Akik ellenálltak (II. rész)

A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága

Nemzeti gyásznap van ma.
70 évvel ezelőtt ezen a napon fogták el a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetőit a nyilasok.
Kezdjük az előzményekkel!
Mint már szó volt róla Horthy Miklós és közvetlen köre, főként az akkori miniszterelnökön, Kállay Miklóson keresztül 1942-től (nagyjából a sztálingrádi csatától) azon igyekezett, hogy Magyarország kiléphessen a szerencsétlen és végzetes (világ)háborúból. 1944 márciusában a német hadsereg, hogy megakadályozza, hogy a magyarok fegyverszünetet kössenek, megszállta Magyarországot. Létrehoztak egy kollaboráns (ne kerteljünk: hazaáruló) kormányt, amely hamarosan megkezdte a „zsidónak” kikiáltott személyek deportálását és meggyilkolását különböző haláltáborokban. Horthy kormányzó szégyenletes módon nem állt ellen, sőt a helyén maradt, mint kormányzó, a deportálások ellen is csak később lépett fel.
Számos magyar ellenzéki (értsd háborúellenes) politikust letartóztatott ekkor a GeStaPo (Geheime Staatspolizei) politikai meggyőződésüktől függetlenül. Őket vagy szintén koncentrációs táborokba szállították, vagy katonai börtönökben őrizték.
Amennyire tudni lehet, közülük Bajcsy-Zsilinszky Endre volt az egyetlen, aki az elfogására küldött német katonáknak fegyverrel ellenállt.

Konkrétan pisztolyt rántott és lőni kezdett a németekre. Végül számos golyótól találva ájultan esett össze, így tudták elfogni. Őt is egy rabkórházba szállították.
Októberben Zsilinszkyt és több társát váratlanul átadták a magyar hatóságoknak, akik elengedték őket.
Nem sokkal ezután, október 15-én zajlott a rosszul előkészített kiugrási kísérlet, amikor Horthy kormányzó bejelentette a fegyverszünetet a szovjetekkel. Hogy az országban tartózkodó német csapatokat és magyar szövetségeseiket le lehessen fegyverezni ebben a helyzetben, ehhez fel kellett volna fegyverezni a tisztességes, németek ellen harcolni kész magyar munkásokat és diákokat. Ez azonban egyre csak halasztódott, és többek között emiatt (de a német túlerő miatt is), a németek felszámolták a szórványos magyar ellenállást, Horthyt elfogták, és helyére egy még Sztójayéknál is rosszabb hazaáruló bandát ültettek, amely még kegyetlenebb eszközökkel volt hajlandó folytatni nemcsak honfitársai tömegeinek biztos halálba küldését, hanem a magyar állampolgárok konkrét tömeges legyilkolását is.


MNFFB

A szervezett harc ez ellen a gyilkos rendszer ellen így meglehetősen nagy hátrányból indulhatott csak. Talán többek között pont azért, mert akik még korábban elkezdték szervezni az ellenállást, túlságosan bíztak Horthy józan eszében és a többi katonai vezető szakértelmében. Ez hiba volt. Most saját kezükbe kellett venniük az irányítást.
Október végén november elején Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élen

megszerveződött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB). Ebben az alábbi szervezetek képviseltették magukat:

A Független Kisgazdapárt. Képviselője a MNFFB-ban Csorba János volt.

A Magyar Kommunista Pártot Kállai Gyula képviselte.

A Nemzeti Parasztpártot Kovács Imre

A Szabad Élet Diákmozgalmat Hám Tibor

A Nemzeti Ellenállás Diákmozgalmát Gyenes Antal

A Szociáldemokrata Pártot Szakasits Árpád.

MNFFB-Katonai Vezérkar
Létrejött a MNFFB katonai vezetősége is. Ennek élére Bandi bácsi régi jó barátja, a nyugalmazott öreg katona,

Kiss János altábornagy került.
Helyettesei

Nagy Jenő ezredes és Tartsay Vilmos ezredes
A munkások felfegyverzésének felelőse Radványi Imre volt.

A diákoké Mikó Zoltán repülő százados. (Róla még lesz szó).
A műszaki ügyeké pedig érdekes módon egy huszártiszt,

a sokoldalú Révay Kálmán kapitány.

Ez a kör részletesen kidolgozta egy fegyveres felkelés tervét. Előzetes tapogatózások alapján valószínűnek tűnt, hogy a Budapest környékén állomásozó magyar csapatok hajlandóak lennének a MNFFB mellett harcolni a németek és a nyilasok ellen. De a felkelés kirobbantására már nem maradt idő.
November 22-én a titkos megbeszélésre összegyűlt katonai vezetőket, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss Jánost, Nagy Jenőt, Tartsay Vilmost, Révay Kálmánt elfogták.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy még fegyvert rántani sem volt idejük. Csak a két később érkező fiatal zászlós,

Messik János és Széchenyi Pál tudták használni a pisztolyaikat, de a rövid tűzharcban mindketten meghaltak.

Ezzel sajnos meghiúsult annak a lehetősége, hogy Magyarországon is olyan egységes katonai és polgári fegyveres felkelés törjön ki a nácik és a nyilasok ellen, mint amilyen pl. Szlovákiában. De az ellenállás nem szűnt meg. Csak éppen szétesett egymástól többé-kevésbé elszigetelt csoportokra. (Még mindig szabadon voltak a katonai vezetők közül

Sólyom László és Pálffy György, akik összekötő és tanácsadó szerepet töltöttek be a budapesti ellenálló csoportok között. Szintén szabad volt még Mikó Zoltán, aki egyetemistákból megszervezte a Görgey-zászlóaljat, a maga kis ellenálló csapatát Róluk is lesz még szó, hamarosan.)
Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost sok kínzás után 1944 decemberében Sopronkőhidán akasztották fel. Révay Kálmánt és több más elfogott vezetőt börtönbüntetésre ítéltek. Ez csak pár hónapi rabságot jelentett, mert a háború végén kiszabadították őket.


Epilógus (a Katonai Vezérkar történetéhez)
Révay Kálmán a háború után a tisztképző Honvéd Kossuth Akadémia parancsnoka lett.
Sólyom László a háború utáni első budapesti rendőrfőkapitány lett.
Pálffy György a háború után a Magyar Honvédség tábornoka lett.
Mindhármukat aztán 1949-ben a Rajk-perrel összefüggésben tartóztatták le, és ítélték halálra, majd akasztották fel egy koncepciós perben. Ily módon egy másik gyilkos rendszernek, a sztálinizmusnak estek áldozatul.
A sztálinizmus áldozata lett Mikó Zoltán is, de egész más körülmények között. Róla és csapatáról, a Görgey-zászlóaljról majd egy külön bejegyzésben emlékezünk meg.

Addig is a mai napon emlékezzünk meg Bajcsy-Zsilinszky Endréről és társairól. Dicsőség az ellenállóknak!

Fiatalos lendülettel III.

2009. Július 20., hétfő
Bár eredetileg a hét végére tervezték, végül mégis ma volt megtartva a kajakozás a Tanew patakon. Megint a szlovákokkal utaztunk egy buszon, énekelgetve, egészen Króle Staréig,; ott szálltunk aztán vízre. Ezen a vidéken népszerű ez a fajta kirándulás, tavaly Szczebrzeszynben is volt alkalmam kipróbálni, akkor a Wieprz patakon. A Tanew még a Wieprznél is sekélyebb és nyugodtabb víz, így különösebben nem lett volna veszélyes az utazás, még akkor sem, ha beleborultunk volna. Nem is nagyon értem, minek kaptunk mentőmellényeket, mikor a víz a legmélyebb részeknél is legfeljebb mellig érhetett.
Az eredeti terv az volt, hogy vegyes párokat indítanak útnak, vagyis, hogy senki ne üljön vele azonos nemzetiségűvel egy csónakban, hogy ezzel is fejlesszék közöttünk a kommunikációt. Végül ezt mégsem erőltették. Így hát mindenki ment a maga csapatával. Mivel mi tizenheten voltunk (Angéla ugyanis ma reggel elutazott Krakówba), ezért én, hogy ne maradjak egyedül Przemekkel kerültem egy csónakba.

Przemek (azaz Przemysław) egy kissé magának való, szelíd, jóindulatú srác, egy csendes rocker. Valamikor filozófiát tanult a MCS-en (ami itt most nem Wágner Balázsék bluesegyüttesét jelenti, hanem a lublini Maria Curie-Skłodowska Egyetemet), de abbahagyta, azóta mindenféle alkalmi munkákból él. Most azért jött ide, hogy a ZMW számára kamerára rögzítse a tábor eseményeit. Tulajdonképpen ez is munka volt számára, és úgy is fogta fel; ezért volt, hogy eleinte viszonylag nehezen tudtuk bármilyen programba bevonni, és beszélgetni sem volt egyszerű vele. De örültem, hogy most velem tartott, jó páros voltunk a vízen, meg legalább ő is megnyílt egy kicsit.
Kb. 17 km-t tettünk meg a Tanewen és ha minden igaz, valahol Wólka Biska közelében kötöttünk ki. Volt itt egy nagyon szép, hangulatos pihenőhely, étteremmel, foci- és röplabdapályával és egy tűzrakóhellyel. De rajtunk kívül a kutya sem járt arra.

Egy kicsit pihentünk elheveredve a fűben, majd bementünk az étterembe, ki sörért ki cigiért. A csapos nő rendes volt, mert cigit nem tudott eladni, így hát, aki kért, azzal megosztotta a sajátját. Ezután kértünk két labdát, és kivonultunk a pályára. Ajdár, Gombi meg még néhányan focizni kezdtek a polákokkal; Mikkamakka, Oglán, Przemek és én meg a lányok inkább a röplabdát választottuk. Megint örültem, hogy sikerült Przemeket is bevonni ebbe is. Később a tűzrakóhelyen elkészült az ebéd, így átmentünk oda, és ettünk. Ezután elvileg valamilyen ismerkedés, „integrációs buli”, közös játék következett volna a tűz mellett, csakhogy nem volt, aki az egészet megszervezze, kézbentartsa, így egy darabig csak ültünk a tűz mellett beszélgetve, majd mikor szlovák barátaink már türelmetlenkedni kezdtek, mi is visszatértünk velük együtt a buszhoz, és „hazaindultunk” Biłgorajba.

Ahol viszont ismét felkerestük a Metro-t, és annál élénkebb csevegésbe kezdtünk. Megismerkedtünk a polákokkal, akik nagyrészt Jasiennikben a Jasienniczanie, illetve Biłgorajban a Tanew Együttesben táncolnak. Kiderült, hogy ők ott voltak az idei szczebrzeszyni Dom Tańca-táborban is. (Nem túl gyakori egyébként, hogy a Dom Tańca egymásután kétszer ugyanazon a helyen rendezze meg a táborát.) Mesélték, hogy még magyar (moldvai) táncokat is tanultak. Pl. de doit. Ki tanította őket? Ki más, mint azén régi jó öreg barátom, Szymon Brzeziński. Sajnálom, hogy idén nem lehettem ott.
Ezen kívül ott voltak a Metro-ban a Blędowianie tagjai is. Például az aranyos Ewa, aki franciául merült élénk beszélgetésbe Csinivel. (Csini a kolozsvári érettségi után egy évig Lyonban járt egyetemre, aztán Budapestre jött. A francián kívül az olasszal és a spanyollal is elboldogul.)
Ittunk is persze egy csomót, de most nem ment át az egész olyan mulatozásba, mint tegnap; csendes, ülős buli volt.

(Még egy dologra emlékszem élesen, hogy egy idő után Csini és Szelidecske mindenféle saját csujjogatásokat kezdtek kitalálni, és azokkal beszólogatni a legényeknek. Ez tetszett mindenkinek, persze nem maradhatott el a visszavágás sem, amely Mikkamakkától és tőlem érkezett. Így egy érdekes oda-vissza felelgetés alakult ki az ő duójuk és a miénk között. De utólag nem tudok felidézni sok szöveget ebből... Illetve csak egyet. Ez így hangzott (nekem címezve): "Lám, te meg tudsz lengyelül,/ Mégis elvagy egyedül". Hm... Nem is az volt a furcsa, hogy ez elhangzott, hanem hogy ezt pont Szelidecske vágja a fejemhez. (?!) Hát izé...)

Akik ellenálltak (I. rész)

A Magyar Diákok Szabadságfrontja

70 éve alakult meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja a fiatalok antifasiszta harci szervezeteinek összefogására. Az alapító tagszervezetek már korábban (1944 tavaszán-nyarán-kora őszén) létrejöttek, és szervezkedni kezdtek a német megszállás elleni harcra. Igaz, legtöbbjük akkor még főleg propagandával foglalkozott: röplapokat szórtak és falakat firkáltak össze, így biztatták a lakosságot ellenállásra. Továbbá más ellenálló szervezetek között teremtettek összeköttetést, hozták-vitték a híreket stb. Többnyire fegyvereket is gyűjteni kezdtek, de az csak nagyon lassan haladt. Mindenesetre augusztustól bizakodhattak abban, hogy őket a Horthy Miklós által létrehozott Kiugrási Iroda is támogatni fogja, és adott időben fel fogja fegyverezni, és segítségüket igénybe veszi a kiugrás végrehajtásánál.
Október 15-e, mikor az amúgy is rosszul szervezett kiugrási kísérlet nem sikerült, és bekövetkezett a nyilas puccs, új helyzetet teremtett. Kiesett a képből az a szerv (a Kiugrási Iroda), amely élére állhatott volna egy általános magyar fegyveres felkelésnek a németek ellen. A diákszervezeteknek, addig is míg létrejött az ellenállás új központi szerve, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (amelyről még szó lesz) egymás között is szorosabbra kellett fűzni az együttműködést, ha eredményesen akartak működni, és főleg ha meg akarták gyorsítani saját, kezdeti stádiumban lévő, de most már halaszthatatlanul sürgős felfegyverzésüket.
Így jött létre a Magyar Diákok Szabadságfrontja.
Az alapító szervezetek a következők voltak:

1. A Szabad Élet Diákmozgalom, amely főleg a korábbi Diákegység Mozgalom tagjait tömörítette. Vagyis azokat, akik a Turul nevű diákszervezet „balrább álló” (értsd: szociálisan érzékenyebb és józanabb gondolkodású, a Horthy-rendszerrel szemben kritikus, a népi írókkal szimpatizáló) szárnyát alkották. Sokan közülük a Független Kisgazdapárthoz kötődtek, de azért nem mindenki.
Ez a szervezet a Tér és Forma nevű magazin szerkesztőségében tartotta a főhadiszállását. Vezetői voltak:

Fitos Vilmos és

(Sz.) Kiss Sándor
Legfontosabb segítőik pedig

Villy Antal, aki nemrég fejezte be az állatorvosi egyetemet és

Csicsery-Rónay István (aki nemrég tért haza az orosz frontról).


2. A Nemzeti Ellenállás Diákmozgalma, amely a tehetséges parasztfiataloknak otthont adó Györffy István Kollégium harci szervezete volt. A Györffy-kollégisták még radikálisabbak voltak, mint a Szabad Élet tagjai. Már régóta szervezkedtek, és néhányan közülük a Kommunista Párttal is kapcsolatban álltak, amely a leghatékonyabb szervező erő volt a magyar ellenállási mozgalomban. (Ez még nem a Rákosi-féle Kommunista Párt, ennek az élén még olyan szimpatikus és hősies, önfeláldozó figurák álltak, mint Rajk László és Donáth Ferenc.)
A NEDM vezetője természetesen a Györffy Kollégium igazgatója, a lehengerlő intellektusú

Kardos László (nemrég végzett néprajzkutató) volt.
Legfőbb segítője pedig

Gyenes Antal (végzős szociológus és agrárközgazdász hallgató), aki aztán a futár szerepét is betöltötte a MNFFB felé. (Erről később.)


