Történelemhamisítás egy kerítésen

A Magyar Nemzeti Múzeum a jelek szerint egy ravasz és alattomos történethamisítás terjesztéséhez járult hozzá.

Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén egy kiállítás függ, amely a Gdański II. Világháború Múzeumának kiállítása magyarra fordítva. Maga a kiállítás egésze még akár korrekt is lehetne, csak ne lenne az az első tabló.

Egy háború történetének bemutatását illik a háború okainak bemutatásával kezdeni. Azaz normál esetben: a geopolitikai viszonyokkal, a harcoló felek helyzetével és céljaival, azzal, hogy milyen politika folytatása volt a háború. Erről itt semmit nem tudunk meg. Ehelyett egy zagyva ideológiai bevezetőt kapunk, ami az egész kiállítás hitelességét agyoncsapja.
Az első tabló így néz ki:

Ami miatt pedig ez elsősorban egy hazug propaganda lesz, az az,

hogy azt sugallja, a háború oka pusztán ideológiai jellegű volt, és a "háborús ideológia" kitalálói XIX. századi filozófusok.

Így, Marxot és Engelst Sztálin mellé téve (ami persze eredetileg a szovjet kommunisták történelemhamisítása, a kiállítás alkotói csak kritikátlanul átveszik ezt a hülyeséget)

és Nietzschét Rosenberg és Hess mellé téve azt a képet sugallják, hogy ezek az emberek a fő felelősei Lengyelország lerohanásának. Ez orbitális baromság. (Mindjárt kifejtem miért, habár a kép annyira alapjaiban hibás, hogy azt sem tudom, hol kezdjem az ijesztő agygubanc kibogozását.)

Tévedések rétegei
Szóval: Ez az első tabló azt sugallja, hogy Lengyelország német és szovjet lerohanásáért valahogyan felelőssé tehető Karl Marx, Friedrich Engels és Friedrich Nietzsche is. Hogy honnan szedik ezt a képtelenséget?
Amit mondani akarnak, az valami olyasmi, hogy ezek az emberek találták ki azokat az ideológiákat, amelyek alapján lerohanták Lengyelországot.
Az állításban három egymásra rétegződött súlyos tévedés van.
Az egyik: hogy Nietzsche találta ki a nácizmust, Marx és Engels pedig a sztálinista államszocializmust és a szovjet birodalmi gondolatot. Ez az állítás annyira alul van minden szellemi és műveltségi színvonalon, hogy legszívesebben nem is foglalkoznék vele. Egy magát történeti múzeumnak nevező intézménynek, amelyben valószínűleg diplomás történészek is dolgoznak, ezen a színvonalon azért illene túllépnie, és nem hülyét csinálnia magából ilyen állításokkal.
A másik: az, amelyik a kipécézett személyek felelősségét veti fel Lengyelország német és szovjet megtámadásában. Ezt viszonylag könnyű megcáfolni, és a kiállítás alkotóinak már-már röhejes tudatlanságára rámutatni. (De a helyzet az, hogy már ez az első tévedés sem mondható pusztán tudatlanságból eredő tárgyi tévedésnek, hanem szándékos rosszindulat eredménye.)
A harmadik téves gondolat, amit sugallni akarnak: Lengyelországot tulajdonképpen nem is agresszívan terjeszkedő birodalmak rohanták le 70 évvel ezelőtt, hanem ideológiák. Vagyis az üzenet burkoltan: minden konfliktus ideológiai jellegű, még az agresszív birodalmi terjeszkedő politika is. Ez nem egyszerűen téves, hanem veszélyes gondolat is. De erre még később visszatérünk.

Első tévedés: ideológiák alapítói
Fárasztó már mindig ismételgetni, de ha kell, megteszem: Friedrich Nietzsche nem a nácizmust találta ki, hanem egy saját filozófiai rendszert. Lehet, hogy bizonyos gondolatai hatottak a nácik ideológusaira is, de Nietzsche emiatt a maga személyében nem tehető felelőssé a nácizmus bűneiért (mint ahogyan például Pál apostol sem a Szent Inkvizíció tömegmészárlásaiért).
Karl Marx és Friedrich Engels nem a totalitárius kommunizmust, nem a pártdiktatúra-ideológiát találták ki, és pláne nem a szovjet imperializmust, hanem egy társadalomtudományi elemző módszert (amelynek számunkra lényege, hogy mindig a gazdasági változások következnek be először, ezeket követik a társadalmi, majd a politikai változások). Bizonyos gondolataik hatottak a kommunista diktatúra és a szovjet politikai rendszer kidolgozóira és működtetőire, de ők ezért nem tehetők egy az egyben felelőssé a kommunizmus bűneiért. Pláne nem a szovjet birodalmi terjeszkedésért.

A XX. század totalitárius ideológiái a maguk formájában az I. világháborút követő káoszból, dühből és elkeseredettségből nőttek ki.

Friedrich Nietzsche 1900-ban meghalt. Alfred Rosenberg első művei a zsidó világösszeesküvésről, amelyek a valóságban megalapozták a náci ideológiát, az 1920-as években jelentek meg. Karl Marx 1883-ban halt meg. Friedrich Engels 1895-ben halt meg. Vlagyimir Lenin Állam és forradalma, amely a valóságban megalapozta az államkommunista proletárdiktatúra-ideológiát 1917-ben jelent meg

(de még abban sincs szó az egyetlen Párt kizárólagos szerepéről).

A birodalmi gondolatoknak persze voltak előzményei. De Nietzsche az egyéni tökéletesedés hirdetője volt, és nem a porosz militarizmusé, nem a német birodalmi terjeszkedésé. Ahogyan Karl Marx és Friedrich Engels sem mondták sohasem, hogy Oroszországnak küldetése lenne meghódítani a Világot. (Sőt Karl Marx ennek az ellenkezőjét mondta, mint erre mindjárt rátérek.)

Második tévedés: a lengyelellenesség vádja
Nézzük a másik tévedést: a lengyelekkel szembeni rosszindulat vádjának tévességét.
Friedrich Nietzsche, Karl Marx és Friedrich Engels mindhárman németek voltak. Egy olyan korban éltek, amelyben a lengyel államiság megszűnt, és egyik megszüntetője éppen az ő hazájuk, a Német Császárság volt. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikük kiegyezett volna ezzel az állapottal, hogy lenézték volna a polákokat, és valami gyarmatosítói szemmel tekintettek volna rájuk, hogy azt hangoztatták volna, hogy helyes hogy a polákokat alattvalójává teszi egy német vagy egy orosz birodalmi gépezet.

Nietzcshénél hirtelen nem találtam nyomát annak, hogy írt volna bármit a lengyel államiságról magáról. Arról viszont igen, hogy Nietzsche kifejezetten szimpátiával tekintett a régi Lengyel-Litván Köztársaság nemesi ethoszára, a szarmata/szarmatista eszményre.

Azaz nemhogy lenézte volna, hanem éppen nagyra becsülte a lengyel kultúrát, legalábbis annak egy nagyon fontos szeletét, amely a lengyel állameszményre és nemzettudatra is olyan nagy hatással volt.

Karl Marx viszont egy másik fontos lengyel hagyománnyal, a lengyel szabadságharcos eszményével foglalkozott sokat, és ennek kapcsán ő viszont állást foglalt a lengyel államiság kérdésében is.

A XIX. század folyamán az államiságuk helyreállításáért küzdő lengyel szabadságharcosok lettek Európa nagy forradalmi serege.

Ott voltak mindenütt, ahol a zsarnokok és elnyomó birodalmak ellen lehetett harcolni (eleinte csak a három felosztó hatalom, Porosz-Németország, az Orosz Birodalom és az Osztrák Császárság ellen, de később más helyeken is, például a Párizsi Commune Nemzetőrségében). És mint az ismert, 1848-1849-ben ott harcoltak Magyarországon is

a Wysocki-légióban. Zászlójukra majdnem minden helyszínen azt írták:

„Za Waszą a Naszą Wolność” (A Ti Szabadságotokért s a Mienkért).
Pontosan ezzel a „világforradalmi” lelkesedéssel szimpatizált Marx és Engels is.
Karl Marx azt írta:

„A munkásosztály Lengyelország iránti rokonszenvének fő oka mégis a következő: a lengyel (…) az egyetlen európai nép, amely a forradalom katonájaként harcolt és harcol. (…) 1848-ban kimagasló részt vállalt a magyarországi, németországi és itáliai forradalmi harcokban.”


A két hosszúszakállú haver, ahol tudott, segített is a száműzetésbe kényszerült lengyel szabadságharcosoknak: például az 1863-as lengyel szabadságharc egyik fontos katonai parancsnokának, a párizsi Commune mellett is harcoló

Walery Wróblewskinak, akit az 1890-es években Engels húzott ki az érdemtelen nyomorból.

De nem csak arról volt szó, hogy a két elméleti közgazdász egy jövendő, valószínűleg csak az ő álmaikban megvalósítható világforradalom, „végső nagy harc” katonáiként számítottak a polákokra. Marx és Engels konkrétan állást is foglaltak Lengyelország függetlensége mellett is. Abba is beleegyeztek volna, hogy ennek érdekében a Német Birodalom lemondjon lengyel területeiről. Marx ezt hangoztatta 1848-ban is amikor egy köztársasági német egység mellett szállt síkra, a porosz Hohenzollern-diansztia által vezetett Német Császárság modelljének ellenében. Majd később egy befejezetlen tanulmányában azt fejtegette, hogy egy önálló és újraegyesített Lengyel Köztársaság létrejötte érdeke lehet egy egyesített Német Köztársaságnak is, ugyanis Lengyelország jó szövetséges lehet az egész Európát fenyegető Orosz Birodalom ellen.
Ennek szellemében 1863-ban Marx támogatta volna egy Német Légió létrejöttét a lengyel szabadságharcosok mellett. A Légió a köztársasági fekete-piros-sárga (fekete-vörös-arany) német lobogó alatt küzdött volna. De végül ez nem valósult meg. (Küzdöttek viszont a polákok mellett magyar és olasz önkéntesek, utóbbiak Garibaldi csapatának veteránjai.)
Marx kapcsolatával a lengyel emigránsokról részletesen írt például Adam Ciołkosz, a száműzött lengyel szocialista teoretikus, akinek műveit otthon, Lengyelországban a kommunista hatalom betiltotta. Az ő tanulmánya itt olvasható lengyelül, ezt ajánlom a mostani kiállítás alkotóinak szíves figyelmébe. (Tájékozódjanak, mielőtt hülyeségeket beszélnének.)
Legjobb barátjához hasonló szellemben fogalmazott a kérdésről Friedrich Engels is:

„Ameddig az osztrák és a német burzsoázia és kormányzat mögött az oroszok állnak, az egész német munkásmozgalom lendülete megtörik. Nekünk tehát mindenkinél inkább érdekünk, hogy az orosz reakciót és az orosz hadsereget lerázzuk a nyakunkról.
És ebben a munkánkban csak egyetlen (…) minden körülmények között megbízható szövetségesünk van: a lengyel nép. (…)
Azt, hogy Lengyelországot nem lehet megölni, ez az ország megmutatta 1863-ban, és megmutatja most is nap mint nap. Igénye arra, hogy az európai népek családjában önálló léte legyen, elvitathatatlan. De restaurációja különösen két nép számára szükséges: a németek és maguk az oroszok számára.
Az a nép, amely más népeket elnyom, nem szabadíthatja fel önmagát. Az a hatalom, amelyre más népek elnyomásához szüksége van, végül mindig saját népe ellen fordul. Ameddig Lengyelországban orosz katonák állomásoznak, addig az orosz nép sem politikailag, sem társadalmilag nem szabadíthatja fel magát.”
(Friedrich Engels: Egy lengyel proklamáció)

Mint látható tehát: mi sem állt távolabb Marxtól és Engelstől, mint az önállóságát visszanyert Lengyelország oroszok általi lerohanásának ideológiai megalapozása. Sőt, éppen ennek az ellenkezőjét igyekeztek ideológiailag megalapozni: Lengyelország önállóságát és biztonságba helyezését a német és orosz agressziótól. A fentiek egyben tehát cáfolják azt az általános tévhitet is, hogy Marxék valamiféle vörös homályba burkolózó és „vörös rongyokba öltözködő” elvont nemzetköziségen, az országhatárok teljes eltörlésén és a nemzettudatok elfelejtésén törték volna a fejüket. Mindezek megint csak az I. világháború okozta káosz folyományai voltak. Még egyszer érdemes elismételni: Marx és Engels nem a bolsevizmust találták ki, hanem egy társadalmi-történeti-közgazdasági elemző módszert.

Természetesen a mostani kiállítás első tablója nem kizárólag Marx, Engels és Nietzsche személyének ronda lejáratása akar lenni. Az ő képükkel sugallt másik állítás az, hogy az 1939-es támadás bizonyos eszmék következménye.
A náci eszmék esetében valóban elmondhatjuk, hogy egy másik ország lerohanása azok következménye is lehetett. Hiszen a nácizmusnak már eleve a lényegéhez tartozik az az állítás, hogy bizonyos emberek magasabbrendűek másoknál, és nekik joguk van kiterjeszteni az életterüket. Ily módon tehát a náci eszmék eleve azért készültek, hogy megindokoljanak egy agresszív, birodalmi terjeszkedő politikát. (De, még egyszer mondom, ezt az agresszív birodalmiságot nem Nietzsche találta ki. Nietzsche az ember egyéni tökéletesedésének lehetőségeiről és azok elmulasztásáról beszélt.)

Az nyilván egy nagy hazugság, hogy Lengyelország megtámadása, állami létének fenyegetése a szocialista eszmék következménye lenne. Láttuk, hogy a lengyel ügy, többek között Marx és Engels propagandatevékenységének köszönhetően éppen egy csomó külföldi szimpatizánst köszönhet a szocialista eszmének. Maga az I. Internacionálé alapítása is egy polákok melletti szimpátiatüntetés kapcsán született.

Valamint a szocialista mozgalomnak köszönhet a lengyel nemzet egy csomó önfeláldozó harcos hazafit, többek között magát Józef Piłsudskit is.

(Balra: a szabadságharcos Lengyel Szocialista Párt (PPS) jelvénye. Jobbra: a PPS küldöttsége 1896-ban Londonban a II. Internacionálé I. kongresszusán. Állnak: Bolesław Miklaszewski és Witold Jodko-Narkiewicz („Jowi”), ülnek: Ignacy Mościcki (a későbbi köztársasági elnök), Bolesław A. Jędrzejowski („Baj”), Józef Piłsudski („Ziuk”, a későbbi hadvezér), Aleksander Dębski. Ma valamennyien a nemzeti szabadság tiszteletreméltó harcosainak és a független állam ideológiai előkészítőinek számítanak a lengyel történeti emlékezetben. És méltán.)
Még ha a PPS nem is számíthatott akkora szimpátiára a II. Internacionálétól, mint Wróblewskiék az I. Internacionálétól.

Igaz, a kiállítás tablója nem a szocializmusról, hanem a kommunizmusról beszél. De hogy ennek eredetét elintézi annyival, hogy egy XIX. „vallásellenes” ideológia, és nem beszélni arról, hogy mi lenne az eszme eredeti célja, hogy az egész a nyomor miatti elkeseredésben gyökerezik, elég durva hiba. Mert nemcsak arra ad alkalmat, hogy a néző majd elmossa a kommunizmus és a szocializmus közötti különbségeket, hanem további tévedésekre is.

A harmadik tévedés: ideológiák káosza
Mi mindent lehet leszűrni az első tablónak ebből a pongyolán megfogalmazott mondatából:
„Gyökereik abba a XIX. századba, az ún. ’ideológiák századába’ nyúlnak vissza, amelynek során számos, gyakran vallásellenes, ezen belül pedig keresztényellenes filozófiai politikai fogalom született.”?
Az nincs leírva, hogy a XIX. század ideológiái közül pontosan mivel van probléma, csak az, hogy „számos ideológiával”, és hogy a XIX. század az ideológiák százada. Mintha azt akarnák (csak nem mernék) kimondani, hogy 1. a XIX. század minden ideológiája vallásellenes, tehát rossz, 2. minden ideológia rossz úgy általában. Nem kell ideológiákat, „filozófiai-politikai fogalmakat” kitalálni, elég a kereszténység, és kész. Ez elég ijesztően hangzik...

Már a szóhasználat is elég zavaros itt. Mi az, hogy vallásellenes „filozófiai-politikai fogalom”. Fogalmak nem valami ellen születnek, hanem valami létezőnek a leírására. Egy fogalom még nem ideológia. Azzal, hogy kimondjuk, hogy létezik olyan dolog, hogy fasizmus (fogalom), még nem állítottuk azt, hogy ez helyes is és ennek szellemében kell cselekedni. Az előbbi fogalom az utóbbi már ideológia. Hogy milyen eszméletlen zavarokat tud okozni, ha egy fogalom használatát önmagában ideológiának minősítünk, azt láttuk az utóbbi években. (Ha valaki a ’társadalmi nem’ fogalmát használta, rögtön rásütötték, hogy a „dzsenderideológia” híve, holott csak jelenségeket akart leírni, nem értékítéletet alkotni.)

Ha valaki úgy gondolja, hogy egy háború történetének elbeszélését egy ilyen zagyva ideológia szövegeléssel kell kezdeni, akkor elég valószínűnek látszik, hogy azt hiszi, a háborúnak ideológiai okai voltak. Jelen esetben: ha a két ideológia „keresztényellenes”, akkor nyilván azt akarják sugallni, hogy a két birodalom, aminek hivatalos ideológiája volt a két totalitarizmus, azért támadta meg Lengyelországot, mert az keresztény ideológiájú volt.
Hát ez nagyon nincs így. Kezdve ott, hogy a két világháború közötti Lengyelország rendkívül sokszínű volt: ideológiák, eszmék, vallások, politikai filozófiák és elképzelések vitájának és összecsapásaiknak rendkívül változatos terepe. Nem lehet egy szóval („keresztény”) elintézni az egészet. De lehet, hogy a kiállítás ezt nem is akarja. (Nem tudni, mert mint mondtam, elég zavaros a szöveg.)
Azt viszont állítja a kiállítás ezek szerint, hogy az 1939-es támadásnak tisztán ideológiai okai voltak (bármilyen ideológiát is képviselt ebben a harcban Lengyelország). Pedig nem úgy tűnik, hogy ez lett volna a helyzet: sokkal inkább úgy tűnik, az egész egy kíméletlen birodalmi terjeszkedési politika következménye volt, mind német, mind szovjet részről. Az ideológiák csak ennek utólagos megmagyarázására szolgáltak.
Ha valóban tisztán ideológiai okok miatt támadtak volna, hogy lehet, hogy a németek nem kímélték a fasiszta ideológiájú lengyeleket sem? (Akik ugyanakkor nemritkán vallották magukat egyúttal hitbuzgó „keresztényeknek” is.) Hogy lehet mellesleg, hogy saját országukban nem tiltották be a keresztény istentiszteleteket?
Ha tényleg tisztán ideológiai előkészítésen múlik egy-egy ország megtámadása, nem lett volna indokoltabb az első tablóra Friedrich Nietzsche helyett mondjuk

Roman Dmowskit, a lengyel soviniszták (az endekek) fő ideológusát, a hitbuzgó katolikust is odatenni, aki egy időben szimpátiával írt Hitlerről is? (Mondjuk meghalt, mielőtt a német támadás bekövetkezett volna, szóval nem tudjuk, mit csináltak volna vele a nácik, de gyanítom, hogy ő nem állt volna neki kiszolgálni a hazáját megszálló idegeneket, azok pedig nem kímélték volna.) Ja, hogy az ő személye nem képes igazolni a totalitárius-keresztény ellentétpárt, amit a kiállítás annyira sugallni akar? Pedig sajnos az eszméi sokkal közelebb állnak a fasizmushoz, mint Nietzsche filozófiai rendszere...
(Amúgy volt olyan katolikus pap Lengyelországban (Dmowski pártjában), aki 1938-ban kijelentette, hogy Jézus nem volt zsidó, és hogy a német nácik jól teszik, hogy verik a zsidókat. Ez az illető pap, aki azt hiszem nem érdemli meg, hogy leírjam a nevét, később, a német megszállás alatt feljelentette az állítólag „keresztényellenes” náci hatóságoknál egy zsidó származású katolikus paptársát. A fogoly papot szerencsére a lengyel ellenállók megszöktették, bár így sem sikerült megérnie a háború végét. A történelem groteszk tréfája, hogy a varsói felkelés alatt a feljelentő pap is áldozatul esett egy németek által civil lakosok ellen bosszúból elkövetett tömegmészárlásnak. Mindenesetre felvetődik a kérdés: ez az antiszemita pap nem érdemelné meg még Dmowskinál is jobban, hogy ott legyen a képe az első tablón a  „keresztényellenes” ideológusok között?)

Sajnos tapasztaltam Lengyelországban, amíg ott voltam, hogy terjed az az ostoba szemlélet, nem csak a történelemre, hanem a mára vonatkozóan is, hogy ami nem keresztény, az valami szélsőséges, totalitárius ideológia. Ha nem vagy megkeresztelve, az olyan, mintha sztálinista lennél. Ez elég veszélyes, mert ez maga a szélsőséges ideológia.

(Senki nem várta, mégis visszatértek...)

A Harc és szenvedés kiállítás első tablója erősen sugall valami ilyesmit. Ki konkrétan nem mondja, ezért nem lehet az alkotók szemére vetni, de erősen sugallja, így egy eléggé torz történelemszemlélet szolgálatába áll. Mivel ugyanez terjed itt, Magyarországon is, nem hiszem, hogy túl jó hatása lenne annak, hogy ez a történelmi torzítás pont Magyarország fő múzeumának, a Nemzeti Múzeumnak a kerítésén jelenik meg.

Végszó
Már kiderülhetett párszor, hogy mekkora rajongója vagyok a lengyel kultúrának, hogy mennyire érdeklődéssel figyelek mindent, ami ott történik. Bizonyos rálátással arra, ami ott történik, talán ki merhetem mondani: akármennyire is jó barátaink a polákok úgy általában, elvárható lenne némi kritikus szakmai igényesség azzal kapcsolatban, hogy mit veszünk át tőlük, és mit fordítunk le a magunk nyelvére. Különösen elvárható lenne ez az igényesség a Magyar Nemzeti Múzeumtól, ami a történelem bemutatására vállalkozik, sőt ez a fő megfogalmazott feladata. A polákok mesterei az igényes és ötletes utcai plakátkiállításoknak. Annyi érdekes dolgot lehetne a II. világháborúval kapcsolatban is átvenni tőlük, nem lenne muszáj pont az indulatból megfogalmazott, hatalmi érdekeket kiszolgáló vonalas szennyhez fordulni.

Csinódon

Hegyre fel: tisztulás, hegyről le: kétségek

Következő utunk a Székelyföldön az Úz-völgybe vezetett.

Természetesen az Úz-völgyi katonai temetőt látogattuk meg. Ez a temető a történelmi magyar-román határ közelében fekszik, ahol 1917-ben és 1944-ben is nagyon heves harcok dúltak a magyar és román katonák között rengeteg halottal.

Maga a temető egy gyönyörű szép, és amellett eléggé félreeső helyen fekszik, ahová hosszú, úttalan utak vezetnek (megközelíthető ugyan autóval, de meglehetősen távol esik minden jól kiépített főúttól). Az utóbbi időkben méltatlan események színhelye volt, de ennek nem sok nyomát lehetett látni. A temető kerítése mellett állt egy magányos rendőr, de arra utaló jel, hogy itt bárki újra rendbontást akarna elkövetni, semmi nem volt. Amennyire távol van ez a hely a legközelebbi lakott helyektől, elég valószerűtlennek is tűnt, hogy valaki ilyen hosszan képes utazni csak a balhé kedvéért. Az egész dologban egyébként az a szörnyű, hogy még mindig lehetett érezni több emberen, hogy komolyan tartanak attól, hogy ha ide jönnek, valami veszélynek lesznek kitéve. Az egész eseménysor tehát elültette az egymás iránti gyanakvást, bizalmatlanságot, félelmet az emberekben, amit nehezen lehet feloldani.

Mi mindenesetre úgy érzem méltósággal emlékeztünk meg az elesettekről.
A temető egyébként elsődlegesen magyar emlékhely, de a román elesettekről, sőt a többi (osztrák, német olasz, orosz és szerb) katonákról is megemlékezik. Éppen ezért lehetne akár a magyar-román megbékélés és közös kegyelet helye is, nagy kár, hogy most jódarabig éppen ezekkel ellentétes dolgokról lesz híres.


Ezután Csinódra mentünk. Csinód a Csíki-havasoknak egy viszonylag fiatal települése. A XX. században Gyimes falvaiból elvándorló csángók alapították. Az, akit mi meglátogattunk, azonban délről, Háromszékről költözött ide.

Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató egy elképesztően izgalmas személyiség, élettörténete nem csak egy, hanem akár több regény témája is lehetne. A XX. század utolsó és a XXI. század első éveiben bejárta egész Székelyföldet, és a falvak aktuális állapotáról egy hatalmas, komplex, négykötetes monográfiát készített. (Vagyis valami olyan mérvű munkára vállalkozott, mint a XIX. században Orbán Balázs.) Később Sepsiszentgyörgyről Csinódra költözött a családjával, földet és erdőrészt vásárolt és gazdálkodni kezdett. (Az ezzel kapcsolatos élményeket a fia, Csinódi Nagy Gergő könyvben írta meg.)

De még ez sem minden, ugyanis nem sokkal ezután túlélt egy villámcsapást, aminek következményeként jóidőre elvesztette az emlékei egy részét. Budapesti egyetemista éveire emlékezett, de az azóta eltelt időre, feleségére, gyerekeire és nagy kutatómunkájára egyáltalán nem. Idővel aztán fokozatosan visszanyerte az emlékezetét, megintcsak egy rendkívül érdekes történet, hogy hogyan. (Erről is írtak egy könyvet közösen a feleségével, Erikával.) Majd egy álom hatására elhatározta, hogy kápolnát épít a meredek csinódi hegyoldalon Nagyboldogasszony tiszteletére.

(Úton felfelé a házból a kápolnához)
Ez azért is szokatlan dolog volt, mert ő maga unitárius, felesége pedig református. A kápolna aztán igazi közösségi alkotásként készült el: a környékbeli székelyek és csángók valamint távolabbi magyarok összefogásával. Sokan ráadásul mégcsak nem is Nagy Balázs kérésére szálltak be az építési folyamatba (építőanyaggal, munkaerővel, pénzzel), hanem tényleg önkéntes alapon, lelkesedésből. A Kápolna így a magyar összefogás egyik jelképe lett, maga Nagy Balázs pedig azóta egyik feladatának tekinti a felekezetek közötti közvetítést, a magyarok közötti párbeszéd elősegítését.

A kápolna farönkökből és agyagból épült fel, nagyon szép és hangulatos hely. Akik idejönnek általában a megbocsátásért, a magyarság gyarapodásáért és a magyar-magyar barátságért imádkoznak.
A látogatást egy kis vendégség követte a Nagy-család házánál (ami szintén elég magasan a hegyoldalban áll, bár nem olyan magasan, mint a kápolna) babgulyással, magunkkal hozott borokkal, patkódobáló versennyel és egy kis beszélgetéssel, főleg az itteni életről és a vallások közötti párbeszédről.

Bevallottam Balázsnak, hogy nem vagyok keresztény. Kicsit csodálkozott, aztán megkérdezte, hiszek-e valamiben. Elmondtam neki, amit lehetett erről, az archaikus lételméletről és az élet végtelenségéről és minden élő egységéről. Tetszett neki. Megállapította, hogy amit mondok, az az általa ismert keresztény felekezetek közül az unitáriusokéhoz áll a legközelebb. Ez meg nekem tetszett, tudván, hogy az unitárius az egyik legnyitottabb a keresztény felekezetek közül, és közben unitárius székely őseimre is gondolva.
Az egész, amikor és ahogyan itt voltunk, szép volt, békés volt, jó hangulatú volt. Akkor nem engedtem magamhoz a kétségeket, amik megkörnyékeztek.

De utólag… Utólag nehezen tudom ezeket a kétségeket elhessegetni magamtól. Nem tudok nem gondolkozni azon: vajon kik járnak ide? Vajon kik azok itt nemzeti egységért imádkoznak? Mind komolyan gondolják-e, amit mondanak? Készek-e a megbocsátásra, a megértésre, a mások iránti részvétre? Vagy itt imádkoznak egyet, aztán hazamennek, és Budapesten belerúgnak az első hajléktalanba, aki az útjukba kerül, és ráhívják a rendőrséget? (Magyar emberek a magyar emberre…) Sok szó esett a keresztény felekezetek közötti párbeszédről, az egymás iránti nyitottságról. De vajon ez ma a legnagyobb törésvonal magyar és magyar között? Mi a helyzet a keresztények és nem keresztények közötti párbeszéddel? Azért is teszünk a mindennapokban? Hiszen feltűnő, hogy Balázs természetesnek vette, hogy mindenki keresztény, aki ide érkezett, és meglepődött, mikor jelentkezett valaki, aki mégsem az… Vajon keresztények és nem keresztények tudnak egymással manapság ilyen szép, okos párbeszédet folytatni? Fel tudnak együtt menni ahhoz a kápolnához?
Ismerem azokat, akikkel együtt érkeztem ide. De nem csak mi jártunk ott akkor a csinódi kápolnánál, hanem más magyarok is, akikkel kevesebb alkalmam volt korábban beszélgetni. És nem tudom, ők mit gondolnak magukban. Mit gondolnak magukban, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk a nemzetért!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megértsük egymást, vagy azért, hogy mindenki ugyanannak a vezérnek engedelmeskedjen, ugyanazt a nagyurat kövesse? Mit gondolnak, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk az ellenségeinkért is!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megengesztelődjünk egymás iránt és megértsük vagy legalább próbáljuk megérteni egymást, vagy azért, hogy az „ellenség” „megtérjen”, hogy belássa, hogy nekem van igazam, és belehajtsa a fejét ugyanabba az igába, mint én, vagy ami rosszabb: az én igámba hajtsa a fejét? Azért imádkozik valóban mindenki, hogy bocsánatot nyerjen, vagy azért, hogy tőle bocsánatot kérjenek? És a bocsánat elnyerésén mit ért? A kölcsönös megengesztelődést és a düh elengedését, vagy azt, hogy bocsánatot nyert, tehát már nyugodt lelkiismerettel állhat kicsinyes bosszút minden apróságért?

Paranoia az, ha felteszem mindezeket a kérdéseket? Annak a legbiztosabb jele ez, hogy a gyanakvás beette magát az agyunkba? Éppen ez a gyanakvás lenne az, amit el kellene tudnunk engedni? Talán igen…
Talán nem támadnának utólag ilyen gondolataim, ha nem láttam, hallottam volna erre utló jeleket. Leereszkedve a kápolna mellől, házigazdánk vendégszerető portájához, ott egymással borozgatva, a beszélgetés közben egy-egy elejtett megjegyzést egy-egy embertől. Amiket akkor el is engedtem a fülem mellett, mert nem akartam akkor ezzel megzavarni saját nyugalmamat, vagy nem akartam kockáztatni, hogy én leszek a békességbontó vagy a paranoiás ember, ha rákérdezek egyszer-egyszer valakitől: ezt most hogy értette? Hiszen ha színvallásra kényszerítem, hogy csak félreérthető volt, vagy tényleg a rosszindulat szólt belőle, azzal esetleg elindíthatok egy olyan gyilkos lavinát, ami az egész ittlétünket megmérgezheti… Nem akarom az egész ittlétünket megmérgezni. De akkor ő miért csinálja? Neki miért szabad?

Talán nem gondolkodnék utólag sem ezeken, ha nem lenne megint ez a friss fájó emlék, amit láttam az utóbbi időben: hogyan támadt a magyar a magyarra. Hogyan rontottak neki egyesek a Magyar Tudományos Akadémiána, minden elképzelhető módon mocskolva tudományos munkatársakat, tudósokat, kutatókat, tanárokat, professzorokat, szakembereket… Az az elképzelhetetlen gyalázkodás, ami akkor ott lefolyt, és látni, hogy kik vettek mindebben részt… És mi ez a korábban elképzelhetetlen gyilkos, sőt, ha nemzetben gondolkodunk, öngyilkos indulat tudományos értékek, intézmények ellen? Miféle sérelmek magyaráznak meg ekkora és ilyen jellegű pusztításvágyat?
Nem lehet, hogy azok, akik ezt a borzasztó gyalázkodást véghezvitték, majd pont utánunk jelennek meg itt Csinódon, és indulnak el imádkozni egyet a kápolnába „a nemzeti egységért”? (Nem lehet, hogy ugyanezen emberek némelyike ott is állt mellettünk már a Nyergestetőn is?) Aztán ha végeztek, úgy érzik majd, megtisztultak, és semmi további teendőjük nincs az ügyben, sem bocsánatkérés, sem a károk helyrehozása?
És nekem személy szerint meg kell bocsátanom ezeknek az embereknek? Tudom, nagyon is tudom, milyen pokoli érzés, amikor őszinte bocsánatkérésedre azt mondja a másik fél: nincs bocsánat. De kitől számíthatok ma őszinteségre? Emésszem és marcangoljam magam azon, hogy nekem miért van okom bocsánatot kérni ezektől az emberektől?

Kellemes napot töltöttünk el Csinódon. A Nap gyönyörűen sütött, ott a magas hegyek között a szép tájat nézve, borozgatva, beszélgetve énekelve ültünk. Majd búcsút vettünk egymástól, és tovább indultunk. És ahogy távolodtunk, a kétségek sötét füstje egyre közelebb kúszott hozzám…

Nyergestetőn

A Székelyföldet járom megint, annak régi, elsősorban hadtörténeti emlékeit keresve. Mindig jó ide visszatérni.

Itt áll(t)unk a Nyergestetőn, Csíkszéknek egy gyönyörű erdőségekkel övezett pontján egy nagy csata emlékművénél. Ezelőtt pontosan 170 évvel, 1849. augusztus 1-jén pár száz székely honvéd és határőr védte az itteni magaslatokat az osztrák és orosz támadó csapatoktól a magyar szabadságharc utolsó ütközeteinek egyikében. És igen eredményesen védték. Habár hosszú távon nem győzhettek, de nem adták olcsón magukat.

A székelyek szabadságharca 1848-1849-ben szinte egy külön kis történet a magyar szabadságharc történetén belül. Kiváló szemléltetése ez annak, hogy a helyi és az országos történések hogyan tudnak összefonódni egy nagy történelmi eseménysorban. (Erről Egyed Ákos írt egyszer egy szép összefoglaló munkát.)

Kezdődött az egész az 1848. október 16-18-ai nagy székely gyűléssel Agyagfalván, amelyen a székek több ezer küldötte megesküdött, hogy kiáll a magyar forradalom által kivívott változások és Magyarország önálló intézményrendszere mellett. Úgy tűnt ugyanis a székelyek számára, hogy végre eljött az idő, hogy saját ősi, kollektív szabadságukat végre nem a felettük álló államhatalom ellenében kell megvédelmezniük, hanem a saját szabadságuk összeegyeztethető.
És ennek a külön kis önvédelmi harcnak több nagy szimbolikus hőse és helyszíne, eseménye is van, akiket és amelyeket máig nem hagynak feledésbe merülni.

Például ahogyan a székely honvédek és határőrök a Tömösi-szorost védelmezték az orosz támadás ellen 1849 júniusában Kiss Sándor ezredes vezetésével.

Kiss Sándor még súlyos sebesüléssel is folytatta a védelem irányítását, míg végül a hosszú hősies védekezés után orosz fogságba esett. Ekkor az egyik gombjában elrejtett méreggel megmérgezte magát, és meghalt. Ezzel kiérdemelte a „tömösi Leonidász” nevet az utókor emlékezetében.

Vagy Zeyk Domokos, a hatalmas termetű huszártiszt, aki a segesvári csatában a végén már szinte egymaga fedezte bajtársai visszavonulását és rontott neki a kozák lovasoknak. Több dzsidával is átszúrták, de állítólag még volt annyi ereje, hogy pisztolyt rántson és főbelője magát. Az ő teljes története itt olvasható.
De rajtuk kívül is még rengeteg ilyen nagy székely hőst lehetne felsorolni 1848-1849-ből.
Nyergestető védelme már az utolsó ilyen erőfeszítés volt Székelyföld védelmére. A székely honvédek és határőrök itt is elég jól foglaltak pozíciót egy jól védhető helyen. A védelem irányításával Gál Sándor tábornok volt megbízva, aki szintén egy érdekes figurája a történelemnek.

Ő is egy székely családból származott, szintén a határőrség tisztje volt. 1848-ban éppen szolgálaton kívüli állományban, de a márciusi események után szolgálatra jelentkezett a magyar kormánynál. Ő lett az új rendvédelmi szerv, a Nemzetőrség szolgálati szabályzatának kidolgozója, majd később a Honvédségé is. Így az új, magyar nyelvű parancsszavakat (és más katonai szakkifejezéseket) is ő találta ki, azokat, amelyeket aztán a szabadságharc hadserege is használt. Később visszaküldték Erdélybe, majd szűkebb hazájába a Székelyföldre, hogy az itteni honvédelmet megszervezze.
Az augusztus 1-jei nagy összecsapásnál azonban már nem ő volt a Nyergestető főparancsnoka, mivel akkor már megkezdte innen a csapatok visszavonását Kászonújfalu felé. A visszavonulást egy fiatal, huszonegynéhány éves őrnagy,

Tuzson János fedezte a csapat hátramaradó részével.
Végül nagy veszteségek után, de neki is sikerült visszavonulnia, és csatlakoznia Gál Sándorhoz.
Későbbi életük is elég érdekes.

Gál Sándornak sikerült a vereség után külföldre távoznia. A Kossuth-emigráció egyik utazó ügynöke lett, Európa több nagy városában megfordult. Kossuthék egy időben azt tervezték, hogy török segítséggel térnek vissza Magyarországra, mégpedig pont Székelyföldön át, mivel a haza ügyének olyan sok mártírt adó, és az azt követő önkényuralmat megszenvedő székely népet valószínűleg könnyű lesz fellázítani, és ez már megfelelő alapja lehet egy országos mozgalomnak. A vállalkozás főparancsnoka Klapka György lett volna, de fontos szerep jutott volna benne Gál Sándornak is.
Végül Gál Sándor az Itáliai Magyar Légiónak is alapító tagja volt. (Ebben is számos székely szolgált, akik úttalan utakon vándorolva jutottak el Itáliáig.) Azonban az egykori hű tábornok végül elárulta egykori bajtársait: átállt az ellenséghez, az olasz egység ellen francia segítséggel harcoló Nápolyi (és Szicíliai) Királyság oldalára. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudni pontosan, ennek kiderítése arra vár, aki majd megírja a tábornok részletes életrajzát. Én mindenesetre azt hiszem, hogy nem az egykori magyar bajtársaival veszett össze, hanem a piemontei királlyal II. Vittorio Emanuelével, aki egész Olaszország királya lett. Talán úgy érezhette Gál tábornok, hogy a Magyar Légió idegen érdekek szolgálatába állt, és kétségbeesett, hogy Garibaldi félreállítása után nem fogják a magyar fiúkat hazaengedni, hogy saját hazájukért küzdhessenek. A végén azonban Gál tábornok megzizzent attól amit tett, így életét végül elborult elmével fejezte be egy olasz börtönben 1866-ban.

Tuzson János alezredes viszont a nyergestetői visszavonulás után nem sokkal kénytelen volt letenni a fegyvert az oroszok előtt, akik a megállapodás szerint átadták az osztrákoknak. Az osztrákok a volt honvédtisztek közül azokat, akiket nem ítéltek halálra vagy várfogságra, általában lefokozva, azaz közlegényként besorozták a császári hadseregbe. Ez történt Tuzson Jánossal is. Neki azonban szerencséje volt: nem vitték évekre külföldre, hanem viszonylag hamar leszerelték. Ezután gazdálkodással foglalkozott. A kiegyezés után, 1869-ben visszavették az újra létrehozott Honvédségbe, alezredesként. Az 1890-es években, mint nyugállományú katona még itt volt ennek az emlékműnek a felavatásán.

Az emlékhely a Nyergestetőn két részből áll:

itt van ez az egyszerű obeliszk/emlékoszlop, amit még az 1890-es években állítottak fel. Vele szemben pedig

egy szimbolikus temető, rengeteg kopjafával, amiket az évek alatt különböző magyar társadalmi szervezetek adományoztak Csíkkozmás és Kászonújfalu önkormányzatának, a Világ legkülönbözőbb részeiről. (Így ezeken a fejfákon nem a nyergestetői halottak, hanem az adományozó szervezetek nevei olvashatóak.)
A megemlékező ünnepség fő része az emlékoszlopnál zajlott le.

Először is a 11. (Székely határőr) huszárezred huszárjai felvonták a székely zászlót, és közösen elénekeltük a Székely himnuszt.
Végre egyszer újra azzal az érzéssel, hogy ez egy himnusz, egy ünnepi dal, aminek súlya, jelentősége van. Mert az utóbbi időben Magyarországon, és főleg Budapesten kicsit túl sok olyan utcai zenésszel és műhazaffyval találkoztam, akik úgy gondolták, hazaffyas dolog, ha minden sarkon minden öt percben a Székely himnuszt játsszák, és minden buliban eléneklik ezt az éneket részegen háromszor, ezzel egy akármilyen kávéházi nóta szintjére húzva le azt. Nem hiszem, hogy a valódi székelyeknek erre lenne igényük. (Ne értsetek félre, nem vagyok ellene annak, hogy bulikban néha hazafias dalokat énekeljünk, sőt! De amit a Székely himnusszal műveltek az utóbbi időben, az tényleg túlzás.)
Beszédet mondtak aztán a környékbeli települések és a járás vezetői, valamennyien népviseletben, ami igazán szép gesztus.

Szántó („Szt.”) László, Csíkkozmás polgármestere

Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Megáldotta az emlékművet Tamás József katolikus püspök is.

Az eseményen díszelgő székely gyalogos határőrökön

és huszárokon kívül
díszsorfalat állt még néhány gyalogos honvéd

a zalai 47. honvédzászlóaljból.

Fellépett egy csak nőkből álló álló tánckar is, Lukácsházáról, Csíkkozmás Vas megyei testvértelepüléséről.

A székely leányok és legények most nem táncoltak, csak nézték a vasiakat.

Természetesen nem mehetett végig az ünnepség úgy, hogy el ne hangzott volna Kányádi Sándor gyönyörű verse az itt lezajlott csatáról. Ezt biztos sokan ismeritek.

Kányádi Sándor:

Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

- alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

(Mint az előzőekből kiderülhetett, a székely hősök nem estek el itt mind egy szálig, mert ellentétben a Thermopülét védelmező szpartai hősökkel, őket nem szorították be, nekik volt hová hátrálniuk. Az sem igaz, hogy csak 200-an voltak, ennél azért jóval nagyobb őrség vigyázta ezt a stratégiailag olyan fontos pontot. De ez a vers akkor is nagyon szép.)

A szimbolikus temetőben is felállítottak egy új emlékművet, a Magyar Nemzeti Levéltár adományát. Ez most nem egy kopjafa volt, hanem egy szobor: egy székely határőr szobra, a Levéltár munkatársának, Elek Istvánnak az alkotása.

A Levéltár vezetősége ugyanis úgy gondolta, van már itt elég kopjafa, de a névtelen hősök megérdemlik, hogy ne csak mint holtakról, hanem mint élőkről is legyen itt egy kép róluk.

(A szobor előtt középen az alkotó, Elek István áll)
A megformázott katona a gyalogos székely határőrök egyenruháját viseli.
A Habsburg Birodalomban ebben az időben ilyen volt a határőrök egyenruhája:

Azt, hogy ez a határőr a székelyek közé tartozik, rózsaszín gallérjáról és kézelőjéről lehet látni. (A horvát határőrök, azaz Jelačić katonái ugyanilyen egyenruhát viseltek, de citromsárga gallérral és kézelővel. (Természetesen ők a csákójukon sem cserélték le a fekete-sárga Habsburg-kokárdát piros-fehér-zöld csákórózsára.) Szerencsére nem volt olyan hadszíntér, ahol a székely határőröknek velük kellett összecsapniuk. De a szabadságharcban így is több alkalommal, több helyen történt kavarodás abból, hogy a magyar és az osztrák oldalon harcoló ezredek egyenruhája hasonló volt.)
A magyar kormány 1848-ban a székely határőrséget egy az egyben a Magyar Honvédség részének nyilvánította. Így az újonnan szervezett székely ezredek már az új vörös zsinóros magyar atillát viselték, amit a zalai honvédeken is láthattatok (ami ugyanolyan kávébarna színű, de hosszabb szabású volt, mint a régi határőrfrakk). A régi székely ezredeknél azonban nem mindenhol volt idő az egyenruha lecserélésére, így sokan lehettek (Nyergestetőnél is), akik ebben a régi egyenruhában harcoltak.

(Ilyen összeállítás is előállhatott: közlegények a régi határőr-egyenruhában, tisztek az új honvéd-egyenruhában.)
Esetleg csákó helyett a még szintén a régebbi időszakban rendszeresített tábori sapkában.


Szóval erről az egyenruháról mintázta a szobrász az alkotást.

Szép ünnepség volt ez! Színes és méltó a hősökhöz. Mi pedig továbbindultunk…