Üzenet
Hé,
te ifjú társ, aki itt bolyongsz most,
S
tántorogsz tán állva bizonytalanban!
Bár
a jó szándék neked új erőt ad,
Merre
irányít?
Jer,
s mesélj nekem egykori otthonodról,
Oszd
meg, kérlek, vélem a sok tudásod!
És
ha a bánat már nehezülne benned,
Mondd,
ami bántott!
Oly
sok ember szenved a csúf nyomortól,
S
oly sokat bénít kusza lelki sebzés…
És
van egy pár, kiknek a szíved adnád
Jó
menedéknek.
S
várod, adná meg valamely irányát
A
nemes tettnek, s egyedül helyes célt
Tűzzön
az eléd, akinél a nyitja
Mind
a titoknak.
És
ha megtalálnád egy igazult vezéred,
Kész
leszel tán csak neki adni élted?
És
akit elkerül, amit ő sugalmaz,
Mondd,
letaposnád?
Kész
vagy érte feledni a szenvedést is?
S
álnokul hazudni a tiszta hittel?
S
fába, vízbe, hajdani tiszta szóba
Önteni
mérget?
Áldanád-e
mind, aki néki szolgál,
És
a „szent” névvel nyomorítja népét?
Van-e
zsarnokság, mi a zsarnokoktól
Még
ma megóvhat?
Hej,
ne tégy így, drága vitézlő társam!
Tartsd
eszedben mindig a nép keservét!
És
ne hidd, hogy csak a vezérhez köthet
Téged
a hűség!
Jer,
s mesélj nekem egykori álmaidról!
Osszuk
itt meg most, ami van, tudásunk!
Többre
mégyünk így, mi sokan vitázva,
Mint
a vezérrel.
Tudd:
a zsarnokság nem olyan sisak lesz,
Mit,
ha feltészel, megvéd ama sok sötétlő,
Rádeső
veszedelmek árja ellen;
Ez
csak a látszat.
Mert
a zsarnokság maga is nyomasztó
És
kegyetlen súly, s nehezül csak egyre;
És
ha még külső bajok esnek erre,
Akkor
agyonnyom.
Hát
ne éltesd egyre a telhetetlen,
Mindent
felzabáló és a pofánkba sívó
Gyűlöletet
böfögő gonoszult hatalmat!
Csúnya
a vége…
Adjuk
azt össze, ami van, tudásunk;
Sok
baráti szót ide biztatásnak!
És
a szép tettek koszorúja lesz majd
Lelkesedésünk!
És
ha sok hazugság ránkrakodott bilincsét
Egyesült
kézzel makacsul szorítjuk,
Íly
erőtől még az is összeroppan,
Mind
ez a béklyó.
Lásd,
ha a zsarnokot mielőbb letesszük,
S
nem nehezül majd súly a szegény fejünkre,
Tán
mi távolról sebesen felénk tart,
Tisztul
a képe.
És
ha vészek esnek a vállainkra,
Nem
tör össze minket a szörnyü baj sem:
Támasz
egymásnak mi leszünk, s reménység,
Össze
ha tartunk.
Vagy
ha olly erő, ami majd zuhan ránk,
Mit
mi sem bírunk, s vele összeomlunk,
Ott
leszünk akkor, hogy a sárbol egymást
Talpra segítsük.
