A Vígszínházban láttam nemrég egy igazán jó kis darabot,
Georg Büchner: Danton halála című művét.
Ami azt illeti, engem mindig érdekeltek az olyan színpadi és filmes művek, amelyek a hatalom kérdésével foglalkoznak, mert mivel lehetne nagyobb drámai feszültséget kelteni, és az ember sötét hajlamait jobban bemutatni, mint egy jó kis hatalmi harccal. Külön pikantériája lehet sokak számára az egésznek az, hogy ezt az előadást a Vígszínházban Alföldi Róbert rendezte. Dicséretére válik Alföldi Róbertnek, hogy nagyon elegánsan oldotta meg a feladatát: semmi direkt utalást, aljas célozgatást nem rejtett el a rendezésben. A darab konfliktusai úgyis magukért beszélnek.
Egyébként a téma, Robespierre leszámolása Dantonnal, önmagában is annyira izgalmas történelmi szituáció, hogy már az is elég érdekes lenne, ha a darab csak rekonstruálni akarná, azt a helyzetet, amit történelmi forrásokból viszonylag pontosan követni és ismerni lehet. Georg Büchner darabja részben erről szól, de szerencsére nem csak erről, mert a szerző felhasználja az alkalmat arra, hogy saját filozofikus elmélkedéseit az életről és a világról szintén megossza a nézőkkel, történelmi figurák szájába adva. Tehát túllép azért a dokumentarizmuson.
Tehát az alapszituáció: 1794 tavaszán járunk, a francia forradalom egyik legvéresebb szakaszában. A forradalmi Franciaország többfrontos háborút folytat a külső ellenségekkel: az angolokkal, a poroszokkal, a Habsburg Birodalommal, szóval fél Európával. (Mindeközben rengetegen szurkolnak a franciáknak, még az ellenséges birodalmakban is.) A központi hatalmat a Jakobinus Párt (Club des Jacobins) avagy Hegypárt (Montagne) szerezte meg, akik a rendkívüli szituációra való tekintettel terrort vezettek be, hogy leszámoljanak a forradalom belső ellenségeivel is. A darab ott kezdődik, mikor a jakobinusok vezetője, Maximilien Robespierre már leszámolt saját pártjának túlzó, ultraradikális szárnyával, a Veszettekkel (Hébert-rel és követőivel), akik a terror fokozását követelték. Mindenki érzi hogy a hatalmi harc következő menete a hatalmat a saját kezében összpontosítani akaró Robespierre és a terror visszafogását követelő Danton között fog lezajlani.
Már eleve a díszletből következtetni lehet az eljövendő baljóslatú eseményekre: minden felvonás elején leereszkedik a színpadra egy egész színt betöltő óriási nyaktiló. (Nem szeretem a ’guillotine’ szót, mert szegény jó Ignace Guillotin doktor, a jó fej és humánus orvos többet érdemelne annál, hogy az utókor erről a rémes szerkezetről ismerje a nevét, amelynek alkalmazását csak azért javasolta, mert megrövidítette az elítélt szenvedéseit.) A székek is nyaktiló alakúak. És a másik nagyobb díszletelem egy síneken gurítható fémemelvény is vészjóslóan vérpadra emlékeztet. De emellett használják parlamenti szószéknek és Danton házának is, mikor melyikre van éppen szükség. Egyébként a díszlet és a jelmez is elég minimalista. Ebben a darabban úgyis az az érdekes, amit a szereplők mondanak. Egy szövegközpontú darab a színpadon könnyen válhat unalmassá, ha a rendező túl statikusra fogja az egészet, erről itt azonban szó sincs. Alföldi remekül él a színészekben és a színpadi térben rejlő lehetőségekkel. A „népet” játszó színészek gyakran jönnek elő a nézőtéri széksorok közül, ami persze talán már kevésbé lepi meg a nézőt; de aki éppen a színpadon van, az sem csak áll, miközben beszél. Vannak azért elidegenítő effektusok is: például Saint-Just, miközben ördögi terveit szövögeti Danton eltakarítására, sokszor körbe-körbe rollerezik a színpadon, ami elég fura. (Ráfoghatnánk, hogy infantilizálni akarja a rendező ezt a sötét szereplőt, de ez azért túlzás lenne, már csak azért is, mert manapság Budapesten egyre megszokottabb látvány lesz, hogy még egyetemi professzorok is közlekednek rollerrel.) Ilyen az is, hogy a szereplők monológjaik közben kiszólnak a világosítónak: „Adjál egy kis fényt!” vagy „Ne világíts már ide, te…!” Na meg egy két „bazmeg” is kiszalad a szereplők száján, ami végső soron nem nagyon tűnik tájidegennek, mert a felfokozott idegállapot jelzésére és a mondandó nyomatékosítására szolgál. Tehát inkább életszerűbbé teszi az amúgy remekül fordított darabot, nem pedig feleslegesen trágárrá.
Akkor most jöjjön a kedvenc részem, a szereplők bemutatása:
Georges-Jacques Danton, a kemény és egyenes forradalmár, a Jakobinus Párt egyik vezetője. Nagydarab, vállas, vastagnyakú ember volt, harsány, lelkesítő szónok, emellett nagy élvhajhász. A forradalomban játszott vezető szerepet valahogyan össze akarta kötni a korlátlan egyéni szabadság megélésével, a társadalmi béklyók levetésével: ha kellett keményen cselekedett, harcolt, ha kellett lelkesített, szónokolt, ha kellett, szervezett és irányított, de a szünetekben féktelenül ivott, nőzött, és ki tudja miket művelt. Valószínűleg féktelensége is idegesítette az aszketikus Robespierre-t. Mégis (vagy talán éppen ezért), 1794 tavaszán ő lett a mérsékeltek szószólója, akik azt mondták, elég már a terrorból, ideje békénhagyni az embereket, hogy megvalósulhassanak a felvilágosodás eszméi, és mindenki az Ész, a Ráció irányítása alatt, a Tudomány áldásait kihasználva élvezhesse az életet, ahogy akarja. Legalábbis ebben a darabban így van ábrázolva Dantonék ideológiai háttere. Amellett Danton pártja mögött mégiscsak állt egy józan politikai megfontolás is, annak számbavétele, hogy a terror, magukat az elindítóit is maga alá temetheti. (Ahogyan a jóval Danton előtt kivégzett, és nála jóval mérsékeltebb forrradalmár, Pierre Vergniaud (a Gironde Párt egyik vezetője) megfogalmazta az azóta szállóigévé vált mondatot: „A forradalom felfalja saját gyermekeit.”)
Büchner mintha kicsit elfogult lett volna Dantonnal szemben. Amellett hogy hús-vér embernek ábrázolja (aki maga is tisztában van saját hibáival is), mintha szemet akarna hunyni magának Dantonnak a korábbi vérengzéseivel és terrorintézkedéseivel szemben, illetve mintha azokat igazságosnak próbálná beállítani. Pedig maga Danton inkább csak egy szélsőséges párt mérsékelt szárnyának a vezetője volt, és korábbi cselekedetei alól nem feltétlenül adhat felmentést az, hogy Robespierre-ék milyen csúnyán elbántak vele pere folyamán. (Nem engedték például, hogy végigmondja a védőbeszédét). Ugyanakkor Danton úgy van ábrázolva, mint aki már túljutott szerepének legszebb részén: amilyen tökös cselekvő lehetett pár hónappal korábban, olyannyira tehetetlen alak most; harsányságát megőrzi, de ahelyett, hogy komoly pártot és tömegerőt szervezne Robespierre ellen, csak alkoholizál és szövegel, időnként pedig mániákusan ismételgeti magának: „Nem merik megtenni.” Régi tökösségét a bíróságon nyeri vissza, amikor hatásos szónoklattal vádlottból maga válik a vádlók vádlójává. Ezzel saját magából mártírt csinál, ami persze még oké lenne, de ez azt is jelenti, hogy társai megmentéséért sem tesz semmit. Ugyanakkor azt sem vallja be, hogy nincs ereje tenni. Szóval egy olyan ingadozó alak ez a Danton; erkölcsi meggyőződése szilárd, de cselekvőkészségének mértéke és minősége egyfolytában változik.
Danton alakítója ebben az előadásban
Stohl András, aki leginkább Danton harsányságát emeli ki, mindenek felett. Stohl Andrást sokmindenért lehet szeretni és nem szeretni, itteni alakítását lehet ripacskodásnak minősíteni, de nekem még az oké kategóriába tartozott. Szerintem nem túljátssza a szerepet, inkább csak egy saját vérmérsékletének megfelelő elképzelést közvetít Dantonról. Persze, ezzel nem az övé az este legjobb alakítása, de ne feledjük, hogy a sötét karakter szerepe mindig hálásabb szerep.
Maximilien Robespierre-ről azt szokták mondani, hogy Danton ellenpólusa volt, illetve egy másik típusa a politikusnak és a forradalmárnak. Mégpedig az aszkétikus forradalmár típusa, aki mindent beáldoz az „Ügyért”, szerény életet él, nem iszik, nem csajozik, nem lop, de magát az ügyet kíméletlenül érvényre juttatja. Nemhiába nevezték Robespierre-t a „Megvesztegethetetlennek”. Valószínűleg nem arról volt tehát szó, hogy Robespierre képmutató lett volna, hanem arról, hogy saját „szerénységétől” és igénytelenségétől szállt el, azaz úgy gondolhatta, hogy erkölcsileg mindenben felülemelkedett a gyarló, élvhajhász, önző és kapzsi embereken, ezért joga van neki megmondania a tutit, és képviselnie a naybetűs Erkölcsöt. Ugyanakkor a néző már az elejétől fogva látja, hogy hol hibázik Robespierre logikája: ott hogy kényelmét feláldozza ugyan, de a személyes önfeleláldozástól eltekint. Vagyis az Ügyet azonosítja saját magával illetve inkább saját korlátlan hatalmával. Ebből aztán látható az is, hogy nem igaz az, amit tavaly egyszer leírni találtam, hogy a hatalomvágy eltorzult formája az ember kényelem iránti vágyának. Pontosabban igaz lehet, de a kényelem sokaknak nem a fizikai kényelmet jelenti, hanem akaratuk minél zökkenőmentesebb érvényesítését. Robespierre ilyen figura volt: egyszerűen mások voltak az igényei, mint Dantonnak. De ennek a kifacsart logikának a félelmetességét már Robespierre első megjelenésekor érezzük: zseniálisan felépített az a beszéd, amelyet elmond, és amelyben szüntelenül a „Népre” és a „Szabadságra” hivatkozik, mint vezetőkre, és a „zsarnokok” elleni fellépésre. Érezhető, mert ebben a beszédben Robespierre egyszerre indokolja meg leszámolását a hozzá hasonlóan kíméletlen Hébert-rel és a most következő kíméletlen leszámolását Dantonnal is. De már ekkor kiderülhet számunkra, hogy mind Hébert-re, mind Dantonnal ugyanaz volt a baj: útban volt Robespierre korlátlan hatalmához. (Hogy mi ebben a félelmetes? Az hogy az a szöveg, amit Maxi az elején lenyom, azt nap mint nap halljuk különböző nagyokos népvezérektől, és ennek emberek milliói bedőlnek, elhivén, hogy a Megvesztegethetetlen és Tévedhetetlen vezér valóban azonos az Üggyel és a közösséggel is.)
Robespierre szerepe tehát egy hálás szerep, ugyanakkor jóval finomabb gesztusokat és színészi játékot követel, mint Dantoné. És ebben a szerepben a maga kellően visszafogottságával hatalmasat alakít
László Zsolt. (Aki egyébként régi haverja Stohl Andrásnak, de szerintem sokkal jobb színész nála. Egyébként ebben a darabban kevés közös jelenetük van, de olyankor remekül érezhető közöttük az összhang. Nekem legalábbis nem volt igényem, hogy összehasonlítgatásokat tegyek, hogy „ki kit játszik le a színpadról”, vagy ilyesmi. Mindenesetre László Zsolté volt a(z egyik) kedvenc alakításom ebben az előadásban.
A másik Hevér Gáboré. Igaz az ő szerepe talán megint valamivel könnyebb, mert megenged bizonyos harsányságot. De egész másfajtát mint Dantoné. Danton az örökké pörgő ember, Saint-Just ellenben a mélyben fortyogó, néha kitörő indulatok embere.
Louis-Antoine Saint-Just megint egy nagyon izgalmas figura. Képére nézve egy angyalarcú fiúcska, szerepére nézve pedig Robespierre jobbkeze, „a terror arkangyala”, a lehető legelborultabb fanatikus, akit el tudsz képzelni, írásait és beszédeit olvasva az embernek égnek áll a haja. Nem véletlenül
hivatkoztam rá a múltkor, mikor Bellatrix Lestrange-ről beszéltem.
Azt szokták mondani, óvakodj a mindenkori „második emberektől”, vagyis a mindenkori főnök aktuális „jobbkezétől”, mert ő az igazán veszélyes ember, aki a hatalmat fitogtatni akarja, és főnökének egyrészről a feltétlen engedelmességgel, másrészt a kíméletlenséggel akar megfelelni. (Lásd például Hitlert és Himmlert vagy Sztálint és Beriját, esetleg Kun Bélát és Szamuely Tibort, de még számos példát lehetne felsorolni.) Saint-Just tipikusan ilyen figura volt Robespierre mellett. Még kíméletlenebb volt önmagával és másokkal szemben is, mint „Mestere”. És persze amíg Robespierre a fennkölt bölcsesség pózában tetszelegve ravaszul és módzseresen szította az indulatokat, Saint-Just egészen nyíltan és leplezetlenül volt véresszájú, beszédeinek a stílusát tényleg leginkább Szamuely Tibor agymenéseihez lehetne hasonlítani.
Saint-Justöt szelíd kölyökarcú színésszel érdemes eljátszatni, akit egész más szerepekben szokhatott meg a közönség. A zömök, alacsony, feketehajú
Hevér Gábor persze nemigen hasonlít a nyúlánk, szőke, „angyalarcú”, Saint-Justre. de az első pillantásra ártalmatlannak tűnő fanatikust, akitől már híre miatt is mindenki fél, na ezt a szerepet itt remekül hozza. Még körbe-körbe rollerezgetve is kellőképpen vérfagyasztó tud lenni, nagy szónoklatánál pedig zseniálisan lovallja bele magát a szerepbe, remekül játszik ércesen és fiatalosan csengő hangjával. Saint-Just monológja tényleg szinte észrevétlen átmenetekkel megy át a kegyetlen tárgyilagosságból mélyben fortyogó indulatokba, majd félelmetes kiabálásba, végül már-már nevetséges rikácsolásba. De még ekkor is megőrzi hatásosságát, hiszen a nézőnek muszáj belegondolni, ahogy ennek a karakternek a kezében komoly hatalom van, hogy nekikezdjen a sok szörnyűség végrehajtásának, amikről beszél.
Itt van még akkor Danton hűséges fegyvertársa,
Camille Desmoulins, a költő és ideológus, szóval az idealista. (Ő az egyetlen a szereplők közül, akit végig csak a keresztnevén emlegetnek.) Őt
Varju Kálmán játssza, akit sok szerencsétlen tapasztalat után már elkönyveltem rossz színésznek, de úgy látszik, itt egészen jót alakít. Mármint eddig azt hittem róla, hogy őt csak véletlenül tudja eltalálni egy-egy hozzáillő szerep, de itt legalább látszik, hogy tényleg belefektetett némi munkát az alakításába.
Érdekes egyébként, hogy Camille Desmoulins éppen Maximilien Robespierre-nek volt gyerekkorától fogva jóbarátja, és ez ki is derül a darabból, de sajnos Robespierre és Danton egyéniségeinek összecsapása során már nem jut hely Robespierre és Desmoulins kapcsolatának kibontására is. (Büchner azt sugallja, hogy Maximilien kímélni akarta volna Camille-t, de a kegyetlen Saint-Just meggyőzte az ő eltakarításának szükségességéről is.)
Itt van még néhány mellékszereplő: Egyrészt Georges Danton barátai: mind valós történelmi alakok, szintén nagy egyéniségek és gondolkodók, de itt most az ő jellemük sem lehet olyan kidolgozott.
Jean Hérault szerepében Király Attila
Jean-François de Lacroix szerepében Csőre Gábor
Louis Legendre szerepében Kerekes József
Pierre Philippeaux szerepében Józan László
Jellemük nem, de gondolataik igen. A dráma legérdekesebb része Dantonék perén kívül a börtönben folytatott beszélgetéseik életről, halálról, hősiességről, vallásosságról, Istenről. És ezek a párbeszédek azok, amelyekben valószínűleg tényleg a drámaíró beszél hozzánk. Mert a pernél nyilván követte a történelmileg jól dokumentált eseményeket és szövegeket, de a nem nyilvánosság előtt zajló beszélgetésekben végre leírhatta azt is, ami őt, mint írót foglalkoztatta. Maga a darab igazán ettől, a történelmi-politikai és a filozófiai-morális szál váltogatásától válik igazán érdekessé, ez teszi többé rekonstrukciónál.
És itt van még a „nép”. Azok a mellékszereplők, akik elvileg csak statiszták lennének a nagy történelmi színjátékban. De nem azok. Büchner ugyanis valószínűleg nem akarta azt sugallni, hogy „a történelmet a nagy emberek csinálják” vagy ilyesmi. Ezért a „nép” nem arctalan tömegként, egységes masszaként van kezelve. Azon túl, hogy a tömegmanipuláció lehetőségeire jól rávilágít a darab (és a rendezés), a tömegből időről időre kiválik valaki, aki mesélni kezdi a saját személyes történetét, amely sokszor pont azáltal kap még nagyobb hangsúlyt, hogy összeér a főszereplők történetével (például Danton egyik szeretőjéé), ezért nem a párhuzamos, inkább a szerteágazó, de egységes történetmesélés felé megy el a darab.
Ezek után azért nagyon szeretném megnézni Andrzej Wajda Danton-filmjét is. Kíváncsi vagyok, hogy merített-e Büchner művéből, illetve, hogy mennyire meséli el másképpen ugyanazt a történetet. És persze arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon László Zsolt a jobb Robespierre vagy Wojciech Pszoniak? Vajon Hevér Gábor a jobb Saint-Just vagy Bogusław Linda? És (na jó, ezt is felteszem) vajon Stohl András a jobb Danton vagy Gérard Depardieu?
