Lengyel Odüsszeusz, a magyar harcosok és az ír küklopsz

A lakodalom után nem sokkal legalább meglátogattam Grzesieket is. Tudjátok, aki a szállásadóm volt Warszawában. Bizony nagyot fordult az ő élete is, amióta utoljára találkoztunk, mert újra családot alapított. Van egy nagyon aranyos kislányuk Nataliával, és már a második gyerek is útban van.
De lakni még mindig ugyanott laknak, ahol annak idején nekem is szállásom volt, Białołękán, vagyis Warszawa leg-leg-legszélén, jó messze mindentől. De most valahogy nem tűnt annyira hosszúnak az út a Światowid utcai lakáshoz, mint annak idején a hosszú őszi estéken, pláne meg mint mikor decemberben derékig érő hóban vánszorgott előre a 105-ös busz.

Mindenesetre arról számoltam be annak idején, hogy Grzesiek alapítani akar egy újszerű táncszínházat, amely főleg néptáncot használna fel az előadásaiban. Voltaképpen ott is voltam, mikor megalakult ez a Hagyományos Táncok Színháza – Teatr Tańca Tradycyjnego néven. (Rövidítve: TTT. Nem tudom említettem-e már, hogy a polákok imádják a HBR-eket (HáromBetűs Rövidítéseket).)

Arról is meséltem annak idején, hogy elsőként Odüsszeusz történetét akarják feldolgozni, két szempontra alapozva a munkájukat. Az egyik, hogy a lengyel mazurek tánc és annak különböző változatai milyen érdekes módon terjedtek el a világban, különböző nevek alatt. Mindenesetre a világ minden szegletében megtalálható valamilyen változat; volt ahová közvtlenül maguk a lengyel emigránsok vitték el, volt, ahol közvetve tört utat magának. Így adódott, hogy a Mazurek Világ körüli utazását hasonlítsák Odüsszeusz utazásaihoz. A másik szempont, hogy a lengyel népballadákban sok helyen megtalálható egy ún. Odüsszeusz-szál; erre már a XIX. század legnagyobb lengyel néprajzi gyűjtéseit végző Oskar Kolberg is felhívta a figyelmet. Az Odüsszeusz-szál leggyakoribb megjelenése, hogy a nemrég megnősült fiatal főhősnek el kell szakadnia feleségétől: háborúba kell mennie. Évek múlva tér csak vissza, ekkor aztán többféle folytatása lehetséges a történetnek. (A feleség meghalt időközben, vagy pont a szeme előtt hal meg. – (Ez talán még inkább Trisztán és Izolda történetére emlékeztet.) A feleség éppen újra férjhezmenni készül, de otthagyja új vőlegényét a régiért. Ez már inkább az Odüsszeusz-sztori. Nade még inkább ez: A feleség nem ismeri fel a férjét, amíg az valami jellegzeteset nem mutat.)

A TTT Odüsszeusz-előadása azóta elkészült, engem is meghívtak a bemutatójára. Akkor úgy volt, hogy nem egyedül megyek, de aztán problémák adódtak, és a vége nemcsak hogy az lett, hogy a lány, aki jött volna, nem jött velem (sem Warszawába, sem máshová azután), hanem végül én sem utaztam nagy bánatomban. Most viszont, hosszú idő után végre sikerült megnéznek Grzesiekéknél, a TTT hosszas fáradozásának eredményét felvételről. Remek élmény volt!
Sajnáltam, hogy annak idején nem jöttem el (utólag inkább a saját hülyeségemnek, mint nagy bánatomnak tulajdonítom ezt), de még inkább, hogy nem tudtam még egy évig Warszawában maradni, hogy én is résztvehettem volna a projektben. (Ez viszont nehezen lett volna megoldható technikailag is, meg igyekeztem is hazafelé, nem tudván, hogy itthon sem lesz minden fenékig tejfel.) Node hagyjuk a kesergést, ti is arról akartok hallani, milyen lett ez az előadás.
Szymon barátom (az előadás egyik szereplője, egyébként most az ő lakodalmára érkeztem Mazówiába) annak idején azt írta, hogy szerinte annak idején nem sikerült olyan jól. Pedig nagyon színvonalas kis táncszínházi produkció jött ki belőle, amely kis kiegészítéssel szerintem simán megállná a helyét a Hagyományok Háza színpadán is. Illetve… Egyetlen hátránya az egésznek, hogy tényleg ismerni kell hozzá az Odüsszeia történetét, másképpen nem biztos, hogy érti a néző a történetet. Igaz, minden néző kapott egy programfüzetet, amelyben egyébként az is le van írva részletesen, hogy melyik jelenetben milyen táncok elemeit használták fel. Így a néző fogalmat alkothat róla, hogy mekkora munka lehetett összerakni az előadást. (Nekem pedig tanulságul szolgált az egész, hogy milyen kimeríthetetlen kincsesbánya az Internet, különösen a YouTube, akkor is, ha az ember hagyományos táncokat mozgásformákat akar keresni.)

1. jelenet: Az első jelenet Pénelopé és Odüsszeusz lakodalma. Ebben a lengyel lakodalmakban egyébként is megszokott táncokat használták fel: a chodzony nevű vonulós táncot (ez nyitja meg a lengyel lakodalmakat, ebből alakult ki a polonéz is), az obereket, a tradicionális mazureket, és az ahhoz hasonló, de annál lassabb és líraibb kujawiakot (ez utóbbi volt az ifjú pár tánca).

2. jelenet: A második jelenet a harcba indulók felvonulása. Ebben megint jutott némi szerep a chodzonynak, de legjobb része az volt, mikor a harcosok egyenként felajánlották a szolgálataikat a királynak (Menelaosznak), és ez úgy történt, hogy mindegyikük egy-egy pontnyi táncfigurát mutatott be a királynak a Világ legkülönbözőbb szegleteiből. Szymon barátom például Zerkula János gyimesi verbunkjából egy részletet, Patryk egy mezőségi legényesből egy pontot, Łukasz néhány ír sztepp figurát, Rafał barátom a capoeira néhány jellegzetes mozdulatát, Maciek a norvég hallingból néhány ugrást, stb. Gyönyörű látvány volt!

(Nem tudtam nem elgondolkodni, hogy én mit csináltam volna, ha odavezérelt volna a szerencsém, hogy én is szereplője lehetek az előadásnak. Végül abban maradtam magammal, hogy a) vagy egy ritka magyar figurát mutattam volna, jó eséllyel bonchidait vagy füzesit (mint a legszebb magyar „harci tánc” részletét) vagy b) egy őrkői romános részletet (mert végső soron az a kedvenc férfi táncom) vagy c) egy haidau-figurát, végül is az elég látványos, és akkor már a románokat se hagyjuk ki a harci buliból, ha már a magyarokat Szymon és Patryk bevonták. Vagy (ez most utólag jutott eszembe) d) ha már harci tánc és bot van nálam miért ne lehetne egy nyírvasvári cigánybotoló egy részlete?)


3. jelenet: A következő jelenet már maga a harc volt: ezt egy francia bourrée jelenítette meg, amelyben a két sorban álló harcosok szorították egymást oda-vissza. (Aki a magyar táncokban járatos, rögtön eszébe juthat a moldvai bulgariesca (bolgáros) mint „kétsoros-egymásnak rontós”, csoportos harci tánc. De azt nehezebb lett volna megoldani, mert a bulgariescában össze kell kapaszkodni az egy „seregben” levőknek, itt meg azért fontos elemet képeztek a botokkal végzett vívó mozdulatok, mondhatnám a fegyverek „villogtatása”.)

4. jelenet: A következő jelenet a trójaiak átejtése, amelyben főszerepet játszott a fenti falovacska, amelyet Odüsszeusz még elindulásakor kapott Pénelopétól, és most a tarisznyájából varázsolt elő. Természetesen nem ebből ugráltak elő a szereplők, de ezzel csalták tőrbe a trójaiakat. A trójaiak mit sem sejtő örömtánca, majd haláluk után az akhájok későbbi diadaltánca nagyjából ugyanúgy nézett ki, de nem jut eszembe a neve. Az egész jelenetet az építőkockából kirakott Trója szétrugdosása zárta le.

5. jelenet: Aztán a tengeri utazás következett, ez minden következő jelenet elején a Zöld-foki Szigetekről származó mazurca volt, amelyet a hajósok összekapaszkodva jártak. Aztán a megérkezés a szigetre, ahol Polüphémosz, a küklopsz ejti foglyul Odüsszeusz hajósait. Polüphémoszt Łukasz alakította, aki egyrészt hatalmas, vállas ember, másrészt az ír sztepp mestere. A megszeppent, és magukat összehúzó hajósokat is szteppel (heavy jig és treble reel) szorította sarokba, és nyája vonulásához is ezzel adta meg a ritmust. Mesteri volt, hogy mikor Odüsszeusz egy üveg italt (bort? whiskeyt?) adott Polüphémosznak, és a küklopsz elkezdett lerészegedni, azt Łukasz hogyan tudta megjeleníteni: egyre lassabban, akadozó lábakkal járta, a kopogása egyre összevisszábbá vált Azt hiszem nagyon jó táncosnak kell lenni, hogy ezt valaki ilyen jól ls ilyen finom átmenettel meg tudja csinálni.

6.jelenet: Következő jelenet Kirké, aki disznókká változtatja Odüsszeusz társait, amelyet a fiúk úgy jelenítettek meg, hogy fokozatosan egyre disznóbb módon kezdtek az asztalnál viselkedni. Csak Odüsszeusz őrizte meg a méltóságát. Tánc szempontjából az volt az érdekes, ahogyan Odüsszeusz legyőzi Kirkét: egy Gascogne-i mazurkát jártak, amelyben mindenáron a nő (Kirké) akart vezetni, míg végre Odüsszeusznak sikerült az akaratát rákényszerítenie a nőre, és elérnie, hogy ő, a férfi vezesse a táncot. Mikor kettejük tánca széppé és harmonikussá vált külsőleg nézve is, akkor az asztal alatt fetrengő disznó-harcosok is visszaváltoztak emberekké.

7. jelenet: A sziréneket a társulat lány tagjai alakították, akik ezúttal nem énekkel, hanem tánccal (mégpedig lambadával!) csábították magukhoz a férfiakat. Az itteni előadásban Odüsszeusz itt veszti el társait, akik, vezérüket, hogy ne akadályozza őket, összekötözik, majd elmennek lambadázni a szirénekkel, hogy végül elnyelje őket a sötétség. (Kis változás az eredeti történethez képest, ahol Odüsszeusz maga kéri, hogy kötözzék össze, és ahol nem a sziréneknél, hanem Kharübdisznél és Szküllánál veszti el a társait.) Az mondjuk nem volt egyértelmű, hogy a társak meghalnak a jelenet végén, így a néző kérdezhette volna: miért rossz az nekik, ha elmennek a szirénekkel?

8. jelenet: Odüsszeuszt kötelékeiből Kalüpszó nimfa szabadítja meg (ebben a változatban), akivel a görög hős egy némileg erotikus (?) táncot jár el a Zöld-foki-szigetekről, amelyet batukunak hívnak.

9. jelenet: Odüsszeusz utazása a Holtak Országába (hogy megbizonyosodjon róla, hogy felesége és fia még az élők között van): ebben a jelenetben Odüsszeusz egy Brazíliában (azon belül is a Nordeste régióban) szokásos, mazuca nevű tánccal éri el azt a transzállapotot, amelyben eljuthat a Holtak Országába. Utána a homályosan megvilágított színpadon rohangál halott társai árnyai között, akik pantomim-mozdulatokkal játsszák el életük egy-egy jellemző epizódját.

10. jelenet: Odüsszeusz partravetődése a vendégszerető phaiákoknál és találkozása Nauszikaa királylánnyal, az egyetlen nővel, akinek nemet tud mondani (pedig jó csaj). Ebben a változatban a phaiákok egy Wattentaler Masolka nevű tiroli táncot járnak, amelyhez éppen Odüsszeusz tanít nekik új figurákat.

11. jelenet: Az eddigi jelenetek között Odüsszeusznak néha vannak álmai, amelyekben a fiát, Télemakhoszt látja felnövekedni. Pénelopé az Odüsszeusszal is járt kujawiak elemeit is tanítgatja a fiának. Ennek aztán ebben a jelenetben lesz jelentősége, mikor Odüsszeusz és Télemakhosz végre egymásra találnak és megismerik egymást. (Érdekes, hogy Télemakhoszt egy fiúruhába öltöztetett lány játszotta, egyébként kiválóan.)

12. jelenet: Odüsszeusz hazatér, és látja, hogy Pénelopé kitartott mellette. Otthon Ithakán egy csomó kérő van, akik a lakodalmi chodzonyval követik Pénelopét, aki azonban egyiküket sem vonja maga mellé, csak hitegetni őket. Odüsszeusz és Télemakhosz ebbe a fura jelenetbe robbannak be, és szanaszéjjel verik a kérőket.

13. jelenet: Az utolsó jelenet: Odüsszeusz és Pénelopé szerelmesen összefonódva járják újra szép, lírai, romantikus lakodalmi kujawiakukat – mindezt a kérők vérbefagyott tetemei felett.

Az egészhez a zenét a nagy táncházi népzenész és „régizenész”, Jacek Hałas szerezte. Ő énekelt szépen búgó hangján az egyes jelenetek között azoknak a balladáknak részleteiből, amelyeket még Oskar Kolberg gyűjtött, és amelyekben mind megtalálható az Odüsszeusz-szál. A második programfüzetbe bekerült a balladák szövegeinek egy része is. Az utolsó így hangzott:

Siedem świec spaliło,siedem świec spaliło,

niżeli się owo państwo do siebie przyznało.

Iósmej polowa, i ósmej polowa,

już ja teraz mężatka, nie wdowa, nie wdowa.

Azaz:

Hét gyertya leégett, hét gyertya leégett,

Mire végre ketten egymásra ismertek.

S a nyolcadik is már félig leégett,

S már asszony vagyok újra, nem özvegy, nem özvegy.

Jó kis produkció volt ez. Néhány hiányosság ellenére tök jó (és nagy vállalkozását éppen ezzel teljesítette), hogy szó nélkül, tényleg majdnem mindent a tánc és a mozgás nyelvén ki tudtak fejezni. (Na jó, azért a dalok sem voltak benne mellékesek.) Nagyon jó lenne, ha egyszer sikerülne összehoznom a TTT tagjait valamelyik magyar koerográfussal. Sokat tanultanulhatnánk egymástól, talán még valami közös munka is kisülhetne belőle.

Wesele (Menyegző)

Nem tudom, hányan voltak már közületek lengyel lagziban. Én még csak most először, pedig már régóta járom a polákok országát. Mindenesetre elmesélem a tapasztalataimat – „a szívek épülésére”. (Henryk Sienkiewicz jellegzetes szófordulata, a szerk.)

1. Nem minden lengyel lakodalom többnapos. Ez csak másfél napos volt, vagyis a második napon elköltött reggeli zárta le.
2. A lakodalom egy nagyon szép kis faluban, egy régi malom épületében volt (én elsőre inkább csűrnek vagy istállónak néztem volna, hosszúkás alakjára nézve).
3. Élőzene volt, méghozzá népzene (parasztzene), a kiváló táncházi banda, a Prusinowski Trió előadásában. (A zenészek a vőlegény barátai, tehát nemcsak a díjért zenéltek.)

4. Régi szláv szokás a vendéget (függetlenül jövetelének céljától) kenyérrel, sóval és vodkával fogadni. A volt malomba érve, és az ülőhelyeket elfoglalva, a Menyasszony (Panna Młoda) és a Vőlegény (Pan Młody) egy nagy darab sós kalácsot kínáltak körbe a vendégeknek, amiből mindenki tört egy kis darabot.
5. A Menyasszony és a Vőlegény (régi jó barátaim) egyébként is nagyon figyelmesek voltak minden vendéggel. A régi ismerősöket persze egymás mellé ültették (engem régi jó barátaim, Dorota, Marcin és Százszorszép Magda mellé), de amíg az ételre vártunk, mind a Vőlegény mind a Menyasszony szólt az egybegyűltekhez: elsorolták, melyik asztalnál kik, milyen rokonaik, barátaik és ismerőseik ültek. Így mindjárt mindenki közelebb érezte magát mindenkihez.
6. Még az asztalhoz ülés előtt elénekeltük a Párnak, hogy Sto lat! (Száz évet!) Ez tényleg elmaradhatatlan kelléke nemcsak a szülinapnak, hanem a lakodalomnak is. A későbbiekben is többször elénekeltük ezt, amikor valakinek spontánul eszébe jutott felugrani az asztaltól és pohárköszöntőt mondani. A pohárköszöntő mindig nagyon rövid volt, csak pár jókívánságból állt. Senki nem a szónoki tudását akarta villogtatni. A közös éneklés mindig fontosabb volt ennél. Miután végigénekeltük a Sto lat!-ot, mindenki ivott. Elvileg ekkor kellett volna spontánul bekiáltani valakinek, hogy „Gorzko!” („Keserű!”), mire a Párnak meg kellett volna édesítenie az ivást. (Ha már mindenki kiabálja, hogy „Gorzko!”) De ez (a bekiabálás) csak egyszer fordult elő.
7. A vacsora tulajdonképpen egy főételből állt: sertésszeletből krumplipürével és naranccsal kevert reszelt répából. (Nyami.) A többi fogást svédasztalról lehetett elvenni. A lengyel sonka tormával isteni. Mint ahogy a mazóviai és krakkói kolbász is.
8. Az ételhez kharthuli (grúz) borok voltak. Azt eddig is tutam, hogy a kharthuliknak jó vörösboraik vannak, de azt nem tudtam, hogy fehérborok is jók vannak arrafelé. De azért mégis a vörösborok voltak igazán jók. Mivel a vőlegény régi jó barátja a magyar népnek, volt némi tokaji aszú is, de nekem a grúz bor sokkal nagyobb újdonság volt, ezért inkább azokból ittam. Ezek a kharthulik tényleg tudnak valamit! Amúgy sikert arattam azzal, hogy az üvegre írt aszomtavruli (damcerloba) betűkkel írt feliratot is el tudtam olvasni. (Nem tudok khárthveli nyelven, de az írásukat ismerem, és használom is.)

9. Amennyire észre tudtam venni, a lakodalomban nem jártak szellemek.

A vendégek nem társalogtak mindenféle szomorú udvari bolondok, áruló hadvezérek, kegyetlen parasztfelkelők és szomorú énekmondók kísérteteivel,

és táncoló szalmabábok (hoholok) sem járták körbe a helyet még hajnalban sem.

(És kiegyenesített kaszát sem láttam senkinél, szerencsére.)

Vagy csak én nem vettem észre őket?

10. Viszont a táncot egy nagy össznépi vonulós tánc (chodzony) nyitotta meg, melyet a Vőlegény és a Menyasszony vezettek.

Pontosan úgy kanyarogtuk be az udvart, mint Tadeusz Soplicáék ezen a filmen. Szerencsére a cimbalom hangját nem nyomta el rögtön az elején az Operaház Nagyzenekara vagy mi, mint ezen a felvételen.

11. A tánc tök jó volt. A Vőlegény meg is jegyezte, milyen kellemes volt látni olyan embereket együtt táncolni, akik addig nem is találkoztak egymással.
12. A táncok szünetében volt néhány közös éneklés is. A zenekar előrelátó volt és kiosztott a vendégek között egy csomó dalosfüzetet (śpiewnik) egy csomó dallal.
13. A polákoknál a menyasszonyi csokor eldobása nem a templom előtt történik, és nem csak úgy a világba. Ez egy külön szertartás a lakodalom során. Külön neve is van: oczepiny. Ez úgy zajlik, hogy a Menyasszonyt leültetik a tánctér közepére, a hajadon lányok pedig körbejárnak körülötte, illetve körbetáncolnak, míg a zenekar zenél. A Menyasszony becsukja a szemét, és egyszercsak feldobja a csokrot a levegőbe. (Lehet, hogy akkor, amikor a zene elhallgat, de nehéz volt megállapítani, hogy azért dobta el, mert megállt a zene, vagy azért állt meg a zene, mert eldobta.)
14. A Menyasszony után hasonlóan szertartásos módon a Vőlegény is eldobja a gomblyukába tűzött virágot, amiért a legényeknek (kawalerowie) kell versengeniük, hasonló módon. (Csodálkoztam, hogy csak hárman voltunk ekkor legények, akik körbetáncoltuk a Vőlegényt. Legény alatt itt most azt értettük, akinek még nincs belátható távolságban az esküvője. Végül senki sem kapta el a virágot, viszont a legöregebb legény felkapta a földről, és ezt úgy vettük, mintha elkapta volna. Egyébként hármunk közül ő volt az egyetlen nem szingli, így nem is alakulhatott volna másképpen az esemény.)
15. A menyasszonytánc szokása és lefolyása tulajdonképpen nem különbözik a Magyarországon szokásostól.
16. A menyasszonytánc után még jódarabig tartott a buli. Az utolsó táncot a Menyasszony és a Vőlegény mellett két házaspár járta; mindkettejüknél gyereket vár az asszony. Mintha ez is valami bűvös szertartás lenne, pedig csak véletlenül alakult így. Az utolsó tánc után a zenekarvezető letette a hegedűt, és még elénekelt egy dalt, egy mágikusnak tűnő lírai éneket, ami mindenkinek könnyeket csalt a szemébe. A dal még sokáig visszhangzott mindenkiben.
17. A másnapi reggeli már informális volt, de az Ifjú Pár itt is kifogástalan eleganciával öltözve jelent meg. Az Ifjú Feleség már menyecskeruhában (a lakodalom alatt nem öltözött át), az Ifjú Férj fekete öltönyét kék zakóra és drapp nadrágra cserélte. Mindenki asztalához odaültek, és mindenkivel beszélgettek pár mondatot. Tehát megint minden vendég érezhette, hogy fontos, hogy foglalkoznak vele, hogy jó, hogy eljött.

Megint néhány elmélkedés a mesterségről

Kedves jó kollégámtól és parancsnokomtól, Vasvári Páltól:

„Ki a történetírást csupa adathalmazok egybeállításának tartja, az ne vegye kezébe a történetírói tollat.Kinek az életében magasabb iránynézetei, vezérelvei nincsenek, az hiába fogja tudni a világ valamennyi nemes embereinek tényeit, az történetíró nem lehet. Tudni a tényeket pusztán emlékezeti dolog: e tulajdonnal szükséges ugyan bírni a történetírónak, de ez magában véve nem elég, nem is a legfőbb.
Leglényegesebb, mégis a legritkább kellék a történetíróban az igazságszeretet. De ne csak elméletileg legyen rendületlen barátja az igazságnak, hanem tudja azt gyakorlatilag is alkalmazni az előforduló esetekre. Bírjon éles elmével, hogy belásson a dolgok mélyébe, s alkalmazni tudja e tényekre igazságos életelveit, nézeteit. Tudnia kell megbírálni az életet, megmérlegelni az érdemet, és merészséggel kell bírnia, hogy kimondja a bűnt, az igazságtalanságot, minden tartózkodás nélkül.
(...)
Nem az czélja a történetnek, hogy a múlt időket magasztalja, hogy az elhunytak sírjai fölött dicsőítő beszédeket hangoztasson, hanem hogy kellőleg méltányolja az érdemet (...) s mindenek fölött hogy kimutassa hibákat, tévedéseket, melyeket őseink elkövetének, mert az utódok csak így okulhatnak az elhunytak példáin.
(...)
A történetírónak joga van valamely ember tényeit megbírálni, és joga van e tényekből általános következményeket vonni e férfiúra, de a bírálathoz éles elme, ügyes tapintat és ellenszenvtelen szív kívántatik, különben pillanatnyi fölhevülés, a túlnyomó szenvedély s a csalfa előszeretet fog határozni, s méltánytalanok lehetünk az érdem iránt, és kíméletesek a (...) polgári bűnösök irányában.”
(Vasvári Pál: Történeti névtár)

Üdvözlet megint

Hát szóval rendes ember ez a Hetman, na, de azért az biztos, hogy fegyelmezettnek kellett lenni mellette. Voltak is témák, amiket jobb volt kerülni az ő köreiben. Most egy időre búcsút mondok neki, azzal hogy majd visszatérek. (Különösen jó Polákországban lenni...)
Ahová most álltam, amint láthatjátok, az a Rákóczi-szabadcsapat, egy különös lövészalakulat. Ezt Vasvári Pál szervezte, aki a magyar történetírás egyik ifjú titánja, feltétlen demokrata és lelkes köztársaságpárti, amellett egy kiváló szakember (töritanár, mint én), aki mindig tudja, mi az a mondat, amivel meg lehet fogni, le lehet kötni vagy éppen el lehet kápráztatni az embert.

Persze most csodálkoztok, hogy egy ilyen nyeszlett bölcsész miért szervez vadászcsapatot. Én sem értettem. Pál nagy ismerője a hadtörténetnek. Ettől persze még nem lesz valaki jó parancsnok is egyben. De úgy látszik Pál erre is hamar ráérez.

Van persze egy-két képzett tisztje is, akik segítenek neki, szóval nem arról van szó, hogy egy álmodozó töritanár vezeti ezt a csapatot.
Én mint történész mégiscsak Rákóczi Ferenccel foglalkoztam, hát gondoltam, itt a helyem. Meg aztán, amellett, hogy Pál rendes fickó, és hasonló nézeteken van, mint én, itt van a csapatában a népi kollégisták jelentős része is. Lelkes okos, és hasonlóan társadalmilag elkötelezett fiatal legények.
Na persze nem csak ők vannak itt. Hanem sokféle ember, kellemetlen és gyanús alakok is vannak bőven. De valahogy elboldogulunk.

Egyenruhának jó ötlet volt ez a zöld zubbony, de hogy a piros zsinórozás és a piros nadrág is jó ötlet volt-e, na abban már nem lennék ilyen biztos. Erdőben vonulva kicsit feltűnő, adott esetben jó célpontot nyújthat az ember.
Ezekre az aggodalmaimra mások csak legyintenek, azzal, hogy akkor majd gyorsabban lövünk, mint az ellenség, és kész. Nem vagyok teljesen meggyőzve.
A másik aggodalmam pedig, hogy, mint hírlik, a románok ellen akarnak minket bevetni. A románokkal inkább jóban kellene lennünk, és a zsarnokság ellen küzdeni vállat vállnak vetve. Nade majd kiderül, mi lesz.

Hogyan (ne) legyünk hülyék és gonoszok is?

Erről blogról szeretnék beszélni:
http://kitalaltujkor.blogspot.hu/2013/03/harom-tavasz-sot-negy-1848-marxius-idusa.html

Az egyik „legreakcionáriusabb” blog, amit ismerek. (Már ha ebben vannak fokozatok.) Nagy feltűnést keltett a „magyar történelem” témakörében hülyeséggel amúgy is sűrűen teleszórt Interneten. És nagy felháborodást, szörnyülködést.
(Bár simán lehet, hogy csak paródia az egész, de a kommentek alapján ítélve, leglelkesebb olvasói tényleg komolyan vesznek mindent, amit ír. Végül is, ha csak vicc lenne, már leleplezte volna magát, mert most már csak önnön szófosásait ismétli.)

De hogy baj-e hogy van egy ilyen blog? Talán nem olyan nagy, mint azt elsőre hinnénk. Csak leplezze le magát a reakció! Lepleződjön le, hogy a társadalmi haladás elvetése, a társadalmi jólét elvetése, a középkor visszasóvárgása és minden efféle szenny tulajdonképpen ellentétes a modern nemzettudattal!
Ez talán fel fogja nyitni egyrészt mindazok szemét, akik eddig buzgó olvasói voltak a „Magyarságtudományi Füzetek” című szennysorozatnak, és hasonló kiadványoknak. Mármint arra nyithatja fel a szemüket, hogy az a fajta gondolkodás, amelyet a Magyarok Világszövetsége képvisel, amely az alapvető történelmi tényeket is kétségbevonja, és szélsőséges tekintélyelvűséggel, dzsentri-konzervatív módon értelmezi még azokat a tényeket is, amelyekről (talán túlságos közismertségük folytán) hajlandó elismerni, hogy valóban megtörténtek, szóval ez a fajta gondolkodás ide vezet: a teljes nihilhez, a modern nemzettudat elvetéséhez, vagyis tulajdonképpen mindazon értékek elvetéséhez, amit „magyar értékeknek” ismerünk.


Értékpusztítás, mint érték
A Magyarok Világszövetsége utóbbi évekbeli kiadványai a magyar tudomány létjogosultságát vonták kétségbe. (Legerőteljesebben a történettudományét és a nyelvészetét, azon az alapon, hogy a szerintük a történetírás, nem a következtetések levonása az ismert/ felderített tényekből, hanem egy bizonyos önkényes tekintély által diktált eseménysorok visszamondása, amelyeknek valóságtartalma nem is fontos, akkor sem, ha egyébként ki lehetne nyomozni valós tényeket is, meglévő forrásokból.) Ilyen módon keletkeztek ilyen mondatok pl.:
„Széchenyi sajnos létrehozta a Magyar Tudományos Akadémiát, de ezt megbocsáthatjuk neki, mert sokat tett a magyar lovassport fejlesztéséért.”
(Nem emlékszem, ki mondta, de nem is érdemelné meg, hogy leírjam a nevét; meg aztán talán egyszer még észbekap, és hálás is lesz nekem, hogy nem neveztem meg.)
Vagyis, míg a XIX. századi nemzettudat a tudományos élet és a viták fejlesztését tűzte ki célul, addig a XXI. század magukat „nemzeti érzelműnek” nevező ideológiai szarrágói már a tudományos élet rombolását, kiirtását.

De a Kitalált Újkor-blog már az anyanyelvfejlesztés létjogosultságát is kétségbevonja. A magyar nyelvű irodalmi életet, az irodalmi vitákat is elveti. Éppenhogy azt nem mondja, hogy nem is kell megtanulni olvasni sem. Legalábbis, hogy az irodalmi életet is „összeesküvésnek”, „lázadásnak” bélyegzi, abból ilyesmi következik. (Még az sem lenne csoda, hogyha olyasmit írna le, hogy az „átlagembernek” mégcsak nincs is szüksége rá, hogy tudjon az anyanyelvén fogalmazni, és hogy az anyanyelvének minél több szavát ismerje. Legyünk büszkék rá, hogy rosszak az eredményeink a PISA-teszteken!) Pedig hát mégis mi az, ami magyarrá tesz minket, ha nem a nyelvünk? Min alapul az egész modern magyar nemzettudat, ha nem a magyar nyelven, a magyar nyelvű kultúrán?
(Hát máson is alapulhat, de az nem a modern nemzettudat, hanem valami középkori izé, a középkor meg úgysem jön vissza...)
Szóval ez a féktelen nihilizmus, az értékrombolásnak ez az olthatatlan vágy, amely ezt ablogot jellemzi, remélem felnyitja az úgynevezett „nemzeti érzelműek” szemét, hogy a társadalmi elnyomás lelkes támogatása végső soron ellentétes a nemzetünk iránti elkötelezettséggel.
(Csak ennek felismeréséhez tényleg azt kell világosan látni, hogy a Kitalált Újkor-blog nem elhajlás a reakcionáriussághoz képest, hanem tényleg logikus következménye annak a logikának, ahogyan ők gondolkodnak. A blog szerzője a lehető legkövetkezetesebb reakcionárius, ez teszi létre jogosulttá magát a blogot.)

De ugyanígy remélem, hogy fel fogja nyitni az én eszmei harcostársaim szemét is. Mármint harcostársaim közül azok szemeit, akik a magukat „nemzeti érzelműnek” nevező zsarnokságpárti szarrágók szarrágásától megcsömörlöttek, és hajlamosak azt hinni, hogy maga a nemzettudat a probléma, hogy a nemzet eszméje azonos a nemzetiségi alapú elnyomás helyeslésével. Egyszóval azok szemét, akik hajlamosak az „urbánus rinyálásra”.
(Szerencsére legtöbb harcostársam értelmes ember, és így általában azt látom rajtuk, hogy nem zárkóznak el azelől, hogy az urbánus/ kozmopolita rinyálást felülbírálják, és észrevegyék az értékeket a nemzeti szimbólumokban. Szóval nekik könnyebben van út előre.) (Nem tudom, az "előre" szó jelent-e még manapság valamit...)


A féktelen hatalomvágy logikája
Fel kell tenni a kérdést, a féktelen rombolásvágy mellett állít-e valamit egyáltalán a szélreakciós ideológiai tábor, és ez a szélsőséges szócsövük, a Kitalált Újkor-blog? Azaz: van-e egyáltalán valamiféle nézetrendszere, világképe?
Ezt nagyon nehéz felmérni, mert majdnem minden bejegyzése valami ellen és nem valamiért íródik. Mégis: nézzük meg, mit állít be pozitív értékként, ha létezik ilyen egyáltalán a számára.

A „trón és az oltár elleni harc”-ról beszél (feljebb a „keresztény monarchikus Európa elleni harc”-ról), mint negatívumról. Érték tehát számára: a trón és az oltár. Vagyis a monarchia, az egyszemélyi hatalom, a feltétlen alá-fölérendeltség és… És még mi? A kereszténység? Az nem lehet, mert hiszen több bejegyzés is utal rá, hogy a szerző utálja a zsidókat is. Ezzel el is szakította magát a kereszténységtől is. (Aki utálja a zsidókat, az utálja Jézust, az anyját és az összes közvetlen tanítványát is. Innentől kezdve nem nagyon van miről beszélni.) Akkor? Nem a kereszténységet tartja értéknek csak az egyház feltétlen hatalmát. Tehát értéknek általában a hatalmat tartja, méghozzá a megkérdőjelezhetetlen, feltétel nélküli hatalmat, amely nem köteles partnernek, embernek elismerni a másik embert.
A hatalom feltétel nélküli megtartása, mint a legfőbb, egyetlen érték éppen ezért ki is zárja Jézus eszméinek az érvényesülését is. Kereszténységről tehát az ultrareakciósoknál nincs értelme beszélni. Csak klerikálisságról. De egyébként, ha a hatalom az egyetlen érték, az azt is jelenti, hogy a hatalomért bármi megtehető, minden „gonosznak” erkölcstelennek tartott cselekedet engedélyezhető. Nemcsak embertársaink megalázása, hanem akár fizikai megsemmisítése is!


Kivetített ellenségkép
„Mondd meg ki az ellenséged, és megmondom, ki vagy.” –szokták mondani. Ez itt is érvényesíthető. Milyen képe van a reakcionáriusoknak, a trón és az oltár feltétlen híveinek? Látjuk: egy világméretű összeesküvést vizionálnak, amelyet titkos társaságok, konspirációs szövetségek szerveznek,

 akiknek célja a hatalom megszerzése és megtartása, minden áron. Ennek a célnak érdekében pedig egyrészt becsapják az embereket, másrészt mindenféle erőszakos cselekedeteket hajtanak végre ellenük. Erkölcstelenek és kapzsik… stb., stb.
Ilyen módon körbeértünk: a reakció megint saját magát leplezi le. Aki „szabadkőműves”/ „illuminátus” „világösszeesküvést” vizionál

az mindig saját vágyait vetíti ki a világra. Ugyanis pontosan ilyen világban szeretne élni: olyanban, amelyet minél kevesebb (egymással közvetlen kapcsolatban álló, azonos „ideológiájú”) ember irányít, akiknek nincsenek erkölcsi gátjaik, akik bármit megtehetnek, és meg is tesznek. Egyszóval: aki szabadkőműves „világösszeesküvésről” szövegel az maga is nagyon szeretne egy ilyen összeesküvést

(akár szervezkedik ennek érdekében akár nem), csak éppen az „illuminátusok” helyére katolikus főpapokat képzel el, az Illuminátus Nagymester helyébe pedig magát a Világ Urát, azaz a Pápát.

(Szerencse, hogy úgy tűnik: maga a Pápa manapság már nem nagyon akar egy ilyen világuralmi projektben vezető szervezkedő lenni. Ez az ellentmondás csak tovább mélyíti a klerikális reakcionisták tudathasadásosságát.)

Általánosabban szólva: aki összeesküvéselméleteket gyárt, az nagy valószínűséggel azon dolgozik, hogy a saját kis (ténylegesen szervezett vagy csak vágyaiban létező) összeesküvését (azaz tulajdonképpen saját erőszakosságát) igazolja, legitimálja. Azzal, hogy az csak védekezés, egy ellenösszeesküvés.
Az ilyen emberek pont azt nem képesek belátni, hogy az olyan értékek, mint pl. az önzetlenség, a közösségiség, a kooperációra való nagyfokú készség, stb. valóban léteznek. (Pedig Jézus rabbi tanításai is ilyeneken alapultak, és a kör megint bezárult.) Nem hiszik el, hogy ellenfeleik (ha nem is mind, de épp az olyan ellenfeleik, mint Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Ságvári Endre, Ernesto „Che” Guevara, Bibó István vagy akár Vlagyimir Lenin) a hatalmat tényleg szétosztani, megosztani, közössé tenni akarták, a másik embert pedig maguk mellé, és nem maguk alá vagy fölé akarták rendelni.


Legyünk hülyék és gonoszak?
Hogy hogyan fordulnak ki magukból az értékeknek tartott dolgok (más szóval: hogyan fordul visszájára a morál), és hogyan helyeződik figyelmen kívül a józan ész arra itt van a legjobb példa:
A szerző idéz Petőfitől (egy olyan idézetet, amit manapság többször is elő lehetne szedni):

„De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.”

És ezt a bejegyzés írója nem tekinti másnak, mint bizonyítéknak arra, hogy Petőfit tényleg lefizették a zsidók! Tehát szerinte: aki embertársai elpusztítására tör, az jól, helyesen, erényesen cselekszik, aki pedig ezt akadályozni igyekszik, az erkölcstelen és önző, a világrend felforgatója, a gonosz ügynöke. És íme, a reakciósságtól, az ultrakonzervativizmustól már el is jutottunk a fasizmusig. Sőt a nácizmusig.


Tehát
Mindezt tehát elég idegesítő végigolvasni. De még egyszer mondom: csak hadd leplezze le magát a reakció! Ha túl sokan elfogadják ezt a logikát, akkor úgyis mindegy, megette a fene ezt az országot, ezt a nemzetet. Ha nem, vagyis ha van még ebben a mi mostani társadalmunkban akár morál (erkölcs), akár némi józan ész, akkor az ilyenfajta kifordított érvelés csak minket (az ilyen blogok szerzőinek ádáz ellenfeleit) erősíthet.

U. i.: Eddig nem találtam arra utaló bejegyzést, de tök érdekes lehetne, hogy vajon mi lehet a blogszerző véleménye az 1956-os forradalomról? Saját logikája szerint azt is egy felforgató, jogtalan, elítélendő mozgalomnak kellene tartania a tekintély fenntartói, a jogos uralkodók és főpapok, Sztálin és Rákosi ellen. Kíváncsi vagyok, ír-e majd valamit erről.
(Az olyan részletkérdések cáfolatába, minthogy Józef Bem egy kommunista lett volna, most nem is mennék bele. Bem egy viszonylag konzervatív katonatiszt volt a lengyel emigráción belül, de ennek megállapításához már források és szakirodalom bizonyos minimális ismerete is szükséges lenne, amit persze, látjuk, a blog szerzője felháborodottan elhárít magától, mert hát „a szakértelem ócska bolsi trükk”. (Ezt ki mondta?))

Hogyan ne legyünk hülyék? I.

Időről időre felbukkan valaki, aki arra akarja felhívni a figyelmemet, hogy nézzem meg ezt a Háború a nemzet ellen című filmet. Négy részes. Csak az első részét láttam, de az is eléggé dühítő.
Akkora hülyeség az egész, hogy igazából említésre sem lenne méltó, de felfedeztem, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, amit maga a köztévé is leadott, szóval valamilyen szinten mégiscsak az állampárt hivatalos propagandáját is tükrözheti. Ráadásul olyan emberek is népszerűsíteni igyekeztek, akiket ilyen-olyan okokból magam is tisztelek. Ezért hát rákerestem az Interneten, és megnéztem az első részt. Dührohamot kaptam tőle ezért a másodiknak már neki sem álltam.
Első reakcióm az volt, hogy a rendezőnek (és legtöbb alkotótársának is) szívesen belenyomnám a fejét egy kupac mérgezett tehénszarba. Aztán lehiggadtam. Dühöngéssel itt semmire sem megyünk. Inkább próbáljuk meg elemezni, hogy hol téved az egész koncepcionálisan!

(Nemrég egy barátom (aki eszmei harcostársam is) rádöbbentett, hogy sokan vannak, akik egyetértenek velünk, hiszen a kizsákmányolás ellen küzdenének, ha lenne öntudatuk. Mivel nincs öntudatuk, ezért tudja megfertőzni őket a soviniszta propaganda. De már az is valami, hogy felismerték a kizsákmányolás létezését. Rá kell vezetni őket, hogy a kizsákmányolás nem feltétlenül a magyarok, hanem az ún. „kisemberek” ellen irányul, azaz nem etnikai alapú, tehát az elnyomás ellen küzdeni sem az etnonacionalista-öntudat, hanem inkább a társadalmi öntudat segítségével lehet. Ennek egyik eszköze tényleg az lehet, ha rámutatunk az ilyen ótvarszar propagandafilmek koncepcionális hibáira. (Hogy ezek a hibák szándéktalan tévedések-e, vagy a szándékos félrevezetés eszközei, az ilyen szempontból még csak nem is a leglényegesebb. Ha az állampolgár felismerte a tévedéseket, akkor úgyis nehezebb lesz megvezetni, akár szándékosan, akár szándéktalanul.))


Nemzet, állam, vagyon
Szóval a film alapvetően a nemzeti vagyon nem megfelelő kezeléséről szól, ezt emlegeti folyamatosan (pl. hogy a nemzeti vagyont kiviszik az országból, stb.). Íme, itt van az első tisztázatlanság. Nem tisztázza ugyanis, mit ért nemzeti vagyon alatt.
Igaz, a nemzet fogalmát sem tisztázza teljesen. Általában a magukat „nemzeti érzelműnek” nevező egyének mindig azt hirdetik, hogy tudják, ki tartozik a nemzethez, mégis, ha definiálniuk kellene a nemzetet, mint közösséget, bajban lennének. Én kidolgoztam a modern nemzettudatra egy definíciót. (Lehet vele vitatkozni, de a film nem kínál fel mást, így én most ezzel fogok dolgozni. De ha van jobb ötletetek rá, akkor vitatkozgathatunk rajta.)

Tehát: a modern nemzet szerintem olyan kulturális közösség, amely önálló állam alkotására törekszik.

(Mindez már magában rejti az ellentmondást. A nemzet egy kulturális közösség (a világnak ezen a felén leginkább nyelv alapján szerveződik), mint ilyen informális. Az állam pedig egy politikai intézményrendszer. A kettő konfliktusba kerülhet egymással. A modern nemzetudat igyekszik ezeket az ellentmondásokra megoldást kínálni.)
Mit jelent ezek alapján (főleg a fenti ellentmondás fényében) a „nemzeti vagyon” kifejezés?

I. Jelentheti akár az állami vagyont is (mint ahogyan voltaképpen a „nemzetbiztonság” szó is inkább „állambiztonságot” jelent). Vagyis az intézmény vagyonát, amely az állam tisztségviselőinek kezelésére van bízva. Nekik azonban ezt a vagyont a köz érdekében kell felhasználniuk. Tehát elsősorban az állampolgárok jóléte érdekében. (Másodsorban az intézményrendszer fenntartása érdekében, de arra is annyiban, amennyiben az is az állampolgárok jólétét szolgálja és nem egy öncélú valami.) Ha az állami tisztviselők magáncéljaikra használják fel az államvagyont, akkor azt mondjuk, hogy lopnak. Azaz bűnt követnek el.

II. Jelentheti a nemzeti vagyon azt is, ami szó szerinti jelentéséből következne. Azaz a nemzet, mint közösség vagyonának összességét. Azaz mindazokat a javakat, amik a nemzetet alkotó egyes egyének tulajdonában vannak, vagy egyes nemzeten belüli kisebb közösségek tulajdonában vannak és végül azok a javak, amelyek az állam, mint intézményrendszer tulajdonában vannak. Ilyen szempontból tehát a „nemzeti vagyon” kifejezés lehet egy tágabb kategória is, mint az állami vagyon.

Namármost egy ilyen dokumentumfilm (tehát ELVILEG tudományos igénnyel készült alkotás) esetében feltétlenül tisztázni kellene a fogalmakat, azt is, hogy a „nemzeti vagyon” kifejezést melyik értelemben használjuk. Ha összemossuk a kettőt, az súlyos tévedésekhez vezethet.


Ellentmondások következnek
1. Ha a kifejezést az I. értelemben használják (állami vagyon):
Akkor nem igazán világos, mi a bajuk az államszocialista korszak gazdaságpolitikájával. Különösen a Rákosi-korszakéval. Ha az a cél, hogy a „nemzeti” azaz állami vagyon minél nagyobb legyen, akkor helyeselniük kellene azt a rendszert, amely a lehető legtöbb dolgot államosítja. Nem?

2. Ha a II. értelemben használják a nemzeti vagyon kifejezést (a közösség tagjai javainak összessége):
Akkor fel kell tenni a kérdést: az-e a fontosabb, hogy ez az összvagyon mekkora, vagy inkább az-e, hogy a közösség tagjai között hogyan van elosztva? Arányosan-e? Itt most gondolj bele: téged nem az bosszant tulajdonképpen, hogy sokak minimális munkával keresnek hatalmas összegeket, míg te akármennyit is gürizel, alig vagy sehogysem tudod eltartani magadat és a családodat? Vagy ha neked nincsenek is anyagi gondjaid, magadat azért szociálisan érzékeny embernek tartod, és igazságtalannak érzed, hogy mások szegénységben élnek, pedig majd megszakadnak a munkában, nem?
Nos, ha úgy gondolod, hogy tökmindegy, csak neked minél nagyobb vagyonod legyen, a többiek le vannak sz**va, akkor nincs veled tovább miről beszélnem, viszont neked sincs értelme tovább nemzetről és közösségről beszélned.
De ha továbbra is kitartasz amellett, hogy aggódsz a nemzetért, azaz a közösségért, amelyet emberek alkotnak, tehát aggódsz a közösséget alkotó emberekért, akkor beláthatod: nem, tényleg nem mindegy, hogy a nemzet vagyona (II. értelemben) hogyan oszlik el a nemzet tagjai között.
Így azonban érthetetlen, hogy a film alkotói tulajdonképpen mit szerettek annyira a Horthy-korszakon. Az éppenséggel a nagytőkések és nagybirtokosok kora volt, a „kiáltó ellentétek kora”, amikor az ország termőterületének legnagyobb része egy igen-igencsak szűk elitréteg kezében volt, amikor milliók éltek nyomorban. (Nem tudni, túlzás-e, de mindenesetre olyan nagy túlzás nem lehet a statisztikai felmérések alapján a „hárommillió koldus országa” kifejezés erre a korszakra vonatkoztatva.) Más szóval: a Horthy-korszak a hatalmas magánvagyonok kora volt.


