A mai nap a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója. A Tanácsköztársaság története a magyar történelem egyik izgalmas fejezete. Nem megemlékezni akarok róla, mert egészében nem példaként akarom állítani azt, ami akkor történt senki elé (ahogyan az eddigi eseményfelidézéseknél tettem), de tanulmányozni igen, mert tanulságos és érdekes. (Egyébként sokszor pont ez a baj, hogy a történelmi eseményekről is azt hisszük, hogy azokat csak egészében zászlónkra tűzni, vagy csak egészében elutasítani lehet. Nem, a dolog ennél azért komplexebb.)
Látom, hogy nagy a homály mostanában a Tanácsköztársaság körül, az átlagember nem sokat tud az egészről, hogy mi zajlott akkor és miért. Vannak, akiknek csak annyi jut eszébe, hogy „kommunisták” meg „zsidók”, aztán ennél többet nem is tudnak kipréselni magukból, de ezektől nyugodtan el is tekinthetünk.
Nézzük át most inkább, hogyan kezdődött az egész.
Előzmények
Az őszirózsás forradalomról még külön lesz szó. (Addig is olvassátok el a linkben megjelölt bejegyzést.)
Lényeg a lényeg: 1918-ra az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege jelentős mértékben összeomlott, a katonáknak elegük volt a háborúból, haza akartak menni, ugyanakkor nagyon haragudtak mindenkire akik miatt szerintük ezt a sok évet végigszenvedniük kellett.
1918 őszén a hazatért katonák és az egyre rosszabb ellátási viszonyok miatt elégedetlenkedő civilek mozgalma végül is forradalomhoz vezetett. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, Magyarország önálló köztársaság lett,
Magyar Népköztársaság elnevezéssel.
Magyarország miniszterelnöke
Károlyi Mihály lett a Függetlenségi (’48-as) Párt (a továbbiakban: F48P) vezetője. A Károlyi-kormányban három párt képviseltette magát: a F48P, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSzDP) és az eszmeileg is rendkívül vegyes összetételű Országos Polgári Radikális Párt (OPRP). A közöttük lévő véleménykülönbségek hamar megmutatkoztak.
1919 januárjában, mikor Károlyi Mihály köztársasági elnök lett, a miniszterelnöki tisztet
Berinkey Dénes, az OPRP tagja vette át.
Az ország a következő problémákkal nézett szembe:
1. Szociális gondok, elégedetlenkedő katonák és civilek. Egy forradalom (azaz egy társadalmi tömegmozgalomra alapozott mindig hirtelen hatalomváltás) mindig szociális okok miatt robban ki. A forradalom megoldja az addigi, változások útjában álló hatalmi elit leváltását. De a társadalmi gondok ettől nem oldódnak meg (ebben áll a forradalom, mint történelmi jelenség ellentmondásossága), azokat megnyugtatóan elintézni már az új hatalom feladata. A Károlyi-kormány és a Berinkey-kormány legsürgetőbb társadalmi feladatai voltak: földosztás a magyar parasztoknak (akiknek már volt földjük, azoknak a birtokuk kiegészítésére, hogy meg is tudjanak élni, akiknek addig nem volt, azoknak önálló létalap teremtésére). Az ipari munkásoknak pedig jobb munkakörülmények és a gazdasági szervezkedés biztosítása.
2. Az OMM hadserege összeomlott, ezért félő volt, hogy a fegyverszünet ellenére az ellenség (a román, a szerb és a cseh hadsereg) be fog nyomulni az országba, abba a részébe is amit eddig még nem szálltak meg. Hogy ezt nem tették meg villámgyorsan, annak csak az volt az oka, hogy egy közeli békeszerződés reményében minden lépésüket egyeztetni akarták francia és angol szövetségeseikkel. (Az Entente-hatalmakkal).
3. A hazatóduló katonák nem adták le minden fegyverüket. Az egész országban egy csomó felfegyverzett, de szervezetlen ember kószált, akikről félő volt, hogy rabolni fognak. (Linder Béla honvédelmi miniszter híres mondata: „nem akarok katonát látni”, ezt jelentette igazából, hogy nem akar a hátországban fosztogató, veszélyes fegyveres tömeget látni. Ezért akarta mindenáron lefegyverezni a hazatérőket. Lindert egyébként viszonylag gyorsan leváltották.)
4. Felbukkant egy újabb politikai erő: a kommunisták. 1918 legvégén megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) akik azt ígérték, hogy a Magyarország sürgető problémáit gyorsan és radikálisan fogják elintézni, úgy, ahogyan Oroszországban a bolsevikok.
5. Magyarország soknemzetiségű ország volt. A sok nemzetiség közül a legtöbb önálló nemzeti államot akart. Félő volt, hogy ezek egy meginduló ellenséges támadás esetén nem a magyar államot fogják támogatni. (Hanem a románok értelemszerűen a románok, a szlovákok pedig a csehek oldalára fognak állni, stb.) Azt csak néhányan ismerték fel, hogy Nagy-Magyarország nem tartható fenn a régi formájában. Kérdés volt: milyen engedményeket lehet tenni. Mennyi területet lehet engedni elszakadni a béke kedvéért, és mi az, amit tényleg fegyverrel kell védeni.
Összességében: a Károlyi-kormány baromira nehéz helyzetben volt. Jó igaz, Károlyi sem volt egy nagyon határozott és kemény figura, inkább egy idealista elméleti ember. De utólag könnyű okosnak is lenni. Mert manapság könnyedén kijelentik sokan, hogy Károlyi nem ismerte fel, hogy a legfontosabb az ország határainak védelme lenne. Nem ilyen egyértelmű ez, amikor elkeseredett (és gyakran felfegyverzett) emberek tömege földet és kenyeret követel. Ebben a helyzetben nem biztos, hogy ezeknek az embereknek (akiknek jelentős része éveket húzott le a háborúban) azt lehet mondani: menjetek újra harcba még egy kicsit, ha győzünk akkor utólag majd esetleg foglalkozunk a ti problémáitokkal is, és esetleg kaptok enni is. Ezt nem lehetett ilyen egyszerűen megtenni. Célravezetőbbnek látszott a társadalmi kérdések megoldásán dolgozni, az ellenséggel szemben pedig diplomáciai tárgyalásokat folytatni addig is, amíg egy új hadsereget meg lehet szervezni.
Az elégedetlenségben az ipari munkásság járt az élen. Az ipari munkásságnak egy része a MSzDP-t, más része a KMP-t támogatta. A KMP-vezetőséget ugyan a kormány végül börtönbe csukatta, de ez csak népszerűbbé tette őket.
1919 márciusában az Entente-államok egy jegyzéket küldtek a Berinkey-kormánynak, amely a demarkációs vonalak beljebb tolásáról szólt. Vagyis arról, hogy Magyarország kormánya engedje beljebb a területén az idegen megszállókat, a cseh, román és szerb csapatokat. A Berinkey-kormány erre nem volt hajlandó. Mivel viszont Berinkey és Károlyi úgy látták, hogy az eddigi koalíciós kormányokban a pártok folyamatosan egymást fúrták, úgy érzeték, ha maguknál tartják a hatalmat változatlan formában, akkor nem tudják a pártharcok közepette vezetni az ország védelmét. Ezért úgy döntöttek, hogy a hatalmat a legnagyobb támogatottságú pártnak adják át. Vagyis a MSzDP-nak. Így egységes lesz a kormány, a szocdemek pedig talán képesek lehetnek ütőképes hadsereget szervezni az ország védelmére
(annál is inkább, hiszen a toborzást a MSzDP-t támogató ipari szakszervezetek is segíthetik).
Berinkeyék lemondásakor azonban váratlan dolog történt: a szocdemek egy része (nem mind) megegyezett a börtönben ülő kommunista vezetőkkel, hogy félreteszik az ellentéteiket, együtt veszik át a hatalmat, közös kormányt alapítanak, és megpróbálják gyorsan (és akár erőszakosan is) megvalósítani azt a szocializmust, amiről Karl Marx se tudta micsoda, de a végén már bízott benne, hogy békés úton fog eljönni.
Szóval: Károlyi nem adta át a hatalmat a kommunistáknak, hanem a MSzDP-nak. Viszont a MSzDP és a KMP Károlyiék átvágásával vette át a hatalmat 1919. március 21-én.
Így jött létre a Magyar Tanácsköztársaság. Élén kormányként a Forradalmi Kormányzótanács (FKT) állt a MSzDP és a KMP rendkívül sokféle tagjaiból (voltak közöttük okos és jószándékú emberek, mint mondjuk Lukács György, Rónai Zoltán, Nyisztor György és Varga Jenő, meg fanatikus vadállatok, mint Szamuely Tibor és cinikus haszonlesők is). Ennek tagjai a népbiztos címet viselték. A FKT elnöke (quasi miniszterelnök) Garbai Sándor (MSzDP-tag, korábban kőműves) lett, de az igazi vezető a külügyi népbiztos, Kun Béla (KMP) volt.
A Tanácsköztársaság és a FKT megalakulásakor még széles támogatottságnak örvendett. Sokak éppen abban reménykedtek, hogy most majd lesz, aki megvédje az országot.
Hogy az egészből mi sült ki, arról is szó lesz a továbbiakban.
