Azzal, hogy a kurd ellenállókra érdemes odafigyelni, hogy a DaIIS (Iszlám Iraki és Levantei Állama) nevű terrorszervezet elleni harcban jelenleg ők az egyik legfontosabb tényező, már írtam itt. (Ugyanitt arról is írtam egyébként, hogy miért a „DaIIS” arab rövidítés az ellenség leghelyesebb elnevezése, és miért nem helyeslem a nyelvtanilag is helytelen „Iszlám Állam” illetve az „ISIS” kifejezéseket). De arról sokáig nem tudtam, hogy a kurdok egy része Észak-Szíriában egy példátlanul izgalmas társadalmi kísérletbe vágott bele. Hogy ebbe a témába beleássam magam, ahhoz Marci adta az inspirációt. Ez a példátlanul izgalmas kísérlet pedig nem más, mint Rojava (ejtsd: Rozsava), egy multietnikus, demokratikus föderalizmuson alapuló állam létrehozása és működtetése.
(Mint említettem Marci videója egy kiváló összefoglalója a témának, azért is, mert magyar párhuzamokkal is segíti az eligazodást. Én most a Rojava-kísérlet kialakulásának a Slejménél egy kicsit hosszabb, történeti áttekintésre vállalkozom. Az előzményeket is részletesen kifejtem. Remélem, tudok még újat mondani.)
A kurdok
A kurdok indoiráni (tehát a hindivel, a perzsával, de a legtöbb európai nyelvvel is rokonságban álló) nyelvet beszélő nép. A XX. századra kialakult a maguk nemzettudata, így régtől megvan az igényük arra, hogy saját államuk legyen. Erre az első és legjobb alkalom az I. világháborút lezáró békekötés után volt. A nagyhatalmak azonban akkor nemcsak velünk, magyarokkal, hanem a kurdokkal is kiszúrtak: nem hozhattak létre önálló államot. De azóta ezért folyamatos harcot folytatnak.
Kurdok jelenleg legnagyobb számban Törökország, Szíria, Irak és Irán területén élnek. Magukat gyakran a négy égtáj szerint nevezik meg, így pl. a törökországi kurdok északi kurdoknak mondják magukat. Emiatt a négy világtáj kurd neve a nemzetközi (elsősorban az angol) nyelvű sajtóba az egyes országok kurdok által lakott vidékeinek neveként ment át. Így aztán:
Bakur (Észak): a Törökországban élő kurdok területeit jelenti,
Başur (Dél): az Irakban élő kurdok területeit jelenti,
Rojhilat (Kelet) (ejtsd: 'Rozshilat'): az Iránban élő élő kurdok területeit jelenti,
Rojava (Nyugat) (ejtsd: 'Rozsava): a Szíriában élő kurdok területeit jelenti.
A különböző országokban élő kurd közösségek különböző politikai csoportosulásokat hoztak létre.
Irakban és Iránban
Az Irak és Irán területén élő kurdok viszonylag konzervatívabb pártokba tömörülnek, és gyakran még törzsi főnökök vezetése alatt állnak. De ami a vallást és az egyházat illeti: ők is a szekularizáció vagyis az állam és az egyház szétválasztásának a hívei, és általában az Iszlámnak egy rendkívül modern, progresszív változatát képviselik. (Például számukra sem kérdés a nők emancipációja, ahogyan ez a törököknél sem képezi vita tárgyát már viszonylag régóta. ezenkívül a kurdok között is sok a keresztény, akik békében megférnek muszlim honfitársaikkal, és hogy ne legyen köztük balhé, abban épp a közös nemzettudat segített.) Az iraki és iráni kurdok Szaddam Husszein bukása után gyakorlatilag létrehoztak egy el nem ismert államot, ennek a hadserege a már említett Pêşmerge (a Halállal Szembenézők), tagjai a peşmergák.
Az állam politikai vezetője, elnöke pedig a némi nemzetközi elismertségnek azért mégis örvendő
Mesûd Barzanî, a Barzanî-klánból, amely az iráni kurdok egyik legnagyobb hatalmú nemzetsége. Mesûd Barzanî megkerülhetetlen figura jelenleg a nemzetközi politikában, a Pêşmerge pedig, mint már sokszor hangsúlyoztam, a DaIIS elleni harc egyik nagyon fontos tényezője.
Törökországban: a rossz hírű PKK
Akikről viszont a legtöbbet hallhatott a világ a XX. század utolsó két évtizedében, azok inkább a törökországi (északi) kurdok. Az északi kurdok legfontosabb politikai ereje a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja).
A PKK egyértelműen marxista ideológiájú pártként alakult meg 1978-ban, mivel az alapítók úgy látták, egy kurd állam létrehozásának csak akkor van értelme, ha nemzeti követeléseiket radikális társadalmi célokkal is kiegészítik. Másrészt valószínűleg bíztak a Szovjetunió segítségében is, amely ekkoriban sok helyen támogatta a gyarmati felszabadító mozgalmakat is. (Persze nem jótékonyságból, hanem hidegháborús taktikából.)
A PKK legfontosabb vezetője
Abdullah Öcalan volt, akit ma már minden kurd csak a becenevén emleget: Apo.
Nem egyértelmű számomra, hogy a PKK már kezdettől el volt-e szánva a radikális eszközök alkalmazására, vagy ezt csak a szerencsétlen helyzet hozta. Mindenesetre tény, hogy 1980-ban Törökországban katonai puccsal hatalomra jutott egy diktátor, Kenan Evren tábornok, és az ő elnyomó rendszerének türelmetlensége minden kisebbséggel szemben jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a PKK legfontosabb módszere hamarosan a törökök elleni fegyveres harc, a merényletek, robbantgatások lettek. A harc és az egymás elleni indulatok olyannyira elfajultak, hogy Evren bukása (1989) után sem tudott változni a helyzet. (Magát Evrent egyébként a puccsért később elítélték, lefokozták és börtönbe csukták haláláig, ami 2015-ben következett be.) A ’90-es évekre a sorozatos merényletek miatt a PKK-t már az USA és a NATO is terrorista szervezetként tartotta számon. Az igaz, hogy egy idő után maga a PKK is keresni kezdte a kapcsolatot olyan terrorszervezetekkel, mint az IRA vagy az ETA (Euskadi Ta Askatasuna, az euszkerák/baszkok gerillahadserege.)
Az 1990-es évek második felében a török hadsereg egyre keményebben szorongatta a PKK-t. Öcalan Szíriába ment, ahol egy ideig éppen az Asszad-rendszer adott neki menedéket, aztán 1998-ban onnan is menekülnie kellett. A török hírszerzés végül a CIA segítségével 1999-ben Kenya fővárosában, Nairobiban kapta el Öcalant. A PKK ekkor általános fegyverszünetet hirdetett, ami tulajdonképpen máig érvényben van.
Apo annak köszönhetően úszta meg a kivégzést, hogy a török kormány erősíteni kívánta pozícióit az EU-val való tárgyalásokkor. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és jelenleg is börtönben van.
Viszont mind a tárgyalás, mind börtönévei alatt együttműködőnek bizonyult a török hatóságokkal. Mármint nem abban az értelemben, hogy feladta volna a társait, hanem hogy ekkor már egyértelműen a törökökkel való megbékélés szükségességét hirdette a kurdoknak. Ahányszor lehetőséget kapott, hogy fogságából üzenjen, mindig ezt hangsúlyozta.
Apo fordulata
Később, már szintén a börtönévei alatt, miután jónéhány politikai filozófiai művet végigtanulmányozott, arra a meggyőződésre jutott, hogy úgy általában is lehetséges az emberek közötti konfliktusokat békés úton is rendezni.
Kidolgozott egy ideológiát, amit ő demokratikus föderalizmusnak nevezett el. Ennek lényege sok szempontból éppen az, amit ez blog is (Apótól függetlenül) sokszor hangsúlyozott: hogy demokráciát, emberek közötti együttműködést úgy lehet legjobban működtetni, ha az olyan helyi közösségekre épül, amelyekben még mindenki ismer mindenkit így, lehetséges, hogy mindenki megtalálja a maga tevékenységi körét, amihez legjobban ért, amivel hasznos tagja lehet a közösségnek és a vezetőket valóban képességeik alapján lehet megválasztani. Az országos rendszerű demokráciának pedig ilyen autonóm közösségek hálózatának kellene lennie. Tehát egy majdani kurd államnak is ezen az alapon kellene szerveződnie. Azonban az autonóm közösségek hálózatának építését már akkor is el lehet, kezdeni, amikor a saját állam még nem létezik. Sőt: ezt mindenképpen előbb kell elkezdeni, hogy a nép érett legyen a valódi demokráciára. Amellett ez, a részvételi demokrácia módszereinek elsajátítása segít abban, hogy megtanuljuk rendezni a konfliktusainkat a többi emberrel. És körbe is értünk: mert a következtetés ebből megint leginkább az lehet, hogy
1. A nemzeti függetlenség, vagyis egy önálló állam létrehozása sosem öncél. Mindig ki kell egészíteni társadalmi célokkal is, hogy az állampolgárok elégedettek legyenek. Pusztán az állami önállóság csak nagyon rövid ideig boldogít. (Nézzétek meg a mai Magyarországot!)
2. Viszont egy hatékonyan működő állam (amivel elégedettek az állampolgárok) és egy valóban demokratikus, minél nagyobb részben a személyes részvételen alapuló rendszer létrehozásához, egyáltalán nem csak harcra van szükség a más nemzetiségűekkel. Sőt! A legjobb az, ha egy államot úgy tudunk létrehozni, hogy az más népek nemzetiségek érdekeit nem, illetve hát a legkevésbé sérti. De ehhez is egy hatékony demokrácia és a minél nagyobb személyes és közösségi autonómia a kulcs.
A demokratizmus konföderalizmus fő alapvetésében egyébként Apo sokat beszél arról, hogyan korlátozhatja egy nemzetállam az egyén és a kisközösség szabadságát. Azonban jelzi: ez nem azt jelenti, hogy le kell mondani egy önálló nemzetállam létrehozásáról és működtetéséről. Nem. Ez csak azt jelenti, hogy önmagában a nemzetállam létrehozása még nem garantálja az egyén és a közösség szabadságát. Ki kell a nemzetállam intézményét egészíteni egyéb társadalomépítő és közösségépítő intézkedésekkel. Illetve, ha az önálló nemzetállam létrehozása pillanatnyilag nem lehetséges (mint a kurdoknál az adott helyzetben, akkor), a demokratikus konföderalizmus alapján álló társadalomépítést akkor is el lehet kezdeni. A demokratikus konföderalizmus tulajdonképpen független a nemzetállamtól, mármint attól a körülménytől, hogy az ember egy állam többségi nemzetéhez tartozik-e vagy sem.
(Itt szeretném jelezni, hogy az Apo által írt Demokratikus konföderalizmus c. könyv angol fordítása elérhető online is. Ennek elolvasására viszont biztatok is mindenkit. Vitassuk is majd meg a dolgot!)
Tennem kell itt most egy kitérőt.
Lehet, hogy csak számomra lesz érdekes, de nem állom meg, hogy el ne ragadjon a szakma heve, és ne keressek történelmi párhuzamokat. Szóval: szerintem az eddigiek alapján láthatni némi párhuzamot Abdullah Apó és Edward Abramowski gondolatai között.
Hiszen Edek is erre az álláspontra jutott: az elsődleges feladat, még a független állam kikiáltása előtt a demokratikus társadalomépítés. Szövetkezetekkel, szakszervezetekkel, munkaközösségekkel, minél több olyan helyi érdekeket szolgáló szervezettel, amelyekre egy minél részvételibb demokrácia ráépülhet. Hiszen egy nemzeti mozgalomnak eleve csak így lesz nagy támogatottsága, mert így tanulnak meg a nemzet tagjai önállóan gondolkodni és cselekedni magukért és egymásért, így tanulnak szolidaritást. (Általános, emberi szolidaritást, aminek úgyis csak egy kis szelete a nemzeti szolidaritás.) Valami ilyesmi volt Edek gondolatainak is a lényege, főleg azoké a gondolataié, amiket a 1905-ös orosz forradalom körül írt, a PZL fő idelológusaként.
Mint ahogy egyébként nem nehéz párhuzamot találni a Kurd Munkáspárt (PKK) és a Lengyel Szocialista Párt (PPS – Polska Partia Socjalistyczna) között sem. A PPS is egy munkásmozgalmi erőként indult, amely ugyanakkor nemzeti célokat is kitűzött: egy önálló lengyel állam létrehozását. Aztán a repressziók, az önkényuralom hatására a PPS is gyakorlatilag egy terrorista szervezetté vált, mégha jobban vigyáztak is a civilek életére, mint a PKK. De a PPS soraiban már ekkor ott voltak azok az okos gondolkodók is (mint pl. Feliks Perl), akik okos gondolataikkal fenntartották a PPS szellemi frissességét is, hogy ne zülljön a párt teljesen terrorszervezetté vagy hadsereggé, és ne feledkezzen meg az eredeti társadalmi célokról sem.
Kérdés, hogy egy majdani önálló kurd államban a PKK betölthet-e olyan szerepet, mint a két világháború közötti Lengyel Köztársaságban a szakszervezeti mozgalmat és általában a szociális érzékenységet továbbra is ébren tartó PPS. Vagy tekintettel a nemzetközi diplomáciai korrektségre, a PKK-t mint jelképet el kell engedni.
Még egy dologra hívnám fel a figyelmet: Abdullah Öcalan „Apo” tulajdonképpen olyat tett, amit politikus ritkán tesz: elismerte, hogy tévedett. Hány ilyet tudtok még mondani? Jó persze, olyan sok van, aki életében nagy fordulatot tesz régi eszményeihez képest, de olyat hányat tudtok mondani, aki nem arra jut, hogy a nép jogai helyett inkább valamiféle autokrata hatalmi rendszert kezd el kiépíteni (megrészegülve a hatalomtól), hanem egy kemény harcosból a béke legkövetkezetesebb hívévé és feltétlen demokratává válik? (Esetleg Bajcsy-Zsilinszky Endre, de hát ő is elesett a harcban, így nem derült ki, hogy egy békés demokráciában ő milyen politikus lett volna.) Vagy ehhez vereséget kell szenvedni, börtönbe kell kerülni, el kell veszteni minden vesztenivalót az életen kívül, hogy az ember ezen elgondolkozzon?
Mennyit szövegeltem, és még mindig nem jutottunk el Rojavához... Gondolom fáradtak vagytok már, ezért holnap folytatjuk.
Irakban és Iránban
Az Irak és Irán területén élő kurdok viszonylag konzervatívabb pártokba tömörülnek, és gyakran még törzsi főnökök vezetése alatt állnak. De ami a vallást és az egyházat illeti: ők is a szekularizáció vagyis az állam és az egyház szétválasztásának a hívei, és általában az Iszlámnak egy rendkívül modern, progresszív változatát képviselik. (Például számukra sem kérdés a nők emancipációja, ahogyan ez a törököknél sem képezi vita tárgyát már viszonylag régóta. ezenkívül a kurdok között is sok a keresztény, akik békében megférnek muszlim honfitársaikkal, és hogy ne legyen köztük balhé, abban épp a közös nemzettudat segített.) Az iraki és iráni kurdok Szaddam Husszein bukása után gyakorlatilag létrehoztak egy el nem ismert államot, ennek a hadserege a már említett Pêşmerge (a Halállal Szembenézők), tagjai a peşmergák.
Az állam politikai vezetője, elnöke pedig a némi nemzetközi elismertségnek azért mégis örvendő
Mesûd Barzanî, a Barzanî-klánból, amely az iráni kurdok egyik legnagyobb hatalmú nemzetsége. Mesûd Barzanî megkerülhetetlen figura jelenleg a nemzetközi politikában, a Pêşmerge pedig, mint már sokszor hangsúlyoztam, a DaIIS elleni harc egyik nagyon fontos tényezője.
Törökországban: a rossz hírű PKK
Akikről viszont a legtöbbet hallhatott a világ a XX. század utolsó két évtizedében, azok inkább a törökországi (északi) kurdok. Az északi kurdok legfontosabb politikai ereje a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja).
A PKK egyértelműen marxista ideológiájú pártként alakult meg 1978-ban, mivel az alapítók úgy látták, egy kurd állam létrehozásának csak akkor van értelme, ha nemzeti követeléseiket radikális társadalmi célokkal is kiegészítik. Másrészt valószínűleg bíztak a Szovjetunió segítségében is, amely ekkoriban sok helyen támogatta a gyarmati felszabadító mozgalmakat is. (Persze nem jótékonyságból, hanem hidegháborús taktikából.)
A PKK legfontosabb vezetője
Abdullah Öcalan volt, akit ma már minden kurd csak a becenevén emleget: Apo.
Nem egyértelmű számomra, hogy a PKK már kezdettől el volt-e szánva a radikális eszközök alkalmazására, vagy ezt csak a szerencsétlen helyzet hozta. Mindenesetre tény, hogy 1980-ban Törökországban katonai puccsal hatalomra jutott egy diktátor, Kenan Evren tábornok, és az ő elnyomó rendszerének türelmetlensége minden kisebbséggel szemben jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a PKK legfontosabb módszere hamarosan a törökök elleni fegyveres harc, a merényletek, robbantgatások lettek. A harc és az egymás elleni indulatok olyannyira elfajultak, hogy Evren bukása (1989) után sem tudott változni a helyzet. (Magát Evrent egyébként a puccsért később elítélték, lefokozták és börtönbe csukták haláláig, ami 2015-ben következett be.) A ’90-es évekre a sorozatos merényletek miatt a PKK-t már az USA és a NATO is terrorista szervezetként tartotta számon. Az igaz, hogy egy idő után maga a PKK is keresni kezdte a kapcsolatot olyan terrorszervezetekkel, mint az IRA vagy az ETA (Euskadi Ta Askatasuna, az euszkerák/baszkok gerillahadserege.)
Az 1990-es évek második felében a török hadsereg egyre keményebben szorongatta a PKK-t. Öcalan Szíriába ment, ahol egy ideig éppen az Asszad-rendszer adott neki menedéket, aztán 1998-ban onnan is menekülnie kellett. A török hírszerzés végül a CIA segítségével 1999-ben Kenya fővárosában, Nairobiban kapta el Öcalant. A PKK ekkor általános fegyverszünetet hirdetett, ami tulajdonképpen máig érvényben van.
Apo annak köszönhetően úszta meg a kivégzést, hogy a török kormány erősíteni kívánta pozícióit az EU-val való tárgyalásokkor. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és jelenleg is börtönben van.
Viszont mind a tárgyalás, mind börtönévei alatt együttműködőnek bizonyult a török hatóságokkal. Mármint nem abban az értelemben, hogy feladta volna a társait, hanem hogy ekkor már egyértelműen a törökökkel való megbékélés szükségességét hirdette a kurdoknak. Ahányszor lehetőséget kapott, hogy fogságából üzenjen, mindig ezt hangsúlyozta.
Apo fordulata
Később, már szintén a börtönévei alatt, miután jónéhány politikai filozófiai művet végigtanulmányozott, arra a meggyőződésre jutott, hogy úgy általában is lehetséges az emberek közötti konfliktusokat békés úton is rendezni.
Kidolgozott egy ideológiát, amit ő demokratikus föderalizmusnak nevezett el. Ennek lényege sok szempontból éppen az, amit ez blog is (Apótól függetlenül) sokszor hangsúlyozott: hogy demokráciát, emberek közötti együttműködést úgy lehet legjobban működtetni, ha az olyan helyi közösségekre épül, amelyekben még mindenki ismer mindenkit így, lehetséges, hogy mindenki megtalálja a maga tevékenységi körét, amihez legjobban ért, amivel hasznos tagja lehet a közösségnek és a vezetőket valóban képességeik alapján lehet megválasztani. Az országos rendszerű demokráciának pedig ilyen autonóm közösségek hálózatának kellene lennie. Tehát egy majdani kurd államnak is ezen az alapon kellene szerveződnie. Azonban az autonóm közösségek hálózatának építését már akkor is el lehet, kezdeni, amikor a saját állam még nem létezik. Sőt: ezt mindenképpen előbb kell elkezdeni, hogy a nép érett legyen a valódi demokráciára. Amellett ez, a részvételi demokrácia módszereinek elsajátítása segít abban, hogy megtanuljuk rendezni a konfliktusainkat a többi emberrel. És körbe is értünk: mert a következtetés ebből megint leginkább az lehet, hogy
1. A nemzeti függetlenség, vagyis egy önálló állam létrehozása sosem öncél. Mindig ki kell egészíteni társadalmi célokkal is, hogy az állampolgárok elégedettek legyenek. Pusztán az állami önállóság csak nagyon rövid ideig boldogít. (Nézzétek meg a mai Magyarországot!)
2. Viszont egy hatékonyan működő állam (amivel elégedettek az állampolgárok) és egy valóban demokratikus, minél nagyobb részben a személyes részvételen alapuló rendszer létrehozásához, egyáltalán nem csak harcra van szükség a más nemzetiségűekkel. Sőt! A legjobb az, ha egy államot úgy tudunk létrehozni, hogy az más népek nemzetiségek érdekeit nem, illetve hát a legkevésbé sérti. De ehhez is egy hatékony demokrácia és a minél nagyobb személyes és közösségi autonómia a kulcs.
A demokratizmus konföderalizmus fő alapvetésében egyébként Apo sokat beszél arról, hogyan korlátozhatja egy nemzetállam az egyén és a kisközösség szabadságát. Azonban jelzi: ez nem azt jelenti, hogy le kell mondani egy önálló nemzetállam létrehozásáról és működtetéséről. Nem. Ez csak azt jelenti, hogy önmagában a nemzetállam létrehozása még nem garantálja az egyén és a közösség szabadságát. Ki kell a nemzetállam intézményét egészíteni egyéb társadalomépítő és közösségépítő intézkedésekkel. Illetve, ha az önálló nemzetállam létrehozása pillanatnyilag nem lehetséges (mint a kurdoknál az adott helyzetben, akkor), a demokratikus konföderalizmus alapján álló társadalomépítést akkor is el lehet kezdeni. A demokratikus konföderalizmus tulajdonképpen független a nemzetállamtól, mármint attól a körülménytől, hogy az ember egy állam többségi nemzetéhez tartozik-e vagy sem.
(Itt szeretném jelezni, hogy az Apo által írt Demokratikus konföderalizmus c. könyv angol fordítása elérhető online is. Ennek elolvasására viszont biztatok is mindenkit. Vitassuk is majd meg a dolgot!)
Tennem kell itt most egy kitérőt.
Lehet, hogy csak számomra lesz érdekes, de nem állom meg, hogy el ne ragadjon a szakma heve, és ne keressek történelmi párhuzamokat. Szóval: szerintem az eddigiek alapján láthatni némi párhuzamot Abdullah Apó és Edward Abramowski gondolatai között.
Hiszen Edek is erre az álláspontra jutott: az elsődleges feladat, még a független állam kikiáltása előtt a demokratikus társadalomépítés. Szövetkezetekkel, szakszervezetekkel, munkaközösségekkel, minél több olyan helyi érdekeket szolgáló szervezettel, amelyekre egy minél részvételibb demokrácia ráépülhet. Hiszen egy nemzeti mozgalomnak eleve csak így lesz nagy támogatottsága, mert így tanulnak meg a nemzet tagjai önállóan gondolkodni és cselekedni magukért és egymásért, így tanulnak szolidaritást. (Általános, emberi szolidaritást, aminek úgyis csak egy kis szelete a nemzeti szolidaritás.) Valami ilyesmi volt Edek gondolatainak is a lényege, főleg azoké a gondolataié, amiket a 1905-ös orosz forradalom körül írt, a PZL fő idelológusaként.
Mint ahogy egyébként nem nehéz párhuzamot találni a Kurd Munkáspárt (PKK) és a Lengyel Szocialista Párt (PPS – Polska Partia Socjalistyczna) között sem. A PPS is egy munkásmozgalmi erőként indult, amely ugyanakkor nemzeti célokat is kitűzött: egy önálló lengyel állam létrehozását. Aztán a repressziók, az önkényuralom hatására a PPS is gyakorlatilag egy terrorista szervezetté vált, mégha jobban vigyáztak is a civilek életére, mint a PKK. De a PPS soraiban már ekkor ott voltak azok az okos gondolkodók is (mint pl. Feliks Perl), akik okos gondolataikkal fenntartották a PPS szellemi frissességét is, hogy ne zülljön a párt teljesen terrorszervezetté vagy hadsereggé, és ne feledkezzen meg az eredeti társadalmi célokról sem.
Kérdés, hogy egy majdani önálló kurd államban a PKK betölthet-e olyan szerepet, mint a két világháború közötti Lengyel Köztársaságban a szakszervezeti mozgalmat és általában a szociális érzékenységet továbbra is ébren tartó PPS. Vagy tekintettel a nemzetközi diplomáciai korrektségre, a PKK-t mint jelképet el kell engedni.
Még egy dologra hívnám fel a figyelmet: Abdullah Öcalan „Apo” tulajdonképpen olyat tett, amit politikus ritkán tesz: elismerte, hogy tévedett. Hány ilyet tudtok még mondani? Jó persze, olyan sok van, aki életében nagy fordulatot tesz régi eszményeihez képest, de olyat hányat tudtok mondani, aki nem arra jut, hogy a nép jogai helyett inkább valamiféle autokrata hatalmi rendszert kezd el kiépíteni (megrészegülve a hatalomtól), hanem egy kemény harcosból a béke legkövetkezetesebb hívévé és feltétlen demokratává válik? (Esetleg Bajcsy-Zsilinszky Endre, de hát ő is elesett a harcban, így nem derült ki, hogy egy békés demokráciában ő milyen politikus lett volna.) Vagy ehhez vereséget kell szenvedni, börtönbe kell kerülni, el kell veszteni minden vesztenivalót az életen kívül, hogy az ember ezen elgondolkozzon?
Mennyit szövegeltem, és még mindig nem jutottunk el Rojavához... Gondolom fáradtak vagytok már, ezért holnap folytatjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése