2015. április 22., szerda

A vágtató kifli random ámokfutása II. (kritika)

A szereplők

Folytassuk az előző témát!
Kapjuk el a színészek grabancát és nézzük meg a karaktereket is! (Ez a része legalább összeszedettebb lehet a kritikának, mert vannak szempontjaink az elemzéshez.)


Swappach Amadé – Lengyel Tamás: Az első rész alapján úgy tűnt, ő a férfias karakter, akiben ugyanakkor az esetlenség is benne van, tehát olyan valaki, aki megmutatja majd a romantikus hőstípus korlátait. És abszurditását. (+A katona-lét és a háborús idegfeszültség abszurditását is. Jól beleillett a képbe, hogy ez a katona egy besúgó fia, és érdekes kérdés mit kezd az atyai örökségként kapott gyanakvó természettel.) Ez ígéretes kezdés volt. A második részben meghökkentő fordulat történt. (Vigyázat, spoiler!) A hősködni próbáló katona hirtelen felindulásában megöli egy bajtársát aki csupa jóindulattal segíteni akart neki. Ezt rögtön ő maga is megbánja. Most mit fog kezdeni a lelkiismeretével? (Innentől azt is tudhatjuk, hogy a karakter a maga tragédiája felé halad egyenes úton a történet logikája alapján.) Érdekes kérdések, de csak akkor, ha ezt az egész vonalat is következetesen végigviszik az alkotók, és jól felépítik a karakter fejlődését, útját a feloldozásig/ megtisztulásig vagy a tragikus bukásig. De persze nem viszik végig. A forgatókönyvírók azt hitték, több ember történetét kellett elmesélniük annál, hogy ezt az egyet (akiben a fentiek miatt rengeteg lehetőség gyülemlett fel) rendesen kidolgozzák. Így belőle is csak egy hektikus katyvasz lett, mint az egész filmsorozatból. A harmadik részben tragikus hősből már egy idegbeteg pszichopata lesz: következő bajtársát, akivel összeakad már látható élvezettel, minden lelkiismeretfurdalás nélkül nyírja ki. Hogy jön ez az eddigiekhez? Sehogy. Közben Amadénak kellene megtestesítenie egy szörnyűséges morbus hungaricust (magyar betegséget is): az emberek iránti beteges bizalmatlanságot. Konkrétan a kocsishoz való viszonyára gondolok. Eleinte szó szerint pórázon tartja. Aztán rá kellene ébrednie, hogy egymásra vannak utalva, ráadásul a kocsihajtó egy csomó mindenben segített neki, tehát jobb ha bajtársnak fogja fel, mintha sakkbábúnak. Nem ébred erre rá, továbbra sem veszi emberszámba a szerencsétlen pasast. Ez is egy jó vonala lehetne a történetnek. Csakhogy ez a karakternek már egy harmadik arca, ami megint nehezen illeszthető az előző kettőhöz. Ki lehetne hegyezni a történetet a menyasszonyához való viszonyára is: hogyan váltogat gyengédség és keménység között, és a csajt vagy az Ügyet tartja-e fontosabbnak, illetve értékeli-e azt a segítséget, amit az ügyhöz kap? stb. Ez a történetszövés is csak lehetőség marad, de fel lesz villantva, tehát valamit kezdeni kellene vele. De nem. Még a tragikus vég sem reflektál a korábbi történésekre, az is éppolyan random, a történetbe bele nem illeszthető, mint minden más. (Spoiler vége.) Nem tudom hányan írták a forgatókönyvet, de úgy tűnik, mintha minimum hárman-négyen lettek volna és ennek a szereplőnek a tulajdonképpeni szerepében nem tudtak volna megállapodni. A legrosszabb látni, hogy Lengyel Tamás, aki jó színész, kötelességtudóan eljátszik minden megírt szerepet. „Jutalomjáték” –mondtam az elején. Az lenne, ha koherens lenne az alak. De nem az. Így a szerencsétlen színész külön-külön három vagy négy jó alakítást nyújtott, amelyeknek semmi közük egymáshoz vagy csak nagyon lazán kapcsolódnak. Fogjuk rá Amadéra, hogy skizofrén? De még csak ezt sem mondhatjuk igazán. (Mégiscsak ki tud tűzni egy központi célt, amit semmilyen helyzetben nem felejt el.) Szóval ez a figura a jó casting ellenére nagyon szétcsúszott valahol. (Már nem is annyira bánom, hogy nem én kaptam ezt a szerepet.) Száz mondatnak is egy a vége: Kár érte.



