Orfeo szelleme

Nemrég egy rendkívül érdekes filmvetítésen voltam, amelyre, úgy érzem, nagyon hasznos volt, hogy elmentem.

A nap végén éppen hazafelé indultam volna, amikor a kollégám, Seprő felvetette:
-Lesz ma este egy filmvetítés az Orfeo Csoportról. Nincs kedved eljönni rá?

Filmvetítés az Orfeóról? Naná, hogy megyek! Nagyon szeretném jobban megismerni ezt a társaságot, többet megtudni róluk. Nemrégóta tudom, hogy kik ők, de nagyon érdekel, hogy hogyan csinálták, amit csináltak.
Egy művelődési házban volt a vetítés, ahol annak idején annyit próbáltuk a társulattal azt a lázadó diákdarabunkat a nyáron. Hogy ennek, mi a jelentősége? Később még szó lesz róla.
Amin meglepődtem, hogy a nézőtéren csupa nyugdíjas korú ember ül. Furcsa volt, hogy ez afilm voltaképpen tizen-huszonéves fiatalokról szól, de mégis csak hárman voltunk a teremben harminc év alattiak: Seprőn meg rajtam kívül még egy álomszép lány, akit nem ismertem, de kíváncsi voltam persze, hogy mi hozta ide.
(Hogy minket Seprővel mi hozott ide, az teljesen világos. Egyrészt a szakmai érdeklődés, kutatásaink tárgya (bár az Orfeo története inkább Seprő témájába vág, aki a ’60-as ’70-es évek „újbaloldali” mozgalmait, kommunáit és lázadóit kutatja). A másik, hogy mindketten nagyon tiszteljük az Orfeót, lévén, hogy mi valamiféle hasonló ifjú magyar baloldal próbálunk lenni. (Seprő a Neomarxista Urbánus Hippisrác, én meg a Tarisznyás-Zekés Népi Legény.)
A film után viszont be volt ígérve egy beszélgetés is: a nézőtéren, az első sorokban ott ültek az egykori Orfeo egyes tagjai. Izgatottan vártam, mi lesz ebből.

Mi is volt ez az Orfeo annak idején?
Az egész csapat megszerveződése a ’60-as évek végének izgalmas világához kapcsolódik. Tudjátok ez az a nagy korszak, a fiatalság és a lázadás nagy korszaka, amikor a Világot meghódítja a beat, a rock’n’roll és a hippimozgalom, kommunák szerveződnek, megújul az avantgárd, a diákok fellázadnak Párizsban, Amerikában, Cseh-Szlovákiában és Warszawában, új utak keresése zajlik, de közben újra divatba jön a népzene is, stb. Mindez szerves egységben.

(Ez, ahogy most itt leírtam, kicsit zavarosnak tűnik, de ígérem, írok majd még ezekről a dolgokról rendszerben és külön-külön is.)
Ez az egész világot felrázó fiatalos forrongás végül az éppen az új gazdasági mechanizmussal kísérletező Magyarországot sem hagyhatta hatás nélkül. Magyarországon is szerveződtek különböző újbaloldali (a kormányzat által aztán „maoistának” kikiáltott) mozgalmak, a ’68-as radikalizmus ideológiája mentén. Példaképük és szentjük Ernesto „Che” Guevara volt.

Olyan gondolkodó fiatalok léptek színre, akik Karl Marx és Vlagyimir Lenin műveit is újra kezdték olvasni, és rájöttek, hogy az államszocialista rendszer közel sem azt valósítja meg a maga hatalmával, amiről ezek a hivatalosan szentté avatott szerzők szóltak a maguk idején.
Az Orfeo története (ahogyan most elmesélik) 1969-ben kezdődött, mikor egy Malgot István nevű képzőművészeti főiskolás bábegyüttest alakított néhány diáktársával. A művészet és a gondolkodó politizálás náluk szoros egységet alkotott. Műveikkel üzenni, mozgósítani akartak. (Na persze üzeneten és politizáláson nem azt kell érteni, mint manapság, hogy a politikai elit valamelyik csoportjának szóló seggnyalásba megy át minden.) A csapat első darabja egy Györe Imre nevű költő elbeszélő költeményének, az Orfeo szerelmének a bábszínházi feldolgozása volt. A darab természetesen az ókori legendás dalnok-varázslóról, Orpheuszról szólt, de a főszereplőt, Orfeót formázó báb feltűnően Che Guevarára emlékeztetett. Az Orfeo név így ragadt rajta a bábegyüttesen.

A bábegyüttes mellé rövidesen megszerveződött egy színjátszó együttes is, ez lett az Orfeo Stúdió, Fodor Tamás vezetésével. (Ennek a mai utóda a Stúdió K Színház). Aztán lett egy zenekar is, amelyet a néprajz szakos hallgató Vas János „Panyiga” szervezett. Így aztán a csapat alkalmassá vált arra, hogy összművészeti produkciókat hozzon létre, zenével, mozgásművészettel és érdekes bábokkal. Hogy hány ember volt benne pontosan? Nehéz megmondani, mert nagy volt a fluktuáció. A tagok tizen-huszonévesek voltak, nagyon különböző indíttatással és motivációkkal. De valószínűleg leginkább a közösség, az egymással való szoros barátság, és a művészi aktivitás, a cselekvés felszabadító ereje hozta össze őket. Voltak persze, akiknek az ideológia, a „világmegváltás” is fontos volt, és e téren is folyamatosan képezték magukat. A fő ideológus, Marx és Lenin magyarázója továbbra is Malgot István volt, akit egyfajta vezérnek tekintett mindenki. Most így negyven év távlatából visszanézve, elég ellentmondásosan emlékeznek rá. Azt mindenki elismeri, hogy az egyik legokosabb és legfelkészültebb ember volt, akivel valaha találkoztak. Vitathatalan tekintélye volt, és kezdetben nem rákényszerítette az akaratát másokra, hanem sikerrel győzött meg mindenkit a maga igazáról. Ugyanakkor azon is igyekezett, hogy az Orfeo egy olyan közösség lehessen, ahol a maga művészi egyéniségét is mindenki amennyire lehet kibontakoztassa. A lányok tapadtak rá, könnyen hódított. De sokan mondják, volt benne valami diktátori hajlam is, egy személyben volt jó haver, idősebb bátyus vagy atya és kíméletlen autokratór, aki számára a cél (legyen az a közösség összetartása, vagy bármi más) mindig szentesítette az eszközt. Ezt nem is mindenki bírta sokáig. Hatalmas viták, összeveszések, és nagy, látványos távozások vannak az Orfeo történetében. A tagok nagy részéből erős érzelmi reakciót vált ki az emlékezés az Orfeóra, már a filmben is, de néha még a film utáni beszélgetésben is. Mind azt mondják, hogy az Orfeo meghatározó élmény számukra, aminek emlékéhez és örökségéhez egész életükben ragaszkodni fognak. (Még akkor is, ha vannak más tagok, akikre esetleg ma is meg vannak sértődve valami miatt.) Malgot, aki a filmben, „nem a csapat vezérének, hanem a lelkének” nevezte magát, most nem jött el, talán pont azért, mert ellentmondásos viszonyban van a legtöbb egykori taggal.

Az Orfeo történetének egyik heroikus vállalkozása volt egy saját ház felépítése. Létrehoztak a saját két kezük hatalmas munkájával egy olyan közösségi helyet, amelyben már akármeddig próbálhattak, és volt hely benne kényelmesen mindegyik csoportnak. És voltak, akik oda is költöztek abba a házba, és kommuna-szerűen éltek együtt. (Amiből megint néha emlékezetes és szép, néha kellemetlen és viharos történetek születtek.) A ház ma is áll Pilisborosjenőn, Fodor Tamás lakik ott, bár ő úgy mondja: házmesterként őrzi azt, amit a többiekkel együtt építettek. Furcsa lehet egy ilyen házban lakni, amelyekhez ilyen fontos emlékek kötik az embert. Bizonyára kellemes is, de kedvem lenne valahogyan megkérdezni Fodor Tamástól (mégha ez talán kicsit szerencsétlen kérdésnek tűnik is): nem hiányoznak-e néha az emberek, akikkel ő együtt élt itt.
Amíg nem volt meg a ház, addig főleg a Kőbányai Ifjúsági Házban próbáltak és léptek fel. Ennek az igazgatója egy Benkő Éva nevű, viszonylag fiatal művelődésszervező (akkor még úgy mondták: népművelő) volt, aki megértette és mindenben segíteni igyekezett az Orfeo törekvéseit. Olyan jó barátja lett az együttesnek, hogy amikor a felsőbb vezetés kitiltotta az Orfeót a művházból, Benkő Éva be is adta a felmondását.
Az egykori Orfeóról szóló honlapon egyébként ez olvasható még az együttesről:

„Az Orfeo színházi, bábos és zenei produkciói az invenció, a korszerűség és a befektetett rendkívüli munkamennyiség révén viszonylag gyorsan országosan is ismertté váltak, és egy jelentős holdudvar jött létre körülöttünk.
A kísérletező próbafolyamatokat előadások, az előadásokat a közönség bevonásával nyilvános viták követték. A különböző nézetek, álláspontok tisztázására, esztétikai és társadalompolitikai irányzatok megismerésére heti rendszerességgel vitaklubokat hozott létre az Orfeo a Kinizsi utcai és a zuglói helyiségekben. (…)
Az Orfeo hangsúlyosan politizáló fiatalok közössége volt, akik radikális baloldalinak tekintették magukat, szolidárisak voltak a harmadik világgal, szembenálltak a "létező szocializmus" - szerintük munkásellenes és represszív - gyakorlatával, rokonszenveztek a baloldali diákmozgalmakkal, Vietnammal, Guevarával és a forradalmakkal, függetlenségi harcokkal. (Több más akkori ellenzéki csoportosulással szemben nem a parlamenti demokrácia, hanem egy valódi baloldali fordulat lehetősége foglalkoztatta őket.) Másfelől pedig keresték a kapcsolódási pontokat a magyar népi kultúra, népzene autentikus hagyományaival, s a NÉKOSZ-t tekintették az utolsó olyan magyar politikai mozgalomnak, amelyhez kapcsolódni tudtak. Alkotói tevékenységükben az egyéni hang kialakításánál fontosabb szempont volt, hogy együttes munkával a társadalmi viszonyokat minél hitelesebben és szuggesztívebben megjelenítsék. Ezért a szokásosnál sokkal nagyobb munkamennyiséget fektettek be egy-egy produkciójukba, mondhatni, megszállottan hittek a munkájukban, bármiféle munkában. A munka az Orfeo értékrendjében centrális szerepet játszott.
Az eddigiek alapján már nem meglepő, hogy az Orfeo a legitim közösségi életformákkal szemben egyfajta alternatív saját életformát kínált tagjainak, szabadságot, alkotó közösséget, amiért persze gyakran le kellett mondani a konvencionális életpálya biztonságáról.”
(http://www.orfeocsoport.hu/tortenet.html)

Mivel az Orfeo eredetiségével és szívvel-lélekkel végzett kemény munkájával nagy tiszteletet vívott ki magának, és amit csináltak, az tetszett a fiataloknak, ezért egy ideig segítette őket a KISz is, sokszor adtak nekik fellépési és megmutatkozási lehetőségeket nekik. Az azonban, hogy itt van egy csoport, amely általában a hatalmat bírálja eredeti, művészi eszközökkel, az előbb-utóbb kivívta az államszocialista hatalom ellenérzését is. Ezért 1972-től egyre erősödni kezdett a tagok és a csoport folyamatos hatósági szekálása, illetve kitiltása egyre több helyről. Arról nem is beszélve, hogy belső viták is dúltak a tagok között. Ezt nem is lehet elkerülni, egy ilyen közösségnél, amelynek a tagjai ilyen szoros kapcsolatban állnak egymással. (Erről még majd alkalomadtán mesélek a magam tapasztalatai alapján.) Így a régi csapat fokozatosan széthullott.
Egymás után kivált a csoportból a zenekar (Vízöntő néven mentek tovább), a színjátszócsoport (akik Stúdió K néven folytatták), végül már csak a bábegyüttes maradt, majd 1978-ban az is beolvadt a 25. Színházba.

Az Orfeo hatása, illetve az akkori törekvések hatása azonban megmaradt. A tagok közül sokan dolgoztak tovább szobrászként és bábkészítőként vagy festőként, újságíróként, fotósként, színészként.
Ott van a zenekar. Az Orfeo zenészei a polbeattel kezdték vagyis azzal politikai töltetű könnyűzenével, amelyet a ’60-as években olyan sokan műveltek Vámos Miklóstól Boros Lajosig (főleg KISz-rendezvényeken). Aztán a polbeattől eljutottak a chilei Quilapayún együtteshez, akik saját népzenéjük feldolgozásával készítettek forradalmi dalokat. A Quilapayúnon keresztül így az Orfeo nemcsak a dél-amerikai népzenéhez jutott el, hanem a magyar népzenéhez is. Ők kezdtek először modern népzenei feldolgozásokat csinálni, új távlatokat nyitva az akkoriban szerveződő Táncházmozgalmon belül. (Akkor Vas János „Panyiga”, Dabasi Péter, Lantos Iván, Zsigmondi Ági, Kamondy Ági, Nemes István és Forgách András voltak az együttes tagjai. 1972-ben a zenekar egy része kivált az Orfeóból. Az ottani dolgok folytatója lett a Vízöntő és a Kolinda, akiket úgy tartanak számon itthon, mint a népzenén alapuló modern „világzene” műfaj első képviselőit, akkor, amikor még ez a kifejezés, hogy „world music” tulajdonképpen nem is létezett. Dabasi Péter pedig aztán a Kalákába vitte be a maga elképzeléseit népzenéről, versekről, dalokról.
(A zenekar egyébként 2009-ben újra összeállt, csináltak egy cd-t, amit mindenkinek ajánlok, és egy koncertet az A38 hajón.)
http://www.orfeocsoport.hu/zenekar.html

Az Orfeo színházának vezetője kezdettő Fodor Tamás volt, aki ma is az alternatív színházi élet egyik emblematikus figurája Magyarországon. Azé az alternatív színházi életé, amelyet úgy tűnik most sorsára hagy a hivatalosság, arra hivatkozva hogy kevés a pénz rá. (Magyarországon minden jó ötletet a pénzhiány érveivel lehet megtorpedózni. De felvetődik a kérdés, nem félnek-e attól a kérdező és elgondolkodtató színháztól ma is, ami akkor a ’70-es években olyan nagyot ütött?) Fodor Tamáson kívül ebben a műhelyben lett híres pl. Székely B. Miklós „Laca”, Oszkay Csaba, Szőke Szabolcs, Fábry Péter, Gaál Erzsébet, Gaál Éva, Papadimitru Athina.
http://www.orfeocsoport.hu/studio.html

A bábcsoportról már esett szó. Ennek a vezetője és rendezője, ha jól értettem végig Malgot István volt.
http://www.orfeocsoport.hu/babcsoport.html

(Malgot István, mint már mondtam, elég megosztó személyiség. Ma szobrászként dolgozik. És a nagy neomarxista ideológusból a 2000-es évek elején a Narancsos Főnök stratégiai főtanácsadója lett, amit nehezen értek. Részt vett a polgári köröknek nevezett álérdekképviseletek szervezésében. 2004-ben viszont ő volt az egyetlen, aki a Főnök szemébe merte vágni, hogy a „kettős népszavazással” és az akörüli hisztériával végletesen megosztja a nemzetet, gyanakvást, bizalmatlanságot és gyűlölködést kelt. Utána ott is hagyta a Főnököt.)

Hogy az egykori tagokban milyen indulatok dolgoznak néha még ma is… Hát ezen például lehidaltam: http://www.orfeocsoport.hu/forgacs.html
(3:06-nál kezdődik az érdekes rész, addig csak filozófiai süketelés van.)

(Balról jobbra: Fodor Tamás, Szőke Szabolcs, Székely B. Miklós "Laca" és Tóth Éva ma)

És mi van ma?
Van-e valami nyoma ma az Orfeo tevékenységének? Úgy értem, vannak-e, lehetnek-e ma hasonló eredeti és szép közösségek és ilyen törekvések Magyarországon, elsősorban a magunkfajta fiatalok körében? Ez volt a kérdésem. Három dolog fogalmazódott meg bennem erre.
1. El kell gondolkodnom a saját életemen, törekvéseimen is. Rádöbbentem, hogy valami hasonló szoros, együttműködő, vitákkal és indulatokkal terhes közösséget keresek én is anélkül, hogy tudnék róla. Azt hiszem egy összegzést, számvetést kellene készíteni erről, hamarosan.
2. Az volt az érzésem, hogy ezek a hatvanas éveikben járó, lassan nyugdíjas korú emberek, akikkel a filmben beszélgettek, illetve akik itt ülnek most velünk szemben, akikkel beszélgetünk sokkal többet megőriztek magukban azokból a tulajdonságokból, amiket általában „fiatalosként” határozunk meg (lázadás, kritikai gondolkodás, lendület, alkotókészség, kíváncsiság, nyitottság, befogadókészség), mint sok ember, akikkel az egyetemen találkoztam.
3. A filmben és a beszélgetésben sokszor elhangzott egy szó az Orfeóval kapcsolatban: „baloldali”. A magam részéről ennek a szónak lehet pozitív és negatív tartalma is, ugyanúgy, mint a jobboldalinak is. De legtöbb ember ezekre a szavakra ugrik, ezeket egymást kizáró ellentéteknek tartja, és a „másik” oldalra (ami nem az övé) a fogát vicsorgatja. Hogyan lehet akkor folytatása az Orfeo gondolatiságának ilyen körülmények között. (Bár ami azt illeti, én az Orfeo gondolatisága és szellemisége alatt inkább a közösségiséget tartom a művészetben, de néha én sem tudom függetleníteni magamat a belémidegződött kifejezésektől. És mások sem. Sokan mindenáron jeszót akarnak: „jobboldaliként” vagy „baloldaliként” akarják meghatározni magukat. Ez minden ilyen jellegű közösségben, csoportban kinyírja már a lehetőséget is, hogy művészeti tevékenység közben társadalmi filozofálásba kezdjünk. Erre rá kellett jönnöm.)

Már említettem, hogy ült egy nagyon szép vékony, hosszúhajú lány a közönség soraiban. A film után az Orfeo jelenlevő tagjait a Táncházmozgalommal meglévő kapcsolataikról faggatta. Kíváncsi voltam mi hozta ide. Ezért, mikor távozott, utánaeredtem. Megszólítottam és beszélgetni kezdtünk. Később Seprő is utánunk jött. Kiderült, hogy a lány természetesen néptáncos, amúgy Panyigától tanult néprajzot is. Ez hozta ide. Neki is feltettem a kérdést, lehet-e szerinte folytatni valahogyan azt amit az Orfeo elkezdett, illetve azt, aminek én az előzményeit a NéKOSz-ban találtam meg. Izgalmas vita alakult ki közöttünk erről. De a vita során mindegyikünk egyfolytában saját gondolkodási korlátaiba ütközött. A „baloldal”-„jobboldal” jelszavába, és a sémákba, amiket ezekről készen kaptunk a szüleinktől. De azért érdekes, izgalmas beszélgetés volt, nagyon élveztem. Egészen addig, amíg a lány ki nem mondta a mondatot, amitől falra tudok mászni:
-Azért a táncházakban ma mégis alapvetően jobboldali értékrendű fiatalok vannak.
Ezen összezavarodtam és kicsit el is keseredtem. Ezek szerint mi mai fiatalok tényleg nemhogy ideológiai falakba ütközünk, de egyenesen szűk ideológiai ketrecekbe vagyunk zárva. És ez szörnyű. Arra aztán rájöttem, hogy amit ő „jobboldalinak” mond pozitív éllel, és amit én „baloldalinak” mondok pozitív éllel, azok nem ellentétei egymásnak. Azok nem ugyanannak a dolognak a két oldalát jelentik, azok teljesen más dimenzióban mozognak, nem is találkoznak egymással.
Pedig találkozhatnának, ha nem lenne ilyen szerencsétlen elnevezésük, ahogyan ma nevezzük őket.

(Ajánlott olvasmány: http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/10/bal-jobb.html)