Idézőjel (Riső)

Egy másik szlovákiai magyar humanista tanárnak és írónak (az előző idézett író, Győry Dezső jó barátjának) szavaival szeretnénk mindenkinek sikeres tanévkezdést, és egyáltalán eredményes új tanévet kívánni:

„Szeretném, ha végérvényesen száműznénk társas és egyéni magatartásunkból a kicsinyességet, a gyávaságot, a bátortalanságot, széthúzást. A szellem tűztengerébe vágyódó fiatalságra van szükség.”
(Szalatnai Rezső)

Búcsú a bénító varázsigéktől

Körkérdésre válaszolok. Méghozzá azért, mert érintettnek érzem magam a témában. A válaszból ki fog derülni az is, miért.
A kérdést amúgy az általam humanista kiállásáért nagyon tisztelt Kettős Mérce blog tette fel. Nem túl elegánsan és szépen, de modernül, tehát sokaknak (fiataloknak) szólóan hangzik, így:
WTF Baloldal?

Sokszor beszéltem már erről itt meg itt is, és el is intézhetném ennek a bejegyzésnek a belinkelésével, de inkább frissítek és amit eddig mondtam, azt is másképpen fejtem ki.

Tehát. Most még inkább azt mondom (és egyre biztosabb vagyok benne): el kell búcsúznunk a „baloldal” mint terminus használatától. De ugyanúgy a „jobboldalétól” is. Ez jelezné a leginkább nyitottságunkat és megújulási készségünket. Minél inkább ragaszkodunk a „baloldal”, „baloldali” kifejezésekhez, annál inkább egy begyöpösödött, változásokról tudomást venni képtelen, megvénült bogaras nosztalgiaklubnak fogunk tűnni (mindazok akik kritikus gondolkodó ellenzékinek tartjuk magunkat, nem feltétlenül csak a mostani rendszer alatt), akármilyen sokan vagyunk is. Pontosan úgy, mint a Vén Autokraták Szövetsége, amely még mindig a „fiatal demokraták” megszólításra tart igényt. A különbség annyi, hogy nekik hatalmuk is van, nekünk meg nincs, ezért vergődésünk még nevetségesebb, illetve szánalmasabb.

Hogy mi szól emellett?

1. A klasszikus politológia (a valódi ideológiával nem rendelkező szélsőségeseket kihagyva) minimum háromfelé osztja a politikai palettát: konzervatív, liberális és szociáldemokrata részre. Ezeket a kifejezéseket ma is definiálni lehet, pontos értékrendet lehet kötni hozzájuk, míg a „baloldaliságnak”/ „jobboldaliságnak” nincs egzakt illetve konszenzusos értelmezése. A konzervatív, liberális és szocdem értékrend az állami beavatkozás, a hatalommegosztás és a társadalmi önszerveződés milyenségéről alkotott véleményben különbözik egymástól. Ugyanakkor ezek nem zárt, dogmatikus ideológiák, lehetséges közöttük párbeszéd, véleménycsere, kulturált vita. (Persze az is probléma, hogy Magyarországon egyesek a liberalizmus és a szociáldemokrácia összemosására játszanak. Itt viszont tényleg szükség lenne a türelmes és megértő magyarázatra.)

2. Minél inkább erőltetjük a közélet kétpólusú szemléletét, annál inkább erősödik a polgárháborús hangulat. (A „kisebbik rossz” jelszavának hatása egyfelől, másfelől a kizáró identitásképzés miatt.) De erről már szóltam (Lásd a megjelölteket).

3. A „baloldal” terminus elvetése nem jelenti a „baloldalinak” mondott értékek elvetését. (Ezt azért fontos leszögezni, mert maga a Kettős Mérce is írt ilyesmit: "Sokak szerint a bal-jobb leosztás meghaladott, pedig valójában csak ki van kerülve Magyarországon. Ezek az értékek léteznek." Ez logikailag szerintem nem stimmel, mert a „felosztás” egy dolog és az értékek más dolog.)
Történelmi viszonylatban a politikai „jobboldal” és „baloldal” továbbra is értelmezhető lehet. Már idéztem Bibó Istvántól, aki Borbándi Gyulának címzett levél-esszéjében azt írta:
„Jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan megváltoztatni kívánó irányzat.”
Saját megfogalmazásomban ez úgy hangzana: a „jobboldal” elitista, a „baloldal” ezek szerint nem-elitista, azaz hatalommegosztó.

4. Ebbe a felosztásba először a helytelenül „szélsőjobboldalinak" nevezett fasizmus kavart bele. A fasizmus azonban valójában nem ideológia, hanem mindenfajta ideológia, filozófia, elv, vélemény, vita, párbeszéd elvetése, a nyers erő kizárólagos hirdetése, mindenek előtt és mindenek felett. Ilyen szempontból tehát semmi köze sem a jobboldalhoz, sem a baloldalhoz.
Ami igazán összezavarta ezt a kétosztatú szemléletet az a sztálinista-típusú diktatúra illetve az államszocializmus. A hatalom szétosztásának ideológiájából (a szocializmusból) kiindulva a valaha volt legerősebb államhatalmat, egy Párt kizárólagos hatalmát megcsinálni, ez a világtörténelem egyik legnagyobb és legtragikusabb ellentmondása. A Párt (illetve a pártvezetés), mint megkérdőjelezhetetlen tekintély, hatalom felállítása minden elitizmusnál elitistább elitizmus, ezt nem kell magyarázni.

Erre az ellentmondásra felhívhatjuk a figyelmet, és fel is kell hívnunk a figyelmet. (Amint arra is, hogy a cselekedetek és eszmék sokkal fontosabbak, mint az, hogy milyen színű zászló alatt menetel az adott ember. Tehát például hogy Ságvári Endre vagy Lukács György oktatói-népnevelői humanizmusának vagy harcias, ártatlanokat védelmező humanizmusának ugyanúgy semmi köze nincs Rákosi vagy Sztálin embertelen kegyetlenségéhez, mint ahogy Franciscus pápa humanizmusának sincs köze a Szent Inkvizíció kegyetlenségéhez vagy Kun páter gyerekeket gyilkoló szadizmusához. Pedig a közvélemény hajlamos ilyen azonos csoportba sorolni őket. Mármint azalapján hogy Lukács György és Rákosi Mátyás ugyanúgy a Kommunista Párt tagja volt, ahogyan Franciscus pápa és Kun páter egyaránt katolikus papok.)
Szóval: magyarázhatjuk azt, hogy az államszocializmus gyakorlatában semmi (hagyományos értelemben vett) „baloldali” nincsen, de mégis történelmi realitás az, hogy az államszocialista diktatúrák annyit hangoztatták úton-útfélen saját „baloldaliságukat”, hogy ezzel a tévképzettel nem tudunk mi sem megbirkózni.
Ennek az összezavarodásnak az oka az, hogy a „jobboldali”-„baloldali” megkülönböztetésnek nincs ma már humanista vagy antihumanista ideológiai tartalma. Illetve teljesen változó, hogy kinek melyik kifejezés („jobboldali” vagy „baloldali”) a pozitív vagy negatív. És ennek látjuk a veszélyeit:

- a választópolgárok jelentős része nem értékek (azok tán nincsenek is) illetve ígéretek (azokat úgysem tartják be) alapján szavaz, illetve támogat bizonyos mozgalmakat, hanem kizárólag azalapján, hogy az adott párt/mozgalom „baloldalinak” vagy „jobboldalinak” mondja-e magát.
- azt pedig, hogy ki preferálja a „jobbot” és ki a „balt”, kizárólag a családi örökség, a XX. századból megmaradó emlékek döntik el. (Általában az, hogy melyik volt az utolsó diktatúra, amelyiknek részéről sérelem érte az adott személy valamelyik felmenőjét.)
- a „másik oldalt” ezért az adott állampolgár csak gyanakvással figyelheti, míg a „maga oldalának” minden kegyetlen és antihumánus hatalmaskodást hajlamos elnézni. Ebből csak vádaskodások származnak. (Lásd „te-rohadt-komcsi” vagy „te-rohadt-fasiszta”.)

Egyetlen megoldás erre, ha nem erőltetjük a „baloldal”, sem pedig a „jobboldal” kifejezést, hanem konkrét dolgokról beszélünk. Még így sincs könnyű dolgunk a sok előítélet miatt, de minél kevésbé engedjük ilyen csapdákba beleugratni magunkat annál nagyobb az esélyünk a sikerre (Mármint a párbeszéd sikeres megkezdésére a másik emberrel, ami még mindig csak a legeslegelső lépés, és még nem garantálja a közös cselekvés sikerét is. De enélkül elindulni sem lehet.)

Amihez vissza kell térnünk, ha általánosságban akarjuk megfogalmazni ideológiánk alapelveit, akkor az a hatalom megosztása (a hatalom koncentrálása ellenében, pontosabban annak embertelenül kegyetlen formái ellenében). Valamint az együttműködés, annak biztos tudata, hogy munkáink és képességeink jól kiegészítik egymást. (Nem tudom, merném-e ma még ezt egyenlőségi eszmének nevezni, mikor az egyenlőségen ma sokan szándékosan félreértve a kifejezést, egyformaságot értenek.) Hogy ennek (hatalommegosztás+mellérendelés+együttműködés) tudunk-e egy egyszavas frappáns kifejezést találni („népi” vagy ilyesmi?) az még kérdés. Talán nem is nagy baj, ha nem találunk. Talán nem is baj, ha megszokjuk, hogy nem egyszavas kifejezések szolgáivá kell válnunk újra meg újra meg újra, hanem a másik emberre való odafigyelés jegyében konkrét szituációkban cselekednünk kell.
(Igaz: „jó bornak is kell a cégér”, szokták mondani...)

Mindenesetre:
El kell engednünk a „baloldal” szót, megtartani egy mára már elavult, történelmi kontextusban értelmezendő kifejezésnek. És nem búsulni utána. Legyen ez egy csendes, de könnyed búcsú. Annak biztos tudata, hogy a kétpólusú világértelmezés után valami sokkal izgalmasabb, érdekesebb, és eredményesebb következik.

(U. i.: Valószínűleg nem véletlen, hogy bejegyzésünk a Solidarność részleges győzelmének ünnepén került közzétételre.)

Idézőjel (Győry)

„Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek tegyenek. Legyetek minden testi és lelki kifosztás legerősebb ellenségei. Ti legyetek a legszélesebb emberi szolidaritás, a leggazdagabb lélek, a legszebb humanitás, a leglehetőbb szabadság, legtöbb jog, legbátrabb becsület. S ahogy ti ilyen kisebbségi lélekre tesztek szert, ezt a lelket plántáljátok át az egész magyarságra. Ti Szlovenszkón, Erdélyben vagy a Vajdaságban – az összmagyarság Európában – egyformán kisebbség vagytok. Új élet kell a magyarságnak. Nagy magyar reneszánsz.”
(Győry Dezső: Kisebbségi géniusz)

Enough is enough

Ez az ember nem először mond hülyeséget. Ez az ember régóta csak hülyeségeket beszél.
http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20150819_Boross_Peter_es_a_genek_csodalatos_vilaga
Jónéhányszor dühösen kirohantam ellene, illetve azellen, hogy az ő hülyeségeire még hallgatnak is. A válasz általában ilyesmi volt:
„Jaj, hát ne bántsd már ezt az öregurat, olyan idős már, meg egyébként is, ne udvariatlankodj folyton, nem kell őt komolyan venni, majd, satöbbi, blabla, blabla.”

Hát tudjátok mit? Elég volt! Az hogy öreg nem ok arra, hogy az ember hülyeségeket beszéljen. Láthatóan nem hirtelen haragjában beszél, hanem végiggondolta amit mondott.
Udvariasság? Udvarias, emberséges, humánus ő bárkivel szemben? Maga is mondja, hogy nem. De tőlem elvárnátok, hogy udvarias legyek?
Régi érdemei? Mit tett, és mikor? Rendszert váltott 1989-ben? Na és?
Maradt mára bármi az 1989-es rendszerváltás nagy művéből? Éppen most igyekeznek annak minden művét lebontani! Egyébként sem tisztázott, hogy ki mit csinált akkoriban. Tagja volt egy pártnak, ami megnyerte a hosszú idő óta első szabad választást? És ezért boruljunk le előtte? És amit a mai korról állít az nem számít semmit?
Hogy senki nem hallgat rá? Valóban? Pedig ő is csak azt mondja, amit nála fiatalabb, és kevésbé szofisztikáltnak tartott bunkók mondanak, jóval körmönfontabban. Ő viszont még „udvariasan” sem próbál fogalmazni. A sok bunkó fasiszta meg azt mondhassa: ja, ha ilyen szofisztikált mérsékelt öregurak is így beszélnek, akkor nekem, a „radikálisnak” verekednem és öldökölnöm is szabad????
Nem! Vége az udvariaskodás korának! Vége az elnéző mosolyoknak, az öncélú, életkorból következő tekintélyelvűségnek! Nincs több pardon múltbeli érdemekre való tekintettel „volt rendszerváltóknak”! Nincs pardon rasszistáknak! (Csak ha ő is elnézést kér.) Nincs pardon többé!
Boross Pétert érdemei elismerése mellett seggbe kell rúgni. Nem egyszer, sokszor! Enough is enough.
https://www.youtube.com/watch?v=CM3hsDjsVBw

"No fascist man will ever get me outta the land
So understand Fusion plan to stop them with a bang
We sang and sang to make the people all unite
Not fight but fight because the leaders don't think right
You burnt us in the past you know it won't happen again
So black and white take a stand and all try to defend"

Az öreg király meg az anyukája (kritika)

Hjaj! Tudtam, hogy nem kellene megnéznem ezt az izét. Nem is néztem volna magamtól, de olyan társaságba keveredtem, akik megnézték, és hát…

Nem tudom ki hogy van az István, a királlyal. Szentségtörés, ha kimondom, hogy én már unom? Mármint a történetet, a problémát, amit felvet. Itt kifejtettem már, hogy miért. De a dalokat azért jónak tartom. De már annyira ismerem őket, hogy sok újat nem tudnak mondani. Így hát ha egy új István, a király-előadásról hallok, már csak az tud érdekelni, hogy milyenek lesznek a jelmezek, és milyenek lesznek a táncok, koreográfiák benne. Esetleg (ami ezekkel összefügg), hogy milyen lesz a rendezés.
(Az Alföldi Róbert-féle rendezést pont nem láttam. Akkor a mostaninál sokkal jobban elegem volt az egész István, a király-műbalhéból. De arról is meg voltam győződve, hogy akik akkor pampogtak, azok nem a rendezői koncepció miatt pampogtak, hanem csak Alföldi személye miatt. Megmondták nekik, hogy Alföldi egy ellenség, vagy mi, ezért neki mindenre fújoltak, akármit csinált. Vidnyánszky Attilának vagy esetleg Dörner Györgynek úgyis bármilyen formabontást megbocsátanának. Így megy ez. Gondoltam akkor én.)

Na ebben a változatban pont jelmezek, meg tánc nem voltak. Így nem is maradt benne semmi érdekes. Számomra legalábbis.
Az egyetlen, ami miatt élt bennem valamelyes kíváncsiság a darabbal kapcsolatban, az éppen a rendező személye. (Na tessék, ugye, hogy ugye, megint!)

Novák Pétert nagyon szeretem, ötleteit, energikusságát sokszínűségét nagyra becsülöm. (Gondoljatok bele: egy néptáncos, aki egyben rocksztár is!) És a legfontosabb szempont ebben az esetben: amit ő az István, a királyban alakított, az valami fergeteges volt. Mármint Csíksomlyón.
Táltosként messze felülmúlta Deák „Bill” Gyulát. Tudom, hogy nem kellene összehasonlítani, mert más volt a koncepció, de ezt mégis merem így mondani: az az éneken is látszott, hogy Novák Péter meri saját értelmezését beleadni a figurába, de ahogyan játszott, az méginkább csodálatos volt. Szerintem ennek a figurának sokkal jobban állt az az energikus rohangálás, amit Péter véghezvitt Csíksomlyón.

Namost ezek után talán érthető, hogy valamennyire érdeklődtem, mihez kezd az egésszel rendezőként. Elvégre olyan embernek tűnik, aki a saját energikusságával másokat is inspirálni tud. A Szombati és Vasárnapi Híreknek adott interjújában ezt mondta a saját rendezéséről:

„Alföldi Róberttel való közös vállalásunk inspirált arra, hogy ne történelmi tablóként értelmezzem a darabot! A rockopera színpadi karrierjében ő végezte el először az alapvető rendezői munkát, a részletes szövegelemzést, miszerint az énekesek tudták, miről is énekelnek, mi az elsődleges közlési szándék, mi a mögöttes tartalom, ami színházi gondolkodásunk alapja kellene, hogy legyen, ugyebár.”

Biztató ez a tudatos hozzáállás –gondoltam. Gyanakodhattam volna, mikor így folytatta:

„A szerzők és a producer azzal kerestek meg, hogy ezúttal oratórikus formában kerüljön színpadra a mű. Ennek egész mások a játékszabályai. (…) Sem a szcenikai elemekben, sem a látványos tömegmozgatásokban nincsenek olyan lehetőségeim, mint a korábbi rendezőknek – képzelheti, táncosként milyen kihívás ez nekem! De tán ezért is fogadtam el a fölkérést, mert nézőként nagyon is szeretem az ilyen tiszta formákat.”

Én ebben a mondatban a „kihívás” szóra figyeltem csak fel. Utólag viszont igazat kell adnom drága jó anyámnak, aki éppen erre a mondatra reflektálva mondta: úgy látszik ez a Novák saját meggyőződése ellenére csinálta, amit csinált.

Ami a szerepértelmezéseket illeti: hát ahhoz képest, hogy a rendező ezek fontosságáról beszélt, ezek sem voltak benne. A szereplők elénekelték a szövegüket, anélkül, hogy azt színpadi szerepként értelmezték volna.
(A képen látható, már nem teljesen fiatal, de még mindig elég dögös maca a képen látható idős úr anyukája?)
Ez Bill kapitány esetében volt a legzavaróbb. Az egyik, hogy elfelejtette a szövegét. A szöveget, amelyet az egész ország kívülről fúj. Ebből két dolog derült ki: az egyik, hogy legalább nem playbackről megy a műsor, a másik, hogy Billnek fogalma sincs arról, hogy miről énekel. Ez utóbbi azonban kiderülhetett onnan is, ahogyan énekelt. Ugyanúgy, mint az utóbbi években néha koncerteken is szokott: összevissza rezgette a hangját, akár passzolt ez a technika az adott sorhoz, akár nem. Mintha mindennel azt akarta volna érzékeltetni, hogy a szöveg le van sz… a lényeg, hogy neki milyen szép hangja, és milyen nagy énektudása van. Egy színházi szerepnél, mégha az kizárólag énekes szerep is, akkor is több alázatot várna el az ember. Összességében Bill nem keltette egy bölcs szent ember benyomását. Ha ilyen papjai voltak annak a magyar ősvallásnak…
(A képen látható fiatalember a képen látható ifjú hölgy apukája?)
A többi szereplő sem állt nagyon a helyzet magaslatán éneklés szempontjából sem, de szerepjátszás szempontjából sem. Varga Miklóson az látszott, mintha már unná az egészet, Nagy Feró sem tudott olyan átütő és hiteles lenni, mint régen.

Keresztes Ildikó és Feke Pál még azért nem voltak rosszak, bár karakterükben kevésbé illettek volna ezekre a szerepekre, de azért igyekeztek, amennyire tudtak. Azt meg apám vetette fel, hogy Réka szerepére igazából jobb lett volna talán egy népdalénekes (hiszen az első előadásokon Sebestyén Márta játszotta-énekelte ezt a szerepet). És tényleg: pont Novák Péter ne talált volna erre a szerepre valakit akár a Felszállott a pávából? (Herczku Ági? Kacsó Hanga? Guessos-Majda Mária? Csizmadia Anna? Kaszai Lili?)
(A képen látható idős úr, a képen látható fiatalember unokaöccse?)
Az egyetlen, akihez szerintem nagyon passzolt a szerep Aradi Imre volt, mint Asztrik főpap.

Jó, ő sem egy Victor Máté-kaliberű figura, viszont Victor Mátéról is előbb hiszem el, hogy rocksztár, mint hogy egy középkori püspök. Aradi Imre egy rendes kenetteljes pap volt, ahogy kell. És végül is Kocsis Tibor, mint Vecellin lovag sem lett volna rossz, ha a rendező tisztázni merte volna a kérdést, hogy végül is mi a szerepe ennek a figurának ebben a darabban.

Színpadi megvalósításban csak egy-két elem volt, ami engem is megfoghatott, mert mint már mondtam, koreográfia nem nagyon volt. Annak örültem, hogy az „Üdvözlégyen Géza fia” –kezdetű dalnál így sem maradt ki a román haidau (ami nekem alkatomnál fogva is az egyik kedvenc táncom, mint tudjátok). Nem volt rossz ötlet az sem, amit Súr, Solt és Bese éneklésénél vetettek be (mikor Koppánynak énekelnek Istvánról), hogy közben valaki más színészkedett a kezével a hátuk mögött. Illetve –magam is meglepődtem rajta – tetszett nekem a csatajelenet is, ami igazából nem is volt csatajelenet. (Pedig minden István, a király-előadásnál erre vagyok a leginkább kíváncsi, hogy ezt hogy fogja megjeleníteni a koreográfus.) Koppány seregét összesen három vagy négy legény alkotta, akik egy nagy tánc után egyenként elzuhantak a színpadon, mintha távolról lelőtték vagy megmérgezték volna őket, csak egyikük tántorgott még jó ideig, mire elterült. Ez, hogy nem is láttuk, mitől esnek össze, számomra valahogy harcuk reménytelenségét sugallta, és ebben azért volt valami megindító, valami katartikus, még akkor is, ha nem direkt volt.

Összességében egy erőtlen, vérszegény vergődés volt a produkció, amelyben régi nagy sztárok próbáltak szánalmasan nosztalgiázni régi nagyságukról. Ennél azért kicsit többet vártam Novák Pétertől, még akkor is, ha nem a saját koncepcióját valósította meg.

Idézőjel (Solarz)

„Sem a fiú az apát, sem az állampolgár a hazát, sem az ember az Istent nem szeretheti parancsra.”
(Ignacy Solarz)

Száműzöttek Serege XVI.

A Kobra Kommandó

A Kobra Kommandó maga a Száműzöttek Serege, bár csak egy fiktív hadsereg. Hogy miért veszünk be a felsorolásba egy nemzetközi terrorszervezetet? Több okból is.
Egyrészt mert a kapcsolatom a G. I. Joe nevű szörnyűséges agymenéssel igen érdekesen alakult. Gyerekkoromban nagy G. I. Joe-őrület volt mindenfelé. Én nem követtem a sorozatot, és nem voltak ilyen játékaim, viszont minden haverom erről mesélt egymás szavába vágva, és mutogatta az ilyen jellegű játékfiguráit. Így én az információkból, amikhez hozzájutottam, magamnak raktam össze, hogy miről is szól az egész. Az is érdekes volt, hogy sokan az ismerősök ovis és sulis haverok közül újra akarták játszani, amit láttak. Az ilyen alkalmakkor, mivel nekem volt a legkevésbé fogalmam az egészről, mindig nekem kellett a gonosz Kobra Kommandó katonáit játszanom. Ott éreztem rá először arra, milyen kellemes élmény gonosz, de rendkívül kompetens szereplőt játszani. Lehet, hogy ezért szerettem meg a színjátszást.
A játékfigurák kinézete azonban mélyen belevésődött az emlékezetembe, és nemrég, amikor utánanéztem, mi is ez az egész tulajdonképpen, nosztalgiával ismertem rá az egyes alakokra.

A történet a következő: a Hasbro játékgyártó cég kitalálja, hogy amerikai katonafigurákat kezd gyártani az amerikai hadsereg promotálására. A játék promotálására viszont kellene egy rajzfilm is. A rajzfilmbe pedig kell az amerikai katonáknak egy ellenfél is. A ’80-as években vagyunk, így logikus lenne, hogy ez az ellenfél a Szovjetunió legyen. De úgy látszik, a Hasbro visszaretten attól, hogy vöröscsillagos játékkatonákat gyártson az amerikai gyerekeknek, ezért inkább kitalálnak egy alternatív ellenfelet: egy zsoldosokból, terroristákból és száműzött szabadságharcosokból összeállt nemzetközi hadsereget. Nekik kellene az elképzelt abszolút gonosznak lennie, de túl jól sikerülnek, és abszolút alkalmasak lesznek arra, hogy bárkiben szimpátiát keltsenek. Hogy miért?
1. A G. I. Joe-katonák egy meglévő hadsereget ábrázolnak. A Kobra Kommandónál azonban elszabadulhat a tervezők fantáziája. Lehet szebbnél szebb egyenruhákat és érdekesebbnél érdekesebb fegyvereket tervezni, tisztjei pedig sok helyről jönnek a legkülönfélébb egyéni történetekkel, egyéni motivációkkal, ami elképesztően érdekessé teszi őket.
2. A Kobra Kommandó egy sokszínű „ezernyelvű, egyszívű brigád”, amely a sokfelől jövő és teljesen más motivációval rendelkező emberekből összeállva is képes volt arra, hogy eredményesen tartsa magát a U. S. Armyval, a világ legerősebb hadseregével szemben. Ez azért tiszteletreméltó. A nem amerikai néző pedig, akinek semmi oka lelkesedni a U. S. Armyért, ellenben bosszantja, hogy a Hasbro egy idegen ország „hazafias” (inkább: imperialista) bugyuta propagandaanyagával árasztja el az ő hazáját, dacból is a Kobra Kommandónak fog szurkolni. (Ezzel már csapdába is esett, mert követni fogja a diktált divatot, és érdeklődni fog a Hasbro iránt.)
3. Kiterjesztve az előzőt: bármely történet, film „gonosz” szereplője, akit nem látunk gonosz dolgokat művelni, csak megmondják róla, hogy „ő a gonosz” alkalmas arra, hogy szimpátiát keltsen. A nézőnek ugyanis ilyenkor eredményesebben lép működésbe az egészséges szkepticizmusa, hogy őt itt valaki át akarja vágni, valaki manipulálni akarja. (Azt hiszem, ez a bejegyzés is valami ilyesmiről szólt.) A Kobrának szurkolni, abban van valami lázadó, dögös, menő. (És ezen az sem változtat, hogy az ellenfelet ugyanúgy akarják emberteleníteni, „dehumanizálni”, mint a Csillagok háborújában: ahogy a birodalmi rohamosztagosok, úgy a Kobra-katonák is többnyire zárt sisakban harcolnak (vagy álarcban), azaz nem látod az arcukat, tehát inkább érzéketlen robotoknak fognak tűnni, mint valódi hús-vér embereknek.)

Na ezek után íme néhány kép és az internetről szedett lyukas ismeretanyag a szereplőkről.
Először a közkatonák:

Kobra-sorgyalogosok (kékben)és a parancsnoki testőralakulat, a Karmazsin Gárda katonája.

A Kobra félig meddig önálló elit és műszaki alakulatának, a Piton Őrségnek sorgyalogosa (b) és elit testőre (k), valamint a Kobrához még lazábban kapcsolódó Vasgránátosok katonája, aki nem is gránátos, hanem dragonyos, azaz lovas (a XVII-XVIII. századból) a kinézete alapján.
És akkor a tisztek, akik közül néhánynak már arca is van, de nem mindnek.

A Főparancsnok, akinek csak néhányan ismerik az arcát. (Ami egy hadvezér számára inkább röhejesen kényelmetlen, mint hasznos.) Egy tényleges hatalommal nem is rendelkező, Serpentor fantázianévvel felruházott uralkodó. Mivel szeret kígyónak öltözni, gyaníthatjuk, hogy az azték uralkodócsalád leszármazottja, aki Mexikót szeretné visszaszerezni. És a hírszerzés vezetője, egy Anastasia nevű ismeretlen nemzetiségű arisztokrata nő.

Egy korzikai csempész-ikerpár, a testőrség parancsnokai. Egy Dr Agyfacsarónak nevezett, fogorvosból lett őrült tudós és egy félszemű ausztrál zsoldos, aki a talizmánját keresi.

Zartan, egy mesterlövész, az álcázás és a rejtőzködés nagymestere (egy ókori rákpáncélban, mi?), aki ahhoz képest, hogy egy motorosbandából jön, elég művelt, és sok nyelven beszélő figura is. És egy japán nindzsa, aki a titokzatos hangzású, ámde majdnem teljesen értelmetlen Viharárny nevet kapta, és aki bizonyára szintén az álcázás mestere, hiszen mi lenne alkalmasabb egy éjszakai rajtaütéshez, mint egy világító fehér nyári álcaruha.

(Gy. k.: Ez az egész annyira abszurdan ötletes, hogy az már szórakoztató, ezért kerülhetett ide.)