Vödricz Esztilla – Trokán Nóra: ez a karakter olyan semmilyen. És az alakítás is olyan. Egyszerűen ez a szerep nem volt megírva (Trokán Nórának meg úgy látszik, nem volt kedve, hogy legalább az alakításával megelevenítse kicsit). Ennek a nőnek nincs jelleme, nincsenek cselekedetei, csak úgy van, azért hogy legyen, hogy szép legyen, és két férfiszereplőnek (egy főszereplőnek és egy tökéletesen érdektelen mellékszereplőnek) legyen kiért vetélkedni. Ezt a nőt mindenki zsinóron rángatja, és szerinte ez teljesen oké. Még ezzel a kiindulóhelyzettel is lehetne kezdeni valamit, ha az alkotók tényleg kiindulóhelyzetnek tekintenék, és a végére valami jellemfejlődéssel eljuttatnák a karaktert valahonnan valahová. De eljut ő valahonnan valahová? Hát nem, sehonnan sehová, ugyanolyan semmilyen a végén is, mint az elején. Az elején egy idősebb ravasz intrikus nő beszéli rá, hogy tartson a szerelmével az utazásban. (Vigyázat, spoiler!) Mikor pedig a végén a vőlegénye meghal, azt olyan egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy az vérlázító. Nem arra gondolok, hogy nem sír, mert az oké, de hogy pár nappal a vőlegénye halála után már egy másik pasas lovára ül, csak mert ez a másik pasas elhívja… Így működne az ember? Még egy sima szakítás után is van valamennyi gyászidőszak, nemhogy akkor, mikor az ember másik fele meghal! Mégha egy darabig gonoszul viselkedett is. (Egyébként, ha megfigyeljük, Amadé Esztillát sohasem bántja, sohasem alázza meg, mindig csak mások felé agresszív, a menyasszonya felé mindig figyelmes, mégha kissé nyersen is. Az apósa, az más kérdés.) Szóval nem hiszem, hogy így működne egy végső elválás. (Spoiler vége.) Nade összességében most is a forgatókönyvírókat illeti a ledorongolás: ha Amadé, a férfi karakterét túlírták, Esztillát, a nőt tökéletesen elhanyagolták. Miért van az az érzésem, hogy egy nő sem volt közöttük?


Thalvizer Karola – Nagy-Kálózy Eszter: véleményem az első rész után megfogalmazotthoz képest nem változott. Ahogy haladt előre a történet, egyre kevésbé tudtam mit kezdeni ezzel az alakkal. Neki kellene lennie annak, aki előreviszi a cselekményt és valahogyan reflektál, kívülről tükröt tart a két szerelmes kapcsolata felé is. Lehet, hogy ez volt a szándék, de nem ez lett belőle, az biztos. Lehet, hogy megint csak azért, mert a forgatókönyvírók egyszerűen képtelenek voltak tisztességesen összerakni egy női karaktert. (Persze engem, a legényembert azzal fognak leinteni, hogy de hát ők már családos emberek illetve több csajuk volt már életükben mint nekem, ők ne tudnák, de hát ez nem érv. Na mindegy.) Ez a szereplő simán csak idegesítő volt, elsősorban egyébként szóközök nélküli, artikulálatlan, tökéletesen érthetetlen beszéde miatt. (De gyanítom, hogy még ha a hallhatóak is lettek volna a szavak, akkor sem sokat értettünk volna belőle, mert ennél a szereplőnél pont azt képzelték el humorforrásnak, hogy ő egy arisztokrata, ezért kifinomult, választékos körmondatokkal fogalmaz, rengeteg idegen szóval. Marha vicces. Ha. Ha. Ha.) Egyetlen jelenet, amelyikben ez az alak érdekessé válhatott volna az az, amikor rádöbben, hogy rég elhalt szeretett bátyja mekkora egy utolsó gazember volt. De ezt a jelenetet sem így kellett volna szerintem megoldani, hogy a báty szelleme ezt a szájába rágja. Inkább úgy, hogy finoman, fokozatosan rávezeti. Így még egy érdekes párbeszéd is lehetett volna a dologból. De hát ezektől az íróktól mit várunk?


Batykó – Kálloy-Molnár Péter: ő is lehetett volna érdekesebb. Ebben az esetben a karakter előtörténete volt, ami érdekes volt, és ebből egy csomó minden következhetett volna. De nem következett. De ezt most nem is fejtegetem hosszan. Amellett kezd nagyon uncsivá válni, hogy az utóbbi évek minden magyar filmjében mindig ugyanaz a „drámai” fordulat: valakiről mindig ki kell derülnie, hogy valaki más az apja, mint akit gondolt, ebből következően valamelyik másik karakterről meg ki kell derülnie, hogy valamikor félrekefélt. U-NAL-MAS! És ami azt illeti ennyi idő után már kiszámítható is.


Vödricz Demeter – Haumann Péter: róla nem nagyon tudok mit mondani. Nincs is nagyon mit. Figyeltétek, hogy bár a cselekmény szerinti hat napon a szereplő nem borotválkozik, pár percre mégis eltűnik a szakálla?


Swappach Ferdinánd – Reviczky Gábor: az egyetlen koherensnek tűnő karakter a filmben. Lucifer karaktere (Az ember tragédiájából). Vagy Hannibal Lecteré. Vagyis, mint már mondtam az a fajta szereplő, aki gonosz és cinikus vagy csak az erkölcsi mércéje más, de emellett kiemelkedően intelligens, és emiatt van benne valami megmagyarázhatatlanul vonzó intellektuálisan. Veszélyes, de érdekes. Úgy hat az emberekre, mint a gyertyaláng a legyekre. És Reviczky Gábor remekül játszotta el ezt a szerepet. Minden tisztelet az övé. Ha valakinek, akkor neki aztán tényleg jutalomjáték volt ez a film. Nem szeretem, amikor azt mondjuk, egyik színész lejátszotta a másikat, mert hát ha más a szerepük a darabban/ filmben, akkor persze, hogy másképpen és más súllyal játszanak. De itt most volt egy ilyen érzésem Reviczky Gábor és Haumann Péter közös jeleneteinél, hogy Reviczky lejátssza Haumannt. (Kőszegi Ákost például nem. Vele jól kiegészítették egymást.) Nade témánál maradva: Swappach úr az aki reflektál a magyarság és a szabadságharc, a lojalitás és a moralitás meg ilyesmik kérdéseire. Filozofikus kérdésekre. Mint mondtam, szerintem ebbe az irányba simán el lehetett volna vinni a filmet, anélkül, hogy nagyon elvonttá vált volna. Kaphattunk volna kicsit többet Swappach Ferdinándból és az őáltala kimondott kellemetlen de izgalmas kérdésfelvetésekből. Miatta (mármint Swappach és Reviczky miatt is) lehetne érdemes megnézni a filmsorozatot, ha érdemes lenne egyáltalán, és nem időpazarlás lenne. Kár, hogy az alkotók ezt nem ismerték fel. Némi szépséghibája azért van itt is a dolognak. (Vigyázat spoiler!) Swappach egy nagystílű gazfickó. Valahogy nem illik hozzá összességében az a kicsinyesség, hogy pusztán egy köteg pénz miatt haragudjon meg annyira, hogy kitagadja a fiát, aztán meg még meg is akarja ölni. (Akkor, amikor pedig – ezzel maga is tisztában van – örülnie kellene, hogy az életét megmentheti az ún. „lázadó csürhétől”.) Főleg, amikor a végén kiderül, hogy nem csak keménykedés céljából mondogatja, hogy majd megöli a saját fiát, hanem hogy bizony ezt ő tényleg képes is lenne megtenni, ha olyan helyzetbe kerülne. A pénz miatt. Vagy pont ez volt az alkotók célja, hogy megmutassák, hogy még aki nagystílű gonosz, az is viselkedhet nagyon kisstílűen? Hát az eddigiek alapján nehéz ekkora tudatosságot feltételezni az alkotókról. (Spoiler vége.) Reviczky Gábor jó és meggyőző ebben a szerepben, és legalább olyan félelmetes, mint fiatalon a 80 huszár egészen rövid szerepében volt. (Megközelítőleg ugyanaz is a karakter, mint ott, csak jóval idősebben, és más beosztásban.)


