2015. november 20., péntek

Aktuális vélemény

Azt hiszem, nekem is reagálnom kellene a mostani helyzetre is azalapján amit én tudok. Hiányosak az információim? Elfogult vagyok? Lehet. Ha így van, törekszem majd az ismerteim bővítésére és azalapján a véleményem árnyalására. Mindenesetre ezt látom most.

Miért lehetek esetleg elfogult?
Még tavasszal alkalmam volt résztvenni egy nyilvános beszélgetésen, ahol kurd diplomaták voltak az ELTE vendégei. Ők elsősorban az iraki kurdokat, és annak fegyveres erejét a Peşmergét képviselik a Világban. (Az ELTE Bölcsészkarának volt dékánja,

Dezső Tamás orientalista-régész, elsősorban asszirológus kutató. Az utóbbi időben többször járt a Közel-Keleten, leletmentések ügyében. Mivel a szélsőségesek az ókori idők értékes kincseit is pusztítják, Dezső Tamás ezeknek a megmentésére szervezett akciókban vett részt. Ezek során barátkozott össze a Peşmerge harcosaival.

Aztán meghívta őket az egyetemre egy nyilvános beszélgetésre, hogy a magyar diákok is megismerhessék a történetüket, és kicsit szélesebb képet kapjanak arról, ami a Közel-Keleten folyik.)
Ha tehát van bennem némi elfogultság, akkor a kurdok, és elsősorban a Peşmerge felé lehetek elfogult. Ennek nyilván vannak más, személyesebb okai is azon kívül, hogy résztvettem ezen az egyébként nagyon tanulságos beszélgetésen. (Még akár az is befolyásolhat tudat alatt, hogy a kurdoknak is véletlenül ugyanazok a nemzeti színeik, mint nekünk.

Meg egy másik, még személyesebb ok is van, amit azonban majd egy másik bejegyzésben fogok elmondani.) Remélem, mindennek ellenére nem veszem át mindenben az ő szempontjaikat sem.

Terminológiai kitérő
Az egyik fontos dolog, amit kurd vendégeinktől megtudtam: az ellenség neve. Nem lényegtelen, hogy az ellenséget nevén tudjuk nevezni egyébként sem, mindjárt látni is fogjátok, hogy ezesetben miért. Szóval az ellenség neve: az Iszlám Iraki és Levantei Állama. Arabul: Davlah al Iszlamijah fil Irak vas Sam, rövidítve: DaIIS. A kurdok következetesen ezt az arab betűszót használták az ellenség megnevezésére, és a tolmácstól is megkövetelték, hogy ezt használja az „Iszlám Állam” kifejezés helyett. Aztán rájöttem, hogy miért. Azért mert maguk a kurdok is muszlimok, de lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy az Iszlámnak egy más irányzatát képviselik, mint a DaIIS. A DaIIS ideológiája egyfajta iszlamo-fasizmus, míg a Peşmergéé egy felvilágosult Iszlám. Ők is az Iszlám alapján állnak, de hirdetik a nők egyenjogúságát (olyannyira, hogy a Peşmergének rengeteg női harcosa is van, ami talán már azért túlzás), az állam és az egyház szigorú szétválasztását, és ha már itt tartunk a hatalmi ágak és polgári jog meg a vallási jog szigorú szétválasztását is, a demokrácia intézményrendszereinek és a szociális védőháló bevezetésének szükségességét, stb.. Ráadásul bár a Peşmerge harcosainak nagy része muszlim, ez nem jelenti azt, hogy utálnák más vallások képviselőit: éppen segíteni igyekeznek a DaIIS elől menekülő kurd és szír keresztényeket. Tehát: az európai médiában (és sajnos a magyarban is) elterjedt „Iszlám Állam” kifejezés azért hibás, mert formailag akaratlanul is elismeri a DaIIS-t az Iszlám legitim képviselőjének. Más szóval: a média ennek a kifejezésnek a használatával megnehezíti a saját állampolgárai számára a disztingválást az Iszlám különböző változatai között. Vagyis: félretájékoztatja az állampolgárokat. (Nem feltétlenül szándékosan.) Ezért: én innentől mindig a DaIIS kifejezést használom erre a szörnyű terrorszervezetre, és erre biztatok mindenkit.
(Az angol rövidítést, az „ISIS-t” sem tartom szerencsésnek. Ízisz egy egyiptomi istennő, méghozzá kifejezetten jóindulatú és védelmező istennő, akinek nem kellene ilyenekkel bemocskolni a nevét.

(Igaz, hogy a név eredeti, óegyiptomi alakja valószínűleg Iszet.))

A különbségek megtalálása
Ebből már következik is, mit gondolok az Iszlámról és a muszlimokról. Azt hogy nem tehetjük meg ezeket bűnbaknak az Európát ért támadásért. A „civilizációk harcáról” szóló elmélet jól hangozhat, de ezen a ponton kifejezetten veszélyessé válik. Mindebben azért is vagyok biztos, mert még ha nem is beszélgettem volna kurdokkal az ügyről, vannak török barátaim is. Muszlimok ők is, és rájuk is igaz az, hogy hívei a nemek emancipációjának (nem egyformaságának!), az állam és az egyház szétválasztásának, stb. (mindannak, amit az előzőekben felsoroltam).
Többen hangoztatják ezt: „Most már az európaiak is tudják, mi elől menekülnek a menekülők.” Fellengzősen, demagógul hangzik? Pedig valószínűleg így van. Az Európai Uniónak jelenleg egy külső támadással kell szembenéznie. Nem állítom, hogy a külső támadónak (a DaIIS-nak) ne lennének jelen a beépített emberei, az „ötödik hadoszlopa” Európában is. Nyilvánvaló, hogy vannak ilyenek. De ezek alapján nem lehet egy vallás híveinek sem nekiesni. Az ellenség nem az Iszlám, hanem a DaIIS.
Rá kell ébredni, hogy a feladat ezzel kapcsolatban sokrétű. Egyik része a feladatnak a DaIIS kíméletlen leverése. Lehetőleg kemény eszközökkel. Másik feladat: a DaIIS embereinek kiszűrése, és ártalmatlanná tételük az EU államaiban. A harmadik feladat: a békés és ingadozó muszlimok integrációja az európai országok társadalmába. Más szóval úgy is mondhatnánk: a magunk oldalára állítása a DaIIS ellen. A három feladat közül mindegyik fontos, egyiket sem lehet elhanyagolni a másik rovására.

Ahogy én látom
A DaIIS leveréséhez pedig nem lehet elég az európai gócpontokat felszámolni. Ahhoz az egész központját is meg kell semmisíteni. Ez azonban valószínűleg csak akkor sikerülhet, ha az európai országok és az USA igénybe veszik a DaIIS helybeli ellenségeinek segítségét is. Vagyis szorosabbra fűzik a szövetséget a DaIIS legkövetkezetesebb ellenségével, a Peşmergével.

És ennek a szövetségnek a tényét tudatosítják állampolgáraikban is. Ne csak Dezső Tamás hirdesse, hogy a Peşmerge létezik, és bátran harcol, és méltó az európai segítségre.

Szélesebb tájékoztatás kell az európai közvéleménynek a Peşmergéről.
De ez sem elég. Az európai szövetségesek és az USA nem állhat csak és kizárólag a Peşmerge oldalára, mert a Peşmerge is követhet el háborús bűnöket (mint arra már volt is példa), ami új bosszúra sarkallhatja a térség lakóit, és a szélsőségeseknek kedvezhet (ha nem a DaIIS soraiban, akkor más terrorszervezetében). Tehát: rá kellene ébrednie arra is az európai szövetségeseknek és az USA-nak, hogy a DaIIS megsemmisítése nem lehet csupán katonai akció eredménye. Legalább akkora szükség van diplomáciai akciókra is. Konkrétan békeközvetítésre a kurdok, a törökök és a szírek között. Jelenleg ugyanis, amennyire én látom, úgy áll a helyzet, hogy még mindig tart a szír polgárháború is, és az Asszad-rezsim sokkal jobban tart az ellene lázadó szír honfitársaitól mint a DaIIS-tól. (És úgy tűnik, mintha az Asszad-rezsimet támogató orosz haderő is inkább a szír lázadókra mérne csapásokat, mint a DaIIS-ra.) A török hatalom pedig jobban tart egy önálló Kurdisztán létrehozásától, mint a DaIIs-tól. Itt lehet fontos az európai államok közvetítő szerepe a harcoló felek között egy egységfront létrehozására. Ehhez mindegyik félnek engednie kell majd egy kicsit a másikkal, a többiekkel szemben, de tisztázni kell, hogy pontosan ki mit nyerhet egy ilyen békével. Az biztos, hogy bármilyen hatalom is lesz Szíriában, az ország újjáépítéséhez kelleni fog az európai tőke. Ahogyan egy önálló Kurdisztán gazdasági alapjainak megvetéséhez is. És Törökországnak is jó lehet, ha szorosabbra fűzi a kapcsolatait az EU-val. Így tehát közös érdeket (gazdasági érdeket is) lehet majd találni a DaIIS legyőzésén túl is.

Az ideológiai alap
Az összehangolt katonai és diplomáciai akciókhoz pedig az európai hatalmaknak mindenekelőtt azt kell tudatosítaniuk, hogy akikkel együttműködhetnek a DaIIS leverésében, azok egyenrangú tárgyalófelek. Nem „alacsonyabbrendű, fejletlen civilizációk”, akiket a saját érdekükben gyarmatosítani kell a „magasabbrendű” európai civilizációnak. Ezt a romboló gyarmatosító szemléletet, ezt az „europocentrizmust” el kell vetnie az európai diplomatáknak. Vagyis: tudatosítani kellene, hogy olyan lépések fontosságára, mint a nemi emancipáció, a szekularizáció, a szociális védőháló, stb. létrehozása nem egyedül keresztény alapon lehetséges. Hanem lehetséges lehet az Iszlám alapján is. Ha meg nem lehetséges azonnal, akkor nem szabad sürgetni: hagyni kellene, hogy szerves fejlődés alapján alakuljon ki. Ez utóbbihoz viszont minden segítséget meg kellene adni.


Tehát
Mindez, amit leírtam, csak egy vélemény, lehet, hogy sokmindenben tévedek és lehet, hogy hiányos információkra támaszkodom, de vállalom, hogy ezt most így látom. Később az események ismeretében ezt majd alakíthatjuk. Akinek a gondolatmenetem fárasztó volt, itt van egy összefoglaló, pontról pontra (a számozás nem feltétlenül a sorrendiséget jelenti, csak az olvasó eligazodását akarja könnyíteni):
1. Európai muszlimok integrációja.
2. A DaIIS beépített embereinek kiszűrése az európai államokban.
3. Valamilyen békeközvetítés kurdok, törökök és a háborúzó szíriai felek között. Diplomáciai megegyezés kiharcolása.
4. Összehangolt katonai akció a DaIIS központja ellen, építve elsősorban a Peşmerge segítségére, de remélhetőleg török, szír és esetleg orosz segítségre is.
5. Az európai közvélemény folyamatos tájékoztatása mind a diplomáciai tárgyalásokról, mind a katonai akciókról, annak tudatosításával, hogy ezek nemzetközi akciók, együttműködés eredményei.
6. Elvi alapként az Iszlám világvallás egyenrangúsága a Kereszténységgel. (Az „europocentrizmus” elvetése, a Világ decentralizálása mind gazdasági, mind ideológiai szinten.)
Uff, én beszéltem!

2015. november 12., csütörtök

Bond a tetőn (de nem a csúcson)

Megnéztem a legújabb James Bond-filmet, a Spectre-t. Gondoltam, írok erről is egy kritikát.

Mivel most először írok kritikát Bond-filmről (pedig már jópárat láttam), ezért gondolom az elején magáról az egész sorozatról, illetve a figuráról is mondanom kellene valamit.

Hát szerintem az egész James Bond-figura egy poénnak lehet szánva eredetileg. Egy szupertitkos ügynök, hírszerző, aki mindenhol a saját nevén szerepel? Ez vicc. Meg az is hogy ez az ember olyan szinten kompetens mindenben, hogy az már abszurd. Szóval szerintem a jó Bond-filmben mindig van, lehet egy kis játékosság, egy kis kikacsintás a néző felé, hogy ez csak mese.
Ezt, vagyis a figura komolyan nem vételét Roger Moore vette a legkomolyabban.

De összességében nekem mégse ő volt a kedvenc Bond-színészem, mert ő végső soron ugyanazt a figurát játszotta James Bondként is, mint amit mindig szokott. (Pl. ami legismertebb szerepe James Bondon kívül: Simon Templar, az „Angyal”, a betörőből magánnyomozóvá avanzsált szépfiú. Az Angyal-sorozat ma már bosszantóan bugyutának hat, de ha mélyére néz az ember, rájön, hogy az se más nagyon, mint a Bond-széria, csak a Bond-filmekre mindig hatalmas összegeket áldoznak, így azok nagyszabásúak, míg az Angyal-sorozat olcsóságának megfelelően kisstílű.) Az én kedvenc James Bondom Sean Connery, aki megfelelően színes és komplex tudott lenni ebben a szerepben. Megvolt benne mindaz a sárm vagy mi, mint Roger Moore-ban, de az ő figurájában már benne rejlett akár az a lehetőség is, hogy elvigyék abba az irányba, amibe aztán Daniel Craig elvitte. Persze amíg nem jött Daniel Craig, addig nem is jutott eszébe senkinek ez a lehetőség.

Daniel Craig kiválasztása erre a szerepre voltaképpen egy merész újítás volt, de nekem szimpatikus újítás, nagy lehetőségekkel. Ha belegondolunk, Bond-filmet nem lehet olyan könnyű írni, mert annyi benne az állandó kötelező elem, hogy a forgatókönyvíró keze egy csomó mindenben tisztára meg lesz kötve. Mégis valahogy úgy kell megoldani, hogy a néző ne érezze úgy, hogy ugyanazt a történetet látja újra meg újra meg újra. Aki pedig igényes forgatókönyvíró, az az újszerűséget nem bízhatja csak az akciójelenetekre.
Ezért volt egy jó ötlet, hogy Daniel Craiggel nemcsak egy új színész jött be, hanem egy újfajta koncepció is. Vagyis: egy marconább kinézetű James Bondot kapunk, akinek a bérgyilkos szerepe lesz kihangsúlyozva (tudjátok, ezesetben: 00=’licence to kill’), de emellett ellenpontozásként a figura belső harcaiba, vívódásaiba is bepillantást nyerhetünk, rájöhetünk, hogy ő is ember, megvannak a maga érzései, és a motivációi is, ami miatt ezt a melót (amit ő, mármint Craig Bondja tényleg melónak és nem szórakozásnak fog fel, mint egyes korábbi Bondok) csinálja. Vagyis nem annyira lesz vicces és kikacsintós és poénkodós az egész, mégis érdekes lesz a film, mert lesz mélysége. Mármint jó esetben, ha a koncepció tényleg működik. (Láttuk, hogy máshol, például a Christopher Nolan-féle Batman-filmeknél is működött ez.)

(Ott volt például az Aranyszem című Bond-film, amiben James Bondnak egykori bajtársa és jó barátja (a 006-os), Alec Trevelyan (Sean Bean) ellen kell harcolnia. Sokszor eszembe jut, hogy Daniel Craig valószínűleg jóval nagyobb mélységgel tudta volna előadni Bond belső konfliktusát ebben a szituációban, mint az egészet fapofával eljátszó Pierce Brosnan. De lehet, hogy ez a rendezőn is múlik. (Egyébként Daniel Craig és Sean Bean egyszer már összecsaptak egymással ebben a filmben, csak ott Mr Bean a jófiú (a magát legalulról önerőből felküzdő tehetséges és /ám tisztességes tiszt) Mr Craig meg a rosszfiú (a mocsadék arisztokrata, aki minden alulról jövő embert lenéz).))

Nade szóval a Spectre… Egyeseknek akkora csalódás volt, hogy…

Szerintem ennyire azért nem volt katasztrofális. Mindössze annyi történt, hogy a Skyfall extra módon jól sikerült, és ezzel nagyon magasra tette a mércét a további Bond-filmek elé. Ezt a szintet most nem sikerült megugrani. De ez sejthető is volt, hogy nem fog sikerülni. Bár mondjuk azért legalább tényleg lehetett volna kicsit erősebben törekedni felé.

Ami miatt szerintem ez a film nem teljesen elveszett darab, az többek között az, hogy Daniel Craig most ért igazán jó Bond-színésszé. Hiába, hogy a Skyfall jobb film volt ennél, nekem kifejezetten az volt az érzésem, hogy Daniel Craig ebben volt a legjobb. De nem biztos, hogy most meg tudom magyarázni, hogy miért.
Ami pedig a nagy gyengéje a filmnek, az tényleg az, hogy sem a főgonosz, sem a Bond-lány nem igazán méltó hozzá, mármint Craig Bondjához.

Christoph Waltz sem nem elég félelmetes, sem nem elég érdekes, főleg ahhoz képest, hogy ő itt most nemcsak egy egyszerű Bond-ellenfél, hanem elvileg maga a főfőfőgonosz, azaz Dr Genya, akarom mondani K1, akarom mondani Ernst Blofeld. Azt értem, hogy a Skyfallnál bevált az a modell, hogy Bondnak és a Főgonosznak közös múltja van, és sokminden összeköti őket, például, hogy az akkori M-et (Judi Dench) mindketten valamiféle anyafigurának érzik, csak Silvánál (Javier Bardem) ez betegessé válik, Bond meg emellett még mindig tisztában van vele, hogy M végül is mégiscsak a főnöke. Na szóval valami hasonlót akarhattak itt is, de nem sikerült. Dr Genya és Mr Bond közös múltja alapján a Főgonosz motivációja arra, hogy kicsinálja Bondot, nevetségesnek tűnik, nincs kellőképpen megalapozva. Szerintem.

Léa Seydoux sem alakít túl nagyot. Érteni vélem, hogy mi volt a koncepció az ő karakterénél; valószínűleg az, hogy legyen egy Bond-lány, aki nem enged annyira könnyen James Bondnak, mint a legtöbben. Ahhoz egy nagy sokkra és egy nagy adrenalinlöketre van szüksége. De a dacolása és ellenszenve, Bond iránt, majd fokozatos összeszokásuk és vonzalmuk lehetett volna érdekes, ha jól van eljátszva (még ha nincs is feltétlenül jól megírva). De nincs jól eljátszva. Kár is több szó rá.

Ilyen körülmények között a történetet még az menthette volna meg, ha jobban alapoznak a történetben M-re (Ralph Fiennes), Moneypennyre (Naomie Harris) és Q-ra (Ben Whishaw). Végül is a történet az alkotók szándékai szerint nagyban szól róluk is, de nem annyira, amennyire ez a három jó színész, illetve ez a három érdekes karakter megérdemelné.

