2015. március 7., szombat

Az érzéketlenség

A statisztikák szerint növekszik a családon belüli erőszak. Egyre többen halnak is meg ennek következtében.
A családon belüli erőszak egyébként szerintem ott ugrik meg drasztikusan, ahol az emberek nagy tömege nagyon elnyomva érzi magát, és esélyt sem lát arra, hogy rossz helyzetéből kitörjön. Ennél még nagyobb baj, ha az ember ráadásul egyedül is érzi magát, azaz vele egyenrangú barátai, sorstársai sincsenek, akikben megbízhatna, akikkel együtt kiállhatna az érdekeiért és akikkel kialakíthatnának valami közös morált, ami talán megakadályozhatná, hogy a gyengébbeket bántsa. Márpedig, ha körbenézek, azt látom, hogy ez a helyzet is nagy tömegben fennáll ma itt és most. Vagyis sokan (túlontúl sokan) a felfelé irányuló (vertikális) tehetetlenségüket és a maguk szintjén lévő (horizontális) bizalmatlanságot és félelmet kompenzálják a maguknál gyengébbek elleni kegyetlenkedéssel, keménykedéssel, erőszakossággal.
A kormányzat azt már sokszor jelezte nekünk, itt és most, hogy nem kíván az elnyomás és a kizsákmányolás mértékén csökkenteni. Sőt, inkább egyre fokozza ezeket, amilyen mértékben a hatalomban lévő egyes emberek egyéni hatalma növekszik. Mindez még működhetne is, ha a hatalom (főleg az államhatalom) az állampolgároknak szabadságuk korlátozása mellett adna némi személyes biztonságérzetet. De még csak azt sem ad.
Legutóbb kinyilvánította, hogy sem a fizikai, sem a lelki terrortól, bántástól nem hajlandó megvédeni az állampolgárait.
Mi az, ami ebben a hozzáállásban megnyilvánul? Egy szóval azt mondhatnánk: az érzéketlenség. Elsősorban az emberi szenvedés iránti érzéketlenség.
Nem szívesen gondolunk bele, de az emberi érzéketlenségtől meglehetősen rövid út vezet a direkt rosszindulatig, akár a szadizmusig. Vagy a szadizmus és a pszichopátia megideologizált formájáig, a fasizmusig.

Eszembe jut, amit már sokszor idézett kiváló barátunk, Vitányi Iván leír az önéletrajzában Endre Lászlóról

(a saját keresztelőjével kapcsolatban):

„A keresztelőre mindenesetre a rokonok mellett meg voltak hívva [apám] tiszttársai is. Közöttük volt Endre László, aki később a Sztójay-kormány tagjaként tette magát hírhedetté. Engem azonban már ott nagyon megbántott.
Amint mesélték, odáig nagyon jól viselkedtem. A keresztvizet mosolyogva fogadtam, kicsit gőgicséltem, sokat aludtam. Akkor Endre László ellenállhatatlan autoritással kijelentette, hogy a fiúgyermeknek alkoholt kell adni, akkor lesz igazi férfi belőle. És édesanyám hiába próbálta megakadályozni, egy nagy kanál pezsgőt nyomott le a torkomon. Én is hevesen ellenálltam, majd eszeveszett sírásban törtem ki.
Nem tudom, mennyi a szerepe ennek abban, hogy felnőttkoromban sem bírok alkoholt inni.”

(Vitányi Iván: A küszöbember)

Atyaúristen –szörnyülködhettek most – micsoda egy beteglelkű ember az, aki jópofa dolognak tartja azt, hogy alkohollal, pezsgővel mérgezzen egy pár hónapos csecsemőt?
Nos, ez az illető egy olyan ember, aki tizenkilenc évvel később ezreket, tízezreket küldetett éhenhalni agyonkínzatni, agyondolgoztatni, gázkamrákban megfulladni, szóval a biztos halálba. Mindezt honfitársaival művelte, és hazafias cselekedetnek tekintette. Mikor Horthy a dologgal kapcsolatban gyanút fogott, és kérdőre vonta, akkor pedig röhögve azt mondta, mit kell sajnálni a zsidókat, mikor a nyári melegben még frissítőt is kapnak a vonatállomásokon, mikor vagonba zárják őket…
(Persze, hogy nemhogy frissítőt nem kaptak, hanem a beteglelkű pszichopata csendőrei ami értéket tudtak, elvettek tőlük, és ütötték, rúgták, verték őket…)
Nem tudom, hogy mostani vezetőink érzéketlensége éppen melyik stádiumban van, de nem kellene megvárni, amíg odáig jutnak el, hogy vágóhídra küldjenek minket. (Megint…) Ahhoz mindenesetre már elég bánatot és keserűséget okoztak, hogy még ha valaha megbánják is, amit tettek, soha többé ne engedjük őket újra a hatalom közelébe, ha egyszer végre sikerül lerúgnunk őket a „Polc” tetejéről…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése