Mielőtt moziba mennénk II.

Folytatva az előző témát:
Ott vannak még aztán a „helykitöltő” animációs sorozatok: A klónok háborúja és A lázadók.

A klónok háborúja: egy rendkívül szerteágazó történetű alkotás, sok cselekményszállal (és valószínűleg rengeteg forgatókönyvíróval is). A főszereplők legtöbbször azok, aki a fenti poszteren láthatóak, de korántsem csak ők: sok epizódnak egészen mások állnak a középpontjában. Az ötlet maga nagyon szimpatikus, hogy azt a pár évet, ami a II. és a III. (élőszereplős) film között eltelt ilyen sok szereplő nézőpontjából ábrázolják. És az is tetszik, hogy itt olyan szereplőket ismerünk meg részletesebben, akik máshol csak mellékszereplők voltak, de ezzel együtt megérdemelnének egy részletesebb bemutatást. Pl.

Boba Fett fejvadász, vagy

a Jedi Nagytanács egyes tagjai,

Greedo, a bérgyilkos (akit egyébként csak a IV. (első) rész híres kocsmai jelenetéről ismerünk, amikor áldozatul esik Han Solo ravaszságának).
Mindezek mellett a már többé-kevésbé ismert szereplők mellett kitaláltak szintén érdekes új karaktereket is. Mint például

Ahsoka Tano, a vagány togruta csaj, aki Anakin Skywalker Jedi-tanítványa. (Az élőszereplős filmekben sehol nem volt szó arról, hogy Anakinnak lett volna tanítványa, de hát miért ne lehetett volna?)

Vagy Savage Opress, Darth Maul öccse.

Vagy Cad Bane, az erősen Clint Eastwoodra emlékeztető fejvadász.

Vagy Assajj Ventress, aki meg Dooku gróf tanítványa. Ez utóbbi két szereplő azért is fontos, mert velük az alkotók néha már megkísérelik megmutatni, hogy a Világ nem fekete-fehér, hogy akiket ellenségeinknek gondolunk, azoknak is megvannak a maguk motivációi. Ezt elsősorban Assajjon keresztül látjuk, akinek visszaemlékezéseiből elég részletesen megismerjük az előtörténetét ahhoz, hogy megállapítsuk: nem véletlenül lett olyan, amilyen, de nem is feltétlenül véglegesen lett kegyetlen és pusztító. Cad Bane meg egyszerűen egy afféle „rossz” oldalon álló nemes ellenfél, aki nagyon tudja tisztelni azokat is, akik ellen harcol, és ezért sokszor lovagiasabban is tud viselkedni, mint azok, akik esetleg a „jó” oldalon állnak. Minderre azonban egy kicsit még erősebben is rámehettek volna.
A hibái a sorozatnak ugyanabból fakadnak, mint az előnyei: sokan írják, ezért amellett, hogy sok szempontot bemutató, elég széteső, és az igazat megvallva elég ingadozó színvonalú is. Ebben persze benne van az amerikai sorozatok szokásos „betegsége” is: mivel nagy volt iránta az érdeklődés az istennek sem akartak neki véget vetni, hanem a végtelenségig nyújtották az egészet, még azután is, hogy elfogyott az ötletük. A másik, hogy érezni, ahogyan az egyes részek írói folyamatosan „vitáznak” egymással, azon, hogy ki a sorozat célcsoportja, és érdemes-e mélyen belemenni lélektani kérdések boncolgatásába, vagy egyszerűen csak elég ha a kreativitásunk, csak a látványra terjed ki, és az animációs film előnyeit kihasználva minél furábban kinéző űrlényeket és minél látványosabb csatajeleneteket produkálunk. És még valami: hogy minél tovább lehessen nyújtani a sorozatot, A klónok háborújában az eddigi Hexalógia majdnem minden egyes szereplőjét előveszik, mindegyiknek bemutatják a szülőbolygóját, és minden eseményt bemutatnak, amire az eredeti filmekben csak valaha is utalás volt. Én ezt néha már túlzásnak éreztem: oké, hogy a klónháború egyes eseményeit filmre visszük, de nem biztos, hogy mindent, de tényleg mindent meg kell mutatni. Kár, hogy csak olyan sok epizód végignézése után jöttem rá erre: hogy nem is olyan rossz, ha a film része között marad egy kis „balladai homály”. Amiről csak annyit tudunk, hogy volt egy nagy háború, amiben a Jedik is fontos szerepet játszottak, stb.
Elmondom mikor jöttem erre rá: akkor, amikor Anakin és Obi már ki-tudja-hányadszorra csaptak össze Dookuval és Grievous tábornokkal, mindig olyan eredménnyel, hogy nem győzött egyik fél sem.

Na, ez szerintem tök felesleges volt. Meg kellett volna hagyni az ő összecsapásaikat a II. és a III. élőszereplős filmre, úgy sokkal érdekesebb.

A klónok háborújában nem is kellett volna, hogy személyesen találkozzanak. De muszáj volt ilyen látványos fénykardpárbajokat beletenni, hogy a nézők nézzék a néznivalót. (És úgy látszik, azt gondolták, nem elég, ha az újonnan kitalált szereplők párbajoznak, össze kell ereszteni a már ismerteket is.)
Volt viszont legalább két szereplővel kapcsolatban egy-egy dolog, amit úgy építettek fel, hogy némileg pótolni próbálták a filmek hiányosságait:
1. Hogy A sithek bosszújában Grievous tábornok miért nem löveti le Obit miért akar személyesen megvívni vele. A klónok háborújában látjuk, hogy Grievous egy hasonló típusú katona, mint mondjuk a hősies Szemjon Bugyonnîj: olyan aki alapvetően tiszti rangban is harcos marad, és akit ezért ezredesinél magasabb rangra nem szabad emelni, hogy operatív parancsnok maradhasson, mert nagy hadseregek stratégiai vezetésével úgysem boldogul. Ez a kép Grievousről viszonylag pontosan fel van építve a sorozatban.
2. Ahsokát és Anakint A klónok háborúja végén súlyos sérelmek érik a Jedi Rend részéről. Így legalább kicsit jobban előkészítik azt is, hogy Anakin bizalma miért rendül meg a Jedikben a klónháború végére. Így kevésbé tűnik őrjöngő tébolynak, és sokkal inkább egy drámai tragikus döntésnek mindaz, ami majd A sithek bosszújában történni fog vele.

Szóval: A klónok háborúja nem volt rossz ötlet, de összességében mégiscsak a kapitalista tömegtermelés szabályain alapult: állítsunk elő minél nagyobb mennyiségű terméket, amik között lesz némi selejtes anyag is, lesz néhány egészen kiváló és értékes darab is, a többség meg olyan középszerű, elfogadható minőség. A lényeg hogy az üzlet menjen, a rajongók figyelmét fenntartsák, és az egész sagát, vagy mit a köztudatban benntartsák, addig is, amíg a következő film kijön.

Létezik egy másik Klónok háborúja animált sorozat is. Tulajdonképpen ezt kellett volna előrevennem, mert ez volt a korábbi. Csak én magam jóval később szereztem tudomást a létezéséről, és jóval később is ismerkedtem meg vele, mint a fentebb említett Klónok háborújával. Ez a sorozat nem is utólag készült a Klónok támadása és a Sithek bosszúja közötti ŰR kitöltésére, hanem úgymond „valós időben”, vagyis pont a fenti két élőszereplős film moziba kerülése között. Írója, tervezője, rendezője, mindenese a zseniális Gennagyij Tartakovszkij, akinek pl. a Szamuráj Jack című fantasztikusan kreatív sorozatot is köszönhetjük. (Arról majd egy másik bejegyzésben fogok beszélni.) Hogy mi a fő különbség a két Klónok háborúja között?
Az elsőre szembetűnik, hogy Gen sorozata hagyományosabb technikával készült, kevésbé számítógépes animációval. Emellett pedig sokkal egységesebb, mint a későbbi sorozat. Ennek egy forgatókönyvírója volt, és adott időre (A Sithek bosszúja bemutatójára), a sorozatot be kellett fejezni, nem lehetett az egészet a végtelenségig húzni. 25 rész alatt el Gennek kellett jutni a történettel valahonnan valahová. Így aztán a cselekmény itt jóval kevésbé szerteágazó, kevesebb szereplőt mozgat, ami jó is lehet, mert a színvonal sem olyan kiszámíthatatlanul ingadozó, viszont jóval kevesebb szempontból ismerhetjük meg a klónháború eseményeit. A történet marad is a filmek által kijelölt csapásirányon, a főszereplő itt is Anakin és Obi, emellett itt jelent meg először Grievous tábornok alakja (nem tudom, Tartakovszkij találta-e ki vagy konzultált előtte George Lucasszal), de vannak átfedések is a másik sorozattal is. Például itt is szerepel Assajj Ventress, és itt is egy idő után szembefordul a mesterével, Duku gróffal. (Hoppá! Spoiler?) Ami viszont a legérdekesebb lehet, hogy hogyan építi fel a két sorozat Anakin alakját, és hogyan készítik elő az ő tragikus bukását.

A Tartakovszkij-féle Clone Warsban Anakin végig Jedi-tanítvány, csak a vége felé nyeri el a Jedi-lovag címet. Ez a koncepció talán alapból jobban illeszkedik a Klónok támadása és a Sithek bosszúja közé. Hiszen mindkettőben azt látjuk, hogy Anakin elégedetlen a saját státuszával: valami állandó türelmetlenség van benne, becsvágya az, ami a rossz felé viszi, mert hatalomvággyá torzul. Bár ez szerintem nem feltétlenül magyarázza meg Anakin végső eltévelyedését. Ha mégis, a néző kevéssé tud együttérezni az elbukó hőssel.

A másik Klónok háborúja éppen azzal kezdődik, hogy Anakin tanítványból egyből mesterré válik. Anélkül, hogy a Jedi-lovag státuszban fejlődhetne még néhány évet, rögtön rásóznak egy (lelkes, de izgága) ifjú tanítványt, emellett mindkettejüket, tapasztalatlan mestert és nála nem is sokkal fiatalabb tanítványt rögtön be is dobják egy nagy háború kellős közepébe, hogy álljanak helyt, ahogyan tudnak. Ez kevésbé tűnik valószerű változatnak a két mozifilm tükrében, és mégis: nekem valahogyan izgalmasabbnak tűnik ez a koncepció. Mármint a kérdés, amit felvet, hogy Anakin nem ebbe a sok rárakott teherbe rokkan-e bele lelkileg, mire a Sithek bosszújához érünk… Nem beszélve Ahsokáról, akinek olyan megpróbáltatásokat kell rövid idő alatt, átélnie, amikbe más Jediket a Rend csak hosszú felkészülés után enged be. Ez egy izgalmas lehetőség. Különösen azért, mert megintcsak felveti a Jedi Rend felelősségét Anakin tragédiájában.
(Maga a sorozat azzal a történetelemmel, hogy Ahsokát egy súlyos igazságtalanság éri a Jedi Tanács részéről, felveti, hogy a RENDdel sincs minden RENDben, valami elromlott itt, a háború korrumpálja ezeket a "gáncstalan" lovagokat, akik magukat az igazság feltétlen bajnokának akarják beállítani. És Ahsoka egyik jóbarátja, Barriss Offee még ki is mondja ezt a sorozat vége felé…)

Szóval a két sorozat-koncepció más, ugyanakkor teljesen ki sem zárják egymást. Viszont mindkettő egy másik folytatás, egy másik történetszál előkészítője, amely szálak megint egymástól függetlenek ugyan, de megintcsak nem zárják ki egymást. A Tartakovszkij-féle Clone Wars a Sithek bosszújának előkészítője, a másik Clone Wars pedig (Ahsoka alakjának megteremtésével) a Lázadók sorozaté. Többek között éppen az ilyen érdekes egymásbajátszások miatt izgalmas annyira a Csillagok háborúja világa.