A lét és tudat viszonya
Miért van tehát, hogy a film készítői szeretik, amit logikusan nem kellene szeretniük, ellenben nem szeretik, amit logikusan szeretniük kellene, ha nem akarnak ellentmondásba keveredni magukkal? Úgy tűnik kizárólag azért, mert az egyes korszakokban mások az állam tisztségviselői, azaz a közvagyonok kezelői. De ez miért fontos? Hiszen az állami tisztségviselő, elvileg csak kezeli az állami vagyont, és nem birtokolja, igaz? Ezt tartanád te is igazságosnak, nem?
Hát ez az! Az állami tisztségviselők sokszor még mindig uraknak, a hatalom és az állam birtokosainak, földesurainak tekintik magukat, függetlenül attól, hogy milyen színeket vesznek éppen magukra. A vagyont, amit kezelnek, átforgatják saját magánvagyonukra. Téged is ez bosszant, nem?
A film készítőit is ez bosszantja, de úgy tűnik egyes hatalmasok esetében (akik ugyanannyit, vagy még többet lopnak, mint mások) hajlandóak ezeket a szempontjaikat félretenni és kevésbé vagy egyáltalán nem bosszankodni. Miért? Csak tán nem azért, mert ezektől a hatalmasoktól várnak valamit cserébe? Hát, nekem úgy tűnik, hogy ez a helyzet. És mindezt hiába próbálják más hatalmasok származására ráfogni. Mit árthat neked egy ember azzal, hogy megszületik? Önmagában semmit. Megszületni nem jelent rossz szándékot senki iránt. De megszületni önmagában jó szándékot sem jelent. Így hát felesleges azért hibáztatni a másik embert, hogy hová/ minek született. Pénzt adni valakinek, vagy lopni/ elvenni valakitől, na az már viszont egy szándék és elhatározás, lehet jó vagy rosszindulat kérdése.
Mit várnak tehát a film alkotói? Hogy nekik személy szerint majd előnyeik lesznek, ha bizonyos emberekre kevésbé dühösek, mint másokra.
Látod, az ilyen fos áldokumentumfilmek, mint ez a darab, szintén érdekek mentén készülnek. És hogy kivel szemben rosszindulatúak? Azt a készítők jól felfogott érdeke határozza meg. Neked azonban jogodban áll vitatkozni velük.

Legyen elég egyelőre ennyi, lehet, hogy majd még folytatjuk. Vagy nem.

A "kisebbik rossz" megtévesztő fogalmáról

Fontos dologra jöttem rá tegnap. Nevezetesen arra, hogy milyen veszedelmes lehet a „kisebbik rossz” fogalma. Ha valaki túl gyakran használja a „kisebbik rossz” kifejezést, illetve az „Ez még mindig a kisebbik rossz…” mondatot, gyanakodjunk.
A „kisebbik rossz”-szal az a baj ugyanis, hogy ha túl gyakran emlegeti az ember, akkor ebbe is túlságosan belelovalhatja magát, és egy idő után hajlamos lehet a „nagyobbik jónak” látni. Úgy értem: ha pillanatnyilag két rossz megoldás közül kell választanod, akkor persze válaszd a kisebbiket, de legalább ne emlegesd túl sűrűn, önigazolásként. Koncentrálj inkább arra, hogy mekkora veszélyt sikerült elhárítanod ezzel. (Tudom ez némileg a negatív gondolkodásmódot erősíti, de néha működhet.)
Hadd mondjak ehhez még két fontos dolgot.

1. „Ha pillanatnyilag két rossz megoldás közül kell választanod…” –írtam az előbb. És a hangsúly itt (egyebek mellett) a „pillanatnyilag” szón volt. Tapasztalatom szerint nagyon sok baj abból adódik, hogy életünk pillanatnyi helyzeteit nem dinamikusan fogjuk fel, hanem statikusan. Vagyis az adott helyzetet nem egy fejlődési szakasz egyik fázisának fogjuk fel, hanem egy megváltoztathatatlan állapotnak, amibe bele kell törődni. Pedig az élet mozgás. És folytonos változás. Ha valami szar, az nem azt jelenti, hogy „szar az élet, ez van” illetve „így kell elfogadni”, stb., hanem azt hogy ez valami olyasmi, amin javítani kell, de lehet is. Legalábbis meg kell próbálni. Így a „kisebbik rosszat” is érdemes pillanatnyi, de javítandó, továbbfejlesztendő állapotnak felfogni. Kiindulópontnak a továbbiakhoz. Éppen ebbe a csapdába esik bele sok ember, hogy pillanatnyi döntésének igazolásaképpen a „kisebbik rosszat” mint megváltoztathatatlan, tovább már nem fejleszthető állapotot fogja fel, amihez aztán ragaszkodni kezd, és nem akar a dolgokon további javításokat eszközölni.

2. „Kisebbik”, illetve „nagyobbik”. Ez a két magyar melléknév azt sugallja, hogy amire vonatkozik az kettő közül a kisebb vagy a nagyobb. Tehát a „kisebbik rossz” kifejezés is azt sugallja, hogy csak két választási lehetőség van. Ez igaz lehet egyes szituációkban, de ebbe a szemléletbe nem érdemes beleragadni. (Erről már itt írtam.) Tapasztalatom szerint az életben meglehetősen ritkák a kettős elágazások. (Az „Y-válaszutak”.) És amikor mégis ilyenekre kerülünk, ha döntöttünk, és elindultunk valamelyik úton (a kettő közül), akkor tapasztalatom szerint nagyon hamar fog jönni az újabb keresztút, amelyen már ismét számos vagy számtalan (egyszóval: sok) alternatíva közül választhatsz. Csak ne félj továbbmenni a következő kereszteződésbe! Ne ragadj le!

(Mindaz, amit elmondtam egyébként rám is vonatkozik. Nézzétek meg például ezt.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/05/kozlemenyek-kozugyekben.html
Na, ez a bejegyzés tipikusan abból fakadt, hogy én a „kisebbik rossz” megoldást kezdtem rajongva ünnepelni, mintha az éppen a „nagyobbik jó” lett volna. Most nézzétek meg, tényleg olyan, mintha engem, aki addig oly kritikus voltam, hirtelen sikerült volna lefizetni, azoknak, akik ellen eddig lázadtam. Pedig tényleg csak arról volt szó, hogy valami nagyon gáz dolog lezárultát ünnepeltem. (Azt hogy már nem kell szégyellnem magam, ha a vonaton elkérik az útlevelemet, hogy én Magyarország állampolgára vagyok. Nos nem kell szégyellnem magam amiatt, a… hát szóval miatta. Szégyellhetem magam viszont egy csomó más dolog miatt. Például: ha már nemzetközi reprezentációnál tartunk, a külügyminiszterünk miatt… Sajnos.) +(Azért persze valljuk be, a bejegyzés létrejöttében némi „kivagyiság” is szerepet játszott: szellemi függetlenségemet, önálló véleményalkotásra való készségemet akartam reprezentálni még azok előtt is, akiket szövetségeseimnek tekintettem. Szóval: túlkompenzáltam.) De éppen ezért nem fogom törölni ezt a jelzett bejegyzést. Ugyanis kordokumentum.)


Hm. Ebben a mostani bejegyzésben viszont (ha jól számoltam), nyolcszor szerepelt a „kisebbik rossz” kifejezés. Gyanakodjatok.