A szokásos Táncháztalálkozó-lemezen kívül a Hagyományok Háza idén is előrukkolt egy új könyvvel is, ami biztos nagy sláger lesz.
Novák Ferenc „Tata”, a nagy koreográfus idén lett 85 éves, ez alkalomból jelent meg ez a kötet, a Tánc, élet, varázslat, az ő tiszteletére. Ez elsősorban Tata cikkeit, a táncról szóló írásait tartalmazza. Nagyon érdemes lesz kézbevenni. Legérdekesebb írásnak talán Tata széki útinaplója, feljegyzései ígérkeznek belőle. De egyébként is sok izgalmas írás van benne, és elég világosan tekinti át, Tata különböző művészi korszakait, alkotásának fontos helyeit (főleg a Bihari Táncegyüttest és a Honvéd Táncszínházat). Ami engem illet, a dedikálásról sajnos pont lekéstem, de egy recenzió még várható a kötetről, akár itt is.
A másik ünnepelt szülinapos idén Kallós Zoltán volt, a Mezőség nagy népzenekutatója, aki meg 90 éves. Róla egy kiállítás is volt az Aréna egyik termében, illetve a vasárnapi gálaműsor is jelentős mértékben az ő tiszteletére foglalkozott a Mezőséggel.
Ha már itt tartunk, a Kallós-kiállításon volt kitéve ez a mókás népviseleti kirakó is.
Nekem nagyon tetszett.
Ezt is ott találtam.
Ami a műsorokat illeti: idén is volt „Minden Magyarok Tánca”, ahogy tavaly is.
(Azt a programot nevezték el így, mikor a Világ minden részéről érkezett magyar táncegyüttesek tagjai táncolnak közösen az Aréna Nagyszínpadán.) Idén magyarbődi és kalotaszegi volt a közös anyag.
A legjobb volt az egészben, hogy idén is csak minimális koreográfia volt, egyébként egy nagy buli volt az egész. De így is azt lehetett látni, hogy az egymástól egyébként nagyon távol élő emberek olyan harmóniában tudtak együtt mozogni, ami szívet gyönyörködtető. Éppen ezért volt jó ötlet ezt a programpontot egyáltalán kitalálni tavaly. Mi mással lehetne jobban demonstrálni, hogy a magyar tánc milyen jól összehozza az embereket?
A Minden Magyarok Tánca szombaton volt, a nap közepén, a Küzdőtéren zajló tánctanítást megszakítva. Vasárnap ugyanekkor a tavalyi Felszállott a Páva „sztárjai” léptek fel. (Mert ezúttal a vasárnap volt a gyerekek napja a Táncháztalálkozón.) Főleg a döntősök, akiket már itt méltattam. De nem csak ők. Ezt is nagyon jó volt nézni. Volt egy szám, amikor úgymond „a zsűri nótáját is elhúzták”. Vagyis amikor a zsűri tagjai léptek fel, és a gyerekek pontoztak. Sebő Ferenc beállt brácsázni a Gatyamadzag zenekarba (ez milyen megtiszteltetés már egy fiatal magyar zenekarnak!), Eredics Gábor természetesen tamburázott, Berecz Pityu meg nagy éljenzés közepette egyszerre táncolt Kocsis Enikővel és Tímár Böskével.
(Aztán utána Kocsis Enikőt természetesen átadta a férjének, Fitos Dezsőnek, aki ugyan nem volt tagja a zsűrinek, de hát mégis, azért senki nem vitatta, hogy egy ilyen műsorban neki is helye van, és nemcsak úgy mint Kocsis Enikő kísérő párjának, hanem egyébként is.) A gyerekek 10 pontot adtak a zsűri minden tagjának. :-)
Ennek a Páva-gálának a konferansziéja Agócs Gergely volt, aki bejelentette, hogy a Felszállott a Páva idén is gyerek-Páva lesz. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én megint tartok egy kicsit az egésztől. Tavaly jól sült el a gyerekek versenye, de vajon idén is így lesz-e ez? én persze örök szkeptikus vagyok.
Ami a Páva-gálát illeti egyébként, nekem a kedvenceim most a Haraszti-ikrek, Mariska és Juliska voltak
(de csak azért, mert Vrencsán Anita nem volt itt). (Egy vélemény szerint esélyes, hogy egyszer majd ebből a két lányból lesz a magyar Proclaimers.) Jó volt látni Horváth L. Zalánt, „a duda Paganinijét” is, ezúttal nemcsak zenészként, hanem táncosként is. A táncegyüttesek közül meg én a Bartinát emelném ki.
Ami még király volt a vasárnapi napon: a Küzdőtéren a tánctanítások közben a Kecskemét Táncegyüttes ifjú tagjai szerveztek az érdeklődőknek mindenféle ügyességi versenyeket. Ez persze mindig van, de megunhatatlan.
(„Sudridom”, azaz a kalapcserélgetős „versenytánc”)
(Az erő próbája: lópatkók pakolgatása a jelentkező által kitartott pásztorbotra.)
A gálaműsorok: szombaton szokás szerint a hagyományőrző együttesek gálája volt az este első eseménye. Ennek érdekessége, hogy idén egy esemény: a lakodalom köré volt szervezve.
Kicsit persze hosszú volt. De nekem bejött az az ötlet, hogy a rendezők nem választották szigorúan külön a fellépő együtteseket, hanem a műsoraik átfolytak egymásba, így a nézőnek tényleg az az illúziója lehetett, hogy ugyanaz az esemény ugyanaz az „országra szóló” lakodalom, amit nézünk, végig.
(Az egyik együttes közben még a farsangi bolondlakodalmat is megjelenítette.)
A hagyományőrző gála után szokás szerint a (fél)profi táncegyüttesek műsorai következtek a szombati nap végén. Ezek közül nagyon különösen szép volt
a Bem Táncegyüttes őrkői cigány száma és a Szentendre Táncegyüttes máramarosi román táncai. Ez utóbbi nemcsak a koreográfia miatt, hanem a fergeteges zene miatt is. Bár a tánc is fontos, mert éppen ez volt a lényeg:
Máramaros király zenéje régtől ismert, de az ottani táncokkal elég kevesen foglalkoznak. Pedig ezalapján nagyon érdemes. Nem volt rossz az Angyalföldi Vadrózsa bukovinai székely száma sem, csak egy kissé hosszúra volt nyújtva és nem nagyon volt jól ritmizálva: ha egy koreográfia végig azonos intenzitással pörög, egy pillanatra sem adva alább a tempóból, akkor, még ha a táncosok bírják is szusszal, a nézőnek fárasztó lesz sokáig nézni. Ugyanez igaz a Gödöllő Táncegyüttes „kísérleti” cigány koreográfiájára, ami viszont még ráadásul nem is nagyon állt másból, mint a táncos technika öncélú villogtatásából. Szerintem egy koreográfiának ennél azért többről kellene szólnia, több ötletnek kellene benne lennie, nem csak villámgyors lábmozgásnak és összevissza csapkodásoknak.
A vasárnapi nap vége most is úgy volt rendezve mint tavaly: az esti műsor első része egy koncert olyan zenészekkel, akik nem autentikus népzenét, hanem igényes feldolgozásokat játszanak. (Ezesetben Lajkó Félixé és barátaié.) Emellett a szervezők idén is elkövették azt a merényletet, hogy aki csak erre a koncertre akart bejönni, azt jobban lehúzták a belépővel, mint aki az egész Táncháztalálkozón ott volt. Egy másik furcsaság, bár ez már megbocsáthatóbb: az idei koncert konferansziéja a tavalyi fellépő, Csík János volt. Ez kicsit furán sült el. Kíváncsi vagyok, jövőre Lajkó Félix fog-e konferálni.
Lajkó Félix amúgy egy egészen fergeteges cd-bemutató húrnyűvő koncertet adott, kapott is akkora ovációt, mintha egyenesen a Sziget nagysínpadán állt volna.
Megilleti az elismerés minden zenésztársát is. (A legnagyobb ünneplést közülük talán a szintén egykori Páva-sztár, Tintér Gabi kapta.)
A vasárnapi következő gálaműsor, mint már említettem, Kallós Zoltán tiszteletére készült. Zoli bácsi hosszan énekelt az elején, utána pedig egy nagy egyesített tánckar adott egy közös nagy, monumentális mezőségi műsort. A résztvevők az Angyalföldi Vadrózsa, a Fővárosi Bartók TE, a Bem TE, a Corvinus, az ELTE-TE, a Gödöllő TE, a Jászság TE, a Kertész TE, a Szilas és a Szentendre TE táncosai voltak. Már abból, hogy ennyi együttes képviseltette magát, fogalmat lehet alkotni az előadás méreteiről. (Nem véletlenül használtam a „monumentális” szót.) Nagy dolog, amikor ennyi ember mozog egyszerre ilyen pontosan. Mi munka lehetett ezt mindenkivel összepróbálni, hogy ilyen olajozottan menjen! A táncanyagban minden volt, ami hirtelen a Mezőségről eszetekbe juthat: magyar és román táncok Palatkáról, Mezőkeszüről, Bonchidáról, Székről, Visáról és ki tudja még hány faluból.
Az előadás már a méretek miatt is szükségképpen formabontó lett: nemcsak a színpadon folyt a tánc, hanem magán a küzdőtéren is. A színpad így kiterjesztett határát a táncosok körbe lerakott lámpásokkal jelölték meg. Ami jól nézett ki. Nekem csak egy szubjektív bajom volt az egésszel. Ne értsetek félre, nem volt bajom a koncepcióval, csak szerintem nem feltétlenül a Táncháztalálkozón lett volna a helye, vagy ha már igen, akkor nem ilyen hosszan.
Fura érzés volt ugyanis, hogy most a táncosok, akiket jól ismerek, ilyen közel, itt, az orrom előtt táncolják azokat a táncokat, amiket én is jól ismerek, és ilyen demarkációs vonalat vonnak közém és közéjük, szigorúan elválasztva, hogy ki a közönség, és ki a fellépő. Miközben a Táncházmozgalom lényege valahol tényleg az volt eredetileg, hogy a tánc „lekerül a színpadról”, hogy mint egy falusi mulatságban, mindenki előadó és közönség lesz egyszerre. Körbenézve is azt láttam, hogy a legtöbb néző már inkább maga is táncolni akart, mint ilyen közvetlen közelről fegyelmezetten nézni, ahogyan mások táncolnak. Egyszóval: jobb lett volna, ha ez a műsor egy kicsit rövidebb lesz, és több időt hagynak az össztáncra, arra, hogy mindenki különbség nélkül együtt táncolhasson a Palatkai Banda zenéjére, mutatva, hogy a táncház mindnyájunk közös kincse. (Megvolt ez is, csak kevesebb idő maradt rá.)
Így vagy úgy: remek buli volt ez az egész hétvége. Öröm volt minden egyes perce, öröm volt minden ember, akivel találkoztam, akivel hosszú vagy rövid idő után újra megölelhettük egymást. És persze hamarosan még találkozunk.
(Lásd még a tavalyit:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2015/03/hogy-kerul-az-asztal-csizmaba.html)