Monica Bellucci amilyen szép nő, és jó színésznő volt régen is, olyan szépen és méltósággal öregszik is meg, és ezt jó látni. De ennek fényében már szerintem már nem biztos, hogy ebben a filmben is egy Bond-lány szerepét kellett volna kapnia.
A film egyébként szerintem is túl hosszúra lett nyújtva, és azzal is egyetértek, hogy az utóbbi pár Bond-film főgonoszai közötti mostanra kitalált kapcsolat kicsit erőltetett a történet szempontjából. Viszont én mindig értékelem, ha egy film (mégha akciófilm is) szán időt a stílusos hangulatfestésre is, hiszen mégiscsak vizuális alkotás is, és nemcsak epikus (értsd: történetmesélő). Ennek fényében pedig nekem a kedvenc részem volt, mikor Bond sétál a háztetőkön Ciudad Mexicóban, merényletre készülve.

Még elnéztem volna pár percig. (Emlékeztek a Kontrollban azokra a részekre, mikor a Sötét Árny elindul lefelé a metróba, vagy mikor Bulcsú magányosan rója a metró kihalt alagútjait? Na ez olyan.)
Összességében tehát: amennyire borzasztóan rossz volt a Quantum csendje, olyannyira kiemelkedően jó, sőt nagyszerű volt a Skyfall, ezekhez képest viszont a Spectre egy olyan alkotás, amiből többet is ki lehetett volna hozni. De az utóbbi két filmnek köszönhetően Daniel Craignek nem kell szégyenkeznie, ha visszatekint a Bond-szerepeire. Ha ez volt az ő utolsó Bond filmje, akkor a maga részéről stílusosan távozik. Kíváncsian várjuk, ki lesz a következő.

Végezetül, mivel ez volt az első Bond-kritikám (lehet, hogy minden újságíró életében eljön a pillanat, amikor egy Bond-filmről kell kritikát írnia?), ezért egy összesítést is csinálok az eddigi Bond-filmek után bennem kialakult képről.
(Sajnos azzal együtt, hogy nem láttam az összes Bond-filmet, így teljes képem nem lehet. De talán majd pótolom az elmaradtakat is, legalábbis a jobbakat…)
Kedvenc James Bond:

Sean Connery
(Tipp: Roger Moore-nak például jól áll Láng József hangja, de a Sean Connery-féle Bond-filmeket határozottan javasolt eredeti hanggal nézni...)

Kedvenc Főgonosz:

Francisco Scaramanga (Christopher Lee), az Aranystukkeres Hapsi (film: navajon? Az Aranypisztolyos Férfi/ Man with Golden Gun)

Legszebb Bond-lány:

Solitaire/„Pasziánsz” (Jane Seymour), (film: Élni és halni hagyni/ Live and Let Die)

Kedvenc „pozitív karakterű” Bond-lány:

Melina Havelock (Carole Bouquet), (film: Szigorúan bizalmas/For Your Eyes Only)
(mivel szerintem ő James Bond legméltóbb női társa, aki túllép "a-lány-akit-meg-kell-menteni" szerepén)

Kedvenc (legszebb) gonosz Bond-lány:

Miranda Frost (Rosamund Pike), (film: Halj meg máskor/Die Another Day)

Kedvenc gonosz mellékkarakter:

Tee Hee Johnson (Julius Harris), (film: Élni és halni hagyni/Live and Let Die)

Egyéb kedvenc karakter:

Anatolij Gogol, KGB-tábornok (Walter Gotell), több filmben is felbukkan

Kedvenc Bond-filmzene:

Paul McCartney: Live and Let Die (értelemszerűen az Élni és halni hagyni zenéje)

Legjobb főcím-animáció:

Casino Royale (+Chris Cornell: You Know My Name című száma erősen versenyben van a kedvenc Bond-filmzene címért is)

Kedvenc Bond-járgány:

Melina Havelock két tengeralattjárója a Szigorúan bizalmasban, és persze a rakéta-hátizsák a Tűzgolyóban/Thunderballban (Ennek amúgy miért nem ’Gömbvillám’ a magyar címe?)

Kedvenc Bond-film:

Skyfall (Égszakadás?)

2015. november 10., kedd

Jubileumi áttekintés avagy Így írunk

Idén ősszel lett négy éves ez a blog és öt éve annak, hogy úgy általában blogírásra adtam a fejem. (Igen, jól látjátok, a hivatalos kezdete az egésznek október, de az idei október egy elég sűrű időszak volt, így mostanra, novemberre hagytam ezt az áttekintést Amúgy is 2011-ben novembertől kezdődnek az igazán izgalmas bejegyzések.) Gondoltam csinálok egy áttekintést ez alkalomból.

A blog története
Hogy blogot kezdtem írni, az egyrészt annak köszönhető, hogy meg akartam örökíteni a Warszawában felszedett élményeket. (Mikor Krakówban laktam, nem írtam blogot. Írt helyettem arról az időszakról Paradigma.) Másrészt azt hallottam, hogy aki újságíró akar lenni, annak jó ha van blogja, promóciós céllal. A konkrét megvalósításhoz és megtervezéshez Égboltsapkájú Hazug Virág nyújtott segítséget. Ezúton is köszönöm ezt neki. Drága Égboltsapkájú Hazug Virág járj szerencsével, ott a távoli Londonban, remélem, találkozunk azért néha!
Akkoriban egyébként egy nagyon ambiciózus író-költő-kört alkottunk mi együtt, a Bukolika tagjai: a drága Szottyom Szíve (mint főszerkesztő, és főköltő, illetve nekem Múzsa is), Égboltsapkájú Hazug Virág (aki azóta Londonban él), Színes Tintákkal Álmodó (aki akkor még szívesen használta a Füstköd álnevet; azóta egyébként megvalósította régi álmát, és színházi dramaturg lett), Ifjú Delta (aki mindnyájunknál ügyesebb poeta doctus, mostanában slammelget is), Mattiyahoo (aki akkoriban nagyon nyomasztó novellákat írt, de ettől csak népszerűbb lett), a nyelvvel zsonglőrködő Besenyő Monty Snape meg a technikai szervezésben jeleskedő Elvis Lottó. Az első blogomat (Star(a) Wars(zawá)ba menő utazásomnak diáriuma) többek között az ő tájékoztatásukra szántam. Ezt a mostani blogomat is ajánlom nekik is tisztelettel.

Most látom, hogy ennek a blognak az első bejegyzése ünnepi dátumra esett: 2011. október 23-ára. Nem szerettem azt a sok bizonytalanságot és félelmet hozó 2011-es évet, de voltak abban szép pillanatok. Egyébként, ha az azóta eltelt időn végigtekintek, azt látom, megtanultam kicsit jobban gazdálkodni a szöveggel, és jobban bánni a képekkel. (Igaz, ez utóbbira most meg túl sok időt szánok talán.) Egy időben blogger-példaképemnek Quadrille Lobstert tekintettem. Jókat ír, csak néha már sok abból a keserűségből, amivel tele van az írása. Azért változatlanul nagyon tisztelem. Jelenlegi blogger-példaképemnek egyértelműen Barok Esztert tekintem. Sokoldalúsága, szemlélete és stílusa miatt is.

Profilképek
Ezek voltak eddig:

Ilyen ijedt arcú, de egyben kíváncsi tekintetű fiúcska voltam valamikor. Szerencsére inkább kíváncsi, mint ijedt. Jól látjátok, valamikor latint is tanultam.

Ilyen szakadtas kabátú vándor is sokáig voltam, illetve az vagyok időről időre most is. Ehhez a képhez képest nem sokat változtam.

Ilyen is voltam. Arról a könyvről ott a kezemben egyesek azt hiszik, hogy imakönyv, pedig a Szabó Ervin-féle Szindikalizmus és szociáldemokrácia egyik régebbi kiadása.
A Lengyel Nagyhetman Magyar Lövész-századának (Chorągiew Węgierska Buławy Wieklkiej Koronnej) egyenruhájában. Ebbe az alakulatba még Warszawában léptem be, de aztán szolgálaton kívüli állományba helyeztek. Később, Kelet-Európa (és részben a felvilágosodás és haladás) ügyeivel foglalkozva újra beléptem.
Később aztán voltam tagja Vasvári Pál Rákóczi-szabadcsapatának is. Kemény idők voltak.

Aztán vissza pörge kalapos civilnek.

A galaktikus polgárháborúban természetesen a köztársaságiak oldalán álltam.

Akkoriban a Birodalom vadászott a Jedikre, ezért mi is egyenruhát kaptunk, hogy ne tűnjünk ki a "lázadók" seregéből. De ugyanúgy a politikai biztosi teendőket láttuk el a felkelők mellett, mint ahogy annak idején a klónháborúban is ilyen feladatot kaptak a Jedik (nem pedig operatív parancsnoki feladatokat, mint az a közhiedelemben elterjedt).

Jelenleg felváltva élek Magyarországon és Polákországban. (Néha itthon is úgy érzem, mintha emigrációban lennék... Kevesen értik az ilyen népi kollégista figurákat, mint én.) Amikor ott vagyok, ismét magamra öltöm a Nagyhetmani Magyar Lövészszázad egyenruháját.

A témák, amikkel foglalkoztunk

Ajánló: mindenféle kulturális ajánló, összefoglalóan. Azokat a műveket soroltam ide, amikért nagyon lelkesedtem. Amikor kissé kritikusabban szemlélem az egészet, a 'Kritika' kategóriát is hozzáteszem a címkékhez.

Film: filmajánlók, filmkritikák. Mindenféle vegyesen. Volt benne egy külön sorozat, a Hogyan csináljunk jó történelmi filmet?, aminek eddig öt része jelent meg, de még több is várható.

Idézet: más néven Idézőjel. Idézetek híres és kevésbé híres emberektől, akiket valami miatt tisztelek. Érdemes olvasni róluk, tőlük.

Kritika: mindenféle kulturális kritika. Majdnem ugyanaz, mint az ajánló. Csak kicsit kritikusabb szemlélettel. (Azért a két kategória metszete igen tág.)

Lengyel: Polákországot nagyon szeretem, otthon érzem magam ott is. Nyelvét viszonylag jól beszélem, történelmét tanítom. Szívügyemnek érzem, hogy kultúráját közel hozzam a magyarokhoz. Nemcsak azokat a dolgokat, amik mindenkinek feltűnnek, hanem azokat is, amik kevésbé vannak szem előtt. Tudjuk, hogy "Magyar, Polak, két jó barát...", de azért sokminden van, olykor egészen érdekes dolgok, amik mellett hajlamosak vagyunk elmenni, azt hivén, hogy jól ismerjük barátainkat. Pont az ilyen érdekességeket keresem én. + Az általánosan ismert dolgokat, kapcsolatokat is újszerűen, részletesebben, más nézőpontból szeretném elmesélni, hogy azokban is fedezhessen fel újat mindenki. Polákország ott tartogat meglepetéseket, ahol nem is várnád, ahol azt hiszed, már mindent láttál, de akkor egyszer csak...

Megemlékezés: általában minden januárban van egy megemlékezés azokról, akik az előző évben haltak meg, és fontos, tiszteletreméltó emberek voltak. Különösen fontos emberekről külön is van megemlékezés, nekrológ, időnként.

Néptánc: az egyik kedvenc témám. "Hard-folker" vagyok, szeretem a jó népzenéket, szeretek táncolni, szeretném, ha élő maradna ez a paraszti-népi kultúra. Ennek az a feltétele, hogy ehhez is kellő lazasággal, humorral, barátsággal, kritikussággal és szeretettel álljunk. A Táncházmozgalom nem egy ostromlott vár, hanem egy közösség és egy buli!

Regény: regényajánlók.

Rejtvény: feladványok, műveltségi (sokszor történelmi) vetélkedők, amelyekben számítok rátok.

Száműzöttek Serege: egy külön sorozat a 'Történelem' témakörén belül. Emigráns katonai alakulatokról szól, olyanokról, akik együtt egy nemzeti/nemzetiségi alakulatban, de nem a saját hazájuk hadseregében harcoltak. Nem mindenféle katonai alakulat kerül ide be. (Személyes szimpátiám a döntő. Hogy miért? Mert végső soron én írom a blogot.

Színház: amatőr színjátszó vagyok, valamikor profi színházi rendező akartam lenni (amatőr még ebből is lehetek), hát érdekel a színház. Valahogy színházi emberekkel mindig meg tudtuk érteni egymást ha mással nem is. Ezalatt a kategória alatt is főleg ajánlók, kritikák vannak.