3. A Parasztfőiskolások Közössége, amelyet főleg népfőiskolások alkottak. (Olyan parasztfiatalok nem léptek értelmiségi pályára, mint a Györffy-kollégisták, de résztvettek hosszabb-rövidebb fejtágító kurzusokon, ma úgy mondanánk „szabadegyetemeken”, amelyeken a legmodernebb mezőgazdasági ismeretek mellett sokmindenben képezhették magukat.) Tulajdonképpen a Györffy-kollégisták tanítványai és barátai voltak. (A kollégisták sok ilyen népfőiskolai kurzuson tanítottak.) A szervezet harci csoportjait is egy Györffy-kollégista, a NEDM tagja,

Szűcs Ferenc (akkori gépészmérnök-hallgató) vezette.
Legfőbb segítője pedig

Szalai Béla volt, aki ekkor még népfőiskolás, de a háború után maga is a Györffy Kollégium tagja lett. (Bátor fickó lehetett mert pár hónapra titkos téglaként még az Antibolsevista Ifjúsági Tábor nevű szélsőjobboldali szervezetbe is beépült, és onnan szállította az információkat valódi harcostársainak. Később eltűnt az ABIT-ból, és visszatért a PFK harcosai közé.)


4. Ott volt még a Demokrata Diákfront, amely tulajdonképpen nem önálló szervezet volt, hanem egy MDSzF keretein belül létrehozott akciócsoport,

Zimányi Tibor vezetésével. (Ő egy közgazdász hallgató volt Beregszászról.) De a MDSzF első kiáltványába önálló alapító tagszervezetként írták bele a nevüket.


5-6-7. És még három szervezet szerepel alapítóként, amelyekről én sem tudok sokat: a Technikusok Demokrata Frontja, a Demokrata Ifjúság és a Protestáns és Katolikus Egyházak Demokrata Ifjúsága.


A MDSzF sem tudott egységes felkelőseregként fellépni, a kevés számú fegyver és a nyomasztó német túlerő miatt. Tagjait azonban elirányította különböző budapesti ellenálló szervezetekhez, mint amilyen például a Görgey-zászlóalj, a Táncsics-zászlóalj és a Gidófalvy-század voltak. (Róluk majd külön lesz szó.) Illetve kisebb rajtaütéseket, robbantásokat és kézigránátos akciókat azért szerveztek, főleg német teherautók ellen.
De volt két inkább csak jelképes akciójuk is, amelyeket külön érdemes megemlíteni.
Az egyik:
Mikor a nyilas kormányzat kiadta az utasítást, hogy a magyar egyetemeket minden felszerelésükkel, diákukkal és professzorukkal együtt Németországba kell telepíteni, a MDSzF tagjai felrobbantották a kitelepítés levezénylésével megbízott professzorok irodáját. Személyi sérülés nem történt, de sok ott tárolt dokumentum, amely a diákok összeszedését hivatott segíteni, megsemmisült.
Később két Györffy-kollégista,

Egyed János és Győrffy Sándor (csak névrokona a Kollégium névadójának, illetve az sem, mert hosszú „ő”-vel írta a nevét, ellentétben Györffy Istvánnal) felrobbantották magát az Antibolsevista Ifjúsági Tábor székházát is. Hogy itt megsérült-e valaki, vagy csak az épület dőlt össze, nem tudom. Jani és Sanyi mindenesetre sértetlenül húzták el a csíkot a helyszínről egy motoron.


Epilógus
A Szabad Élet vezetőségének legtöbb tagját 1944 decemberében elfogták a nyilas csendőrök. (Fitos Vilmost és Csicsery-Rónay Istvánt pont nem, nekik sikerült elkerülniük a lebukást.) Szörnyű kínzásokat kellett kiállniuk, de legtöbben megérték a háború végét, kivéve Villy Antalt, a fiatal állatorvost, aki belehalt a vallatásba.
A háború után a Szabad Élet legtöbb tagja a Független Kisgazdapárt (FKGP) ifjúsági szervezetében, a FISz-ben (Független Ifjúsági Szövetségben), vagy a paraszti szakszervezetnek számító Parasztszövetségben kezdett dolgozni. Sajnos 1947-ben legtöbbjüket elítélték egy koncepciós perben, azzal a váddal, hogy a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság tagjaként szervezkedtek a Köztársaság ellen. Pedig sokan közülük azt sem tudták, hogy ez a szervezet létezik, azt pedig egyikükre sem lehetett rásütni, hogy ne lennének hívei a köztársasági államformának. Egyébként a FISz-nek egyetlen tagját sem ítélték halálra, a legmagasabb börtönbüntetés, amit kaptak, öt év volt. De ez mégiscsak igazságtalan volt.

A Nemzeti Ellenállás Diákmozgalmának szervezői, azaz a Györffy-kollégisták a háború után a NéKOSz-nak (Népi Kollégiumok Országos Szövetségének) a szervezői lettek. Igazából minden népi kollégiumot autonóm közösségként a Györffy Kollégium mintájára szerveztek meg. A vezetői a NéKOSz-nak éppen Kardos Laci és Gyenes Anti lettek.
A NéKOSz-t 1949-ben szüntette meg a sztálinista önkény, nem sokkal azelőtt, hogy perbe fogták, és pár hónap múltán felakasztották legfőbb támogatójukat, ellenállási harcostársukat, Rajk Lászlót.
Az egykori kollégisták 1956-ban próbálták feltámasztani a NéKOSz-t, de mert közben Nagy Imre hívei voltak, és nagy szerepet játszottak a forradalom előkészítésében (és az utóvédharcaiban is) 1957-1958 között sokakra újabb per és börtön várt, így a NéKOSz sem jöhetett újra létre. (Annak ellenére, hogy a konszolidálódott Kádár-rendszer tulajdonképpen rehabilitálta a NéKOSz örökségét.) A régi szolidaritás azonban életük végéig megmaradt a kollégisták között.

Külön érdekes történet Szűcs Ferkóé. Ő, bár egyetemista korában még inkább antimilitarista volt, 1949-ben éppen úgy kerülte el, hogy az ő nevét is belekeverjék a Rajk-perbe, hogy beállt a hadseregbe. Úgy látszik a hadsereg némileg menedéket jelentett ilyen szempontból. Szűcs Ferenc valószínűleg a konspirációban szerzett tapasztalatait is jól használhatta, mert hírszerző tiszt lett. A ’60-as években szédületes gyorsasággal emelkedett a ranglétrán, hamarosan már ő lett az egész magyar katonai hírszerzés főparancsnoka.

És jól dolgozott, mert a magyar kémkedés a NATO-országokban még akkor is bámulatosan hatékony volt, amikor a hadsereg egyéb részei éppen elég ramaty állapotban voltak.

(Hamarosan folytatjuk. A továbbiakban a magyar ellenállás más szervezeteit is áttekintjük szép sorban.)

1956 egy villamos szerint

Magyarországon a történelmi ismeretterjesztésnek vannak hiányosságai (ezért is terjenghet olyan sok bosszantó tévhit saját történelmünkkel kapcsolatban), így elvileg örülni kellene minden alternatív ötletnek, ami segít ezeket a hiányosságokat csökkenteni. Főleg, ha az ismeretterjesztés közterületen jelenik meg.
Ilyen jó ötlet lett volna októberben és novemberben az 1956-os forradalomról való megemlékezés a 4-es-6-os villamoson. A konkrét megvalósítás azonban elég propagandaízűre sikeredett. Nem vethető a készítők szemére, hogy hazudnának, de eléggé félreérthetetlen, „vonalas” módon emelik ki a tényeket a környezetükből.

Majdnem minden egyes megállónál elhangzik például a „kommunisták ellen” kifejezés. Ami persze legtöbbünknek szinte már fel sem tűnik: megszoktuk, hogy a kommunizmust azonosítják a sztálinista diktatúrával. (Már az iskolai oktatásban sem nagyon esik szó arról, hogy 1956-ban a felkelők jó része vallotta kommunistának, vagy legalábbis a szocialista eszmék hívének magát. A forradalmat megelőző megújulási kísérletekről is ritkán esik szó. A művelt embernek talán beugrik, hogy létezett valami olyasmi, hogy Petőfi Kör. Nade a viták, amiket ott folytattak, nyilván nem olyan érdekesek, mint a lövöldözés a pesti utcán.)

A Blaha Lujza térnél a közeli Köztársaság téren (ma: II. János Pál pápa tér) történt eseményekről kapunk tájékoztatást. „A tömeg megostromolta a székházat. Az ott tartózkodó ÁVO-sok a békés tüntetőkre tüzet nyitottak.” –mondja a bemondó. Furcsa a mondatok ilyen sorrendje, mintha el akarná kenni a szerző, hogy kik is kezdték a harcot a Köztársaság térnél 1956-ban. (Bár igaz, hogy ennek kapcsán a „ki lőtt először”-kérdés gyakran elvonja a figyelmet az igazi okokról, és terméketlen vitákat szül. Az meg már igazából mellékes, hogy 1948 óta az ÁVO-t már ÁVH-nak hívták.) „A tömeg felkoncolta az épület védőit.” –folytatódik a szöveg.

Itt mintha némi együttérzés vegyülne a mondandóba. Főleg, hogy az áldozatok között megemlítik Mező Imre nevét,

igaz nem fűznek hozzá különösebb magyarázatot, hogy miért érdekes figura ő.

A Rákóczi térnél elhangzó szöveg azt emeli ki, hogy 1956-ban itt tartotta demonstrációját a Magyar Forradalmárok Pártja. Mivel a párt eléggé jelentéktelen és kis taglétszámú volt, a róluk való megemlékezésnek valószínűleg csak annyi a lényege, hogy elhangozhasson egyszer Mindszenty József esztergomi érsek neve is.

A MFP ugyanis őt szerette volna egy nemzeti egységkormány miniszterelnökének. Ez a tény már önmagában is furcsa: Mindszenty mint (ultra)konzervatív, királypárti főpap elutasította, hogy bármiféle forradalomhoz köze volna, és nemigen volt hajlandó együttműködni semmiféle politikai párttal. 1956-ban a börtönből szabadulva beszédet intézett híveihez, amelyben az aktuális eseményekről azt mondta, hogy nem forradalom, hanem szabadságharc zajlik. Tehát az egész eseménysor társadalmi értelmét letagadta volna.
(Pedig hát kétségen felül áll, hogy 1956-ban az eseményeknek volt társadalmi tartalma. Ezért is beszélhetünk forradalomról ennek kapcsán. Fekete Sándor (a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának egykori tagja) írja, hogy mikor megkérdezett munkásembereket, hogy miért fogtak fegyvert, legtöbbjük olyanokat válaszolt, hogy elege volt a nyomorúságos életből, amit a rendszer nyújtani tudott, és jobb életkörülményekért, családja boldogulásáért harcolt.)
Egyébként a Mindszentyt éltető tüntetésről azt írja egy szemtanú (konkrétan Nagy Balázs a Sorsdöntő idők című visszaemlékezésében):
„Szürreális látvány volt: a járdááról nagyobb tömegű járókelő bámulta a tüntetőket, mint maga a fölvonulás volt. Kedélyes hangulatuk éles ellentétben állt a Mindszenty-hívők marcona, zajos, szinte feldühödött menetével. S mindnyájan egyszeriben megértettük, hogy a múltat fölidéző, múltban élő zászlósúr (…) sohasem lesz miniszterelnök Magyarországon.”
Szerencsére tényleg nem lett...


A Corvin-köznél a felkelőcsoport két parancsnoka van név szerint is megemlítve. Az egyik természetesen Pongrátz Gergely, akinek, bár erősen ellentmondásos figura, valószínűleg mindenki ismeri a nevét: az 1956-os felkelőparancsnokok közül, úgy tűnik, neki volt a legjobb az utólagos „marketingje”.

Róla a szöveg két dolgot emel ki. 1. Október 31-én választották meg parancsnoknak. 2. „A szovjetek és a kommunisták elszánt ellensége volt.” Ami az információk közül kimarad, hogy a Corvin-közben már október 24-étől működött a fegyveres csoport, amelynek parancsnoka Iván Kovács László volt.

Pongrátz az ő helyettese volt, de október utolsó napjaira kiéleződtek közöttük az ellentétek. (Főleg mert Iván Kovács László és társai Maléter Pált, az egykori partizánt szerették volna honvédelmi miniszternek, míg Pongrátzék csoportja Márton András ezredest, a Zrínyi Akadémia parancsnokát.) Október 31-én helyet cseréltek: Pongrátz lett a főparancsnok, és Iván Kovács a parancsnokhelyettes. A november 4-ei szovjet támadást követő első zűrzavarban Pongrátz teljesen alaptalanul Iván Kovácsot vádolta árulással, meg is próbálta kivégeztetni, de az utcán kezdődő lövöldözést közepette Iván Kovácsnak sikerült elmenekülnie. (A következő hetekben bujkálnia kellett a szovjet csapatok elől, míg a Corvin-közben halálhírét keltették. A fegyveres harcok befejeztével is Magyarországon maradt, bízva a Kádár-kormány amnesztiájában, de a repressziókat látva nem habozott tiltakozni. Végül letartóztatták, és 1956-os tevékenységéért 1957 decemberében felakasztották.) Bár Eörsi László megírta Iván Kovács László életrajzát, az ő nevét mintha egyre kevesebben ismernék. Pongrátz Gergely ezzel szemben éppen azért lehet ma sokak szemében a legnagyobb nemzeti hős, mert Amerikába menekült, és mind az ottani magyarok között, mind 1990-es hazatérését követően ő lett a „leghangosabb” volt szabadságharcos.

A másik Corvin-közi figura, akit a villamoson kiemelnek, a „legendásnak” nevezett „Falábú Jancsi”, a Corvin-köziek harcban elesett tüzérparancsnoka.

Igazi nevét nem említik meg, de tudni lehet, hogy valójában Mesz Jánosnak hívták. (Egyébként a visszaemlékezések emlegetik „Tuskólábúként” is.) Őt is inkább a „balhés” mint a „legendás” szóval lehetne jellemezni, egykori harcostársai is elismerik róla, hogy bátor, de eléggé összeférhetetlen ember volt, bár az életében szerzett rossz tapasztalatok nagyban hozzájárulhattak ehhez. 1956 előtt főleg megélhetési bűnöző volt. (Nem kizárt egyébként, hogy főleg a lába elvesztése járult hozzá, hogy nem nagyon tudott sehol tartósan elhelyezkedni.) Úgy látszik 1956-ban felkelőparancsnokként találta meg az eszközöket, hogy megtorolhassa minden személyes sérelmét a rendszeren, amit gyűlölt. A Köztársaság téri pártház ostrománál valószínűleg ő volt az első, aki tüzet nyitott a magukat megadó, fehér zászlóval és felemelt kézzel kijövő védőkre. A tapasztalat azt mutatja, hogy a katonai harci erények nem mindig járnak együtt a lovagiassággal.

Akinél mégis, arról a villamos éppenséggel elfelejt megemlékezni. Érdekes, hogy bár az útvonalába beleesne, egyáltalán nem esik szó a Tűzoltó utcáról, az ottani felkelőparancsnokságról, és magáról a parancsnokról, Angyal Istvánról, aki nemcsak bátorság, hanem politikai tudatosság tekintetében és intellektuálisan is messze kiemelkedett harcostársai közül. Határozott nézetei voltak, hogy milyennek kellene lennie a forradalom utáni új Magyarországnak. Egyébként a forradalmat nemzeti, népi és szocialista forradalomnak nevezte, mindhárom jelző fontosságát hangsúlyozva.

Szomorú látni, hogy az ő és a hozzá hasonló alakok (beleértve Iván Kovács Lászlót is) egyre hátrébb szorulnak a történeti emlékezetben, miközben a „hivatalos” megemlékezés főleg a fent említett, enyhén szólva is ellentmondásos személyiségeket (egy forradalmiságot elutasító királypárti papot, egy féltékenységből saját bajtársára lövő, erősen vitatható politikai nézetekkel rendelkező harcost és egy hadifoglyokat kivégző egykori tolvajt) emeli ki a sok szereplő közül, és teszi őket ezáltal „követendő példává”.