Hogy kerül az asztal a csizmába? (Benyomások az idei Táncháztalálkozóról)

A Táncháztalálkozó idén is remek buli volt, mint mindig. Nincs is ebben semmi meglepő. Sajnos idén csak vasárnap tudtam ott lenni a helyszínen. Lehet, hogy emiatt volt, hogy idén jóval kevesebb régi jó ismerősömmel találkoztam, mint tavaly (mármint azok közül, akik nem Budapesten laknak).

A legjobb ötlet talán a szervezőktől a baskort/ baskír zenészek és táncosok meghívása volt. Ez hatalmas nagy sikert aratott. Szerintem azért a szervezők az ő bemutatójukra még több időt is szánhattak volna, ezen nem sértődtek volna meg a Martin terem vendégei.

Baskortosztánból három vendég érkezett: Henife néni (balra), Fattah bácsi, a furulyás (jobbra) és… hát pont a táncoló ember nevére nem emlékszem, de ha valakinek eszébe jut, akkor majd ideírom.

A zene, amit játszottak, tényleg egy dunántúli ugrós dallamára emlékeztetett, és nemcsak azért, mert Fattah a magyar pásztorok között is használatos hosszúfurulyán játszott.

De a tánc is nagyon hasonló volt a dunántúli ugróshoz, csak éppen ezt nem ugrálva, hanem laposan és dobogva táncolják. De a ritmusa ugyanaz. Illetve, annál kicsit aprózottabb, mert a magyar ugrósban meglévő negyedelés és nyolcadolás helyett itt még tizenhatodolás is van. Ha már dobognak, akkor ezt szépen ropogtatva teszik. De még csujjogatás is van a tánc közben, úgy, mint nálunk.
Még egyszer köszönet a szervezőknek a remek ötletért!

Nade Ti nyilván arról is hallani akartok, hogy tetszett nekem az eddigi Táncháztalálkozók hagyományától merőben eltérő ötlet, hogy az egész rendezvényt a Csík Zenekar koncertjével zárják le. Hát, én személy szerint jobban örültem volna, ha a Magyar Dudazenekar játszik, aztán egy kicsit hosszabb össztánc van a végén a Palatkai Bandával.
(Néztem a füzetet, és a szombati programban sem találtam, hogy a gálán a Dudazenekar játszott volna.

Pedig illett volna nekik egy külön műsorszámot adni, Pál Pista bácsi emlékére. Bár arról nincs kétségem, hogy Pista bácsiról megemlékeztek az este folyamán pár szóval, de akkor is…

Na mindegy, tudjátok rólam, hogy imádom a dudazenét…)

Na szóval, a Csíkhoz visszatérve:
Nem igazán értettem, miért pont őket hívják ide. Oké, hogy a Szigeten adnak koncertet nagyszínpadon, de ez a mai este mégiscsak a Táncházmozgalom éves nagy bulija, és azért a Mozgalmon belül nem örvendenek ők olyan osztatlan sikernek, mint az kívülről tűnhet. Az külön pofátlanság a szervezők részéről, hogy a Csík koncertjére külön jegyeket is árultak, jóval drágábban, mint amennyibe magára a Táncháztalálkozóra szóló belépő került.
(Egyesek cinikusan erre azt mondanák: aki nem akar autentikus népzenét hallani, csak ezt az izét, amit a Csík művel, az meg is érdemli, hogy egy kicsit lehúzzák… De hangsúlyozom, ez nem az én véleményem.)

Jómagam nem tudok a Csík Zenekarról egyértelmű véleményt mondani. Bizonyos számaik tetszenek, bizonyos számaik meg nem. És vannak olyan zenéik is, amiknél az alapötletet értékelem, de úgy érzem, valahol félrecsúszott a megvalósítás. (Ezen a koncerten mindenre találhattam példát.) Mindezek mellett nem tudok néha nem igazat adni azoknak, akik azt mondják, ez a Csík nagyon elszállt magától az utóbbi időben. És túlzásokba esik. És éppen ezért nem kellene azzal adni alájuk a lovat, hogy ők adnak külön nagy koncertet a Táncháztalálkozón. Én nem vagyok az autentika fanatikusa, sokféle népzenei feldolgozást szívesen hallgatok (mondjuk a Szvettertől a Cimbalibanden át a Bohemian Betyarsig terjedő skálán, de legnagyobb rajongója Ágoston Béla művészetének vagyok), de azért van ami nekem is sok. (Például a Tárkány Műveket és Naprát nem igazán bírom.)

Mindezekkel együtt: összességében a koncert mint koncert abszolút a helyén volt. Feltéve, ha az ember megállta, hogy ne nézzen a táncosokra. Most komolyan, én híve vagyok, nemcsak a zenei, hanem a táncos feldolgozásoknak is, és értékelem a jó ötleteket, de itt is van amit túlzásnak érzek. És hiteltelennek. Nem, nem néprajzilag. Emberileg. Mesterkéltnek és öncélúnak. Egyébként nagyon tisztelem Fitos Dezsőt is, nemcsak a tudásáért, hanem az ötleteiért is

(A suszter álma egy zseniális ötlet például, aztán olyan koreográfus sem nagyon volt még egy, aki a néptánc formanyelvével mert volna hozzászólni a kivándorlás tematikájához), de most, amikor néha a Fitos Társulatra néztem, elég gyakran ilyesféle gondolataim támadtak:
„Ez mi? Ez mi? Ez mi? Atyaúristen, mit művelnek ezek…?”
Persze tudom, hogy mit műveltek. Technikai tudásukat villogtatták. De olyan öncélúan és olyan túlhajtottan, hogy az már… Sokan, akik elkezdték a Táncházmozgalmat, azért kezdtek az egésznek neki, mert elegük volt a „Mojszejev-stílus”, agyonsminkelt, piroscsizmás, „csuhajrececés”, operettes, görcsösen fülig húzott szájú, teátrális, „kincstári optimizmust sugalló” (hogyishívják?) manírjaiból. Ezeknek alternatívájaként fordultak az autentikához. De nem tudom, hogy Fitosék mostani agymenései lényegileg miben különböznek Igor Mojszejev koreográfiáitól… (Nem akarom mondani, de lehet, hogy megint a „kincstári optimizmus” hívta életre ezt a túlhajtott stílust…? Sajnos nagyon úgy tűnik…)
Mi értelme van annak, hogy a tánckarvezető lepedőnyi vörös csokornyakkendőben, a táncosok pedig csíkos térdzokniban és bohócorral ugrabugrálnak ún. „modern táncot” (értsd techno- és electro-disco-számok klipjeiből ellesett mozdulatokat) idéző idegrángással, mindezt a hatalmas „Csak tiszta forrásból!”-felirat alatt? Egy Hobo-szám felettébb béna feldolgozásának dallamára?
Azért persze nem minden koreográfia volt ilyen, ez csak a legdurvább példa…
Szerencsére a színpad mellett kivetítő is volt, amelyen végig a koncert alatt az egyes számokhoz készített kreatív animációk mentek. Ezek pedig kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy eltereljék a figyelmet Fitosékról. Vagy ha nem, akkor éppen arra, hogy az ő éles kontrasztjukat mutassák: mert ezeknek az animációknak éppen az volt a lényege, hogyan lehet kevés anyagból jó ötletek segítségével mértékletes és mégis ízléses ötletes dolgokat kihozni. Remélem, aki ezeket csinálta, kapott egy pár elismerő hátbaveregetést.

Na, és maga a zene.

Erős kezdéssel indult a koncert, rögtön az elején megjelent Lovasi András, és elénekelte ezt a számot. (Tankcsapda: Üljenek a fiúk ölébe a lányok!) Na ez még felvételről is nagyot üt, és engem már évekkel ezelőtt első hallásra levett a lábamról, hát gondolhatjátok, egy élő koncerten mekkora buli volt. Utána Lovasi Bandi még a Bálnák a partont is elénekelte. Ez már nekem kevésbé jön be így „Csíkosan”, de nem baj, ez is oké volt. Sajnáltam, hogy nem hangzott el az a Kispál és a Borz-feldolgozás, ami a kedvencem a Csíktól, vagyis a Csillag vagy fecske, de volt sok más jó szám.

A másik vendégzenész Lakatos Róbert hegedűs volt. (Nem, nem Roby Lakatos, a jazz-zenész…). És ő a népzene mellett tudjátok, mit játszott? Johann Sebastian Bachot! Bizony! (Nyilván azért, mert a lipcsei mesternek nemrég volt a 330. szülinapja.) Ez a szám megint zseniális volt: egy szám, ami egy Bach-műnek indul, majd egy erdélyi magyar hajnali ének lesz belőle, végül átmegy swingbe! Nem annyira zseniális, mint Csíkék első ilyen ötlete, a A kor falára című szám, de mégiscsak nagyon ütős, jól megoldva az egyik zene átfolyása a másikba.
Jött aztán a harmadik vendégművész. Aki pedig meglepő módon nem Dresch-Dudás Mihály volt (pedig őt azért elhívhatták volna, mint régi zenész cimborát), hanem Rúzsa Magdi.

Ő jól énekelt népdalokat is, bár már nem annyira autentikus hajlítgatással, mint néhány éve tette volna. Aztán még elénekelte Kovács Kati Rock ’n’ Roller című számát is. Ez a dal egy román căluşsal volt összeboronálva. Itt megint felemás érzéseim voltak, amiket viszont nem tudtam mostanig sem megmagyarázni magamnak. Úgy éreztem: Rúzsa Magdi és a Rock ’n’ Roller tökéletesen összepasszol, szép, ütős, szeretem hallgatni. De a Rock ’n’ Roller és a căluşar valahogy nem passzolnak össze, hiába szeretem mindkettőt külön-külön hallgatni. (Rúzsa Magdi és a căluş… ez nem értelmezhető, mert ez egy többnyire szöveg nélküli  román férfitánc…)

Aztán jött még sok autentikus népdal és jól sikerült, meg kevésbé jól sikerült egyéb zenei feldolgozások, szóval változatos volt az egész. Azért nem tudom nem értékelni, hogy elhangzott a kedvenc számom a Csík Zenekartól, ami még mindig ugyanaz, mint tíz éve: a Bihari román táncmuzsika cím alatt felcsendülő szám A kor falára-lemezről. (Ez volt az egyetlen szám a koncerten, amikor a Fitos társulat is úgy, olyan stílusban táncolt a színpadon, mintha egy örömtánc lenne az egész, szóval az egyetlen, mikor nem a határtalan feltűnési vágyat lehetett érezni rajtuk. Szép volt.) Ezen ponton ritka élményt éltem át: miközben hallgattam a zenét, a tölcséres hegedűt és a harmonikát, a lábaim maguktól mozogni kezdtek. De tényleg: nem táncolni kezdtem, mert nem volt ebben semmi tudatosság, semmi előre elhatározott, konkrét tánclépés, még annyira sem, mint amikor egy házibuliban kötetlenül táncol az ember, csak mozogni kezdtek a lábaim, valami nagyon ősi, spontán módon, aztán elkezdtek fel-feldobálni, tökéletesen a zene ritmusára. Valami hihetetlen, nehezen leírható élmény volt.
A koncert vége felé elhangzott még a Te majd kézenfogsz, s hazavezetsz című szám is. Ez a koncert másik érdekes élménye volt számomra. Ezt a számot mindig is egy nagy giccsnek tartottam (bár inkább afféle kedvesen esetlen, mint otromba giccsnek, inkább olyannak, amit az ember kocsmában adott esetben még el is énekelget poénból). Ezen nem változtatott az sem, hogy Csíkék ehhez a számhoz egy bonchidai román învîrtitát kevertek hozzá, ami közismerten az egész Kárpát-medence egyik legszebb zenéje. De most, élőben koncerten hallani ezt az egészet így… Valami elérzékenyülés-, megilletődöttségféle, jött rám. Nem is gondoltam volna. Ki kell emelnem, hogy az animáció is ehhez a számhoz volt a legszebb, a felülről mutatott labirintussal, ami, ha nem lett volna az egész ilyen lírai, a Pacmant juttathatta volna az eszünkbe.

Arra nagy tétben mertem volna fogadni, hogy a ráadásszám a Most múlik pontosan lesz. De hát úriember biztosra nem fogad. Maga Csík János is megemlítette: nagyon nagy részben ennek a számnak köszönhetik ők is, hogy most itt vannak. Hát naná, végül is ezt nekem sem kellett magyarázni. (Erről most már mindig ez, Biłgoraj fog eszembe jutni.)
De mégsem ez lett a koncert zárószáma, hanem Ratkó József: Ember, fa című versének feldolgozása. Ezt a "Három fehér kendőt veszek"-kezdetű dal dallamára játszották el. Én nem tudtam eddig, hogy a Csík Zenekar megzenésített verseket is játszik. És hogy pont Ratkó Józsefet... Le vagyok nyűgözve, és le vagyok kenyerezve. A színpadkép is gyönyörű volt a végén, ahogyan a Fitos Társulat lányai és fiúi eljátszották a fákat. Így hát jó érzés maradt bennem a koncert végén összességében.

Egyébként így vagy úgy, nem kell aggódni, a Táncháztalálkozót, illetve legalábbis a program Sportarénára eső részét nem a Csík Zenekar zárta le. Hanem a Palatkai Banda, akiktől az „utolsó össztánc-zene jogát” (vagy hogy is kéne ezt nevezni) úgysem fogja soha senki elvenni.
Mert végül is…

„Csak egy zene van… Palatka!”

A két harcostárs

Ma van a lengyel-magyar barátság napja.
Igazából ma kellett volna idekerülnie ennek az írásnak, de így se rossz a helyzet. A mai napon két harcostárs emlékét fogjuk felidézni, akik bizonyos mértékig romantikus szimbólumai is lehetnének a lengyel-magyar fegyverbarátságnak. (Lehet, hogy egyszer még majd regényt is írok róluk, mert miért ne?) Ők is a januári felkelésben harcoltak együtt. Mégis ebből az írásból valahogy kimaradt a nevük. Ezért utólag bocsánat.
Ők pedig

Nyáry Eduárd és Marcin Borelowski.
Ritka fickók mindketten. De különösen Marcin.

Mégis, most Edével kezdem.

És sajnos rögtön azzal kell kezdenem, hogy Nyáry Eduárdról nagyon keveset tudunk. A nevét lengyel forrásokból ismertem meg, Magyarországon alig találkoztam olyannal, aki hallotta volna a nevét. Azt tudni, hogy gróf volt. De már arra sem találtam adatot, hogy a bedegi vagy a nyáregyházi Nyáry-családból származott-e. A pontos születési dátumát sem tudni. De valamikor az 1820-as években lehetett. Legkésőbb 1830-ban.
Fiatal korában huszártisztnek készült, ahogy az az ilyen romantikus és hősi lelkületű XIX. századi grófi ifjaknál sokszor lenni szokott. Kadét volt a bécsi Theresianumban, később tiszt lett valamelyik huszárezrednél. Még azt sem tudni, melyiknél. Kerestem a nevét az 1848-as honvédtisztek jegyzékében, és sehol nem találtam. Nézzük, mit tudunk:
Lengyel nyelvű életrajza azt írja, hogy Żółkiew (Zsovkva) környékén szolgált. 1848-ban hazaszökött, és később Józef Bem erdélyi hadseregében harcolt.
1848-ban a magyarországi legénységű huszárezredek közül három állomásozott Galíciában. (A 6. (Württemberg), akikről a 80 huszár film is szól, a 8. (Coburg) és a 10. (Vilmos).) De ebből csak kettő harcolt később Erdélyben. A 8. és a 10. A 8. (Coburg) főleg szlovákokból állt, de ez még nem jelent semmit, miért ne keveredhetett volna közéjük egy magyar arisztokrata. Mindent összevetve nekem a 10. (Vilmos) huszárezred tűnik valószínűbbnek, mert ők főleg Tarnopol környékén állomásoztak, ami már relatíve nincs olyan messze Żółkiewtől. Akkor Ede barátunk ilyen egyenruhát viselhetett.

(Csak nyilván nem közlegényit, hanem tisztit.)
Ha Coburg-huszár volt, akkor ilyen lehetett az egyenruhája:

A szabadságharc után emigrált. Azt írja a lengyel életrajz, hogy a krími háborúban is résztvett. Valószínű, hogy a török hadsereg kötelékében tette ezt. Állítólag Törökországban vasútépítéssel is foglalkozott. Később aztán Giuseppe Garibaldi magyar önkéntesei között bukkant fel. Lehet, hogy az Olaszországi Magyar Légiónak is tagja volt, habár az ottani tisztek között sem találtam a nevét. Itt egy újabb nagy kérdés következik: mettől meddig lehetett a Magyar Légió tagja? Mert azt tudni lehet, hogy 1862-ig viszonylag szabadon lehetett be- és kilépni a Légióból, de 1863-ban, mikor a katonák tömegesen jelezték, hogy mennének a lengyel szabadságharcba harcolni, akkor már az olasz kormány nemigen engedett el senkit. (Felvetődik: lehet, hogy Eduárd nem is harcolt Itáliában, csak később állította ezt magáról?)
De tény, hogy Ede 1863-ban már a Kongresszusi Királyságban volt, és beállt az orosz cári elnyomás ellen küzdő polákok mellé, régi vitézségével.

Történetünk másik hőse

Marcin Borelowski, akinek az életéről aztán már jóval többet tudni. Ő is egy ritka fickó. Sőt, ő még inkább, mint Ede. Elképesztően sokoldalú, széles érdeklődésű, szimpatikus, eseménydús életet élő figura. Az ő alakja éppen olyasmit jelez, hogy a XIX. században az emberek már kezdtek megszabadulni szerencsés vagy szerencsétlen születésük béklyóitól. Más szóval:nagyobb volt a társadalmi mobilitás, ezért a XIX. század még sokkal nagyobb számban produkált rendkívüli életutakat, mint a megelőző korszakok. De Marcin élete még XIX. századi mércével mérve is kalandos volt. Majdnem olyan, mint Petőfi Sándoré.

Marcin egy istenadta, mindent megfigyelő, minden tudást magába szívó tehetség lehetett: ezermester volt és valószínűleg született nyelvzseni is. 1829-ben született Pólwsie Zwierzynieckién, Kraków mellett. Állítólag elvégzett egy gimnáziumot, de ifjú korában mégis bádogos lett, a legjobbak egyike a szakmában. Emellett, mint Will Hunting, csak úgy hobbiból bejárt a Krakkói Egyetem előadásaira is. Érdekelte a matek, a fizika, de a történelem is. Lelkes olvasója volt a nagy XIX. századi lengyel történész, Joachim Lelewel írásinak.
Aztán az 1850-es években, mint a bádogos céh legénye beutazta a Habsburg Monarchiát, megtanult németül, csehül és magyarul is.
Mikor hazatért Krakówba, a céh nem segített neki bádogosként munkát találni, erre ő nem fogjátok kitalálni, mit csinált... Vándorszínésznek állt! Színészként megint utazgatott egy csomót, most már leginkább az Orosz Birodalom lengyel területein (azaz a Kongresszusi Királyságban). Mikor ismét hazatért, kitanulta a kútásást, és kútásóként kezdett dolgozni. Gondolom ezt is könnyedén vette. 1858-ban aztán végre megnyithatta saját bádogosműhelyét. De továbbra is vállalt kútásó munkákat is, jövedelemkiegészítésként. Energikus ember lehetett, szó, ami szó.
Valamikor 1859-ben vagy 1860-ban települt át újra a Kongresszusi Királyságba, Warszawa környékére. Barátai segítették a dolgát, akiket még vándorszínészként ismert meg. Valószínűleg ők vonták be aztán a titkos szervezetbe is, amely egy felkelés előkészítésén kezdett dolgozni az orosz elnyomás ellen. Az 1862-es év végén a műhelye titkos részében már kaszákat egyenesített, kardokat kovácsolt és puskákat javított.

1863 januárjában, a tervezettnél korábban tört ki a fegyveres harc, a hősies lengyel szabadságharc, amit máig is januári felkelésnek neveznek. Marcin ekkor saját szabadcsapatot szervezett, és felvette kedvenc történészének nevét harci álnévként, így ő lett Lelewel ezredes. A felkelőkön belül a radikális társadalmi reformerek, a „vörösök” irányzatába tartozott, de a másik, mérsékeltebb irányzattal, a „fehérekkel” is jóban tudott lenni.

A Lelewel-egység a mai Lublini vajdaságban (mai Délkelet-Polákország) kezdett működni. Marcin ügyes partizánharcot folytatott az oroszok ellen. Ha a csapata túlságosan megfogyatkozott, a maradékkal mindig át tudott slisszani a határon a Habsburg Birodalom területére, és ott galíciai lengyel legényekből új csapatot toborozni. Alparancsnoknak Antoni Jeziorańskit, a Magyarországi Lengyel Légió (Legion Polski) egykori tisztjét vette maga mellé. Sok győzelmet arattak, és nagy hírnévre tettek szert.

Nem tudni, hogy Ede és Marcin mikor találkoztak először. (Az bizonyosnak látszik, hogy Ede sem egyedül jött, vele tartott sok serény magyar legény is, akik a polákokkal vállvetve akartak harcolni.) Valószínű, hogy Ede beszélt lengyelül, és valamennyire Marcin is tudott magyarul. Így aztán jól megérthették egymást. A bizonyos csak annyi, hogy együtt harcoltak 1863 szeptember 3-án a híres panasówkai győztes csatában.

Nyáry Eduárd itt kapott lövést az oldalába. A közeli kisvároskába Zwierzyniecbe szállították, ott halt meg, rövid szenvedés után. Úgy mondják, halála előtt nem sokkal még áttért a reformátusról a katolikus vallásra, mert azt mondta, úgy akar meghalni, mint bajtársai, akikkel együtt harcolt. Halála után teste külön sírba került, amelyen aztán egy kopjafát állítottak a későbbi idők magyar vendégei.

De a neve a csata halottainak sírja fölé emelt emlékművön is szerepel a mai napig.

Marcin Borelowski túlélte a csatát. Három nappal később azonban újra harcba keveredett Batorz és Roztocze között.

Itt esett el ebben a harcban, több magyar és lengyel bajtársával együtt. Csak 33 éves volt, és az ő széles érdeklődésével, fáradhatatlan okos szellemével még nagyon sok minden lehetett volna belőle ha tovább életben marad. (Nem vagyok biztos abban sem, hogy pozitív dolog az, hogy ennek a rendkívüli embernek mindenképpen harcosként kellett meghalnia ahhoz, hogy a nevét a kései utókor is ennyire ismerje.) Így megmarad közös, örökké fiatal hősünknek.

Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!

A vágtató kifli (?) kalandjai (Első benyomás)

Megnéztem a legújabb magyar filmsorozat első részét.

(Szerintem már a cím sincs helyesen írva, de ez apróság)
Azét a sorozatét, amit már tavaly ilyenkor nagy hírveréssel hirdettek, és nagy leégésszámba ment, hogy végül mégsem mutatták be, mert… Azóta sem derült ki, miért. Lényeg hogy vagy egy évet csúszott az egész bemutatója, mintha el sem készült volna időre. (Lám, mire elkészült, a tv-t is kihúzták alóla.)
És hogy milyen? Részletes kritikát majd csak akkor írok róla, ha már az összes részt láttam. De azért most leírom az első benyomásokat. Elég sok rokonom és ismerősöm csépelte azzal, hogy ez bizony gyenge. Nálam az „annyira gáz, hogy már jó” kategóriába tartozott. Vagyis jókat röhögtem rajta, és nagy kíváncsisággal várom a folytatást. Szóval inkább bájosan suta az egész, mint totál elcseszett. És még sokminden lehet belőle.

(Ez a jelenet például még nem volt benne...)
Csak egyetlen olyan nagyon látványos hibát látok benne, ami elkerülhető és elkerülendő lett volna: miért kellett az úgymond „korhűséget” az érthetőség rovására erőltetni? Úgy értem: tudom, hogy 1849-ben még másképpen beszéltek az emberek magyarul, mint ma. Azt is tudom, hogy 1849-ben még sokkal nagyobbak voltak a nyelvjárási különbségek, mint ma. De miért kell ezt ad absurdum hangsúlyozni? Így csak íróasztal mellett kitalált mű-archaizálás és erőltetett mű-tájszólás lesz a dologból. Ez csak eltávolítja a szereplőket a nézőtől, márpedig egy történelmi film akkor jó, ha azt sugallja a nézőnek, hogy végül is régen is csak ugyanolyan emberek éltek, mint ma, hasonló, emberi problémákkal. A magyar történelmi filmnek szép hagyományai vannak, és az alkotók olyan sokszor megoldották, hogy érthető maradjon a szereplők beszéde, de a korhoz se legyenek hűtlenek, amiben játszódik.

Na ennyit így elsőre. Meg pár dolgot a szereplőkről.

Lengyel Tamás remekül alakít. Mármint ő a legjobb az összes szereplő közül, na persze neki ez az egész egy jutalomjáték. Valószínűleg profi színészekre is igaz, amit egykori drámatanárom az amatőr színjátszókra mondott: a lányok szépek akarnak lenni a színpadon, a fiúk pedig férfiasak. Márpedig ebben a filmben Lengyel Tamás karaktere a legférfiasabb. Egy romantikus lelkületű hazafi, egy márciusi ifjú, aki a szabadságharcban már katona, és az ifjú forradalmár szerepe után a kemény és fegyelmezett katona szerepébe kellene belesimulnia. Ezt a belesimulást az új szerepbe pedig határozottsága fitogtatásával próbálja elérni. Persze az egész határozottsága és hősködése idézőjelbe van téve, sejthető, hogy a továbbiakban valószínűleg egyik humorforrás lesz a romantikus színpadias pózok és a valóság között feszülő ellentmondás. És ez nem is baj: nem olyan korban és helyen vagyunk, amikor a hősies pózok és hazafias manírok idézőjelek és irónia nélkül elfogadhatóak lennének számunkra. Mert akkor rögtön gyanítani kezdjük, hogy itt valami csalás vagy képmutatás van. (Hallod, Kovács Krisztián, a Jövedelmező állásban, ez neked szól!) De azért na legyünk őszinték fiúk: ugye hogy mind szeretnénk olyan daliásak és férfiasak lenni, mint amilyennek Lengyel Tamás ebben a szerepben kinéz dicső emlékű honvédseregünk tiszti atillájában? (Nekem persze felesleges erre vágyakoznom: én a valóságban is ilyen vagyok. Nem is értem, hogy Rudolf Péter miért nem rám bízta ezt a szerepet.) :-) Sőt: :-P

Nagy-Kálózy Eszter nem olyan jó. Értem én, illetve érteni vélem vagy legalábbis sejtem, hogy mit akart kihozni ebből a karakterből, csak nem sikerült. Mármint nem nagyon tud vicces lenni, pedig neki ezzel a szereppel elsősorban viccesnek kellene lennie. És tényleg igaz, hogy olyan szinten érthetetlenül (mármint: szóközök nélkül) beszél, hogy az már idegesítő. Nemértmmtmnd.

Trokán Nóra: nem rossz, de lehetne jobb. Az ő karaktere elég kidolgozatlan a forgatókönyvírók által. Ezért neki, a színésznőnek kellene színt, életet vinnie belé. De nem igazán teszi. (Pedig szerintem képes lenne rá.) A karaktere azért van elsődlegesen, hogy szép legyen. (És ezért is vele játszatják el.) De ő mint színész nem lép ezen túl. Pedig ha ő is a romantikus regények női hősét értelmezné újra megfelelő iróniával, mint Lengyel Tamás teszi a romantikus férfi hőssel, azzal sokat emelne még az egész produkció színvonalán.

Kálloy-Molnár Péter: korrekt alakítást nyújt mint mindig. (Ő egy sokszínű alak, aki általában nemcsak színészként értelmezendő: rendezői, írói, forgatókönyvírói, fordítói, költői ötletei teszik őt azzá a sokszínű alakká, ami. Ebben hasonlít talán Clint Eastwoodhoz.) De az ő karakterének éppen az a szerepe, hogy jelentéktelennek tűnik, aztán közben meg… Szóval szerintem ő majd időközben fogja még meglepni a nézőt különböző dolgokkal. Az alalpötlet ígéretes: egy hétköznapi postakocsihajtó, aki titokban varázsló, sőt korát megelőző jazz-zenész. (Ez milyen már!) :-D Sőt: LOL. Csak ez a műtájszólás az ő esetében különösen bosszantó.

Haumann Péter: sokan most haragudni fognak rám, amiért ezt mondom, de őt sosem tartottam igazán nagy színésznek. Néha kifejezetten ripacs is tud lenni, néha meg azért megmarad korrekt keretek között. (Azért komikusnak néha egész jó.) Valószínűleg egy jó rendező kell neki, aki jó irányba tudja terelni. Úgy tűnik, itt most van neki egy ilyen rendezője. Így aztán itt az „egész korrket” kategóriába tartozik, amit csinál. A továbbiakban valószínűleg nem lesz nagy szerepe, elvégre nem ő a sorozat fő alakja.

Reviczky Gábor karakteréről egyelőre semmit nem tudtunk meg az első részből. Volt egy kínosan hosszúra nyújtott haldoklási jelenete, ami után kiderült, hogy csak tetteti a nagybeteget, aztán kész, már vége is lett a résznek. Persze ő meg egy általában szórakoztató alakításokat nyújtó színész, így érdeklődve várom, mi lesz a további szerepe.

Na, meglátjuk, hogyan tovább...

Ünnepi versek

Petőfi Sándor:

Forradalom

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,

Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,

Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

Födi még beteg arcod az egykori por,

S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid

Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek amily cudar és iszonyú,

Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?

Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,

Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,

Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen

S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,

Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton...

Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,

S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,

Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra... dalom

Viharodnak előjele, forradalom!

Ady Endre:

A magyar tanítókhoz

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,

Ott, hol Sötét ül várost és falut

S hol eped fényért cellák milliója,

Magyar sivatag magyar tanítója

Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! a naphoz az arccal,

Pusztul ez ország s az idő repül

S kik hivattatok vezérül a népnek,

Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:

Úri gazságok jobbágy őreül.

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,

Ha itt az óra, verjen hangosan:

Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt

Egy sötét ország, melynek páriáit

Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.

Váci Mihály:

Hű lázadás

Hű lázadást vezetek ellened

uralkodó idő, ki láthatatlan

vívsz mivelünk. Én hű ellenfeled

leszek, nem fegyverhordozó a hadban.

Páncéljaid levetném mind külön.

Ne védekezz: - ölelni légy erősebb.

Támadva győzni néked mi öröm?

Akit mások védenek meg – az a győztes.

Olyan vagy, mint az erős Labirint.

Gyermeknek játék, mit nem értve szétszed.

Kapuid ostrom nélkül tárd ki mind.

Árasszanak el a bolyongó miértek.

Ki érteni szeretne, értsd meg azt;

szeresd, kikételkedni mer teérted.

Ki ellened, tenéked tesz panaszt,

vádjaid is úgy fogadd, mint az érvet.

Toborzom érted dühös fiaid,

kik vétkeidtől mentenénk, mert értsd meg:

nem ellen dönt meg már; - bal tetteid!

S nem véd már múltbeli sok szent erényed.

Csak hű, mindig kitartó sok fiad

szolgálata, bár annyi beleroskad!

már ellened fajul; csak áldozat

mit ér? – ha abból közáldást nem oszthatsz?

Most szerelem, hűség már nem elég,

mikor benn-robbanva gördül előre

szörny-gép-időnk; mozdítni kerekét

kevés: vezetni kell, utat jelölve,

míg új világtörvény fojt és ölel,

s új termést hoztak a volt igazságok;

a dolgok zsarnok uralma jön el,

s nincsenek próféták, se messiások.

Mit hittünk, már mind másképpen igaz,

s igazodik az, mihez igazodhatsz;

minden új felismerést máris az

ellentmondások malomköve porlaszt.

Ölelve szembefordulok veled,

mert már nem az vagy, aki születőben,

s mert még az sem – sosem leszel! – kinek

álmodtunk: verlek sürgető dühökben.

Lángod lehullt, s a bujkáló parázs

fölé ült könnyű, szürke hamuréteg.

Ordítva fúj lelkem vihart reád:

alkotó forradalom tüze: éledj!

Petőfi Sándor:

Az elhagyott zászló

Megtépve, megcsúfolva,

Sivatag közepén,

Magában áll a zászló,

Melyet szolgálok én.

Nagy és hosszú vihar volt,

Mely rajta ennyit tépe,

De bármint meg van rontva,

Még most is látszik csonka

Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre

Gyérülnek hívei.

Bálvány elébe mennek

Térdet, főt hajtani.

Hadd menjenek! nem méltók

Egy sorban állni vélünk.

Ha a fecskék ledérek

S éghajlatot cserélnek,

Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e

Díszetlen csonka jel!

A legdicsőbbek érte

S alatta haltak el.

Mutatja ez, mutatja,

Hogy az igazság itt van,

S ez isten oltáránál,

Bár a világ odább áll,

Megállok a síriglan!

Az érzéketlenség

A statisztikák szerint növekszik a családon belüli erőszak. Egyre többen halnak is meg ennek következtében.
A családon belüli erőszak egyébként szerintem ott ugrik meg drasztikusan, ahol az emberek nagy tömege nagyon elnyomva érzi magát, és esélyt sem lát arra, hogy rossz helyzetéből kitörjön. Ennél még nagyobb baj, ha az ember ráadásul egyedül is érzi magát, azaz vele egyenrangú barátai, sorstársai sincsenek, akikben megbízhatna, akikkel együtt kiállhatna az érdekeiért és akikkel kialakíthatnának valami közös morált, ami talán megakadályozhatná, hogy a gyengébbeket bántsa. Márpedig, ha körbenézek, azt látom, hogy ez a helyzet is nagy tömegben fennáll ma itt és most. Vagyis sokan (túlontúl sokan) a felfelé irányuló (vertikális) tehetetlenségüket és a maguk szintjén lévő (horizontális) bizalmatlanságot és félelmet kompenzálják a maguknál gyengébbek elleni kegyetlenkedéssel, keménykedéssel, erőszakossággal.
A kormányzat azt már sokszor jelezte nekünk, itt és most, hogy nem kíván az elnyomás és a kizsákmányolás mértékén csökkenteni. Sőt, inkább egyre fokozza ezeket, amilyen mértékben a hatalomban lévő egyes emberek egyéni hatalma növekszik. Mindez még működhetne is, ha a hatalom (főleg az államhatalom) az állampolgároknak szabadságuk korlátozása mellett adna némi személyes biztonságérzetet. De még csak azt sem ad.
Legutóbb kinyilvánította, hogy sem a fizikai, sem a lelki terrortól, bántástól nem hajlandó megvédeni az állampolgárait.
Mi az, ami ebben a hozzáállásban megnyilvánul? Egy szóval azt mondhatnánk: az érzéketlenség. Elsősorban az emberi szenvedés iránti érzéketlenség.
Nem szívesen gondolunk bele, de az emberi érzéketlenségtől meglehetősen rövid út vezet a direkt rosszindulatig, akár a szadizmusig. Vagy a szadizmus és a pszichopátia megideologizált formájáig, a fasizmusig.

Eszembe jut, amit már sokszor idézett kiváló barátunk, Vitányi Iván leír az önéletrajzában Endre Lászlóról

(a saját keresztelőjével kapcsolatban):

„A keresztelőre mindenesetre a rokonok mellett meg voltak hívva [apám] tiszttársai is. Közöttük volt Endre László, aki később a Sztójay-kormány tagjaként tette magát hírhedetté. Engem azonban már ott nagyon megbántott.
Amint mesélték, odáig nagyon jól viselkedtem. A keresztvizet mosolyogva fogadtam, kicsit gőgicséltem, sokat aludtam. Akkor Endre László ellenállhatatlan autoritással kijelentette, hogy a fiúgyermeknek alkoholt kell adni, akkor lesz igazi férfi belőle. És édesanyám hiába próbálta megakadályozni, egy nagy kanál pezsgőt nyomott le a torkomon. Én is hevesen ellenálltam, majd eszeveszett sírásban törtem ki.
Nem tudom, mennyi a szerepe ennek abban, hogy felnőttkoromban sem bírok alkoholt inni.”
(Vitányi Iván: A küszöbember)

Atyaúristen –szörnyülködhettek most – micsoda egy beteglelkű ember az, aki jópofa dolognak tartja azt, hogy alkohollal, pezsgővel mérgezzen egy pár hónapos csecsemőt?
Nos, ez az illető egy olyan ember, aki tizenkilenc évvel később ezreket, tízezreket küldetett éhenhalni agyonkínzatni, agyondolgoztatni, gázkamrákban megfulladni, szóval a biztos halálba. Mindezt honfitársaival művelte, és hazafias cselekedetnek tekintette. Mikor Horthy a dologgal kapcsolatban gyanút fogott, és kérdőre vonta, akkor pedig röhögve azt mondta, mit kell sajnálni a zsidókat, mikor a nyári melegben még frissítőt is kapnak a vonatállomásokon, mikor vagonba zárják őket…
(Persze, hogy nemhogy frissítőt nem kaptak, hanem a beteglelkű pszichopata csendőrei ami értéket tudtak, elvettek tőlük, és ütötték, rúgták, verték őket…)
Nem tudom, hogy mostani vezetőink érzéketlensége éppen melyik stádiumban van, de nem kellene megvárni, amíg odáig jutnak el, hogy vágóhídra küldjenek minket. (Megint…) Ahhoz mindenesetre már elég bánatot és keserűséget okoztak, hogy még ha valaha megbánják is, amit tettek, soha többé ne engedjük őket újra a hatalom közelébe, ha egyszer végre sikerül lerúgnunk őket a „Polc” tetejéről…

Dudaszó és végtelenség

Csupa olyan ember halt meg az utóbbi pár hónapban, akiről el nem tudtam képzelni, hogy a halál fogalma egyáltalán összeférhet a létezésükkel.
Várkonyi Ágnes annyira fiatalos, élénk és bámulatos emlékezetű ember volt, annyira örök figurája a tudományának (a történettudománynak), hogy elképzelhetetlen volt, hogy egyszercsak már nem ő lesz az, aki az új és új egyetemisták érdeklődését felkelti a kora újkor, és főleg a Rákóczi-szabadságharc iránt. (Vagyishát nem közvetlenül ő. Mert azért valahogyan mégiscsak jelen van ő továbbra is...)
Ertlné Kuti Marika néni is annyi és annyi nemzedéket tanított, és annyiaknak akadott energiát a tánchoz és a mindennapi küzdelmekhez is, hogy nem nagyon lehetett olyan időt elképzelni, amikor ő már nem figyeli a lépteinket, még távolról sem.

És most itt van Pál Pista bácsi, a tereskei pásztordudás.

Valami annyira ősi, öröktől fogva való és örökké létező tudást képviselt az egész lényével, hogy nem nagyon lehetett róla sem elképzelni, hogy egyszercsak majd úgy zenél, énekel, dalol tovább, hogy azt fizikailag már nem érzékelhetjük, legfeljebb majd csak érezzük. Nem nagyon hihettem, hogy bármit számíthatna, hogy esetleg valami papír szerint ő majd 97; 98; 120 vagy 170 éves lesz. A papírt ő kineveti, átlépi vagy kikerüli és vígan zenél tovább, huncut mosolyával.

Főleg azért nem, mert sokan "Utolsó Dudásnak" nevezték. (Olyan értelemben, hogy utolsó volt, aki még a pásztormesterséggel együtt tanulta meg a zenélést, a dudálást és a furulyálást is.) No, ha tényleg ő az "utolsó", ha ilyen emberből már tényleg csak egy maradt, akkor annak az egynek viszont csak öröknek kell lennie valahogyan. Hát hogy néznénk ki, ha egyszercsak pásztordudás nélkül maradnánk?!

Persze minden ember egyedi, és mindenkinek van valami felbecsülhetetlen tudása, ami eltávoztával (legtöbbek számára legalábbis) menthetetlenül elvész.
De Pista bácsi talán mégsem volt egészen "utolsó". Hiszen hatalmas, felhalmozott tudását, legalábbis annak nagy részét mégsem vitte magával a sírba. A magyar dudazenét tanítványai viszik tovább és tartják fenn, amíg a Világ Világ (és talán tovább).

Azonkívül, úgy mesélik, egyszer már visszafordult a sír széléről. "Feltámadt", mert érezte, hogy még dolga van. Legalábbis az volt a szóbeszéd, hogy miután feleségét és két fiát is elvesztette, elkeseredésében már éppen arra készült, hogy véget vessen az életének. Ekkor kopogtatott be hozzá Juhász Zoltán és Agócs Gergely, a fiatal zenészek, akik azt kérték, tanítsa őket dudálni.
És Pista bácsi tanítani kezdett, és új barátokra, családra, gyermekekre talált tanítványaiban. „Valahogy a szívem másképp kezdett verni, és kivirradt az a szomorúság.” -mondta állítólag.

Én ezt az egészet, Pista bácsi csodálatos "feltámadásáról" még gyerekként, a híres síkfőkúti népzenész táborban szaladgálva hallottam a felnőttektől. Nem tudom biztosan, igaz-e. Akkor mindenesetre ez is hihetetlennek tűnt. Mert mikor ránéztem Pista bácsira, ravasz, mosolygós arcára, hallottam vidám beszédét és még vidámabb dalait, akkor valahogyan nem tudtam még elképzelni, hogy ilyen mélységekből így kitörjön az ember.
Azóta tudom, hogy ilyen csodák tényleg vannak, tehát ez a történet is simán lehet igaz is akár. De talán nem is ez a lényeg. A lényeg, ami tényleg és egészen biztosan igaz volt, mert láttam, hallottam, tanúja voltam, hogy Pista bácsi itt volt, közöttünk járt, csodálatos dalokkal, zenékkel és mesékkel kerekített minket is jókedvre, mosolyra, táncra. Tudása, hangja, emlékei nem vesztek el.

Most pedig csak ezzel az eggyel tudom magamat vigasztalni is: ha Pista bácsi egyszer már visszafordult az életbe, akkor most csakis azért távozhatott el végleg, mert tudását, amennyire lehetett továbbadta, dolgát elvégezte, amit akart elmondta, eljátszotta, elénekelte nekünk. Mégha bennünk így is fájó hiány marad utána, és úgy érezzük, még sokáig szerettük volna látni, hallani, hallgatni őt (végtelen hosszú ideig), akkor is kijelenthetjük: hosszú, gazdag, emberi szép élete volt, amely megtalálta útját a végtelenbe, az örökbe.