Szubjektív: ezalatt olvashattok olyan képtelen dolgokról, mint mondjuk kalandjaim a Nagyhetmani Magyar Században vagy a Rákóczi-szabadcsapatban, szóval ilyen marhaságokról. Illetve a személyes dolgaimról is.

Történelem: végzettségemből adódóan a legnagyobb illetve leggyakoribb téma. Ismeretterjesztés és markáns vélemények. (A történelem tudomány, és mint minden tudománynak az a dolga, hogy modellezzen. Ahogy a fizika fizikai jelenségeket modellez, a történelem társadalmi, emberi jelenségeket. Néha egyéni döntési helyzeteket is. Ettől izgalmas, és ezért érdemes foglalkozni vele. Megvannak a maga módszerei, és megvan, mire lehet, és mire érdemes használni a modelleket, amiket felállít.)

Utazás: az egész blogírás útinaplóként indult nálam. Utazni, vándorolni, bolyongani, csavarogni, felfedezni, beszélgetni, tapasztalni, eltévedni, utat találni, menni, menni jó. Úton lenni mozgás, úton lenni maga az élet. Illetve az élet utazás. Ezért időről időre visszatérünk a blog útinapló jellegéhez.

Vélemény: ha az előző blog útinaplóként indult, ez meg vélemény-blogként. Ebbe a kategóriába kerülnek a markáns közéleti témák, kíméletlenül. Nem szűnünk meg egyenlőtlen, és sokszor reménytelennek látszó harcunkat vívni a zsarnokság ellen. A zsarknokság, az elnyomás minden formája ellen. Az ember ember általi megalázása ellen. Vagy fogalmazzunk inkább pozitívan: az ember méltóságáért. Az ember kellemes érzéséért, az emberek közötti együttműködő kapcsolatokért.

Vers: jó versek különböző emberektől. Külön jelzem, ha valami saját vers. Mondjuk a legjobb verseimet nem ide szoktam tenni. De azért alkalomadtán ide is kikerül néhány.

Zene: minden, ami zene. Itt is főleg ajánlókat találhattok.

2015. november 4., szerda

Szépen éltek (miért haltak?)

November 4-e az 1956-os forradalom és szabadságharc összecsapásaiban elesettek és a megtorlás során kivégzettek illetve bebörtönzöttek emléknapja. Ez alkalomból emlékezünk most meg két szimpatikus emberről, akik a megtorlásban vesztették életüket. Közös bennük, hogy mindketten tehetséges, mélyen humanista emberek, akik a forradalom alatt nem bántottak senkit, sőt, életeket mentettek, illetve azon igyekeztek, hogy minél kevesebb vérontással valósuljon meg a forradalmi változás, ami az ország életében olyan fontos lett volna. Éppen ezért is érthetetlen és felháborító későbbi halálos ítéletük.

A színész

Földes Gábor 1923-ban született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult színésznek és színházi rendezőnek; közben a NéKOSz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) által működtetett Horváth Árpád Színészkollégium tagja volt. Tehát egyike annak a népi kollégista generációnak, akik a II. világháború utáni években „a világ megforgatásának” azaz egy igazságosabb társadalom felépítésének igényével vágtak neki az életnek, és adtak egy alternatív demokratikus oktatási-nevelési modellt a magyar történelemnek. Reményeikben aztán csalódniuk kellett, mikor a népi demokrácia helyett a Rákosi-diktatúra kezdődött 1949-ben többek között a NéKOSz feloszlatásával. Ennek a generációnak a tagjai különböző értelmiségi pályákon helyezkedtek el, és a diktatúra sötét éveiben is igyekeztek szakmailag helytállni. 1956-ban harmincas éveikben jártak, és a forradalomban többnyire az újrakezdés, társadalmi terveik megvalósításának új lehetőségét látták.

Maga Földes Gábor 1956-ban éppen Győrben a Kisfaludy Színház színésze és rendezője volt, megbecsült, tisztelt, szeretett ember. Így történhetett, hogy a forradalom után létrejövő új helyi önkormányzati szervbe a Győri Nemzeti Forradalmi Tanácsba is beválasztották. Ebben a Nemzeti Tanácsban egyébként is elég érdekes és tehetséges emberek gyűltek össze.
- Az elnök Szigethy Attila volt, aki már a Horthy-korszakban is Kapuvár főjegyzője volt, de a nép bizalmából a II. világháború után is a helyén maradt. A Rábaközben ő volt a Nemzeti Parasztpárt szervezője. 1956-ban, mikor a NPP újjászerveződött, beválasztották a párt országos vezetőségébe is.
- Ott volt aztán Kéri József, egy másik korábbi népi kollégista, Lajosmizséről származó parasztfiú, egykor a NéKOSz alapító és vezető intézményének a Györffy Kollégiumnak a tagja. (Szintén egykori NPP-tag is) Ő az ’50-es években Nagy Imre mellett dolgozott, 1955-ben a miniszterelnök leváltásakor helyezték át Győrbe, az ottani ügyészség élére.
- A Nemzeti Tanács tagja volt még Tihanyi Árpád is, aki szintén még a két világháború között kezdte közéleti pályafutását.

(Balról jobbra: Szigethy Attila, Földes Gábor, Tihanyi Árpád és Kéri József)

Mikor 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron a határőrlaktanyából tüzet nyitottak az épület előtt gyülekező fegyvertelen tömegre, aminek száznál is több halálos áldozata volt, Szigethy Attila Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte ki a sortűz felelőseinek letartóztatására, és a további vérontás megakadályozására.

Gábornak a helyszínre érve sikerült bejutnia a laktanyába, és igyekezett rávenni a parancsnokot, hogy adják magukat az igazságszolgáltatás kezére. Ekkor azonban az épületbe benyomult a civil tömeg, és több tisztet is meglincseltek. Azt viszont sikerült megakadályozni, hogy újabb lövöldözés kezdődjön, és Földesnek így is sikerült az autóján több (a sortűzben valószínűleg vétlen) határőrtisztet kimentenie. Összességében tehát végül is megakadályozta, hogy az események még jobban elfajuljanak.
„Ha én nem tétetem le a fegyvert, nem tudom, mi történt volna, de így sokkal kevesebb vér folyt. Ez a laktanya nem tudta volna tartani magát november 4-ig.” –mondta később Földes Gábor a bíróság előtt.

A szovjetek november 4-én Győrt is megszállták, de fegyveres ellenállással nem találkozván a vezetőket nem bántották. A Nemzeti Tanács egykori tagjai még kiadták a Hazánk című lapot, illetve megfogalmaztak egy kiáltványt, amelyben követelték a többpártrendszer általános fenntartását, és az általános választások megtartását. Vagyis a szovjet beavatkozástól függetlenül a Kádár-kormány jóindulatában még bíztak. Ezt az is jelzi, hogy bár lehetőségük lett volna, sem Szigethy, sem Földes, sem Kéri, sem Tihanyi nem próbáltak átszökni a határon Ausztriába. (Akik viszont féltették az életüket, azokat nem akadályozták az ország elhagyásában.)
1957 tavaszáig nem is volt mindenhol egészen tisztázott, hogy a fegyveres ellenállás felszámolásán túl az új hatalom (amelyben a Rákosi-rendszer fenntartói, és annak Párton belüli ellenfelei is ott voltak) fog-e megtorlásokat alkalmazni a forradalmi események résztvevőivel szemben. Így történt, hogy ez év májusáig még Földes Gábor is gond nélkül dolgozhatott tovább a Kisfaludy Színházban, áprilisban még bemutatták egy rendezését. Május elején viszont letartóztatták. A mosonmagyaróvári lincselések miatt akarták rá hárítani a felelősséget. Meghökkentő, hogy a vádiratban egészen nyíltan megírták, hogy még Gábor Mosonmagyaróvárra érkezése előtt, október 26-án több mint 100 ember halt meg a határőrség és az ÁVH sortüzében, mégsem vetette fel senki, hogy ennek a vérengzésnek a végrehajtóit is felelősségre kellene vonni. Még meghökkentőbb az ítélet: Tihanyi Árpádot és Földes Gábort felmentették a gyilkosságra való felbujtás vádja alól, viszont az államrend megdöntésére való szervezkedés vádjával ítélték halálra őket! (!!!) Hiába jártak közben az érdekükben az ország híres színészei is, mindkettejüket felakasztották (Tihanyi Árpádot 1957 decemberében, Földes Gábort 1958 januárjában.) Mint már említettük a volt népi kollégisták közül elég sokan tevékenykedtek a forradalomban, amiért később különböző büntetéseket kaptak, de tudomásunk szerint Földes Gábor volt közöttük az egyetlen, akit ki is végeztek. (Bár egészen biztosan voltak olyanok is, akik harcban estek el.)

A letartóztatás elérte a Győri Nemzeti Tanács többi tagját is. Szigethy Attila 1957 augusztusában a győri katonai kórház ablakán kiugorva lett öngyilkos, még mielőtt elítélhették volna. Így nevét általában meg szokták említeni a megtorlás áldozatai között. (Bár mellesleg megfigyelhető tendencia az egyébként teljesen logikátlanul működő megtorlásban, hogy parasztpártiakat általában nem ítéltek halálra, de ki tudja, mit tettek volna Szigethy Attilával, ha életben marad.) Kéri József 7 év börtönbüntetést kapott, valószínűleg ő is 1963-ban szabadult ki.

A tanár úr

Brusznyai Árpád tanár. Ő 1924-ben Derekegyházon született. Tehetséges, sokoldalú ember volt. A ’40-es évek közepén a magyar tudósképzés központjában, az Eötvös József Collegium tagja volt. A magyar klasszika-filológia egyik jövőbeli nagy alakját látták benne. Az ELTE-n egyetemi katedra várt volna rá, de mivel az apja egy időben csendőr volt, végül nem lehetett az ógörög és a latin nyelv professzora. Először Vácon lett kántor, majd Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban magyar- és latintanár. Egykori tanítványai szerint rendkívül barátságos, jófej tanár volt, amellett műveltségével mindenkit ámulatba ejtett. Egy időben a gimnázium kórusát is ő vezette.
1956-ban ő lett a Veszprémi Forradalmi Munkástanács vezetője. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a város megúszta véres események és lincselések és nagyobb lövöldözések nélkül a forradalmat.
A forradalom leverése után egy időre szovjet fogságba került, de nemsokára elengedték, és 1957 tavaszáig még őt sem bántották. Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban taníthatott tovább (ahová ő maga is járt egykor). 1957 áprilisában aztán őt is letartóztatták. Életfogytiglani, azaz bizonytalan idejű börtönbüntetést kapott (amelyből, mint utólag tudjuk, legkésőbb 1963-ban, de lehet hogy már 1961-ben szabadulhatott volna általános amnesztiával). Halála személyes bosszú eredménye volt (és még azt sem tudni, miért): a veszprémi párttitkár kérte, hogy az ítéletét változtassák halálra, nem törődve az általános tiszteletnek örvendő tanár családjával sem. Brusznyai Árpádot 1958 januárjában akasztották fel. 1994-ben, mikor rehabilitációja után felvetődött az őt halálba küldők felelősségrevonása is, az illető párttitkár öngyilkos lett.
Brusznyai Árpád nevét azóta egy díj is őrzi, amelyet minden évben ketten kapnak meg: Veszprém egy kiemelkedő tanára és egy kiemelkedő diákja.

Tehát (vigyázat, nem PC!!!)
Nem, nem foglak megkímélni titeket attól, hogy levonjam a következtetést a mára nézve, hiába próbáltok megint azzal leállítani, hogy „segítségatyaúristennepolitizálj!”. Miért kellett Brusznyai Árpádnak, Földes Gábornak, Szigethy Attilának és Tihanyi Árpádnak meghalni? Nem azért esetleg, mert minden humanista magyar hagyomány mellett úgy látszik már akkor is volt egy ilyen tendencia is: hogy akik másokon segítenek, azok biztosan összeesküvők, és meg kell büntetni őket? Illetve, hogy fegyvertelen emberek tömegébe (amelyben nők és gyerekek is vannak) belelőni adott esetben oké dolog? Vajon azok, akik ma is ezen az állásponton vannak, ráadásul a magyar kultúra kincseit is hagyják veszendőbe menni, méltó örökösei az olyan embereknek, mint Brusznyai Árpád és Földes Gábor?

Nem kell válaszolni… Én mindenesetre azt szeretném, ha életük példáját is szemünk előtt tartanánk, nemcsak halálukét. Vagyis nem arra koncentrálnánk, hogyan lehet a múltért bosszút állni, hanem arra, hogyan lehet a jelenben szépen, barátságosan emberien és művészien élni. Mert ők, akikre ma emlékezünk, nem tehettek arról, amilyen halált kiszabtak rájuk (az más kérdés, hogy azzal is példát mutattak, amilyen méltósággal fogadták a méltatlan halált), arról azonban igen, ahogyan éltek. Nem hóhéraik gonoszsága, hanem az ő emberségük az, ami nekünk irányt, példát kell hogy mutasson.

2015. november 1., vasárnap

Gondolatok a legnagyobbak próbáján

Nemrég Budapesten volt alkalmam kalauzolni néhány polákot illetve sziléziai „slonzákot”. Néptáncosok ők is, és a magyar táncház-módszert tanulmányozzák, de a magyar néprajzi gyűjtések rendszerét is.
Ami nekem nagy élmény volt, hogy engedélyezték, hogy beüljünk velük, megfigyelőként az Állami Népi Együttes (MÁNE) próbájára is.

Érdekes, hogy a próbát nézve mennyire más és más volt az, ami feltűnt nekünk.

Ők:

- Nagyon tetszett nekik a MÁNE táncosainak kitartása és erőnléte.
- Még inkább a párcsere praktikus rendszere: hogy mindig a lányok mennek körbe vezényszóra a következő fiúhoz, így minden lány táncolhat minden fiúval.
- De legjobban az tetszett nekik, hogy még egy ilyen profi együttesnél is van a próbán improvizációs rész is, vagyis amikor a táncos szabadon használhatja azokat az elemeket, amiket megtanult, szabadon kombinálhatja őket, építkezhet belőlük. Ezáltal sokkal jobban megismeri a táncot, meg sokkal jobban élvezni is fogja.

Nekem mindezek természetes dolgok voltak. Én más dolgokat figyeltem meg. Nevezetesen...
Én:

- A próba módszerei alapvetően az Állami Népi Együttesnél sem mások, mint bármelyik profi vagy amatőr együttesnél.
- A különbség abban van, hogy ők jóval gyorsabban felfognak és elsajátítanak minden mozdulatot. (Nyilván. Mivel ők a legjobbak az országban. Meg mint valaki megjegyezte: ez a dolguk.)
- Ezenkívül tényleg az erőnlétük az, ami legjobbá teszi őket, vagyis az, hogy mindenkinél jobban bírják szusszal. Amikor másnak már ivó- és pisiszünet kellene, akkor nekik elég két perc szünet, amíg megmasszírozzák egymás hátát. (Nyilván külön is rágyúrnak az állóképességre. Nyilván.)
- Ha már itt tartunk: sok együttes tagja voltam már (igaz, profi együttesé még soha), de sosem láttam még olyan helyet, ahol a „két perc szünet” tényleg szó szerint két perc szünetet jelentett volna.
- Ugye szokatlan, hogy egy néptáncpróbán több a fiú, mint a lány. Gyanítom, hogy itt sem mindig van így, de most így volt. Aki viszont épp nem táncolt, az mindig megtalálta a módját, hogy a lehető legmegfelelőbb módon nyújtson és lazítson, figyeljen és pihenjen.
- A próbát nem feltétlenül a tánckarvezető/ koreográfus vezeti hanem a tánckar egyik tagja; nyilván az aki az adott anyagból a legjobban felkészült. Szóval valahogyan mindenki taníthat mindenkit.
- A próba hangulata barátságos, laza, vidám. A táncosok örömmel viccelődnek egymással, amikor éppen nem táncolnak. Mégis fegyelmezettek. Ha valami, akkor ez az, ami megintcsak az ország legjobb táncosaivá teszi őket: hogy megtalálják az egyensúlyt a hülyéskedés és a fegyelmezettség között.

(Mert hülyéskedés is kell, ne legyen kétségünk, mármint megfelelő arányban persze. Enélkül nem is lehet semmilyen művészi próbát vagy edzést tartani. Ha nekem nem hisztek, higgyetek mondjuk Kassai Lajosnak, a nagy lovasíjász kagánnak:
„A kívülről jövő fegyelem olyan, mint egy tojás héja, keretet és biztonságot ad mindaddig, amíg a benne fejlődő fióka csontváza meg nem erősödik. A csontváz pedig olyan, mint a belső fegyelem, ha már elég erős, nincs szükség többé a héjra. (…) Nehéz lenne felsorolni azokat a dolgokat, amiktől a tanítás sikeres, de van valami, ami sosem hiányozhat, és ez a humor. Bármennyit is küzdött a tanítvány, ha legalább naponta egyszer nem fogja a hasát a nevetéstől, nekem hiányérzetem támad. Nincs szánalomra méltóbb látvány, mint azok a szellemi iskolák, ahol az ember hosszas keresgélés után sem talál egy olyan arcot, amely mosolyogna. Vigyázzunk, a komolyság betegség!”
(Kassai Lajos: Lovasíjászat))

Az utóbbiakból én két következtetést vonok most (a mostani próba hatására) le:
1. Még egy profi együttesben is fontos a jó közösség, a haveri légkör.
2. Sokszor sokkal jobb egy profi együttes, mint egy amatőr, amelyik profinak akar látszani. (Akinek inge, vegye magára…)

(Amiket fent elmondtam, talán banálisnak tűnhetnek annak, aki mint én, már régóta foglalkozik néptánccal, és tagja együttesnek. De biztos van az olvasók között olyan is, aki még újabb a műfajban, hát talán nem felesleges mindezt elmondanom.)

Na és hogy mit próbál a MÁNE mostanában? Remélem nem baj, ha elárulom… (Végül is tudták, hogy újságíró vagyok.) A próba első felén egy szatmári vagy nyírségi táncanyag tanulása volt, de a második felében, huhú!
Egy táncszínházi darabot próbálnak, amiben kaukázusi táncokat fognak használni.

Jaj, imádom a kaukázusi táncokat!
Ez biztos ხორუმი (ejtsd: khorumi) –gondoltam magamban látva a táncot. De aztán elmondták, hogy nem a kártuliktól (grúzoktól) szedték a mozdulatokat, hanem az irisztoniaktól (oszétektől), akik ugye közismerten (mint iráni nép) rokonságban vannak a jazigokkal (alánokkal), vagyis a jászok őseivel.
Kíváncsian várjuk, mi lesz ebből...