A lázadókból még egy teljes epizódot sem láttam, csak előzeteseket, illetve sok hírt olvastam is róla. Mindenesetre nagyon ígéretes kezdeményezésnek tűnik. A III. és a IV. (első) filmes epizód között játszódik, a Birodalom elleni felkelés kezdeteiről szól, azaz arról az időről, amiről az én el nem készült rajongói regényem. (Azért sejthettem volna, hogy valaki ebbe odaát a tenger másik oldalán hivatalosan is belevág, felesleges nekem ezzel fáradnom). Hasonló technikával, de kicsit más koncepció alapján készült, mint A klónok háborúja. Konkrétan úgy tűnik, összeszedettebb lesz. Megvannak a maga főszereplői, akik teljesen új figurák, és nagyon érdekes egyéniségek. (A filmek főszereplői, mint Obi meg csak mellékszereplők lesznek) És a történetben is, úgy néz ki, van egy elképzelésük az alkotóknak, hogy honnan hová akarnak eljutni.
Emlékeztek, mit írt Dobay Ádám az eredeti, az első, az 1977-es Csillagok háborúja-filmről?
„az eredeti Csillagok háborúja-film egy történet arról, hogy számos különböző életterületről érkező karaktertípus hogyan tanul meg együtt dolgozni”
Na, A lázadók pont azért ígéretes, mert valószínűleg ugyanerről fog szólni. Ha majd már több részt is láttam belőle, akkor esetleg elemzem azt is, hogy megfeleltethetőek-e A lázadók karakterei az eredeti film karaktereinek (ez a Zeb nevű melák mindenesetre gyanúsan Csubira emlékeztet). Mindenesetre érdemes lesz egy próbát tenni vele.
Különösen, hogy ez a film pont egy olyan időben éri el a hazámat, amikor olyan mértékben ki van irtva a rendszerszerű hatósági visszaélésekkel szembeni polgári engedetlenség, a jogos lázadás tudata az emberek fejéből, olyan mértékben atomizálva van a társadalom, hogy az már tényleg aggasztó. Hátha a filmsorozat magatartásmintái a való

(A PC-cenzúra ismét működik...)

(Folytatjuk)

Mielőtt moziba mennénk

A jegyek már megvannak, hamarosan megyünk mi is megnézni az új Csillagok háborúja-filmet. Addig is, gondoltam, beszélgessünk egy kicsit az eddigi filmekről, illetve a Csillagok háborúja-jelenségről.
Az első/eredeti Trilógiáról találtam nemrég egy remek elemzést. Nagyon érdemes elolvasni, sokmindenről szó van benne.
http://www.dobayadam.hu/csillagok-haboruja-hatter-gyartas-forgatokonyv/
Nekem két dolog jut eszembe, amit most hirtelen hozzá tudnék tenni.

Az egyik: valóban érdekes vitatéma lehet az, hogy milyen sorrendben érdemes megnézni a Hexalógia filmjeit: a cselekmény szerinti időrendben vagy az elkészülés sorrendjében. Én korábban hajlottam az előbbi felé, de a fenti elemzés hatására beláttam, hogy sokkal érdekesebb nyomon követni a történetnek, mint kulturális mémnek az alakulását nyomon követni, mint csak magáét a lineáris cselekményét. Így az ember könnyebben beleképzelheti magát az alkotók helyébe, kritikusabban nézi az egészet, esetleg, mint Dobay Ádám, maga is elgondolkozik azon, hogy mit csinált volna másképpen az alkotók helyében. A sorrendiségről még annyit: szerintem, mégha tudjuk is (mert ma már ki ne tudná), hogy Darth Vader Luke apja, még akkor is sokkal drámaibb feszültségtelibb élmény előbb látni a filmvásznon azt a pillanatot, amikor Luke ezzel először szembesül, mint azt a folyamatot, ahogyan Anakin Skywalker ilyenné vált. Így sokkal jobban átérezzük Luke és az egész Skywalker-család drámáját.

A másik, ami eszembe jutott, az azzal kapcsolatos, amire fel volt fűzve Ádám egész cikke, hogy ki volt-e találva előre, hogy ez az egész egy hexalógia lesz (illetve most már heptalógia, amit nyilván majd ennealógiává fognak bővíteni) és nem csak egy trilógia, vagy esetleg csak egy film. Lehet, hogy az első rész önmagában is megáll, de szerintem már akkor, az első (IV.) filmnél az írók tudatosan alakították úgy a cselekményt, hogy ha sikeres lesz, akkor lehessen majd folytatni, de ha nem, akkor lezárt egésznek is lehessen tekinteni. (A Mátrix első filmje után is határozottan ilyen érzésem volt egyébként.)
Gondoljatok bele:

1. Darth Vader, a főfőfőgonosz meghalhatna a Halálcsillag felrobbanásakor, de nem hal meg. Ez már magában hordja a folytatás ígéretét. De ennél azt hiszem fontosabb dramaturgiai elem, hogy
2. Az első filmben nem ismerjük meg Darth Vader arcát meg egyáltalán semmit nem tudunk meg róla, azonkívül, hogy ő a főfőfőgonosz. De úgy van bemutatva az egész figura, mintha már az elején sugallnák nekünk, hogy erről a titokzatos alakról később majd többminden ki fog derülni. (Vagy ez csak a későbbiek visszavetítése részemről?)

3. Luke az első filmben megkapja az apja fénykardját, de egyszer sem használja. Pedig ő a főszereplő, és ugye mind tudjuk, hogy a színen bemutatott pisztolynak a darab végére el kell sülnie. Tehát a dramaturgia megkívánja, hogy legalább egyszer Luke is keveredjen fénykardpárbajba, vagy legalább lekaszaboljon vele egy rohamosztagost. Tehát: az első (IV.) rész végén tulajdonképpen nyitva marad ez a kérdés is: Jedi-lovaggá vált-e már Luke Skywalker? Értelmezhetjük úgy is, hogy igen (megtanulta használni az Erőt, a maga szakterületén, azaz pilótaként), de úgy is hogy még nem (nem használta még a Jedik ősi fegyverét). Ne felejtsük el, ekkor még nem feltétlenül volt kidolgozva a Jedi Rend pontos szervezeti és működési szabályzata, még a forgatókönyvírók sem biztos, hogy kitalálták, mi is kell ahhoz, hogy valakit kész Jedi-lovagnak lehessen tekinteni. Sem azt, hogy minden Jedi használt-e fénykardot, stb.

(No pasarán!)
Azt lehet, hogy néhányan furcsállottátok, esetleg zokon is vettétek, hogy az eredeti Trilógiában felvázolt konfliktust (a galaktikus polgárháborút) én a magam szája íze szerint értelmeztem és elemeztem politológiai (!?) szempontból is, és ráismertem a spanyol polgárháborúra vagy akár a mai… De erről ne többet! Inkább olvassátok el, ezt a sokat hivatkozott régebbi bejegyzést, majd mindent megértetek belőle.
Az egész alátámasztására pedig idézném a már emlegetett Dobay Ádámot:
„Amit le kell győzni, egy ideológia. Egy függőlegesen szerveződő, az individualitást megtagadó, gépszerűen működő Birodalommal és a Birodalmat egy személyben reprezentáló, rendszer által felfalt, emberségét elveszítő gépemberrel szemben.Szóval itt nem egyszerűen “jó” harcol a “gonosz” ellen, hanem a friss, dinamikus, inkluzív erők csapnak össze a betokosodott, rögzült, fojtó múlt rendszere ellen.”

Előzmény
Mielőtt rátérnék az Előzménytrilógiára, meg kell említenem egy „fun factet”, amit eredetileg nem akartam, és lehet, hogy szörnyülködni fogtok rajta (annak ismeretében, hogy mekkora rajongó vagyok), de lehet hogy releváns információ: én csak gimis koromban láttam az eredeti Trilógiát, és az első Csillagok háborúja-film, amit láttam a Baljós árnyak volt! (Talán ezért van, hogy elnézőbb vagyok az Előzménytrilógiával szemben, mint a legtöbben. Lásd alább!) Azért megnyugtatok mindenkit: mire a Klónok támadása kijött, bepótoltam az eredeti Trilógiát is. Egyébként annak a történetét már régről ismertem, csak nem filmről, hanem Fazekas Attila képregényéből.

(Ennek köszönhető pl. hogy Chewbacca nevét hajlamos vagyok Csubakkának, 3PO-ét pedig Thripio-nak írni.) Ennek következtében van viszont az is, hogy egyike vagyok azoknak, akik tudják, mit jelent: „Negola devdzsi vuldegger!”

Az Univerzum tágul

„Ha egy Tesó leforgat egy fergeteges űrdöngölős kult-trilógiát, ami meghatározza egy egész nemzedék gyerekkorát, tilos a későbbiekben e hagyatékon csorbát ejtenie azáltal, hogy kiprésel magából még egy előzmény így alakult-trilógiát is, amely miatt a Tesók kénytelenek lesznek a ’négyes-ötös-hatos epizód’-ként vagy az ’igazi trilógia’-ként hivatkozni arra, ami egyszer réges-régen egy tökéletes mozifilmsorozat volt, attól függetlenül, hogy ki mit gondol az ewokokról.”
(Barney Stinson – Matt Kuhn: A Tesó-kódex, II. kiegészítés. Gyurkovics Máté és Pusztai Péter fordítása)

Érthető, hogy az Előzménytrilógiát miért nem szeretik sokan: színvonalban elég nagy visszaesés az eredeti Trilógiához képest. Csak én már azzal is úgy vagyok, mint a Wham együttes Last Christmas című számával vagy annak idején Gyurcs: annyira divat és trendi szidni, hogy az számomra kezd már kicsit snasszá válni.
Szóval nézzük meg, mit is köszönhetünk az Előzménytrilógiának? Azt hiszem a végtelenség érzését a Star Wars Galaxisán belül. Úgy értem: ez teremtette meg igazán azt az érzést, hogy a Star Wars-univerzum végtelen és igazából minden lehetséges irányba bővíthető is (mind időben, mind térben). Ez hozta meg az érdeklődést egy csomó más könyv és képregény iránt is, ami a Star Wars-univerzumban játszódott. Azoknak, akik jó fantáziával rendelkeznek, és szeretik a történeteket, amiket látnak hallanak továbbgondolni, esetleg tovább mesélni, tovább játszani (és én ilyen vagyok), szóval az ilyen magamfajta embereknek egyszerre lehetett bánat, hogy bizonyos dolgokkal már nem játszadozhatunk tovább, de ugyanez ugyanemiatt volt inspiráló is, a további továbbgondolásra, további gondolati játékokra és mesélésre is. Ez hozta létre a Wookieepediát, bizonyos értelemben az egész Star Wars-galaxist ez bővítette univerzummá. (Lehet egyébként, hogy ez túlzás).
Ennek kapcsán egyébként rögtön azt is megtapasztalhatjuk, hogy mennyiféle rajongója van a Star Wars-sorozatnak, a történethez való hozzáállás szempontjából.
-van, aki nagyon elvetemült, és mindent kőbe vésett szabálynak tekint, ami a Wookieepedián le van írva.
-van, aki szerint kizárólag a filmek jelentik a történetet, ami azokon túl van azzal nem érdemes törődni.
-van, aki csak az Eredeti Trilógiát ismeri el relevánsnak
-és van, aki szabadon kezeli az egészet, mint én.

Láttam a filmeket, és amikor magam is találtam ki Star Wars-univerzumban játszódó történeteket, akkor felhasználtam a Wookiepediát is, de ami a filmeken túl volt, azt sokszor szabadon variálgattam. (Pl. A filmekben sosem mondják ki, hogy a Jedi Rend tiltaná a házasságot, vagyis a tagjait cölibátusra ítélné. Mindössze arról van szó, hogy az ilyesmit nem nézik jó szemmel. Én ennek szellemében írtam a magam történeteit. Vagy: Arról is csak a filmen kívül van szó, hogy a galaktikus polgárháború idején a birodalmi rohamosztagosok között már nemcsak klónok szolgálnak, sőt az eredeti klónokból már kifejezetten kevesen maradtak erre az időre. Ehhez viszont például tartottam magam, mert tetszett. stb.)
No lám: tényleg hasonlóan működik az egész, mint egy tételes vallás: van Szent Könyve és vannak kisebb szent könyvei, van intézményrendszere, de van, aki csak intézményen kívül foglalkozik vele, mert inspirálónak találja. Stb.

Az Előzménytrilógia
Az Előzménytrilógia tehát tényleg nem akkora durranás, mint a korábbi filmek, az eredeti Trilógia.

A Baljós árnyak például tényleg csak a későbbiekkel kiegészítve értékelhető, önmagában nem nagyon. Tényleg minden szereplő csak a későbbi cselekedetei fényében válik érdekessé, egyébként csak a látványról szól az egész. A legfurább ilyen szempontból nem is a szerencsétlen Jar Jar Binks, hanem az, ahogyan az alkotók szegény Darth Maullal elbántak.

Kitaláltak egy szereplőt, akinek semmi szerepe nincs, csak az, hogy ijesztően nézzen ki, aztán egy monumentális párbajban elessen, de magával vigye az I. epizód egyik kevésbé fontos szereplőjét is. Szóval Darth Maulról semmi mást nem tudunk meg azon kívül, hogy ijesztő, és le kell győzni. Pedig a háttérbe húzódó Darth Sidious mellett mégiscsak ő lenne a film főgonosza. A nézők és az alkotók is érezték, hogy ez így nem járja. Michael Reaves írt egy előzményregényt neki, és ez így rendben is lett volna.

De a Klónok háborúja rajzfilmsorozat alkotói alaposan mellényúltak, amikor fel akarták támasztani a Baljós árnyakban derékban kettévágott harcost. Na ne már! Ne magyarázzátok itt nekem, hogy a zabrak faj képes így életben maradni! Nem ez a baj, hanem, hogy nem tudták beleilleszteni a Klónok háborúja történetébe sem. Marhaság, hogy magáért akar bosszút állni. Az eredeti koncepció, hogy az öccse akar bosszút állni Obiwanon a bátyjáért, az egy értelmes, releváns történetet eredményezett volna. Épp ezért én a magam Csillagok háborúja-történeteiben ehhez tartottam magam: Darth Maul meghalt a Naboo-n.* Vitéz ellenfél volt, nyugodjon békében. (És hagyjuk is békében nyugodni.)

(*Elkezdtem egyszer írni egy regényt, ami Obiwan Kenobi utazásáról szólt a szerveződő lázadás főhadiszállása felé. Közben, mintegy véletlenül, a bolygóról bolygóra utazó Obi egyre többet tud meg Darth Maul történetéről is és egyre nagyobb tiszteletet érez iránta. Nem mellesleg pedig arra is rájön, hogy Anakin Skywalker nem halt meg a tűzben párviadaluk után, hanem azonos Darth Vaderrel. A regény végül is nem készült el. De ha el is készült volna, úgysem tudtam volna kiadni, szerzői jogi problémák miatt.)
Nade, ezután a kitérő után: vissza az Előzménytrilógiához!

A klónok támadása: ez már egy fokkal jobb, mint a Baljós árnyak. Hiszen egy fejlődéstörténet egyik (első) állomása: Anakin Sötét Oldalra sodródásának elejét láthatjuk. Sajnos azonban a film ezt nem dolgozza ki eléggé.

A sithek bosszúja: ez a rész már szerintem méltó az eredeti Trilógiához is. Kellőképpen drámai, főleg a vége. Micsoda feszült pillanat, amikor két egykori legjobb barát viszonya átfordul ellenségeskedésbe, olyannyira, hogy megölni is képesek egymást! Ez már önmagában is elég drámai lenne, akkor is izzana a levegő, ha a két főszereplő csak verbálisan konfrontálódna, azaz csak üvöltöznének egymásra, de hogy ez még ráadásul az egész Csillagok háborúja-sorozat legjobban koreografált, legeposziasabb fénykardpárbaja formájában történik, az olyan ajándék egy magamfajta nézőnek, amitől szóhoz sem jutok.

(Az egyébként már szerintem felesleges lenne, hogy Yoda és Palpatine is ezzel egyidőben konkrétan összecsapjanak, de ezt a hatásvadászatot megbocsáthatjuk az alkotóknak.)

Az én fő-szereplőm
Itt, azaz Anakin és Obi összecsapásánál elérünk egy másik kérdéshez is. Ha van valami vagy valaki, ami vagy aki miatt még érdemes az Előzménytrilógiát megnézni, az

Obiwan Kenobi és Ewan McGregor. Így külön és együtt is. Egyrészt: mert Ewan McGregor egy óriási színész. Ha az egész Hexalógiát nézzük, akkor szerintem Harrison Ford után a legjobb. Óriási, ahogyan Ewan végtelen színészi alázattal alkalmazkodik Alec Guinnesshez, kiegészíti az ő alakítását, átveszi az idős színész gesztusait, de úgy, hogy abba a saját egyéniségét is beleviszi. Alec Guinness elegáns rutinnal hozta a szimpatikus öreg mester szerepét, de Ewan McGregornak tovább kellett ezt gondolnia.

Alec Guiness tekintete: a sokat látott bölcs öreg mesteré. Ewan McGregoré: a kalandvágyó, útkeresgélő, tudást szomjazó tanulóé. Mármint a Baljós árnyakban. Aztán ezt látjuk alakulni, fejlődni. Obiwanon látszik leginkább, hogy változik, fejlődik érik.

Nem a mondatain, hanem az apró gesztusain, a cselekedetein. És még ha az egész Előzménytrilógia kukába való volna is (nem az), szerintem Ewan McGregor és Alec Guinness együtt alkotnak egy egész Obiwan Kenobit.

És másrészt, ami ebből következik, vagy méginkább amiből ez következik: az Előzménytrilógia főszereplője sokkal inkább a fő-mellékszereplőként bemutatott Obiwan Kenobi, mint az előtérbe tolt Anakin Skywalker. Az ő álmait látjuk megvalósulni, majd összeomlani, hogy aztán a IV. epizódban újra megtalálhassa, amit keres, hogy továbbadhassa tudását és egy nemes gesztussal nyugodtan áldozhassa fel magát, és valóban eposzi hőshöz méltó halált haljon.

A baljós árnyakat ő látja, az új remény az ő reménye. És még A Birodalom visszavágban meg A Jedi visszatérben is vissza-visszajár, de nem nyugtalan, bolygó kísértetként, hanem Luke lelkiismeretének hangjaként. Mindezt úgy, hogy közben magáról Obiról, hátteréről, előtörténetéről alig tudunk meg valamit. És mégis: az ő története van benne a legteljesebben a Hexalógiában, az ő cselekedetei a legsokatmondóbbak, az ő fejlődése kerek egész.

Az Előzménytrilógiában persze ahhoz, hogy ezt kijelentsem nem csak az járult hozzá, hogy ő a szimpatikus szereplő, akinek lehet szurkolni, (sokkal inkább, mint a már megbomlása előtt is fennhéjázónak és kevésbé szimpatikusnak tűnő Anakin), hanem az is, amit az előbb mondtam: hogy Ewan McGregor alakítása a legjobb. Sajnos a többi főszereplő nem tudott méltó lenni hozzá. Hayden Christensen nem annyira jó, mint amilyennek látszani szeretne. (Lehet, hogy tényleg jobban jártunk volna az eredetileg Anakinnak beígért Leonardo DiCaprióval, csak ő akkor még „ügyeletes szépfiúként” volt elkönyvelve, nem is sejtettük, hogy ilyen jó drámai színész). Natalie Portman meg, aki megintcsak kiváló színésznő, áldozatául esett a forgatókönyvírók gyakori hibájának, hogy nem tudnak egy rendes női karaktert írni. Mármint, hogy a legtöbb hollywoodi típusú filmben a női főszereplő csak a férfi főszereplőhöz való viszonya miatt érdekes. Ez még nem így volt Leia hercegnőnél, ezért lehetett Carrie Fischernek jutalomjáték a szerep, és valóban ezért fulladt érdektelenségbe Padmé és Anakin kapcsolatának alakulása (ellentétben Leia és Han kapcsolatával).

Amit még szívesen láttam volna az Előzménytrilógiában: Palpatine szenátor politikai machinációi bőven kifejtve. (Mert például Ian McDiarmid is jó színésznek tűnik, csak szerintem neki is adhattak volna több és rétegeltebb eljátszanivalót.) Persze lehet, hogy ha ezt bővebben mutatják, akkor már nagyon szájbarágós lett volna, hiszen a képlet alapvetően tiszta: egy tehetséges és nagyrahivatott vezető tudatosan polgárháborús hangulatot kelt, mindenkit egymás ellen fordít, míg végül akkora lesz a káosz az egész Köztársaságban, hogy mindenki azt kívánja, hogy tökmindegy hogyan, de legyen REND, ezért mindenki behódol ennek a tehetséges, de hatalommániás vezérnek. Ismerős? Nekem igen...
(a következő két bekezdés cenzúrázva)

(Folytatjuk)

Enumeráció a felszállott tehetségekről (kritika helyett)

Az idei Felszállott a pávát nem követtem, még annyira sem, mint a tavalyit. Nem is igazán tetszett az ötlet, hogy gyerekeket versenyeztessenek egy népdalos-népzenei-néptáncos Megasztárban. (A tavalyi széria közönségdíjasa, Vaszi Levente, a kosteleki tanító is mondta, hogy ez nem biztos, hogy jó hatású lesz.) Mindig a magam példájára hivatkozom, akinek már a szüleim is hard-folkerek voltak, mégsem terelgettek ebbe az irányba, hanem a néptáncot magam választottam magamnak, amikor készen voltam rá, amikor eljött az ideje, azaz kiskamasz koromban, sok kortársamhoz képest, relatíve későn. Szóval az én utam a néptánchoz ifjúságomban szerencsésen alakult, nade ki mondhatná, ki állíthatná, hogy az én utam az egyetlen, illetve a helyes? Vannak más utak is, és mind lehet érdekes. Mindezzel együtt sem voltam biztos benne, hogy gyerekek versengését akarom nézegetni abban, amit magam is szívesen művelek, de amiben versengeni nem szeretek. De az azért sejthető volt, hogy nem fogom megállni, hogy a döntőt meg ne nézzem. (Amúgy tök jó, hogy ilyen hamar felkerült az Internetre is teljes hosszábban. Ha valaki kihagyta volna, ott az előbbi link.) Ha másért nem, hogy legyen miről írnom. Mondjuk kritikát.

És most… Kritikát, elemzést, értékelést akarok írni, de nem tudok, egyszerűen csak elképedt tekintettel, leesett állal és levett süveggel állok az összes fellépő előtt, aki a döntőn résztvett. Ez valami fergeteges volt! Akik itt voltak tényleg a legjobbak, legnagyobbak voltak. A legnagyobbak, akik ugyanakkor mosolygós, aranyos kisgyerekek. Nagyon különböző háttérrel, de hasonló, istenáldotta tehetséggel.
A szervezők és a zsűri jó érzékkel és okosan úgy alakították az eseményeket, hogy legalább most, a végén ne a verseny jellege domborodjon ki az egésznek, illetve az egész ne is legyen verseny egyáltalán, hanem inkább egyetlen hatalmas buli. Illetve seregszemle. És amellett ismeretterjesztés, ahogy az már a korábbi évadokban is volt. Így nem volt pontozás, csak szöveges értékelés, amelyben azonban mindenki dicséretet kapott (megérdemelten), viszont a zsűri tagjai kicsit okoskodhattak és művelhették a nép tudását, vagy mi. A végén pedig mindenki győzött, mindenki kapott valami díjat. És ez rendben is volt így. Egy gyerek-versenynél, ahol amellett a zsűri mindenképpen a további lelkes elszánt munkára akarja biztatni a résztvevőket megvan a veszélye annak, hogy az egész átmegy öncélúan lapos buksisimogatásba, de itt szó sem volt erről. Lehet, hogy azért, mert ez már a döntő volt, és itt a legjobbak legjobbjai voltak, de itt tényleg minden produkció teljes értékű művészi élményt nyújtott. Mindenki megérdemelt minden dicséretet. (Aztán nem tudom, a korábbi adásokban mi volt.)

Ami pedig a buliszervezést illeti, ahhoz remek emberek voltak a műsorvezetők. Novák Péter még a tőle megszokottnál is jobban pörgött, már-már „húúú-lánnyá” vált. Lehet, volt, akinek ez már sok volt; nekem például nagyon tetszett. Társa, Morvai Noémi valamivel visszafogottabb volt. De az volt az érzésem, hogy ezt a nagy dajdaj-hangulatot jobban, lazábban kezelte, mint mondjuk talán Herczku Ági kezelte volna. (Ezzel nem Herczku Ági ellen beszélek. Tényleg, ő hol volt? Azért vendégelőadóként legalább szívesen hallgattam volna…)

Szóval tényleg nagy volt a hangulat, szemmel láthatóan minden fellépő királyul érezte magát.Nem kellett itt feszültséget kelteni, hogy ki győz, a show így is nagy show volt.

Nem is maradt más hátra, mint hogy egyenként felsoroljam a szereplőket és fejet hajtsak előttük. Bár nem biztos, hogy megtalálom a megfelelő szavakat rájuk, pedig annyira másképpen voltak mind-mind nagyszerűek!

Herdon Péter és Herdon Balázs: ők most nem a hivatalos program fellépői, („versenyzők”) voltak, hanem csak a közönség kívánságára újra fellépő vendégelőadók. De így is jó volt nézni őket. Botolót táncoltak, ami sokszor még felnőtteknek is piszok nehéz, és ők meg lazán, könnyeden fesztelenül csinálták, ahogy a legjobbak, mint két pásztorfiú. Ha tudjuk, hogy Balázs legyőzte a leukémiát, akkor még nagyobb csodálattal kellett nézni a produkciót. (Ha versenyzők lettek volna, akkor nem tudom fair lett volna-e elárulni ezt az információt, de így, hogy semmi tétje nem volt, csak hozzáadott a fellépésükhöz.) Szerintem róluk is sokat fogunk még hallani.

A többiek, akik „versenyzők” voltak:

Énekes fellépők:
(Atyaúristen micsoda erős, gyönyörű hangokat hallottunk, micsoda hangokat! Mintha annak idején a Megasztárban nem csak egy Rúzsa Magdi lett volna a mezőnyben, hanem rögtön négy!)

Haraszti Julcsi és Haraszti Marcsi (nem tudom, melyikük melyik), „a palóc pacsirták” Maconkáról. Palóc karácsonyi dalokat énekeltek. (Megfigyelhető volt, hogy most, az utolsó körre a legtöbb ember igyekezett valamit a szűkebb pátriájából, a szülőföldjéről hozni.) Amellett, hogy nagyon szépen zeng a hangjuk, keresetlen természetességgel álltak a színpadon, és olyan pontosan, összehangoltan működtek együtt, mintha igazából nem is ketten lennének, hanem Lázár Ervin Hétfejű Tündérének megmaradt két feje lennének ők együtt.

Vrencsán Anita: a gyimesi csángó leány Kostelekről. („Gyimes Rúzsa Magdija?”) A tavalyi közönségdíjas, Vaszi Levente tanítványa. (Aki azt nyilatkozta, nem feltétlenül szerencsés dolog gyerekeket versenyeztetni. De azért ugye mind sejtettük, hogy ha már egyszer mégis, akkor el fogja hozni ő is valamelyik tanítványát erre a versenyre. Ti is sejtettétek, nem igaz?) Hangja neki is erős, természetessége neki is lefegyverző. Semmi megszeppentség nem látszott rajta, sőt inkább valami pajkosság, amikor beszélt, viszont valami megint nagyon megnyerő szakmai alázat és odafigyelés, amikor énekelt. Nagyon, nagyon reméljük, hogy sokszor fog közénk visszatérni, várni fogjuk.

Gál Tibor: táncos legény Ráckevéről, aki azonban most énekesként indult a versenyen. Szokatlan, hogy egy fiú már ilyen korán kezdjen énekesként megmutatkozni, amint azt Berecz Pityu is megjegyezte. Tibinek ez a kihívás meg se kottyant. Ami még döbbenetesebb, hogy ebből a kiskamasz gyerekből, amikor kiállt a színpadra, és énekelni kezdett, csak úgy áradt a férfias erő. Azért ilyet is ritkán érezni. Ilyen magabiztosságot. Minden szimpátiám az övé, és nála is kíváncsian váro, hogy ha már most ilyen, milyen lesz majd még tényleg felnőtt férfiként. (Nemcsak az énekes karrierjére leszek kíváncsi, hanem még jobban a táncos pályafutására, kiállására.)

Hangszeres szólisták:
(Nem tudom, volt-e idén zenekari kategória, de valószínűleg nem, mivel igen-igen ritka, hogy az ember már gyerekkorában egy kész népzenész bandában játszik.)

ifj. Ürmös Sándor: villámkezű cimbalmos Budapestről. Régi cigányzenész dinasztia tagja. Éppen ezért talán őróla volt a legkevésbé meglepő, hogy idáig, a döntőig jutott, hogy ilyen remekül helytállt. Ez persze semmit nem von le annak az értékéből, amit csinált. Sőt! Szép, ahogyan továbbviszi a tradíciót. Azért az is látszott, hogy neki ez a tevékenység egyáltalán nem teher, ő magától csinálja ilyen lelkesen. (Mindenki így volt ezzel, másképp nem meneteltek volna idáig.) Itt a döntőben Sanyi most vajdaszentiványi muzsikát játszott. Vajdaszentiványon is az a jellemző, hogy a hegedű a fő szólóhangszer, a cimbalom a hegedűt támogatja. De azért a cimbalmosnak is gyakran van alkalma díszítgetni, cifrálni, művészkedni. Mindenesetre most viszont meg kellett oldani, hogy ebben a számban a cimbalom legyen a leghangsúlyosabb hangszer, és a hegedűs meg a bőgős „adják a lovat” a cimbalmos alá. És hát Pál István „Szalonna”, a hegedűs, meg Dór Robi, a bőgős ezt remekül meg is oldották. Node Sanyi! Csak úgy villogtak a kezében az ütők, és az eredmény a fülnek is gyönyörűség volt. Az utolsó taktusoknál (szerencse, hogy csak akkor) Sanyi egyik ütője egyszercsak ketté is tört a nagy heveskedésben, de még szebb, hogy ez semmit nem vett el a játék értékéből. Ehhez kapcsolódott a zsűri egyik legeredetibb, mármint legfurább aranyköpése is, miszerint: „Hogy a végén elszállt a verőd feje, az azt jelenti, hogy ki tudod magad fejezni zeneileg.” –mondta Eredics Gábor.

Horváth L. Zalán: dudás a Zselicségből, Somogyból. „A duda Paganinije” kitüntető címet szerezte meg Sebő Ferenctől, ami talán még a díjaknál is többet ér. Sokszor mondtam, hogy a duda az egyik kedvenc (ha nem „a” kedvenc) hangszerem, szeretem hallgatni, szeretek táncolni rá. Emlékeztet a gyerekkoromra is, mikor édesapám muzsikált a dudáján a mulatságokban, de mostanra mást is jelent: pásztorhangszerként a szilaj férfiasság egyik kifejezője számomra; a hangszer amelynek szavára csatába menni is könnyű (a skótok nagyon jól tudnak valamit), és még a temetés is méltóságteljesebb. Mindamellett éppen apám példája miatt tisztában vagyok azzal is, hogy a duda a legnehezebb magyar népi hangszerek között van. Na és hogy valaki ennyire fiatalon játsszon ilyen kiművelten ilyen dallamokat dudán, hát én ilyet még nem láttam-hallottam. Éppen ezért nálam ez a fiú volt a döntő győztese, illetve az én kedvencem. Érdemes meghallgatni és ámulni. És emellett még valami: a kis bemutatkozó filmecskékben azt hiszem, Zalántól hangzott el a legérettebb gondolkodásra mondat az összes résztvevő közül, valahogy így: „Azt üzenem a szülőknek, hogy a mindenki a maga módján engedjen és segítsen a gyerekének, és tanítsa.”

Táncos szólisták:

Mahovics Tamás és Busai Bori (a békát nem tudom, kicsoda, de nem lépett fel). Úgy néztem, ők voltak a legfiatalabbak a döntő mezőnyéből. És teljesen egyenrangú versenytársai az összes többi táncosnak. Félelmetes, mit tudnak! Némely felnőttek sem táncolnak úgy, mint ők! (Egyszerű, de bulis gömöri táncokat hoztak.) Bori egyébként Jászberényből való, a híres Jászság Együttes két remek táncosának és koreográfusának a lánya. Tomi pedig békési. (Bori szüleit ismerem is, és szeretem, ahogyan táncot tanítanak.) Bori és Tomi frissek és aranyosak. Teljesítményük még Bori általam nagyon tisztelt apját, Busai Norbit is fejreállította.

(Mármint: Norbi fogadásból felajánlotta, hogy az egész ország előtt fejenáll, ha sikerül a döntőig eljutni.)

Antal Adorján, az ügyes székely legény Csíkmadarasról. Neki is ott a ravasz mosoly a szeme sarkában, ami Vrencsán Anitát is olyan szimpatikussá tette. A tánc nagyon passzolt hozzá. Székely tánc volt, igaz, nem Csíkszékről, ahonnan Adorján is származik, hanem Udvarhelyszékről (Pálpatakáról, a Korond melletti tanyavilágból). Nekem a pálpataki egyébként a kedvenceim közé tartozik a székely táncok közül. Be kell valljam, amúgy is jobban szeretem a kecsesebb, könnyedebb udvarhelyszéki táncokat, mint a súlyosabb, trappolós, csíkiakat. (Bocs a csíkiaktól!) Adorján is kecses, kiművelt mozdulatokkal jött, és engem ez tisztára magával ragadott.

Hoksz Attila, Dombrád remek fia. Szegény sorból jövő legény, aki meghódította a nézők szívét. Hogy minden döntős kapott díjat, abból az jön ki, hogy a legértékesebb mégiscsak a közönségdíj lesz. A közönségdíjat pedig Hoksz Attila szerezte meg! Novák Péter ekkor így kiáltott fel: „Győzött a szolidaritás!” Ez a felkiáltása azonban kicsit megtévesztő. Hoksz Attila mélyről jött, és ezzel nagy szimpátiát kelthetett maga iránt sokakban; de tényleg: erre ő teljes egészében tehetségével, teljesítményével is rászolgált. Megérdemelte az ünneplést. Fellépése előtt kissé furcsán néztük, hogy mit keres a kezében egy egész üveg bor, kitől kapta, és miért. Aztán kiderült, hogy ő hozta a prímásnak, Pál Istvánnak „Szalonnának”. Csak annyit mondhatunk: Szalonna is nagyon megérdemelte!

Táncegyüttesek:
(Tudjátok, én mindig azt figyelem, hogy melyik együttes a legjobb közösség, hol mutatkozik meg a legjobban a táncban, hogy ezek az emberek jól érzik együtt magukat. Számomra ez sokkal fontosabb, mint a kiművelt, látványos koreográfia. (Bár az se utolsó.) És most úgy vagyok vele, hogy nem is tudok dönteni a fellépő három táncegyüttes közül, hogy ebből a szempontból kiket értékeljek legnagyobbra. Szemmel láthatóan mindenhol megvolt ez, és olyan jó volt ezt látni.)

Pulutyka: Székesfehérvárról jöttek. Ők is saját vidékük, a Mezőföld táncait táncolták. Nekem az ő koreográfiájuk tetszett a legjobban, de lehet, hogy csak a táncanyag miatt. Vagy a zene miatt. Vagy éppen a visszafogottsága miatt (mert mindig azt gondoltam, nem kell a gyerekeket kiabáltatni a színpadon, hagyni kell azt jönni, ami tényleg jön belőlük.) Vagy nem tudom megmagyarázni, mi miatt, de erősen szubjektívnek érzem a szempontjaimat. Lehet, hogy távolságtartóbban nézve, vagy alaposabban elemezve másra jutnék. Mindenesetre nem éreztem úgy, hogy messze elhúztak volna, a három csapat más szempontok alapján is teljesen egyenrangúnak tűnt nekem.

Borbolya Táncegyüttes (Deszk): ők is a saját vidékükről, a Dél-Alföldről hozták a táncokat. Nem mindig éreztem, hogy a koreográfia egyes elemei szervesen illeszkednek egymáshoz náluk, például nem igazán értettem, mi funkciója van a hatlábú lónak és a rá való alkudozásnak. (A felnőtt együttesvezetőjük kissé modoros megszólalása sem feltétlenül tetszett a bemutatkozó videóban.) De az biztos, hogy a hangulat náluk is remek, baráti, bulis volt. Szerettem őket is.

Bartina TE Gyerekcsoportja (Szekszárd): azt hiszem, megérdemelten győztek kategóriájukban. Külön tetszett, hogy volt olyan rész, amikor az együttes összes tagja körben, egymás felé fordulva táncolt együtt. Ez persze következhet magából a táncanyagból is, de akkor is szép gesztus volt. Rajtuk is látszott, hogy szeretik egymást, szívesen vannak együtt. Ja és persze ők is saját régiójuk táncát hozták.

Szóval összességében: bármennyire is tartottam ettől a Pávától (mármint ettől az évadától), itt a döntőben egy remek buli jött össze, amiről egészen biztos, hogy mindenki vidáman távozott. Résztvevők, zsűri, műsorvezetők, nézők is. Ilyen szerencsések voltak a körülmények, vagy ilyen jól válogatott a zsűri, vagy valami más volt az oka, mindenesetre itt, mint már mondtam az egész műsor minden perce remek élményt jelentett. Kiforrott, remek előadókat láthattunk halhattunk, akikre ugyanakkor még nagyon sok élmény és nagyon szép sikerek várnak. Ez biztos. Találkozunk (velük és veletek) hamarosan.