Eljött az az idő, mikor a szolgálatunk lejárt, s el kellett búcsúznunk Tarnówtól, el egymástól is. Nehéz szívvel, könnyek között tettük meg. Nem is tudom, részletesen elmesélni, hogyan, így hát csak egy rövid epilógra futja itt most tőlem.
Búcsút kellett mondanunk a sok jó barátnak, a Gladii Amicinek. Hogy emiatti keserű fájdalmunkat enyhítse, Tarnowski uram igazán nagy tiszteletben részesített minket: mi adtuk az ő hetmani kíséretét, amellyel Kraków városába bevonult.
Merthogy Tarnowski uramat is nagy tisztesség érte: kinevezték nagyhetmanná, azaz egész Polska hadainak egyik főparancsnokává. S hogy mi is díszkíséretében lehettünk, mikor eképp Krakówba vonult, arra igazán nem számítottunk. S hogy ezután kivel mi történt, azt mondom el most az epilógban.
Székely barátaink hamarosan letették a szolgálatot Krakówban, s gazdagon megjutalmazva, miután mindnyájunkat megöleltek, elindultak hazafelé, a szép Erdélybe, Sepsiszékre.
Mi azután még Krakówban maradtunk, de idővel a szaladai küldöttségből is mindenki hazaszállingózott. Ki előbb, ki később. Végtére, hogy Eufrozina leányasszony is hazafelé vette az útját, Krakówban már csak ketten maradtunk a régi csapatból: Bende és én. Megmaradtunk a nagyhetmani szolgálatban egy darabig, mígnem aztán a Hetman elküldött minket a 10. gyalogregiment vadászszázadába, hogy jól kitanuljuk az erdei s terepi lövészetet.
S így aztán ezt követően egy darabig a 10. lövészek sárga hajtókás zöld ruhájában jártuk a Góral-vidék erdeit.
Mihelyt ez befejeződött, visszamentünk Krakówba. S ekkor kiderült, hogy nem akármilyen szolgálatra szánt minket Tarnowski uram. Tagjai lettünk a zöldkabátos Nagyhetmani Magyar Lövészszázadnak, mely csupa magyarokból áll, s a lengyel nagyhetman oldala mellett teljesít szolgálatot.
Tele van ez különféle székely legényekkel is, de leginkább Észak-Magyarországról jövőkkel.
S akkortól itt szolgáltunk a zöldkabátosoknál, míg át nem kerültünk Warszawába. De akkor már nem Tarnowski uram volt a hetman, hanem más, s oda már Bende nem jött velem. Megöleltük egymást, elköszöntünk egymástól, s ő hazafelé vette az irányt. Aztán itthon élt, de mostanra ő is elment erről a szomorú hazáról, s most Itáliában él, de ha jól tudom, ott (már) nem az Itáliai Magyar Légió tagja, csak egyszerű dolgozó ember.
Én meg Warszawában nem sokáig maradtam. Én is visszaindultam. S a többi aztán már másik történet. Jártam én azóta mindenfelé. Kolozsváron viszontláttam székely harcostársaim egyikét-másikát is, majd hosszú idő után, Ráday Pál uram nyomán visszatértem Warszawába és újra magamra öltöttem a Hetman magyar lövészeinek zöld kabátját. Ott kezdtem a régi blog írásába, s mikor onnan újra visszatértem Magyarországra, akkor kezdtem ezt a blogot. Azóta is járok néha Warszawába, s a zöld kabátot újra felöltöm, ha kell. De hogy fogok-e még kelleni ezek után is, nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése