatásáért. Vagy még rosszabb a helyzet: azt gondolja, minden, ami az állampárt döntéseit megkérdőjelezi, nem más mint a kormány megdöntésére tett kísérlet. Az a baj, hogy akármelyiket is érti, nincs egyedül a véleményével.
Ez a legijesztőbb.
Kialakult egy szubkultúra, egy szekta (nem tudjuk persze, mennyien vannak pontosan), amelynek a Párt szava szent. Hűségük elsődleges tárgya a Párt. Nem gondolkodnak többé nemzetben, csak a Pártban. Minden hasznos szerintük, ami a Párt uralmát alátámasztja, és minden káros, ami a Párt tekintélyét (még csak nem is a konkrét hatalmát, hanem a Párt tévedhetetlenségébe vetett hitet) megkérdőjelezi, aláássa. Elvhűségnek hiszik azt, ami csak lojalitás, méghozzá sztálinista lojalitás.

Pufajkás-gondolkodás. Bár én azt mondom: amíg csak szellemi pufajkások ők, amíg nem lőnek belénk, addig még minden tévedésük megbocsátható. De a dolog, maga a sztálinista-típusú pufajkás-gondolkodás jelenléte akkor is ijesztő.

December 21. Táncolunk a Kossuth téren
Így jutottunk el a mostani estéig. Ismét az utcán vagyunk. A kezemben egy papírlap van a tüntetés követeléseivel:

1. „A rabszolgatörvény azonnali visszavonását! A magyar dolgozók kizsigerelése, kiszolgáltatottá tétele teljes mértékben elfogadhatatlan! Vonják vissza a szabálytalanul elfogadott rabszolgatörvényt!
2. Kevesebb rendőri túlórát! Egy rendőrt se kötelezzenek többre, mint az Európai Uniós maximum! Tartsa be a kormány a saját törvényeit! Értük is tüntetünk!
3. Független bíróságokat! Állítsák helyre az igazságszolgáltatás függetlenségét! Nem kérünk a Fidesz által irányított bírókból!
4. Európai Ügyészséget! Ha a kormány nem csatlakozik az Európai Ügyészséghez, az felér egy beismerő vallomással! Egy korrupciós ügy sem maradhat büntetlenül!
5. Független közmédiát! Nem akarunk több pártállami propagandahíradót látni! Követeljük a sajtószabadság helyreállítását és a felelősök, Papp Dániel azonnali leváltását!“

Az első gesztus, amit teszek, hogy odalépek a Parlamentet őrző rendőrsorfalhoz, és végigmegyek előttük. A 2. pontra mutatok, hogy jelezzem: értük is folyik az, ami miatt most itt vagyunk, és tudjuk, hogy nem ellenségeink ők. Ahogy kell, állnak tovább rendületlenül. (Ez a dolguk, nem is várom el tőlük, hogy majd közénk állnak, rendben van, ha teszik a dolgukat.) De egyik-másik rendőr szemének hirtelen rezdüléséből látom, hogy vette az üzenetet. Hogy mit kezd majd vele, más kérdés.
A táncot a Kossuth téren ezúttal nem én kezdeményeztem. Nem is a CEU diákjai. Hanem egy csomó, általam nem is ismert magyar fiatal, akik egyszerre vonultak be a tér közepére. Közös bennük, hogy sapkájukba, kalapjukba, vagy táskáikra, tarisznyájukra, hátizsákjaikra mindannyian tollat tűztek. El is mondták, majd el is énekelték, miért: Ludas Matyi utódainak tekintik magukat. Csak a saját énekhangjukra kezdtek somogyi ugróst táncolni. Aztán többen csatlakoztunk hozzájuk. Közben valamelyikük odalépett hozzám, és az én sapkámba is tollat tűzött.
Ludas Matyi önjelölt utódai. Frappáns. Mert a hatalom ma tényleg a Döbrögik, az önjelölt földesurak kezében van, akik azt hiszik magukról, ők a törvény, saját személyükben.

És persze a régi Döbrögiket is rehabilitálni akarják. Nézzétek ezt: ez a geg egy öncélú hülyéskedésnek tűnik, de valójában a Veritas Intézet legtalálóbb kritikája.

„A lepocsékolt nép dühös indúlatja, kanócczal
Adta jelét ollykor bosszújának; de oroszlány
Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza,
A' mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.”
(Fazekas Mihály: Ludas Matyi)

Táncolunk a Kossuth téren elkeseredetten, dühösen, keserű energiával. Táncolunk, mert egyelőre nem tehetünk mást…

„megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.”

(Nagy László: Az Országház kapujában 1946)