Dalfalvi Mátyás „Mathieu” – Kőszegi Ákos: egészen jól áll neki ez a szerep. Őt egyébként az ország nagy része mint széphangú, de elég unalmas szinkronszínészt ismerheti. (Úgy értem, annak ellenére, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész az országban, sok színt nem visz bele ezekbe a szerepeibe.) A karakter: egy másik, kissé csendesebb intrikus, mint Swappach Ferdinánd, egy „szürkébb eminenciás”, az ő beosztottja, az ő jó kiegészítője. És itt is van egy kihasználatlan lehetőség, amit pedig még izgalmasabb lett volna kihasználni, mint a párkapcsolati dinamika ábrázolásának lehetőségét Esztilla és Amadé esetében. Ez pedig Swappach és Dalfalvi viszonya. Dalfalvi egy darabig csalódottnak néz ki, amiért főnöke cserbenhagyja útjuk során egyszer. Mi lesz ebből? Elkezd ellene intrikálni? Megpróbál valahogy bosszút állni? Egy darabig fennmarad a feszültség lehetősége, aztán a dolog valahogy elfelejtődik. Miért? Pedig ez tette volna érdekessé Dalfalvit a továbbiakban. (Spoiler?) A végén ez a sokáig hangsúlyos szereplő olyan meghökkentően hirtelen és nyomtalanul tűnik el, hogy az már bosszantó. És hogy még az epilógusban sem esik szó róla, hát az meg egyenesen felháborító. Ha már állandó szereplő, mégha nem is elsővonalbeli főszereplő, megérdemelt volna egy stílusosabb lelépést és egy mondatot az epilógusban. (A könyvben ez biztos benne van).



Mindenki más: minek kellett ennyi mellékszereplő? Ez lenne a road movie lényege? Hogy senkit nem ismerünk meg, mert mindenkinek csak tök rövid szerepe van?
Valószínűleg nem. Valószínűleg éppen valami olyasmi lehetett a cél, hogy a filmsorozat arcokat, emberi sorsokat/ hozzáállásokat villantson fel a szabadságharc korából. De nem ez lesz a végeredmény. Inkább az, hogy mindenkinek a története tök érdektelen lesz. Talán azért is, mert sokszor mintha az alkotók patikamérlegen mérték volna ki, hogy mindenkire ugyanannyi idő legyen szánva. Így az egész nem más, mint híres és kevésbé híres színészek felvonulása, parádézása, mutatva, hogy „én is itt vagyok ám”. De ez még így kevés.


Badagány – Adorjáni Bálint: ő az egyik ilyen totál érdektelen mellékszereplő. Miért lesz a végén mégis fontos? Mi alapján? Miért kellene, hogy az utolsó részben jobban érdekelje a nézőt, mint az elsőben? Amúgy meg: feltűnt, hogy egy önző egoista barom? Míg Amadé önfeláldozóan a harctéren volt, ő akkor is csak a bizniszeléssel törődött. (Spoiler) Imádott szíve választottját pedig még gyászolni sem hagyja. (Spoiler vége.) De ez még mind hagyján. Viszont mintha azt akarnák sugallni vele az alkotók, hogy akinek finomabb a modora, az okvetlenül jobb ember is. Na persze!


Fátyol Kamilla nemcsak jól néz ki, hanem jó színésznő is. Nem lehet, hogy neki kellett volna adni a női főszerepet és akkor az egészben több élet lett volna?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése