Az Első Március

Az Első Március eseményeit és követeléseit mindenki ismeri, még főszereplői közül is biztos egész sokat fel tudunk sorolni emlékezetből.
Mindenesetre a rend kedvéért hadd tegyem ki ide is: íme az 1848-as követelések, a Márciusi Ifjak Tizenkét Pontja

A kettős ünnep

(Ezt a bejegyzést tulajdonképpen nem is akartam megírni. Úgy értem, március 15-e nekem sokkal inkább egy érzelmi alapú ünnepet jelent, amit sokkal szívesebben ünneplek versekkel, mint elmélkedéssel, azaz például esszéírással. Ide, a blogra is csak verseket akartam eredetileg kitenni. De mégis van néhány dolog mostanában, és az ünneppel kapcsolatban, amihez, úgy éreztem, hozzá kell szólnom. Így született ez a kis írás.)

„Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében, s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van. (…) De (…) az áprilisi törvényekben keretet kell látnunk, melyet kitölteni a későbbi nemzedék, s ezek között, úgy vélem, épp a mi korunk feladata. Minél távolabb sodor bennünket ’48 tavaszától a történelem, annál világosabban látjuk, hogy az akkor megszerzett szabadságok nem örökre szereztettek, hanem mindegyik nemzedéknek újra meg kell azokat hódítania a maga számára, az ő új viszonyai között új biztosítékokkal kell körülbástyáznia.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)

Március 15-e kettős ünnep. Egyrészt állami, másrészt nemzeti. Állami, amennyiben az állami függetlenségért folytatott hősies háború, a szabadságharc ünnepe. Nemzeti pedig, amennyiben egy szélesebb, talán mondhatjuk demokratikusabb alapokra helyezett nemzettudat, nemzetfogalom szimbolikus megszületésének is ünnepe. Maga Kossuth Lajos egy darabig, nem is teljesen titokban, reménykedett abban, hogy az események ünnepe nem is március 15-e, hanem a magyar függetlenség kikiáltásának napja, április 14-e lesz. Legalábbis én erre következtetek abból, ahogyan Debrecenben, 1849. április 14-én, a függetlenség kimondását indítványozó beszédében mondott:
„Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében, s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt.”

(Később, a beszéd végén pedig azt mondta, aznapra, 1849. április 14-re vonatkoztatva):

„E nap Magyarország történetében talán minden napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akkint éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem.”
(Kossuth Lajos beszéde a képviselőházban Magyarország függetlenségének kimondásáról, 1849. április 14-én. In: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk.: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. 353-373. o.)

Furcsának tűnhet, hogy ebben a nagy jelentőségű beszédében Kossuth mintha el akarná bagatellizálni mindazokat az eseményeket és változásokat, amik egy évvel azelőtt végbementek. Amiknek az egész reformkor volt az alapja a maga összes országgyűlésével (mondjuk 1830-tól 1848-ig) és minden reformtervével, március 15-e volt a legfőbb motorja és április 11-e, az új törvények elfogadásának napja volt az eredménye. Ezekben a törvényekben pedig egyáltalán nem csak Magyarország állami függetlenségéről volt szó, hanem társadalmi reformokról is. Olyan törvények születtek akkor, amikre addig nem volt példa magyar történelemben: a közteherviselés, az úrbéri viszonyok megszüntetése, a népképviselet, ezek mind új dolgok voltak. Kossuth ezekről ebben a beszédében nem ejtett szót, ami végül is érthető is, hiszen ennek a beszédének kizárólag Magyarország és Ausztria, pontosabban Magyarország és a Habsburg-ház közötti viszony kérdésének áttekintése volt a célja. A reformkor vitáinak nem ez volt a legfontosabb kérdése. De kétségtelenül ez volt a legkényesebb kérdés, mert ez hordozta leginkább magában az uralkodóházzal való konfliktus lehetőségét. Ezért ez a kérdés az 1848 áprilisi törvényekben is nyitva maradt. 1848 őszén azonban kitört a háború Magyarország és a Habsburg-monarchia dinasztiához hű része között. Így aztán innentől kezdve mégis ez vált a legfontosabbá. El kellett dönteni, hogyan lehet befejezni a háborút: csak az önvédelemre játszik Magyarország, vagy a megegyezés kedvező feltételeiért, a békekötésért harcol, vagy a győzelemért, azaz az Ausztriától való teljes függetlenség kimondásáért. A célokban nem volt egyetértés az egyes magyar csoportok között, de a közös harc a külső veszély a fenyegetettség ellen tényleg összekovácsolta a nemzetet, az elvi ellenfeleket is.

(Függetlenül attól, hogy ki mit válaszolt arra a kérdésre, hogy miért harcol, azt mindenki érezte, hogy harcolni kell, védekezni kell, különben baj lesz.) Sőt, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ez tette igazán nemzetté a magyarok közösségét. (Hasonlóan, mint az 1790-es évek háborúja a külső ellenséggel a franciákat.)
Ezt a kérdést, a külső erővel való viszony kérdését kívánta (egyszer és mindenkorra) lezárni az Országgyűlés 1849 áprilisában, Debrecenben. És kimondatott ünnepélyesen Magyarország függetlensége, és a Habsburg-ház trónfosztása, ezúttal jóval szebb, és dicsőbb körülmények között, mint 1707-ben Ónodon (akkor a trónfosztás kimondásának ünnepélyességét mindenképpen beárnyékolta, hogy ezen az országgyűlésen vér folyt, lásd az előző bejegyzést!) És folytatni kellett a harcot, most már ezen az alapon.

Utólag, történelmi távolságban, a megszépítő nemzeti emlékezet távolságában összemosódott a tudatunkban a két eseménysor: a (vértelen) forradalom, azaz a társadalmi reformok kivívása 1848 tavaszán és a szabadságharc, azaz a küzdelem, a védekezés az idegennek kikiáltott hatalom hadserege ellen. Hiszen időben olyan közel esett a kettő egymáshoz, és a szereplők is ugyanazok voltak. A forradalmár Petőfi Sándor, aki nem sokkal azelőtt még a szemétdombra dobta volna az urakat és a királyokat, és magát sok szempontból a parasztság, a szegények, az alávetett rétegek szószólójának tartotta, szabadságharcosként halt meg, az egész nemzet mártírjaként. (Nem ő volt az egyetlen, de ő a leghíresebb.)
Persze a forradalom és a szabadságharc bizonyos szinten már akkor is összekapcsolódhatott a fejekben. Meg vagyok győződve róla, hogy a parasztok (akiknek akkoriban nyilván még kevésbé volt mai értelemben vett nemzettudatuk, mint a nemeseknek, értelmiségnek) egy részét már 1848-ban is azzal lehetett harcba hívni az idegen hódító sereg ellen, hogy meg kell védeni 1848 tavaszának eredményeit is;

azaz hogyha legázolják a magyar kormányt, akkor megint lehet robotba járni a földesúrhoz, megint csak a nem nemesek fogják az adót fizetni, stb.. Holott a Habsburg-hű hadseregnek nem feltétlenül ez volt a célja. Egyébként 1848 nyarának eseményei részben megmutatták, hogy nem mindenki elégedett az új törvényekkel, voltak sokan, akik csalódtak, mert mondjuk azt várták, lesz valamiféle földosztás vagy ilyesmi is. Egyik történész ismerősöm nemrég fel is vetette, hogy ki tudja, hogy ha nincs a szabadságharc, akkor is ennyire pozitív maradt volna-e az 1848-as események értékelése a későbbi évtizedekben. (De ezen kár agyalni, mert ugye történészként az első szabály: nem foglalkozunk „mi-lett-volna-ha” –kérdésekkel, csak egy-egy történelmi pillanatban felvetődő tervekkel alternatívákkal.)
De folytatva az előző gondolatmenetet: a két eseménysor, a forradalom és a szabadságharc összekapcsolódott az utókor tudatában. És ebből adódott, hogy a kettőt együtt ünnepeljük. Ami nem is baj, mert mint már mondtam: a társadalmi reformok és az állami függetlenség, illetve az azért való harc mind fontos alapjai a modern értelemben vett és széles értelemben vett nemzettudat kialakulásának. (Röviden megfogalmazva: Magyarok vagyunk befelé, mert a velünk azonos nyelvű és kultúrájú embereket elismerjük magyar közösségünk tagjának, és magyarok vagyunk kifelé, mert közösségünket másoknak is meg merjük mutatni, illetve ha kell, közösségünket meg is védjük a külső nyomással szemben.)
De melyik nap legyen a forradalom és szabadságharc eseményeinek közös ünnepe? Ha Kossuth fenti logikáját követjük, akkor április 14-ének kellene annak lennie. Ez a nap valami újat nyithat meg Magyarország történetében: elkezdődhet az ország önálló élete, amelyet már nem köt össze Ausztriával és a Habsburg-házzal. (Azt is látni kell azért: április 14-ének Kossuth a főszereplője és vele a képviselők, akik ott voltak Debrecenben a nagy napon. Március 15-e főszereplője viszont Petőfi és vele a Márciusi Ifjak, akik nem képviselők, nem viselnek semmilyen közjogi tisztséget, hivatalt vagy ilyesmit. Egyszerűen lelkes és fiatal hazafiak, akik aznap lelkesedésükkel és lendületükkel tömegeket ragadnak magukkal.)
A hivatalos ünnepnap azonban Március 15. lett, azaz nem annyira a szabadságharc, mint inkább a forradalom ünnepe. Ennek pedig legfőbb oka, hogy „a nép” nagyobbik része ezt érezte inkább magáénak, ennek lett kultusza, hagyománya. Talán pont azért, mert a szabadságharcot az államhatalom vezette (nem is vezethette volna más), a március 15-ei események ellenben alulról jövő, „népi kezdeményezésre” születtek, az akkori követeléseknek pedig a tömeg sokasága és spontán érzelmi azonosulása adott nyomatékot. Ez a nap valóban egy forradalom napja, azaz alulról elindított társadalmi változások napja volt, amely nélkül nem biztos, hogy ilyen egyszerűen megvalósultak volna a célok, amelyekért a korszak reformpolitikusai régóta küzdöttek. Ez a nap egy majdnem húsz éves harcos időszak lezárása, céljainak és eredményeinek napja, húsz éves küzdelem minden lelkesedésének összesűrűsödése néhány órába.

Ez lett tehát később a hivatalos ünnepnapja mindkét eseménysornak, szimbóluma a különböző utak és hagyományok együtthaladásának, amely együtthaladást éppen a modern nemzeti eszme hatása teszi lehetővé. A kettősségből fakadóan azonban különböző korokban nagyban változhatott, hogy ki melyik tényezőjét hangsúlyozza az ünnep hagyományának. Ez pedig időről időre a nemzeteszme, az államhatalom és a történelmi fejlődés viszonyának újragondolására késztette a legnagyobb magyar gondolkodókat is.
Végül is mi történt ezen a napon: az országgyűlés már régóta vitatkozott a reformokról, de azok hívei és ellenzői között gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. A március 15-ei országgyűlésen kívüli események kellettek ahhoz, hogy ez a bizonytalan helyzet valamerre kibillenjen, hogy a reformokat végre megszavazzák. És megszavazták. Mit jelentett ez?
Azt, hogy mind az országgyűlés képviselői, mind a széles tömegek elkönyvelhették, hogy az országnak kedvező belső változásokat ők vívták ki, nekik köszönhető az egész. Ez eredményezte aztán azt, hogy 1848 nyarán az előző év képviselőinek nagy része bekerült az új, immár népképviseleti országgyűlésbe is. A nemzet tehát elfogadta formális vezetőit.

1849 után azonban átmeneti szakadás következett be a szerves fejlődésben. A szabadságharc leverése után megkérdőjeleződött az állam önállósága, és az ország egy időre elvesztette a törvényes államhatalmat, helyére a kényszerített idegen önkény lépett. A magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom 1867-ben állt helyre, a kiegyezéssel, ami ismét az eddigiektől eltérően, és a korábbiakhoz képest kompromisszumosan rendezte az ország sorsát. Történészeink közt régóta tart a vita a kiegyezésről, mennyire volt ez jó kompromisszum, mennyire nem. Szerintem nem magát a kompromisszum létjogosultságát kellene vitatni, ahogyan tették és teszik ezt sokan, inkább azt lenne érdemes megvizsgálni, mit hoztak ki ebből a szituációból, az Ausztriával való szükséges megegyezésből döntéshozóink, politikusaink a későbbiekben. Ezt a kérdést vizsgálta végül is Szekfű Gyula is az általam már idézett, és nemrég már részletesen elemzett tanulmányában a Valahol utat vesztettünkben is. Amelyben megállapította egyebek mellett, és teljesen jogosan, hogy az 1867 utáni kormányzat nem sokat lépett előre 1848-hoz képest, vagyis az 1848-ban, a törvények által megállapított kereteket nem tágították tovább (az eredetileg megfogalmazott szándékoknak megfelelően) 1918-ig. Így például nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a választójogot. A választójog 1848-ban cenzushoz, azaz vagyoni helyzethez lett kötve, ami pillanatnyilag hatalmas előrelépés volt az addigi helyzethez, vagyis a születési jogon kapott választójoghoz képest, de még mindig csak kis részét érintette az ország egész felnőtt lakosságának. Az eredeti terv Szekfű szerint is az lehetett 1848-ban, hogy ezeket a jogokat majd fokozatosan tágítják, lehetőség szerint annak megfelelően, ahogyan az ország lakosságának politikai kultúrája is fejlődik, finomodik. Ez a tágítás azonban nem következett be 1867 után, többek között, kimondva vagy kimondatlanul azért nem, mert a magyar politikai elit a maga hatalmát féltette nem is elsősorban a magyar, hanem a mindenféle más nemzetiségű néptömegektől. Ugyanígy nem fejlődtek, nem tágultak a kollektív jogok, a szervezkedés, a civil önvédelem és általában a civil élet lehetőségei, mint arról már szó volt, és mint arról már idéztem egy korábbi bejegyzésben a Szekfű-tanulmány vonatkozó részét.
Mindez pedig nem segítette a hatalmi elit és a társadalom között a reformkorban szépen megindult párbeszéd fejlődését. Sőt éppen ellenkezőleg, egy elitista szemlélet kialakulását segítette a magyar politikai életben. Hadd idézzem erről megint Szekfűt:
„…éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó, a közjóért, az állam önmagáért, (…) s a természettől való emberi jogok, ha összeütköznek a papíros >>közjó<<-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)

Természetes, hogy ez alapján a logika alapján az 1848-as események is elitista értelmezési keretbe helyeződnek. Ez az elitista szemlélet érezteti a hatását máig is, mint arra egy mai töritanár is felhívta a figyelmet egy nem is olyan régi cikkében:

„…a modern magyar nemzeteszme nem a polgári értelemben >>alulról<< kiharcolt egyéni szabadságjogokra épült –mint Európa nyugati felében –, hanem a kollektív jellegű nemesi nemzeteszme >>fölülről történő<< paternalista kiterjesztésére. (…)
A többnyire rendi szemléletű politikai elit gondolkodásmódjába mélyen beleivódott az a szemlélet, hogy a nemzethez való tartozásról (és kirekesztésről) az önmagukat nemzetfenntartónak tekintő csoportok dönthetnek, mivel nem védi ezt a jogot alulról jövő –korábban kiharcolt– társadalmi szolidaritás. (…)
Az itt élő emberek számára tehát természetessé vált az a beidegződés, hogy az –önmagát a közösségi érdekek képviselőjének tekintő– államhatalomnak joga van korlátozni, felfüggeszteni az alapvető emberi jogokat, illetve, hogy egyéni jogaik védelmében nem igazán számíthatnak társadalmi szolidaritásra a hatalommal szemben.”
(Jakab György: A magyar nemzeteszme változásai és a történelemtanítás kánonja. In: Iskolakultúra 2008/ 5-6.)

Azt hiszem érezhető, hogy ezek a szavak nagyban összecsengenek Szekfű Gyula megállapításaival a „papíros közjó” és az egyéni jogok összeütközéséről. Illetve ez a paternalista, az államhatalom nemzeti szerepét kiemelő szemlélet lehet szerintem az a „horthysta” és „kádárista” hagyomány is, amiről Nádas Péter beszélt, aki ezeket ugye szembeállította a ’48-as, „forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyomány”-nyal.
Mert azt látni lehet, hogy a Horthy-rendszer a maga tekintélyelvűségével, autokratizmusával és erős elitizmusával tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli magyar elit hasonló felfogását vitte tovább. Bizonyos körök ezt kiegészítették az „állami-közjogi függetlenség hagyományával”, amelyet a Monarchia idején főleg a Függetlenségi (’48-as) Párt képviselt. Ennek lényege pedig éppen az volt, hogy a Függetlenségi Párt (én F48P-nek szoktam rövidíteni) síkra szállt Magyarországnak Ausztriától való minél nagyobb függetlensége mellett, akár a teljes elszakadás mellett is, de egyébként maga is beleragadt abba szűk képviselői elitizmusba, amiről a fent már szó volt. Vagyis az állami függetlenség követelésen túl nem vállalták fel azt, hogy bármilyen társadalmi kérdéssel, a ’48-as törvények továbbvitelével vagy a nemzetiségekkel való megbékéléssel foglalkozzanak. (Kivéve néhány ehhez a párthoz tartozó gondolkodót, mint Mocsáry Lajos vagy Bartha Miklós.) Tipikus példának erre a szemléletre egyébként Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet szokták hozni, aki az emigrációból (apja halála után) hazatérve hozta magával a nevet, és annak népszerűségét meglovagolva lett népszerű pártvezér, de szinte semmit nem vett át az apja emigrációban megfogalmazott terveiből. Sem a Dunai Konföderáció tervét, sem az ország minél nagyobb demokratizálását és a helyi szintű önigazgatás, önszerveződés erősítését megcélzó ún. kütahyai alkotmánytervet. 1905-ben, pedig Kossuth Ferenc is elfogadta a neki felkínált minisztériumot, és a közjogi kérdéseket sem bolygatta tovább. Megkötötte a maga kis kiegyezését Ferenc Józseffel és a Monarchia rendszerével.
A társadalmi kérdések feszegetése a dualizmus idején egyrészt a szociáldemokratákra (pl. Garami Ernő, Szabó Ervin) maradt, másrészt a polgári radikálisokra (Jászi Oszkár, Károlyi Mihály). A szocdemek a kollektív jogokért, a szervezkedés, a gazdasági szövetkezés szabadságáért küzdöttek, a munkásmozgalom nemzetközi viszonylatban is bevált mintái alapján. A polgári radikálisok pedig az egyéni jogokért, leginkább liberális alapon. Ez a két csoport vitte a főszerepet aztán az 1918-as őszirózsás forradalomban is.
A Horthy-rendszer, mint már előrebocsátottam az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét és szemléletét restaurálta. Hogy mit jelentett az „állami-közjogi függetlenség hagyománya”, az remélem a fentiek fényében tulajdonképpen érthetővé vált már. Egy leegyszerűsítő összefoglalással azt a szemléletet értettem alatta, hogy az eddigi történelmi küzdelmek végső célja a magyar állami függetlenség kivívása volt, és semmi több. Most megvalósult az állami függetlenség, amelynek képviselője a jelenlegi államhatalom, aki tehát a jelenlegi államhatalmat bírálja, vagy megdöntésére törekszik, az az állami függetlenség veszélyeztetésére is készen állhat, potenciális nemzetközi összeesküvő tehát. Ehhez a hangulatkeltéshez pedig jó ürügy volt Trianon sokkja, amihez a rendszer a bűnbakokat éppen az első világháború utáni két forradalom (az 1918-as és az 1919-es) vezetőiben találta meg. (Noha nyilvánvaló, hogy a trianoni békét nemzetközi stratégiai szempontok határozták meg, és nem volt ennek semmi köze Magyarország államformájához.) Ilyen értelemben nevezte magát a rendszer büszkén ellneforradalminak és királyságnak.
Március 15-e megünneplése ilyen szempontból problémássá válhatott volna: miért ünnepel az ellenforradalmi rendszer egy forradalmat, mégha az egy vértelen forradalom volt is? Miért ünnepel egy elvileg a királyt ideiglenesen helyettesítő kormányzó egy költőt, aki azt írta: „Akasszátok fel a királyokat!” ? Ezt a kínos kérdést éppen úgy lehetett megint csak terelni, hogy a régi eseményeknek az államjogi-függetlenségi oldalát hangsúlyozták. Magukat pedig az állami függetlenség megvalósítóinak és letéteményeseinek kiáltották ki. A ’30-as évek vége felé azonban ez is kezdett kínos ellentmondáshoz vezetni, tudniillik ahhoz, hogy az állam egy német jellegű birodalom elleni szabadságharcot ünnepel, miközben az államhatalom képviselői bevallottan egyre inkább egy német birodalmiságot hangsúlyozó hatalom szövetségesei lesznek. Ilyenformán március 15-e megünneplése kezdhetett nagyon kiürülni, puszta formalitássá válni.
Éppen ez ellen lépett fel a ’30-as évek végén az új, fiatal ellenzék. És itt elsősorban a Márciusi Front fiataljait lehet kiemelni, akik főleg az addigi falukutatókból, népi írókból verbuválódtak, és akik éppen ezzel robbantak be a magyar közéletbe, és keltettek feltűnést, hogy 1937. március 15-én a szokásos frázisos ünneplés helyett, a tekintélyuralom, a begyöpösödöttség ellen fordultak, és a Nemzeti Múzeumhoz szervezett több ezres gyűlésükön egyszercsak a jelenre vonatkozó társadalmi reformkövetelésekkel álltak elő. Így ünnepelték ők március 15-ét. Sajnos a szervezet nem volt hosszú életű, de hatása azért volt. Követeléseit tovább vitték egyes tagjai. 1942 március 15-én az ellenzéki ünneplést már egy Magyar Történelmi Emlékbizottság nevű szervezet szervezte. Ez az ünneplés pedig immár a háború kellős közepén nemcsak a társadalmi reformok követeléséről szólt, hanem ismét volt egy erős függetlenségi felhangja is. Függetlenség egy agresszív, terjeszkedő birodalomtól és annak gyilkos ideológiájától.
Engedjétek meg nekem, hogy ugorjak most egy nagyot, és rögtön ezután megvizsgáljam mi a helyzet a jelenben. Tudom, fontos lenne, hogy elemezzem az azóta uralomra jutott és megdőlt másik (illetve helyesebben másik két) diktatúra hozzáállását és retorikáját is, de erre majd később kerítek sort. Legyen elég annyi, hogy azok is nemzetközi körülményeknek köszönhetően szakadtak rá Magyarországra, azokban is volt paternalizmus és elitizmus, felülről irányítottság és ilyenek. De térjünk most rá a jelenre.
Nem akarom megkerülni a kérdést, hogy mi a helyzet ma. Manapság is egy markáns hatalom áll az állam élén, amely kétségtelenül a választók akaratából jutott a hatalomhoz két éve. Retorikájában és ideológiai megalapozottsásában sok szempontból emlékeztet a Horthy-rendszerre. A törvényhozó hatalomban szinte kizárólagos befolyásra tett szert, és amellett kezdi az államhatalmi ellenőrzést az élet mind több területére kiterjeszteni. Az alulról jövő kezdeményezéseket, a parlamenten kívüli megoldásokat, mégha békések is (amilyen 1848. március 15-e volt) nem kultiválja, sőt kifejezetten ellenzi. Az állami irányítást nemcsak a nemzettudat részének, hanem kifejezetten alakítójának, és kizárólagos letéteményesének tekinti. Ezért igyekszik az állami hatalom a külföldön élő magyarok önszerveződéseit és képviseleti szerveit is kizárólagos befolyása alá vonni, és döntéseiket, illetve ideológiájukat irányítani. Az egyéni jogokat félreteszi a saját maga által megfogalmazott (néha egészen értelmezhetetlen) közjóval szemben. A társadalommal szemmel láthatóan nem hajlandó kommunikálni, feltétlen engedelmességet vár el. Természetesen ilyen körülmények között az 1848-as eseményeknek is várhatóan a szabadságharcos oldalát fogja kiemelni. Ez persze nem feltételezés, hanem befejezett tény, látható, hogy a hatalom a fent ismertetett logika alapján az állami függetlenséget deklarálja legfőbb értéknek, magát pedig, mint az állami szuverenitás reprezentánsát, a függetlenség kizárólagos megtestesítőjének nevezi. Hogy ez hatékonyabb legyen, kitalálta a maga háborúját, fiktív szabadságharcát: azt próbálja elhitetni velünk, a hazafiakkal, hogy a magyar állam függetlenségi harcot folytat személytelen és nemzetek feletti erőkkel (bankokkal, nemzetközi szervezetekkel, spekulánsokkal). És az államadóssággal is háborút vív; nehezen vallaná be, hogy az államadósság hadseregét és katonáit igazából még senki sem látta. A harcban az államhatalom, elsősorban a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány a parancsnoka a nemzetnek. Aki tehát a kormány parancsainak nem engedelmeskedik, az ennek a szabadságharcnak a sikerét veszélyezteti. Ezen logika szerint. Csakhát nekünk egyáltalán nem kötelező elfogadnunk ezen logikát. Igaz, sok hazafi fejét megzavarhatja, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek tényleg készülnek bizonyos pénzügyi intézkedésekre az ország ellen, ez tény. De ha észrevettük, hogy ezeket a pénzügyi intézkedéseket nem feltétlenül mindenféle irigykedések és misztikus szempontok okozzák, hanem egy nemzetközi közösség (amelynek mi is tagjai vagyunk) stratégiai érdekei, már jó úton vagyunk afelé, hogy levonjuk a következtetéseket.
Ezt a cikket jórészt az afeletti felháborodás kezdte íratni velem, hogy a kormányzat szemmel láthatóan a történelmi megemlékezés, az ünneplés lehetőségét is el akarja venni azoktól, akiket nem ő szervezett meg. Azaz el akarja venni az olyan fajta alulról jövő kezdeményezésektől a lehetőséget, amik annak idején diadalra juttatták az Első Március törekvéseit 1848-ban. És amelyek lehetővé tették a Második Március lelkes kitörését 1937-ben. Konkrétan arra gondolok, hogy a kormányzat megpróbálta lefoglalni egész Budapestet a maga számára, az ellenzéknek nemhogy a tiltakozás, de még a megemlékezés lehetőségét sem adva meg. Ez a kísérlet szerencsére megbukott, úgy néz ki, mehetünk az utcára, mi pártonkívüliek is, ünnepelni is, tiltakozni is, követelni is. Meglátjuk, hogy mit érünk el ezzel.
Mindezek miatt nekem ez a mostani ünnep egyrészt nemcsak a megemlékezésről fog szólni. De persze arról is. De tovább haladva a követelésről is.
Másrészt viszont megemlékezésben sem csak az Első Márciusról fog szólni, és nemcsak azokról, akik egy idegen államhatalom ellen küzdöttek egy ország szabadságáért. A Második Márciusról is szólni fog; azokról, akiket egy hazafias frázisokba burkolózó retorika sem tévesztett meg, akik a társadalmi megújulásért képesek voltak még egy szuverén Magyarország élén álló államhatalommal is szembeszállni, és kiállni a zsarnokság ellen, a magyar emberekért, a hazáért, mindnyájunk közös hazájáért. És képesek voltak magukat minden hivatalos irredenta propagandától függetlenítve etnikai revíziót követelni.
Hogy lesz-e ezek után még egy Harmadik Március is? Én ezzel kapcsolatban optimista vagyok: szerintem lesz, ha szükség lesz rá. (Egyelőre úgy néz ki: van.) Optimista vagyok, de nem idealista: tudom, hogy ez a Harmadik Március még nem ma lesz. És persze talán nem is olyan lesz, amilyennek várjuk, és szeretnénk, de lesz, ha lennie kell.

(Ez alkalomból elárulom azt is, ha kérdeznétek: Igen, jól tippeltetek, én a Pók Attila által felállított elméleti kategóriák, történészi irányvonalak közül a 3. csoportba tartozom, az "oktobrista-liberális-demokrata-köztársaságpárti" csoportba, Litván Györggyel egy helyre.)

Ünnepi előkészületekhez

Ezt találtam az Interneten:

Nem rossz ezt tisztázni. Mert igen, a szabályos kokárda elvileg tényleg az, amelyiken a zászló legfelső színe van legbelül. (1848-ban még nagyrészt ilyen kokárda volt a honvédek csákóján is.)
Hogy egy korabeli szemtanú festőt hozzak példának:

(Than Mór: a tápióbicskei csata I.)
Őőő... Na jó, így kicsinyítve nemigen látszik. De vedd elő bármelyik könyvet otthon amelyikben ez a festmény szerepel. (És biztos vagyok benne, hogy Neked is van olyan könyved otthon, amelyikben szerepel.) Nézd meg közelről, vagy nagyítsd ki! Ha jó megfigyelő vagy, észreveszed, hogy a nagy kavarodásban a magyar huszárokat az ellenséges horvát huszároktól a csákó eltérő alakján kívül többek között a csákón lévő kokárda (sapkarózsa) eltérő színe különbözteti meg. A horvátokén a Habsburg Monarchia fekete-sárga kokárdája van. A magyarokén: a fenti "szabályos" kokárda.
Másik példa. Ezt is a neten találtam:

Kokárda az Olasz Egység létrejöttének 150. évfordulójára. Az olaszok tehát ezt a fajtát használják.

A korabeli ábrázolásokon túl a fent ismertetett magyar kokárdára találtam példát az 1848-as szabadságharc egyenruháit legjobban ismerő Somogyi Győző, a híres grafikus és huszár festményein:

A 6. (Württemberg) ezred huszára

A 18. (Attila) ezred huszára

Egyébként igaz, hogy a korabeli Honvédségnél a "szabályos" kokárda volt rendszeresítve, de a civilek közül már 1848-ban is sokan a ma megszokott kokárdát hordták. Szóval vegyes volt a kép. Szóval szerintem akárki akármit mond, nincs baj egyik kokárdával sem. Mindkettőnek van végül is hagyománya. Nem kell ebből különösebb ügyet vagy vitát csinálni.
Tudjátok mit? Ajánlok egy áthidaló megoldást: tűzzük ki a „megszokott” kokárdát szokásos helyére, a szívünk fölé, a „szabályos” kokárdát meg (ha egyáltalán találunk valahol) a sapkánkra, mint a régi honvédek, vagy a hátizsákunkra vagy más ilyen helyre. Na, ki tart velem?

Egy generálisról

Nemrég találkoztam egy régi kollégiumi ismerőssel, Kapufával. Kapufa földrajz-töri szakos volt, és nagyon rendes, mindenkivel barátságos srác, emellett még jóképű is, így bizonyos népszerűsége volt a lányok körében is. De nem is ez a lényeg.
Nem emlékszem mikor találkoztunk legutóbb úgy, hogy hosszabban tudtunk beszélgetni, de úgy emlékszem, hogy akkor kevésbé szakmai kérdésekről beszélgettünk. Most viszont szóba kerültek ilyen dolgok is. Felidéztük, hogy együtt jártunk többek között arra az órára, ami nekem aztán az ötletet adta a szakdolgozatomhoz. Kiváló, érdekes, jó hangulatú óra volt ez, amit éppenséggel az is jelez, hogy többen döntöttünk akkor úgy, hogy a Rákóczi-szabadságharcról fogunk „szakdolgozni”. Kapufa is megmaradt a kora újkornál, de az ő témája aztán csak érintőlegesen kapcsolódott Rákóczihoz.
Most viszont azt mondta, erősen tervezgeti, hogy újra foglalkozni kezd a szabadságharccal. Kérdeztem, hogy mivel azon belül konkrétan. Mondta, hogy azzal a témával, amiről előadott egy kollégiumi konferencián. Nem emlékeztem mi volt az, valószínűleg akkor pont nem voltam ott. A szatmári békéről tartott egy egyáltalán nem szokványos előadást. Arról, hogy milyen elbaltázott dolog volt ez a szatmári béke. Nahát, mondtam, most már biztos, hogy nem voltam ott, mert különben biztos vitába szálltam volna ezzel.
-Tényleg így gondolod? –kérdeztem aztán.
-Igen. –mondta – Úgy indultam neki, hogy tisztázni kellene ezt a szegény Károlyi Sándort; annyit fikázzák érdemtelenül. Aztán, ahogy beleástam magam a dologba, rájöttem, hogy nem is teljesen érdemtelenül fikázzák, tényleg elszúrt egy csomó mindent.

Elcsodálkoztam, hogy erre az eredményre jutott, mert én meg pont az ellenkező utat jártam be. Korábbi olvasmányélményeim alapján volt egy nem száz százalékig negatív, de azért egy nem kifejezetten szimpatikus képem Károlyiról. Aztán mikor beleástam magam a szakdolgozati témámba, és ennek érdekében az egész Rákóczi-szabadságharc történetébe, a vezetők személyiségébe és viszonyrendszerükbe, akkor kezdett egy egészen más képem kialakulni, és kezdett Károlyi egyre emberarcúbbá, majd szimpatikusabbá válni a szememben.
Most egyébként Kapufa szavainak hallatán a meglepetés konstatálása utáni második gondolatom rögtön az volt: ez de izgalmas! Kellene egy nagy vitát rendezni erről. Tök szívesen beszélgetnék, vitatkoznék, érvelnék erről a témával egy ilyen jó ismerőssel, mint Kapufa. Akár még más történészeket is be lehetne vonni ebbe a vitába, hogy még árnyaltabb legyen a kép. És az egészet cikk vagy könyv alakjában is meg lehetne jelentetni. Nagy ötlet!
Sajnos most, pillanatnyilag ilyen hosszabb vitára nem volt időnk, de megbeszéltük Kapufával, hogy egyszer majd találkozunk és tényleg egy jót vitatkozunk erről.
Addig is úgy gondoltam, kicsit összegzem, rendszerezem, amit tudok, illetve amit gondolok Károlyi Sándorról.
Kezdjük azzal, hogy sohasem tartottam őt árulónak, ahogyan persze Kapufa sem. Az ilyen kategorikus (érték)ítéletekkel, gyalázkodásokkal és álnemzeti legendákkal már rég leszámoltunk.
Inkább afféle önző alaknak tartottam, aki nagyon okos, kiemelkedően intelligens, ugyanakkor cinikus, számító, higgadt vezető. Jó gazdának, és jó parancsnoknak, akitől nem idegen a reális helyzetfelmérés, de adott esetben az opportunizmus sem. És aki a végén nem egyeztetett parancsnokával a fejedelemmel, önkényesen döntött, hatáskörén kívül. Hozzá kell tennem, hogy ez a kép elsősorban nem történelmi ismeretek, hanem irodalmi olvasmányélmények alapján alakult ki bennem.
(Nem tudom, ki olvasta például Hollós-Korvin Lajosnak A Vöröstorony kincse című népszerű ifjúsági regényét. Egy remekmű a maga nemében, mindenkit csak biztatni tudok az elolvasására, eszméletlenül jól mutatja be a Rákóczi-szabadságharc kitörését, meg az egész kort, bár némi enyhe, még talán nem bántó osztályharcos vagy inkább „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” vonallal. Nagyon megérne egy filmes feldolgozást is. De hogy szavamat össze ne keverjem: ennek a regénynek nem Károlyi a főalakja, de megjelenik benne, és nagyjából ilyen okos, de cinikus számítóként jelenik meg.)
Ahogy egyre többet olvastam a témáról, komoly történeti munkákat és forrásszövegeket is, mint például Károlyi Sándor leveleit, egyre inkább változott a kép. Rájöttem, hogy nagy hiba lenne Rákóczit tartani a lelkes „forradalmár” vezérnek, Károlyit pedig a kemény, realista katonának (olyasminek, mint amilyen egyesek szerint Görgei Artúr volt). Rákócziban és Károlyiban egyaránt volt egy jó adag a szenvedélyes harcosból, a szakszerű katonából és a taktikus politikusból egyaránt. Az is hiba lenne, ha egymás ellentétpárjaiként, történelmi alternatíváiként akarnánk őket ábrázolni. Károlyi Rákóczi beosztottja volt, nem is tekintett magára soha másképpen. Tudta, hol a helye.

Levelei alapján nekem úgy tűnik, egy mindenkihez nyájas, udvarias ember volt, aki főnemesi címe ellenére még alázatos is tudott lenni, ha kellett. Tisztelte az idősebbeket és a rangban felette állókat. (Mindig nagy tisztelettel és udvariassággal írt például az öreg Bottyán Jánosnak, aki pedig mégcsak nemes sem volt az elején.) Cselekedetei alapján pedig úgy tűnik, hogy tényleg tehetséges katonai vezető is volt. (És nagy szervező is. A szabadságharc után is folytatta a magyar ezredek szervezését, immár Habsburg szolgálatban. Ellenségei erre azt mondják: idegen szolgálatba állította a magyar fegyvereket. Hívei azzal vágnak vissza: lerakta egy majdani önálló magyar haderő alapjait.) Általában ő volt az, aki állandó portyáival még akkor is képes volt rettegésben tartani Ausztriát, amikor úgy összességében nem állt jól a szabadságharc ügye.
Rákóczi iránti odaadását több dolog is mutatja. Végül is a szabadságharc legmagasabb rangot elért katonai parancsnokai közül Bercsényi Miklóst leszámítva ő volt az, aki a legkorábban állt Rákóczi oldalára. Az ónodi országgyűlésen pedig, 1707-ben ő volt az, aki Bercsényivel együtt rántva kardot lekaszabolta a fejedelemmel makacsul szembeszálló Rakovszky Menyhértet, Turóc vármegye követét.
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93nodi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s

(Than Mór festménye; a kép jobb oldalán kivont karddal Károlyi és Bercsényi)

(Persze, szerintem sem szép dolog a főnökünknek ellentmondó embert összevagdosni, de Károlyi Rákóczi iránti ragaszkodását azért ez az eset eléggé jól mutatja. Aminthogy azt is, hogy Károlyi is tudott néha heves és szenvedélyes lenni. Szerintem hideg számításból az ember ilyet nemigen csinál.)
A marxista, illetve a „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” történetírás és közfelfogás általában (a békekötésen kívül) azt nem tudta megbocsátani Károlyinak, hogy nem sokkal Rákóczi Magyarországra érkezése előtt szétvert egy parasztfelkelő csapatot Dolhánál. (A Vöröstorony kincse például ezt az éjszakai csetepatét nagy túlzással szabályos ütközetként ábrázolja.) De hát mit tett volna Károlyi mást? Nem valószínű, hogy tudhatott arról, hogy ezek a parasztok Rákóczit akarják visszahozni az országba. Azon túl meg nem láthatott a szedett-vedett társaságban mást, mint egy helyi rablóbandát, akik veszélyeztetik a megye biztonságát, és akiktől nemcsak a nemeseket, hanem adott esetben saját jobbágyait is meg kell védenie. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy a felkelés vezetője az ifjabb Rákóczi Ferenc lesz, tehát ez több lesz, mint egy egyszerű parasztfelkelés, akkor az elsők között állt a majdani fejedelem oldalára. És ezzel a csatlakozással akkor és ott nagy kockázatot, és a hozzá hasonló társadalmi státuszú urak megvetését is vállalta.
Hogy csak birtokait akarta megvédeni? Akkor nem hiszem, hogy annyiszor elkalandozott volna Ausztriába, olykor egészen veszélyes helyzetekben. Bizonyára egyes gazdag osztrák területek fosztogatásával szép zsákmányt is szerzett. De ezt a veszélyes tevékenységét 1708-ban (és azután is) folytatta, mikor a trencséni katasztrofális vereség után egy csomóan megijedtek, és abbahagyták a harcot. Károlyi kitartott 1711-ig.
1711-ben pedig nem véletlenül pont rá bízta Rákóczi a béketárgyalások vezetését. Károlyi ekkor egyébként mindent megpróbált, hogy egyrészt Magyarországra minél kedvezőbben hozza ki a békekötést, mielőtt még minden tartaléka kimerülne, másrészt, hogy Rákóczival mindig egyeztessen, harmadrészt pedig, hogy a fejedelmi utasításnak megfelelően a tárgyalásokat minél jobban elhúzza. Rákóczi azonban nem mindig könnyítette meg kedves tábornoka dolgát. Az ő álláspontja az volt, hogy ha nem sikerül kedvező békefeltételeket kiharcolni, akkor az egész magyar sereget át kell vinni Polákországba. (Kb. 3000 embert magával is vitt, mikor elindult Pjotr cárral tárgyalni, és ezzel a lépésével nyilván nehéz helyzetbe hozhatta Károlyit a tárgyalásokon, hiszen az ellenség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelőknek nem sok tartalékuk maradt, lehet tehát keményebb feltételeket szabni.)
Károlyi ugyanezt rossz ötletnek tartotta, és azt írta: „Az Konföderáció benn vagyon az országban és erősségei is benn vannak, (…) s ha kik külső országokra kimentek is, jöjjenek vissza, s együtt hadakozzanak és együtt békéljenek.”
Azt már kifejtettem, hogy a béke, amit végül is Károlyi Sándor megkötött, szerintem egy reális kompromisszum volt, amiben mindkét fél engedett egy kicsit. De kedvezőtlennek nem volt kedvezőtlen: egy nem győztes, de sikeres szabadságharc lezárása volt. (Akkoriban még tudták, hogy nemcsak totális győzelem és diktált béke van a világon, csak ezt ma már nehéz sokaknak elhinni.)
De erről meg kellene hallgatni Kapufa véleményét és érveit is. Végül is ez a bejegyzés, amit most leírtam elsősorban Károlyi Sándorról szólt, és úgy tűnik, Kapufának nem a generálissal van baja, csak a békével, amit ez a generális kötött. Lehet, hogy amellett meg Kapufa is aláírná mindazt, amit én most Károlyiról elmondtam. Kíváncsian és izgatottan várom a vitánkat, remélem, jól fel tudok majd rá készülni.
Mindez, amit fent leírtam egyébként azért érdekes, mert mutatja, hogy ha az ember történelemmel foglalkozik komolyan, akkor milyen sokszor felül kell bírálnia a korábbi nézeteit. Különösen az olyan dolgokban, hogy ki szimpatikus, ki nem szimpatikus. A részletek bővebb ismeretében ez változhat, és akár teljesen cserélődhet is. Vagy akár csak árnyalódhat, és az illető ember nem lesz sem kifejezetten szimpatikus, sem kifejezetten taszító, egyszerűen csak árnyalt képed lesz egy gyarló esendő, emberarcú emberről. Ez utóbbi esetben már jó úton vagy.
Azt hiszem, a történelem jó empátiafejlesztő általában. Azt hiszem valami ilyesmit értett azon a bizonyos magistra vitae-n az, aki mondta.

Történeti felfogások, modellek

Figyelem, lehet, hogy most egy kicsit szakmai (történészi) szöveg fog következni. Ettől persze még bárki elolvashatja a bejegyzést.

Azt mondta egyszer Nádas Péter a Magyar Narancsnak adott interjúban:

„Azt már húsz évvel ezelőtt is tudtuk, hogy az országnak van egy horthysta hagyománya, van egy kádárista hagyománya, és van egy mára alig látható, de erős ’48-as hagyománya, azaz forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyománya. 1989-ben ez volt a domináns, ma pedig más.”
(Nádas Péter a Magyar Narancsnak 2010/ 16. szám, 8. o.)

Akkor ez pillanatnyilag tetszett, de ami azt illeti, érezni lehet, hogy ez is egy kicsit leegyszerűsítő vélemény. Például ez Horthy- és Kádár-hagyomány mintha nem is esne olyan nagyon messze egymástól. Manapság mintha a tömegeknek mindkettőre igényük lenne, bármit is jelentenek.

De nem is erről akartam beszélni igazából, hanem egy tanulmányról, ami nemrég kezembe akadt, és frappánsnak érzem. A fenti idézet csak azért jutott eszembe, mert az a tanulmány, amiről most ismertetőt fogok írni, többek között ezt a kérdést is tovább árnyalja.
Amúgy a többek között pont azért tetszett a szöveg, mert egy történész feladata nemcsak az, hogy leírja, hogy mi történt régen (erre végül is mások, amatőrök is képesek), hanem talán az is, hogy bizonyos fejlődési vonalakat felrajzoljon, tendenciákat, távlati történéseket modellezzen. Ettől válik igazán önálló gondolkodóvá, illetve tudóssá. És szerény véleményem szerint a társadalomnak is ezzel válhat hasznára.

Nemrég olvastam Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok összeesküvők a huszadik századi Magyarországon című könyvét (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.). Pók Attila a MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, szóval nem lehet akárki. Ez a könyve egy tanulmánygyűjtemény, amelyben sokmindenről szó van. Ilyenekről is, mint bűnbakkeresés, antiszemitizmus, eszmék és tévhitek a legújabb kori magyar történelemről. Legelsősorban mégis a magyar baloldalról szól. Abban is olyan kiváló gondolkodókról, mint pl. Lukács György, Jászi Oszkár, stb.

Ennek a könyvnek az egyik tanulmányában (A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben 107-118. o.) a szerző bizonyos módon modellezni akarja a Magyarországon dívó történeti gondolkodásmódokat, irányvonalakat. Ötféle felfogást vázol fel, mindegyikre említ példaként egy-két történészt is, és felállít egy-egy „fonalat” is, amelyre egy-egy felfogás fel van fűzve, azaz megpróbálja ábrázolni, hogy milyen történelmi események, személyek, példák adják meg a felfogás alapját, mikre hivatkozik. Ezeket a „vonalakat” most, ha lehetőség van rá, igyekszem úgy ábrázolni, mintha matematikai képletek vagy effélék lennének, hogy szemléletesebb legyen a kép. (Az elnevezéseknél és az évszámoknál szó szerint átveszem Pók Attila szavait, a példák is az övéi, de a magyarázatok az én szavaimmal vannak.)


1. felfogás: "kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista"
Példa: Mód Aladár

Alapvetése: Mód Aladár: Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért
Vonal: 1437 – 1514 – 1703-1711 – 1848-1849 – 1918-1919 – 1945
Ennek a felfogásnak kettős alapja van: egyrészt a nemzeti függetlenség, másrészt az alávetett rétegek harca, közönséges nevén az osztályharc. Azaz: a magyar történelmet egyrészt függetlenségi harcok, másrészt osztályharcok sorozatának ábrázolja és azokat a harcokat tekinti szerencséseknek, amikor a kettő szerencsésen egybekapcsolódott. Kezdődik a sor a középkori parasztfelkelésekkel, Budai Nagy Antallal és Dózsa Györggyel, majd folytatódik az erdélyi fejedelmek harcaival a Habsburg-uralkodók ellen (Bocskai István, Bethlen Gábor, „öreg” Rákóczi György, Thököly Imre, és végül, mint az egésznek a kiteljesítője, a már-nemcsak-erdélyi-fejedelem Rákóczi Ferenc), aztán következik a magyar jakobinusok 1795-ös kísérlete (az annyira rövid és kisszabású, hogy a vonalon nincs is jelölve), majd az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, utána 1918 forradalma, és vele az1919-es proletárforradalom, mint az előbbi kiteljesítője, végül 1945, mint a „germán iga lerázása”.
Nekem azért kétségeim vannak, hogy ez egy csoport-e és nem kettő összegabalyodása. Mert, arról nincs szó a tanulmányban, hogy ez a felfogás jóval régebbi, mint Mód Aladár könyve, vagy akár mint maga Mód Aladár. Arra a szemléletre gondolok, amely a magyar történelem céljának és értelmének az állami függetlenség kivívását tekinti. Ehhez az irányzathoz elsősorban Thaly Kálmán nevét szokták megemlíteni, a Rákóczi-kultusz úttörőjéét. Ennek a szemléletnek eredetileg nem feltétlenül volt része az osztályharc, atársadalmi felszabadulás célja is. Az csak később jött be nagyon markánsan, a hivatalos államszocialista kultúrpolitika részeként, amely azonban átvette a függetlenségi hagyományt is.
Mindezek miatt szerintem azt lehet mondani, hogy az összes történeti felfogás közül, amelyet Pók Attila felsorol, ez van a legmélyebben meggyökeresedve, és a közvélemény jelentős részében talán ma is ez a meghatározó. Azzal a kiegészítéssel, hogy ma is inkább ennek a vonalnak a régebbi, függetlenségi, osztályharctalanított, Thaly Kálmán-féle változata az, ami a legtöbb emberre hat. Vagyis, hogy az állami függetlenség mindennél fontosabb. Pók Attila nyomán akkor nevezhetnénk ezt az irányzatot kurucos-romantikus-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista irányzatnak. A vonal pedig így módosul: erdélyi fejedelmek – 1703-1711 – 1848-1849 – 1956. Azaz 1956-nak is leginkább szabadságharcos-függetlenségi jellegét hangsúlyozza. Változó, hogy ehhez 1989-et mennyire veszik hozzá, mint pozitív vagy akár pozitív, de befejezetlen változást.


2. felfogás: "szociologizáló-realista-nemzeti illúzióoszlató-melankolikus tragikus"
Példa: Hanák Péter

A felfogás lényege, ha jól vettem ki az, hogy minden jelenségnek két oldala van, amelyeket nem lehet értelmezni, megérteni egymás nélkül, mert együtt alkotnak teljességet. A sikerek a vereségekkel, az előnyök a hátrányokkal, a hősies harcok a reális kompromisszumokkal.
A fonal ez alapján: (Rákóczi+Károlyi) – (1848-49+1867) – (1918+1919) – (1945+1949) – (1956+Kádár) – (1989+„a mai idők kiábrándultsága”)
Azaz (magyarázatképpen):
- a Rákóczi-szabadságharc lelkesedése, sikerei, kiépült állama, és egyáltalán a kurucos hév a szatmári béke reális kompromisszumával alkotnak teljességet.
- a szabadságharc a kiegyezéssel, a békekötéssel alkot teljességet (1849+1867)
- az 1918-as események, a forradalmi változások az azok későbbi kisiklásának tekintett 1919-es eseményekkel alkotnak egy teljességet (gondolom, most ide kellene képzelni egy rezignált sóhajt)
- az 1945-ös változások, a háború utáni újjáépítés és a demokrácia optimizmusa, az 1948-ban hatalomra jutó, és a magát az 1949-es alkotmánnyal megfogalmazó szerencsétlen kifejlettel, az új diktatúra kialakulásával alkotnak egy teljességet (még rezignáltabb sóhaj)
- 1956. október 23-a forradalma egyrészt a november 4-ei ellenforradalommal, másrészt a Kádár-korszak reális kompromisszumával, anyagi gyarapodásával, jólétével és megalkuvásaival alkot egy teljességet. Akár így is fel lehetett volna írni: (Nagy Imre+Kádár János)
- 1989 változásai és optimizmusa pedig „a mai idők kiábrándultságával” (ahogyan Pók Attila fogalmazott), de azt is mondhatjuk mai ismereteink birtokában, hogy nem kizárt, hogy néhány év múlva ezt már úgy fogják felírni: (1989+2011)? Vagyis a demokratikus rendszerváltás a kiábrándultságból fakadó új, autokratikus rendszerváltással alkot egy teljességet. Lehet. (sóhaj helyett itt most ijedt kérdőjelek következnének: ??????? stb.)
(Megjegyzés: Ezek nem matematikai, hanem történelmi képletek. A számok itt évszámokat, azaz eseményeket jelentenek. A + jelek pedig mellérendeléseket. Ezért ne adjátok össze az évszámokat és az „(1918+1919)”-re ne mondjátok, hogy 3837.
Megjegyzés 2: a felfogás elnevezéséhez Pók Attila azt is hozzáteszi, hogy „enyhén labancos”. Mivel én a „labanc” szót, mint azt már korábban kifejtettem másra szoktam használni, ezért az itteni elnevezéseknél mellőztem.)
Saját véleményem erről a felfogásról az, hogy remekül alkalmas arra, hogy a szakmabelit, a történészt egy-egy pillanatra visszafogja, és helyretegye, ha esetleg tárgya és „főszereplői" iránti túlzott lelkesedése folytán eltávolodna a valóságtól. Vagyis, ha a történész adott esetben nagyon lelkesedik például „Kossuth apánkért”, nem árt, ha eszébe jut, hogy néhány dologban ő is tévedett, és sokszor vitapartnerei ellenfelei okosabb dolgokat mondtak nála. A történésznek ez eszébe jut, és leírja, hozzátéve, hogy ez persze nem sokat von le Kossuth nagyságából általánosságban. Arra azonban nem alkalmas ez a szemlélet, hogy a közvélemény széles rétegeibe átmenjen. Éppen azért mert túlzottan pesszimista, azaz nem ad igazi cselekvési irányvonalat. Pillanatnyi haszna van tehát csak, hosszabb távú kevésbé. Ha nem szakmai, hanem politikai következtetéseket akarna valaki az ilyen felfogásból levonni, már régen rossz lenne, mert arra juthatna csak, hogy nem érdemes semmi komoly előremutató társadalmi cselekvésbe belekezdeni. Jól néznénk ki, ha mindenki csak búsongana! Egyébként ezt, amit most leírok Hanák Péter is tudja, és ő sem fog megcáfolni.


3. felfogás: "liberális-demokratikus-oktobrista-köztársasági-optimista"
Példa: Litván György

Vonal: 1848-1849 – 1918 – 1946 – 1956 – 1989
A függetlenség hangsúlyozása itt is jelen lehet, de annál tovább is lépve azt hangsúlyozza, hogy az aktuálisan szükséges társadalmi reformok végrehajtása még fontosabb. Tehát: 1848-1849-nek erősen hangsúlyozza (többnyire békés) forradalmi jellegét is, nem csak a szabadságharcos-függetlenségi jelleget. 1918-at egyfajta csúcsnak tekinti, kísérletnek a magyar demokrácia megvalósítására, amit nem hagytak aztán teljesen, organikusan kifejlődni, sem a kommunisták, sem Horthyék. Ezért a következő nagy kísérlet ennek megvalósítására és kiteljesítésére az 1945-1948 közötti időszak, ennek a csúcspontja pedig 1946, a Köztársaság újbóli kikiáltása. De ezt sem hagyta élni a következő diktatúra. A következő kísérlet 1956. Ennek is talán forradalmi-demokratikus jellegét, munkástanácsos, önigazgatásos jelenségeit hangsúlyozza elsősorban ez az irányzat. De ezt a forradalmat is elnyomják, jön egy megtorlás, majd egy élhetőbb puha diktatúra. Ezt hosszú idő után megbuktatják, jön az újabb nagy lehetőség, és az újabb nagy kísérlet, 1989. És még nincs vége a folyamatnak. Ha megint elnyomás következik demokrácia helyett, akkor újra próbálkozni kell. Éppen ezért nevezi ezt az irányzatot optimistának Pók Attila, mert akik ennek a hívei, azoknak meggyőződésük, hogy a demokrácia igenis megvalósítható, csak eddig főleg külső tényezők nem hagyták sosem élni. Ezért nem szabad feladni a próbálkozásokat, hogy végre saját kezünkbe vegyük a sorsunkat, stb.
(Megjegyzés: oktobristáknak Magyarországon az őszirózsás forradalom híveit nevezték, de mivel az 1956-os forradalom is októberben volt, hát ez szerencsés összecsengés.)


4. felfogás: "keresztény-nemzeti-humanista-hazafias"
Példa: Antall József (történészként és miniszterelnökként is)

Ennek a felfogásnak a lényege az, hogy legfőbb érték egy ország történetében a békés építőmunka. Ezért példának és kihangsúlyozandónak a stabil időszakokat tartja.
Éppen ezért az itteni „vonal” képletének megadásakor nem is használhatunk számokat, hiszen nem események, hanem időszakok lesznek a hangsúlyozandók. Pók Attila szerint ezt legjobban a bankjegyeinken lévő történelmi személyekkel lehet legjobban megoldani. Ők az „alapítók” és/vagy stabilizátorok, egyszóval a szervezők. Tehát:
Vonal: Szent István – Károly Róbert – Hunyadi Mátyás – Bethlen Gábor – Rákóczi Ferenc – Széchenyi István – Deák Ferenc
(Megjegyzés: A 200-as bankjegyeket már kivonták a forgalomból, de érthető, hogy Károly Róbert rajta marad a listán, mert kell ő ide.
Megjegyzés 2.: Természetesen itt a példa Rákóczi Ferencre is elsősorban mint államszervezőre tekint, nem pedig mint harcosra. Ez is azt jelzi, hogy ugyanarról az emberről különböző dolgokat is ki lehet emelni. Bethlen Gábornál ez talán még egyértelműbb is: őt a bankjegy hátlapja is mint mecénást, és nem mint hadvezért ábrázolja.
Megjegyzés 3.: A szervezők és stabilizátorok közé tartozna még a logika szerint Horthy Miklós és Kádár János is, de az ő személyük ma (még?) nem lehet a közvéleményben általánosan elfogadott, ezért nincsenek is rajta semmiféle pénzen.
Idézet: „E felfogás kijegecesedett formájában értékeli Horthy Miklós és Kádár János konszolidációs teljesítményét is, és szkeptikusan tekint a forradalmak bajkeverőire.”
Megjegyzés 4.: A mindenkori kormányzat természetesen hajlik efelé a felfogás felé, mert a mindenkori kormányzatnak az a legfőbb érdeke, hogy uralmát stabilizálja, így az egész ország szempontjából stabil, konszolidált, békés időszaknak tüntesse fel. Ha a kormányzat túl sokáig harcosként tünteti fel magát, ott valami nem oké, valami gyanús.)


5. felfogás: posztmodern-relativizáló-mikrotörténeti-társadalom- és mentalitástörténeti
Példa: Hajnal István Kör történészei
Jelemző: „nem feltételez fő vonalat, hiszen illúziónak minősíti a szakszerű tudományos objektivitást, megkérdőjelezi a nemzeti történeti narratíva szükségét és lehetőségét.”
Megjegyzés: éppen ezért érdekli viszont ezt az irányzatot maga az ember, a mikrotörténet (a kollektíva helyett)
Még egy példát hoz erre a szerző, mint művet:

Gyáni Gábor - Kövér György:
Magyarország társadalomtörténete (Osiris Kiadó, Budapest, 1998.)

Természetesen nagy baklövést követ el adott esetben az, aki az általa ismert történészek bármelyikének (akár az itt példaként hozottaknak) az életművére és gondolkodására egy az egyben akarná ráhúzni valamelyik kategóriát. Az ember gondolkodása ennél sokkal sokszínűbb ráadásul élete során változik is +a Tudományos Akadémia tagja is tévedhet. De azért na, ezt a fajta kategorizációt jóval frappánsabbnak és érdekesebbnek, azonkívül szellősebbnek, kényelmesebbnek, lazábbnak érzem, mint a korábbi szűkös és kényelmetlen kategorizációkat, még akkor is, ha olyan okos embertől származnak, mint Nádas Péter. (Tudom persze, hogy ő egymással küzdő politikai hagyományokról beszélt, és nem egymás mellett remekül megférő történetírói hagyományokról, de lássuk be, a kettő azért nem független egymástól.)

Továbbra is úgy gondom, hogy az első felfogás kissé módosultabb változata a legelterjedtebb a mai magyar közvéleményben. A kormányzat teheti hivatalos állami propaganda alapjává a 4. számmal jelöltet (ahogyan ma egyébként nem teszi), a legtöbb embert akkor sem a békés időszakok fogják érdekelni a múltból, mert a legtöbb ember a történelemmel történelmi kalandfilmek révén kerül kapcsolatba, azokat meg leginkább zaklatott időszakokról lehet készíteni. És ez jól is van így: végső soron azért (is) kellenek a hősök az embereknek, hogy dinamikus tevékenységük őket, az átlagembereket is cselekvésre, aktivitásra, gondolkodásra késztesse.

Én most elég jól látom, hogy felfogásom, látásmódom alapján melyik kategóriába vagyok jelenleg besorolható. Aztán később ki tudja, mi lesz.
Eláruljam, melyik vagyok én vagy már kitaláltátok az eddigiek alapján?

Évforduló

Ma 30 éve halt meg a nagy rockzenész, Barta Tamás, egyike volt a legjobb magyar gitárosoknak. Legalábbis ma 30 éve találtak rá, Los Angeles-i lakásában holtan.

1948-ban született. Apám szerint az 1948-ban születettek, ők egy „nagy generáció”. Szokta is rögtön sorolni azokat a tehetséges embereket, akik 1948-ban születtek. Presser Gábor, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Kern András, Cserhalmi György, Lovász László, Fazekas Attila, Deák Bill Gyula, Tamás Gáspár Miklós, Grendel Lajos… (Na meg persze Ozzy Osbourne és Andrew Lloyd Webber is). Nem tudom, lehet benne valami. Végül is gondoljunk bele: aki 1948-ban született, az 1968-ban volt húszéves. Márpedig az a generáció kétségtelenül egy nagy, lázadó, újító generáció volt. Valami lehetett akkor a levegőben.

De visszatérve Bartára. Nem sokat tudok a gyerekkoráról, de az biztos, hogy Fenyő Miklóssal járt egy szakközépiskolába Budapesten. Jó haverok is voltak. Ezért volt aztán, hogy Barta Tamás eszébe jutott Fenyő Miklósnak, mikor megalapította első zenekarát a Syconort. Eredetileg hegedülni hívta volna a régi havert, de kiderült, hogy a srác közben megtanult gitározni, szinte autodidakta módon. Valami született tehetség lehetett. Játszott aztán a Syriusban, majd ismét Fenyő Miki hívására csatlakozott a nemrég alakult Hungáriához. (Az persze még akkor egy keményebb, rockos, bluesos Hungária volt, köszönhetően többek között éppen Bartának.)

Itt lett igazán híres és népszerű. Meg is választották 1970-ben az Ifjúsági Magazin olvasói a legjobb magyar gitárosnak. Ugyanezen a szavazáson Presser Gábor (az Omegából) lett a legjobb billentyűs, Laux József (szintén az Omegából) a legjobb dobos és Frenreisz Károly (a Metróból) a legjobb szaxofonos. Állítólag ez adta nekik az ötletet, hogy alapítsanak saját zenekart. Fogták hát magukat, ki-ki lelépett az aktuális zenekarából, és 1970 decemberében megalapították a Lokomotív GT-t. (A GT egy autó, a Gran Turismo nevének rövidítése. Szóval valószínűleg valami fura hibrid járgányt akar jelenteni a zenekar neve.)
A következő években egy nagy diadalmenet volt a(z) LGT útja: megjelentettek egy csomó nagylemezt (LGT; Ringasd el magad; Bumm; Álmodj velem), kislemezt, koncerteztek országszerte, együtt dolgoztak Kovács Katival és Zalatnay Saroltával (aki akkor Frenreisz Károllyal járt), megírtak egy musicalt (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), aztán nekiálltak bejárni a Világot, ideértve a „nyugati” országokat is. Közben Frenreiszt, mivel mindenkivel összeveszett, kirúgták, helyére Somló Tamás érkezett szaxofonosnak és basszusgitárosnak.

Barta Tamás karrierjének is ez volt a csúcsa. Nemcsak hogy kiderült róla, hogy énekelni is tud (amit jó ideig nem hitt el magáról), hanem mint „zeneszerző” is ekkor teljesedett ki. Sőt, még a lírai dalszövegírással is megpróbálkozott, és talán nem is rosszul. (Lásd a Vallomás című számot!) Igazából lehet mondani, hogy a(z) LGT legjobb számai elég nagy részben az ő munkái. Mert ő (a maga korában) kemény(nek számító) rocker volt, és az együttes is addig volt ilyen keményebb, „progresszív”, bluesosabb hangzású, amíg ő ott volt. (Utána kicsit lagymatagabbá váltak.)
1974-ben az amerikai turné után Barta annyira elájult a kinti tapasztalataitól, hogy úgy döntött, kint marad. Így lelépett, és Los Angelesbe költözött. De soha nem lett belőle olyan sikeres zenész és, mint itthon volt és még lehetett volna. Amerikai életéről aztán mindenféle legendákat mesélnek. Többen, az ottani magyar haverjai említik, hogy „szállított” valamiféle „árut”, de hogy mi mindenféle áru volt az, arról ködösítenek. Aztán 1982 februárjában holtan találták otthonában, két golyóval a mellkasában. Egy magyar barátja szerint egy kolumbiai drogbanda végzett vele. (A két golyó alapján biztosra vehető, hogy nem lett öngyilkos.) Mások szerint nem is otthon lőtték le, csak halála után szállították vissza a házába.
Ma Budapesten egykori lakása utca felőli oldalán emléktábla van róla.
A zenéje: mint már mondtam dallamos, rockos, bluesos. Nekem tetszik.
Itt egy felvétel róla, még a(z) LGT korai szakaszából:
http://www.youtube.com/watch?v=5KjEdq3HaL4
Aztán itt egy másik. Itt már a zene is az ő szerzeménye, és énekelni is ő énekel, jó barátjával Somló Tamással:
http://www.youtube.com/watch?v=CC_GWngAYao
De a kedvenc számom tőle, mint régi bluesrajongónak, mégiscsak ez az instrumentális kis gyönyörűség:
http://www.youtube.com/watch?v=K8B_OHmKwhE
Őrizzük meg jó emlékeinkben!

Köszöntés, életrajz, egyebek

A pontos napján nem tettem meg, így hát megteszem most: akartam egynéhány elismerő, méltató sort írni Göncz Árpádról, az íróról, a köztiszteletben álló közéleti személyiségről, Magyarország köztársasági elnökéről, aki a minap lett 90 éves. Szép kerek szám, szép gazdag életút.

Én világéletemben nagyon tiszteltem Árpi bácsit. Leginkább közvetlenségéért, kedvességéért, őszinteségéért és humoráért, amivel annyira meg tudta nyerni a maga idejében az emberek tömegeit, amivel Magyarország egyik leghitelesebb államfője tudott lenni a maga idejében, ha nem a leghitelesebb. Mindenesetre nem nagyon tudunk olyan politikust mondani az 1989-es rendszerváltás utáni időszakból, akit az állampolgárok ilyen nagy arányban elfogadtak és szerettek volna. Göncz Árpád persze nem is volt a szó szűk értelmében politikus. Inkább nevezhetnénk közéleti embernek, és amellett gondolkodónak.
Az életrajzi adatait mindenki megtalálhatja a Magyar Nagylexikonban vagy a Wikipedián, ha akarja. De legtöbbet talán nem is ezekből a nagyon vázlatos életrajzokból lehet megtudni róla. Hanem mondjuk ebből az interjúból, amire én is nemrég találtam rá:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Érdekes olvasmány az eszmetörténet kutatóinak is, amellett még néhány tévhit eloszlatására is alkalmas. Azonkívül itt Árpi bácsi indulásáról, családi hátteréről is mesél, amiről egyéb helyeken nem sokat tudhattunk meg. Azt persze tudtam eddig is, hogy 1922. február 10-én született, Budapesten, de a családja Zala megyei, muraközi eredetű, kisnemesi család, anyai ágon pedig erdélyi. De ebben az interjúban mesél egy kicsit a szüleiről, illetve a középiskolás és egyetemi éveiről és a cserkészetről is. Úgy tűnik, fiatalkorában ő is a népi írókhoz állt legközelebb, fontosnak tartotta a paraszti kultúrát, de formális politikai állásfoglalásnál, jobb- vagy baloldalizmusnál fontosabb volt számára a humanizmus (ezt talán elnöksége alatt is bizonyította). „Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.” –mondja. Majd valamivel később: „Örök életemben vágytam rá, hogy tartozzam valahova, mégsem tudtam soha rászánni magam, hogy valahova teljesen tartozzam, mert - lehet, hogy ellentmondásos - a személyek megválogatásában morális princípiumaim vannak, amit néha fontosabbnak tartok, mint a politikai hitvallást. Mert olyan emberekkel érdemes lefeküdni egy árokba, akik, ha fejlövést kapok, kivisznek, ahogy én is kiviszem őket.” De éppen ebből következik, hogy adott esetben alkalmas lehet valamiféle közvetítő szerepre különböző nézetű emberek között. „S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” Azt hiszem, ezt is eleget bizonyította az elnöksége alatt, már egyáltalán azzal is, hogy a személye viszonylag széles körben elfogadható és aztán elfogadott is volt. Amikor meg konfliktusa volt, az nem is mindig rajta múlt. Olyasféle összebékítője ő az eszméknek és embereknek, mint mondjuk Vitányi Iván, aki szintén egy széles látókörű és műveltségű, filozofikus alak. (Ő egy külön bejegyzés témája lehetne, de róla majd kicsit később.)

(Fénykép Göncz Árpádról, az '50-es évek elejéről)
Egyetemistaként Göncz Árpád a Teleki Pál Munkaközösség tagja volt, részese volt tehát a két háború közötti magyar szellemi élet pezsgésének, a sokszor alaktalanul kavargó, de nagyon is bátor, színes és izgalmas eszmék korának. (Hiába, az ő nemzedéke egy ilyen nemzedék volt. De nem tudom irigyelhetjük-e őket azért mert ilyen szellemileg izgalmas korban éltek. Végül is keményen megadták az árát, sokan közülük bele is haltak.) A katonaságot, vagyis az értelmetlen mészárszéket érthető okokból igyekezett könnyen megúszni. Utána viszont annál keményebben részt vett a nácik és nyilasok elleni ellenállásban, az emberek, a nemzet mentésében. A Magyar Diákok Szabadságfrontjának, azon belül is a Táncsics Mihály Zászlóaljnak a tagja volt. (Újabb feljegyzés magamnak: ennek az ellenállásnak, amiről ő beszélt itt, meg amiről Vitányi Ivánnál is olvastam, szóval ennek az ellenállásnak a történetét is meg kellene már egyszer írni, összefoglaló és hiánypótló jelleggel. Ki vállalkozik rá?)
A háború után a sokszínű polgári-paraszti olvasztótégellyé váló Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt munkáján keresztül kapcsolódott be az újjáépítésbe. (Ez a párt akkor egy nagy katyvasz lehetett, főleg, hogy elvesztvén Bajcsy-Zsilinszky Endrét, nemigen volt, aki gatyába rázza.) Kovács Béla főtitkár titkára lett. KovácsBéla ma már szimbolikus alaknak számít: afféle mártír-alaknak, hiszen az ő elhurcolásának napja (amely tényleg fordulópontot jelentett a politikában) manapság „a kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Árpi bácsi mégsem akarja akár Kovács Béla alakját, akár saját szerepét és hozzá való viszonyát mitizálni vagy akár szépíteni.
De haladjunk tovább: később csőlakatosként majd agrármérnökként dolgozott. Itt legalább ezekről a munkáiról is részletesen mesél.
Aztán az 1956-ban játszott szerepéről is. Felhívnám a figyelmet arra, hogy mit csinált: az indiai diplomácia segítségét igyekezett megnyerni, hogy közvetítsenek a magyar konfliktusban. Nyilván Magyarország és a Szovjetunió konfliktusában, de ez azt is jelentette, hosszabb távon, hogy a magyar nép és a magyar hatalom közötti konfliktusban. Ez a diplomáciai ügyködés a békés kibontakozás érdekében volt az, ami aztán a vádiratban a külföldi hatalommal való összejátszásként és a haza bemószerolásaként jelent meg. Khm, nem tudom, érti-e, akinek szól, hogy mire akarok ezzel célozni.
A Bibó-perben végül is többekkel együtt életfogytiglani börtönre ítélték, amiről persze tudni lehetett, hogy politikai foglyok esetében többnyire nem jelent teljes életfogytiglant. Szerencse lehetett a szerencsétlenségben, hogy úgy tűnik, akkoriban egy helyre rakták a politikai foglyokat, így Árpi bácsinak sikerült csupa intelligens emberrel együtt ülnie, akikkel aztán barátok is lettek. Budapesten Mécs Imre volt a rabtársa, Vácon pedig olyanok, mint Bibó István, Litván György (a történész), Mérei Ferenc (a híres pszichológus), Donáth Ferenc, Háy Gyula, Déry Tibor (az írók). Velük aztán később is jó barátok maradtak.
Göncz Árpád a börtönben tanult meg angolul, aminek jó hasznát vette, mert mikor kiszabadult, sikerült fordítóként elhelyezkednie. Írói karrierje már részben a fordításból következett. A ’70-es, ’80-as években már ismert írónak számított. Könyveit kiadták, drámáit játszották. Aztán, hogy hogyan került a Szabad Kezdeményezések Hálózatába, és hogyan vezetett onnan az út az elnöki méltóságig, azt már nagyjából tudjuk. Azt is, hogyan lett ezután hamarosan mindenki „Árpi bácsija”. Akit érdekelnek még további részletek, olvassa el ezt a részt az interjú későbbi kiegészítésében, alul. Csak annyit az egészről, hogy mint a Visegrádi Országok tanulmányozója érdekes párhuzamokat vélek felfedezni közte és Václav Havel között. Gondoljunk bele: Magyarországban és Csehországban is egy-egy börtönviselt, ismert ellenzéki drámaíró lesz az elnök, akik mindketten olyan ember nevét viselik, akik a maguk nemzetében valamiféle „Honalapítónak”, nemzeti hősnek szentnek számítanak (Szent Václav és Árpád nagyfejedelem). Nomen est omen: az újrakezdés igényét fejezik ki, de legalábbis alkalmasak rá, hogy valamiféle szeretetreméltó szellemi „vezérré” váljanak. (Ide tartozna még ilyen alapon Lech Wałęsa is, hiszen ő is a lengyel ősatya, Lech nevét viseli, bár ő nem író, és sokak szerint elnöknek sem a legszeretetreméltóbb volt, minden korábbi hősiessége ellenére.)

Göncz Árpádot, az írót még gimis koromban ismertem meg. Akkor olvastam ugyanis a Rácsok című színművét. Teljesen odáig, meg vissza voltam tőle. Azóta szeretném színpadra vinni; eddig minden diákszínjátszó körben amelynek tagja voltam, felvetettem hogy ezt játsszuk el. De még eddig valahogy nem sikerült. Persze nem tettem le róla. (Annak idején elhatároztam, hogy az érettségin is erről fogok beszélni, ha kihúzom irodalomból az „Egy szabadon választott kortárs költő vagy drámaíró bemutatása” –tételt. (A másik ötlet Kányádi Sándor volt, akinek akkor nagy rajongója voltam.))
A mű egyébként egy vígjáték, tele iróniával és öniróniával. Egy „meghatározatlan országban” játszódik, egy „meg nem nevezett Elnök meghatározatlan rendszerű diktatúrája” idején. A főszereplője Emmanuel, aki az elnök egykori harcostársa volt a Kéve elnevezésű mozgalomba, mint ilyen részt vett az előző rendszer megdöntésében, de most börtönben ül, egykori bajtársa rendszerének bírálatáért. A fogságban is igyekszik következetesen elvhű maradni. Vécépapírjára verseket írogat, sértegeti az Elnököt és a Kévét, stb. Ettől azonban inkább nevetséges lesz a rabtársai szemében, mint hős. Aztán egyszercsak kiengedik, maga sem tudja miért. Kiderül: az Elnök nem akar mást tőle, mint hogy engedje Emmanuel mondjon le legjobb verséről, ami az ország nemzeti himnusza lett, és ismerje el, hogy azt valójában az Elnök írta. És megindul a huzavona a két egykori harcsotárs között. Az egyik kicsinyes, de nagyhatalmú, a másik emelkedett, de kompromisszumképtelen.
Nem tudni kit rajzolt meg Göncz Árpád Emmanuel alakjában; ráfoghatjuk hogy Milovan Đilast, ráfoghatjuk akár azt is, hogy saját magát, de szerintem ennél általánosabb a kép, egy örök lázadó értelmiségi ő, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre az önirónia abban van, hogy az író minden eszközzel nevetségessé teszi, demitizálja a bötönben felvett és a börtönviselt emberekről mások fejében kialakult hősi pózokat. (Az további pikantéria, hogy Göncz Árpád, bár a dráma megírásakor nyilván inkább Emmanuelnek érezte magát, később mégis Elnök lett. Na persze, nem olyan elnök, mint a darabbeli Elnök, de ez akkor is vicces.) Nem tudom miért, de az egész drámát valahogy Sławomir Mrożek: A Rendőrség című darabjával érzem rokonnak, talán azért mert a börtönőrök annyira hasonlóan viselkednek benne, de inkább azért, mert mindkettő a diktatúrát és a diktatúrának való ellenállást figurázza ki. Egyébként továbbra is keresem a társulatot, amivel, akikkel ezt a színdarabot elő tudnám adni. Ha valaki be akar szállni (akár rendezőként is), szóljon.
A börtön-téma többször is előjön Göncz Árpád írásaiban. Ott van a legismertebb kisregénye, a Sarusok, ami egy eretnekcsoportról és annak vezetőjéről szól, akiket Sopronban állítottak bíróság elé, ha jól emlékszem, valamikor a XV. században. Ez is arra példa, hogyan próbálja az embert lelkileg megtörni az önkény. De ez már komolyabb hangvételű. Úgy tudom ezt a művet is átdolgozták színpadra is (nem lehetett nehéz, mert a párbeszédek dominálnak az egész műben). A másik gyakori téma novelláiban, elbeszéléseiben a háború. Konkrétan a második világháború utolsó szakasza, mikor Magyarország is hadszíntér lesz. Néhány egyéb színművében pedig a mai emberi kommunikációképtelenség (Magyar Médeia, Pesszimista komédia.) Akár így, akár úgy, Göncz Árpádot érdemes olvasni. Stílusa szikár, világos, egyszerű, mégis nagyon hatásos. Nagyon mai.

Még egy dologról azért muszáj szólnom Árpi bácsival kapcsolatban. A Wikipedián a róla szóló szócikknek van egy külön ilyen résztémája: „A személyét ért támadások”. Itt azokról a dolgokról van szó, amiket talán mindenhol szokás említeni vele kapcsolatban: hogy egyszer kifütyülték, hogy vitája volt Antall Józseffel, hogy némely ’56-osok megharagudtak rá, mert nem volt hajlandó aláírni az igazságtételről szóló törvényt. Nos ez utóbbi miatt, mint láttuk Adam Michnik példáján, nemcsak ő keveredett csatározásokba. Én meg tudom érteni az ő és Michnik aggodalmát is, hogy az ilyenfajta utólagos, általános „igazságtétel” könnyen átcsaphat kicsinyes bosszúállásba. Jöhet persze most a szokásos formula: „Nem volt katarzis”. De a fene tudja, mi lett volna a jó megoldás ebben az esetben. A „pártérdekekről” annyit, hogy ha megnézzük, szerintem nagy általánosságban Árpi bácsi inkább munkálkodott a különböző pártok összebékítésén, mint egyesek kiszolgálásán, igyekezett tényleg a nemzet egységét kifejezni. Amikor már letette az elnöki tisztet, akkor viszont miért ne juttathatná kifejezésre ő is a maga szimpátiáit.
Van azonban itt más is, a személyét ért támadásokkal kapcsolatban, amiről a Wikipedia (mondhatnám, hogy „szerencsére”) nem szól. Ez pedig a „Patkány-tévhit”. Erről én sem akartam beszélni, mert egy ilyen bejegyzésben, ami némileg köszsöntésképpen is készül, ilyesmikről mégsem illene szót ejteni. Hogy mégis muszáj egy pár szót szólnom róla, annak két oka van.
Az egyik, hogy én ezt a besúgó-legendát először egy cinikus, de egyáltalán nem hülye embertől hallottam; olyantól akit alapvetően tisztelek, még akkor is, ha az illető elfogultságaiból adódóan mond néha hülyeségeket. Szó szerint azt mondta, hogy „besúgta a rabtársait Recsken”, aki pedig vette a fáradságot, és elolvasta az életrajzot, az tudja, hogy Göncz Árpád soha nem raboskodott Recsken. Mégis szöget ütött a fejembe, hogy egy ilyen feddhetetlennek tartott és általánosan szeretett emberről ilyen egyáltalán felvetődhetett.
A másik, hogy amikor a Google-ba beütöttem Göncz Árpád nevét, hogy ehhez a bejegyzéshez képet és anyagot keressek róla, legalább három-négy olyan találatot dobott ki mindig, ami olyan oldalakról való volt, ahol azt cincálgatták, hogy ez az ember egyrészt zsidó(-e), másrészt besúgó(-e). Ettől felforrt az agyvizem. Ezek szerint az aljas pletykák ronda módon terjednek, ahelyett, hogy megállnának az első észszerű cáfolat után.
Ez a blog pedig többek között éppen azért jött létre, hogy ne hagyja szó nélkül az olyan dolgokat, amikre a legtöbb történész olyanokat mond, hogy „Ezek annyira komolytalan és kicsinyes vádak, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni”. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy pont az ilyen hozzáállás miatt terjedhetnek az aljas baromságok ilyen járványszerűen ebben az országban, úgyannyira, hogy sok portál és sok ember (még a nem-teljesen-hülyék is) már minden indoklás nélkül evidenciának veszi ezeket a dolgokat. Hát vegyük fel a kesztyűt!

Zsidó? (Ez persze nem kellene, hogy kardinális kérdés legyen, de ha valakinek ez böki a csőrét, hát miért ne válaszoljak erre is.) Nem az, nem lehet rá mondani, ő sem tartotta magát soha annak. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az anyja ősei között voltak zsidók is (de már az anya sem ebbe a kultúrába született bele). „Aztán van a családban stájer, olasz, horvát, zsidó, magyarországi német, az égvilágon minden, ami átfogja ezt a Kárpát-medencét.” -mondta ő.
Na és akkor mi van? Nem értem, hogy egyesek errefelé úgy állnak a dologhoz, hogy a stájer, olasz, horvát, német ősök „megbocsáthatók”, attól még „lehet-magyar-valaki”, de ha zsidó is, akkor az már „megbocsáthatatlan”. Mi van, ha van az is? Apai ágon meg kisnemes a XVII. századig visszavezethetően. És az számít valamit?
Mindegy nem dühöngök ezen. Végül is tapasztaltam már, hogy ha valaki valamilyen formában baloldali (pl. szociáldemokrata) és/vagy valamilyen szempontból liberális nézeteket vall, előbb-utóbb rámondják azt is, hogy zsidó, akkor is, ha sem kinézete, sem más nem indokolja ezt. Rámondták már ezt a zempléni köznemesi családból származó (mellesleg a Horthy-családdal is távoli rokonságban álló) Vitányi Ivánra is. Rám is mondják, a barkó parasztok ivadékára, de persze az én esetem speciális, mert apám klezmerzenészként lett igazán híres.
De visszatérve az igazi vádra: Besúgó?
Mint mondtam, nagyon kiakasztott, amikor először hallottam ezt. Furcsának találtam, hogy elnöksége alatt Árpi bácsi annyira népszerű volt, azt írják minden népszerűségi listát magasan vezetett. Akkor senkinek eszébe sem jutott volna ilyet mondani rá. Csak jóval a leköszönése után hangzott el ez a vád. De már első hallásra sem tűnt valószínűnek. Aztán elkezdtem utánanézni a dolgoknak. Az egyetlen, amire a vádat alapozni lehetne, talán az, hogy Gönczöt a fogsága alatt majdnem végig együtt tartották a vitathatatlan tekintélyű Bibóval. Ez azonban még önmagában nem magyaráz semmit. Túl sok érv szól a vád ellen.
1.Göncz Árpád 1963-ban az utolsók között szabadult ki azok közül, akikkel együtt ült. Ha tényleg jelentett volna, csak kapott volna annyi előnyt, hogy előbb kiengedik.
2. Ha ez ismert dolog volt, miért nem vetette fel valamelyik MSzP-s ezt már 1990-ben? A(z) MSzP-nek nem az lett volna az érdeke 1990-ben, hogy megtorpedózza a(z) SzDSz-MDF-paktumot, hogy a saját embere (Pozsgay Imre) kerüljön az elnöki tisztségbe?
3. Ezt a vádat sohasem a rabtársaktól lehetett hallani. (Még csak nem is '56-osoktól.) Bibó István, Mérei Ferenc, Litván György, Donáth Ferenc halálukig jó barátságban maradtak Göncz Árpáddal, pedig mindnyájan tudták, hogy besúgó is volt közöttük. Egyikük sem él már, hogy konkrétan megkérdezhetnénk őket, de más (kevésbé ismert) rabtársak biztosan maradtak még. Mégsem jelentkezik senki azok közül, akik Vácon ültek, hogy alátámasszák a vádat. Mécs Imre pedig kifejezetten cáfolta is.
4. Korábban olvastam egy interjút Göncz Árpáddal, csak sajnos nem emlékszem már hol. Mindenesetre abban név nélkül beszélt egy besúgóról, aki Vácon róla jelentett, és viszonylag pontosan leírta, milyen volt. Ha ő besúgó lett volna, szerintem nem beszélne ilyen nyíltan inkább kerülné ezt a témát, nem akarná direkt felhívni rá a figyelmet, hogy a börtönben valaki jelentett. („Akasztott ember házában nem szerencsés kötélről beszélni” –tartja a mondás.) Egyébként is jellemző, hogy Göncz Árpád a börtön éveiről mindig nyíltan, minden ködösítés nélkül a legapróbb részletekig menően beszélt, ha kérdezték róla. Soha nem látszott, hogy valamit el akarna kenni.
http://www.bibotarsasag.hu/Bibo%20Web%20Folder/bibo/eloadasok/mi_a_bortonben.html
5. 1960-ban, a váci fegyházban zajlott egy éhségsztrájkkal egybekötött tiltakozás, amiben Göncz Árpád is részt vett. (Pedig akkor már többen rebesgették, hogy hamarosan szabadulhatnak.) A parancsnokság letörte a tiltakozást és a rabok egy részét átszállította Márianosztrára. (Bibót, Gönczöt és több más rabtársukat is.) Ha az egész felülről megszervezett provokáció lett volna, azért, hogy egyesek ne szabadulhassanak túl korán, akkor a provokátort viszont valószínűleg kihozták volna. Ehelyett mindenki, aki részt vett az akcióban, újabb két és fél évet kapott.
(Ezek eddig olyasmik, amikre lehetne mondani akár, hogy az ember prekoncepciózus, azaz a következtetéseihez keres bizonyítékokat, nem fordítva. De mondok még mást is.)
6. És akkor végre rátaláltam a fenti inerjúra. (Még egyszer): http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Ebben Göncz Árpád már konkrétan meg is nevezi, ki volt, aki róla és rabtársairól jelentett. Az interjú első változata 1985-ben készült, amikor még senkiben fel sem vetődött a „Patkány-legenda”, tehát mégcsak az sem valószínű, hogy ezt saját mentegetésére adta volna elő. (Lásd a 4. pontban leírtakat.) Most meg fenn van az Interneten, és az illető nem tiltakozik hangosan, pedig állítólag ma is él.
7. De a legmeggyőzőbb: Kenedi János, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egykori vezetője, elég nagy tekintélyű és viszonylag megbízható történész jónéhány dokumentumot összegyűjtött arról, aki „Csorba” fedőnéven Bibóékról jelentett Vácon. Név nélkül, de viszonylag pontos leírást ad róla, itt:
http://www.es.hu/print.php?nid=29426
„ma is él -, legyen elég csak annyi, hogy 1956 őszén harmadikos középiskolásként csatlakozott a Széna téri felkelő csoporthoz, november közepén Ausztriába ment, részt vett az emigráns szervezkedésben, kapcsolatba lépett a brit hírszerzéssel, majd többször visszatért Budapestre, hogy társait Nyugatra mentse. 1957 január végén elfogták, majd I. fokon életfogytiglanra, II. fokon 12 év börtönre ítélték. A Fő utcában, a Gyűjtőben, Vácott és Márianosztrán raboskodott több mint hat éven át, 1963 áprilisi szabadulásáig.”
Igaz, ez megdönti az 1. pontban foglalt teóriámat, mert hiszen az igazi besúgót is elég sokáig benntartották. Viszont igazolja azt, hogy az éhségsztrájk nem felülről jövő provokáció volt.
Ez pedig már nemcsak afféle feltételezés, hanem egy szekérderéknyi állambiztonsági irattal lehet igazolni. Én legalábbis Kenedi Jánosnak elhiszem, de ha valaki kételkedik, szívesen elmegyek vele, és átnézhetjük együtt ezeket a dokumentumokat. Már ha marad egyáltalán valami az ÁBSzTL-ból, mostanában ugyanis nagyon nem szeretik ezt az intézményt azok, akik saját érdekeiknek megfelelően akarják átírni a történelmet.

Kár, hogy ilyennel is foglalkoznom kellett ebben a bejegyzésben, de legalább ez is megvan.

Hogy visszatérjek a fő témához: Annak azért örülök, hogy Göncz Árpádot, az írót és a(z egykori) közéleti személyiséget ilyen szép kort jelentő, kerek szülinap alkalmából köszönthetem. Remélem, még jó darabig velünk marad.

Isten éltesse Árpi bácsi, sok szép napot kívánunk még Önnek!