avagy I do szabli i do karabinu maszynowego
Az viszonylag jól ismert történet, hogy Magyarország hivatalos szinten is, a II. világháború első szakaszában segítséget nyújtott a megtámadott Polákországnak.
De azt kérdezik többen is, hogy voltak-e magyarok, akik konkrétan fegyverrel és aktívan is a lengyel ellenállók mellé álltak, velük együtt harcoltak a megszállók ellen. Igen, ilyenek is voltak.
Azt nem tudni, hányan lehettek olyanok, akik egyénileg szöktek át a polákokhoz. Valószínűleg ilyenek kevesen voltak. Ezért most két olyan csoportról fogok mesélni, akik együtt és szervezetten mentek át a lengyel fegyveresekhez.
Szovjetek foglyaiból a lengyelek partizánjai
Az egyik csoport azok közül a magyarok közül került ki, akik szovjet hadifogságba estek, de később a fogolytáborban hajlandóak voltak a németek elleni harcra jelentkezni. Közülük néhányakat egy időre a szovjetek a lengyel partizánoknak „adtak kölcsön”, valószínűleg éppen azért, mert ezeknek a magyaroknak a többsége kikötötte, hogy csak a németek, és nem a magyarok ellen hajlandó harcba menni.
Ezek a magyarok szinte mind ugyanannak a partizánvezérnek a parancsnoksága alá kerültek. Ez a legendás partizánvezér pedig nem más, mint Robert Satanowski.
Robert Satanowski csapatával Délkelet-Lengyelországban tevékenykedett, vagyis a történelmi Keleti Végeken, az erősen kevert lengyel-ukrán lakosságú vidéken. Kérdéses volt, hogy a háború után mi lesz ennek a területnek a sorsa: Polákországhoz kerül vagy a Szovjetunióhoz, esetleg lesz egy önálló ukrán állam is.
(Robert a képen balra, valamit mutat a fényképésznek:)
Satanowski egységét a lengyel himnusz kezdősoráról nevezte el: Jeszcze Polska Nie Zginęła („Nincs még veszve Lengyelország”). Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy csak én látom ezt az értelmezést bele, mindenesetre a rövidség kedvéért lehetett az egységet úgy is nevezni: Jeszcze Polska, ami úgy értelmezhető: (ez) Még Lengyelország.
Ezen a délkeleti vidéken a lengyel, ukrán és más nemzetiségű partizánoknak nemcsak a németek ellen kellett harcolniuk, hanem az ukrán nacionalisták csapatai, az UPA (Українська Повстанська Армія – Ukrán Felkelő Hadsereg) ellen is. Az UPA senkit nem kímélt, szörnyű kegyetlenkedéseket vitt véghez: egész lengyel falvakat irtott ki, az aznap született gyermekeknek sem kegyelmezve. Talán emiatt volt az, hogy a lengyel ellenállás különböző egységei, amelyeket máshol olyan súlyos politikai ellentétek osztottak meg, ezen a vidéken minden különösebb tárgyalás nélkül összefogtak, és végig együttműködtek, nemcsak egymással, hanem a szovjetekkel is.
Maga Robert Satanowski a háború előtt főleg kommunistákkal barátkozott, de partizánvezérként őt sem érdekelte senkinek a politikai hovatartozása, elsődleges számára a civil lakosság megvédése volt. Legendáját viszont nemcsak ez alapozta meg, hanem az is, hogy sok hasonló nagy harcossal ellentétben ő, aki a háború után ezredesi rangot kapott a lengyel hadseregben és nagy katonai karriert is befuthatott volna, lemondott erről, a zene szeretete miatt. Inkább leszerelt, elvégezte a Zeneakadémiát és karmester lett. És karmesterként is nemzetközi hírnevet szerzett. De az már egy másik történet.
Az első magyar csapat a krasznogorszki fogolytáborból került a Jeszcze Polska egységhez, 1944 legelején, és az év közepéig ott is maradtak Satanowskiék mellett. Nem voltak sokan, csak egy szakasznyi ember. Parancsnokuknak Rácz Gyulát jelölték ki.
Rácz Gyula erdélyi magyar földmunkás volt, jó barátja Józsa Bélának, vele együtt fontos szervezője Erdélyben a magyar dolgozók mozgalmának. Amíg román uralom alatt élt, addig a hatóságok a lázadozó magyart látták benne, mikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, akkor a magyar csendőrök számára ő is, mint Józsa Béla, a magyar identitás dicső fenntartójából hirtelen „hazátlan bitang kommunista” lett. Viszonylag gyorsabban elkapták, mint Bélát (aki még jódarabig rejtőzködött), és fegyvertelen munkaszolgálatosként hamarosan elküldték a keleti frontra megnyuvadni. Gyula azonban életben maradt. Szovjet hadifogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra. Mivel volt benne egy adag szervezőkészség, volt tekintélye hadifogolytársai körében, ezért lehetett a Satanowskihoz küldött első magyar szakasz vezetője, annak ellenére, hogy a hadseregben csak munkaszolgálatos volt. (A háború után egyébként Magyarországra tért vissza, és Nagy Imre segédje lett a földosztásban. Később is jóban volt Nagy Imrével és Maléter Pállal is.)
Itt van egy fénykép egy csapat magyar harcosról, akik valószínűleg szintén a Jeszcze Polska-csapatban szolgáltak 1944 januárja és májusa között. (Bár maga ez a felvétel valószínűleg később készült, mikor már visszavonták őket Ukrajnába.) A képről három embert tudok név szerint beazonosítani (akik biztosan ott voltak a Satanowski-egységben), méghozzá az első sorban balról a második, harmadik és negyedik alakot. A nevük: Ősz-Szabó János, Csizmazia Gyula és Szőnyi Márton.
Ősz-Szabó János egy kubikoslegény volt, aki Zenta környékén dolgozott. 1942 hideg napjaiban szemtanúja lett azoknak a vérengzéseknek, amelyeket Újvidéken a magyar katonaság követett el a helybeli szerbek és „zsidók” ellen. És ezt több helyen szóvá is tette, élesen tiltakozva. A magyar hatóságok ezért letartóztatták és őt is fegyvertelen munkaszolgálatra küldték a szovjet frontra. Úgy látszik, a magyar hadvezetés, bár készen állt az újvidéki vérengzés felelőseinek megbüntetésére (igaz, elég bénán fogtak hozzá ahhoz is), de azt nem viselte el, ha a vérengzés tényére egy szegény magyar civil hívta fel a figyelmet. A többit ki lehet találni: Jani is fogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra.
Csizmazia Gyula egy bányász volt Komlón, szakszervezeti aktivista. A háború alatt meg merészelte említeni, hogy talán mégsem olyan jó Magyarországnak ebbe az egész homályos célú vérengzésbe belemenni, emellett nem átallott a piszok nehéz meló ellenében, amit végzett jobb bért és jobb munkakörülményeket követelni, hogy el tudja tartani feleségét és három kislányát. Ekkora szemtelenséget szintén nemigen viseltek el a magyar hatóságok. Gyulát is bevágták egy munkaszolgálatos büntetőszázadba, és vitték a keleti frontra. Fogságba esett, jelentkezett harcolni.
Ebben a két emberben tehát a sok megaláztatás után nemcsak a hazajutás, hanem a visszaütés vágya is dolgozhatott, amikor a szovjet táborból harcra jelentkeztek. Más egy kicsit a helyzet a harmadik srác esetében.
Szőnyi Márton, a nagyranyúlt, gyerekarcú, mosolygós szőke kosárlabdázó egy viszonylag stabil egzisztenciájú polgári családból származott, nem olyan melós háttérből jött, mint az eddig emlegetett bajtársai. Hivatásos repülő akart lenni, ehhez Olaszországban kapta meg a kiképzést. A II. világháborúban vadászpilóta lett zászlósi rangban, a híres Kőr Ász században, de nem volt szerencséje: a gépét kilőtték, ő katapultált, és szovjet fogságba esett. A hadifogolytáborban kórust szervezett magyar fogolytársaiból. Hogy miért jelentkezett aztán a németek elleni harcra? Azért, mert látta, milyen kegyetlenkedéseket vittek véghez a német csapatok a Szovjetunióban. Ugyanakkor elmondása szerint a gépét kilövő és őt fogságra vető szovjetek elég lovagiasan, udvariasan bántak vele. (Úgy tűnik, a vadászrepülőket a világ minden táján tisztelik, még az ellenségeik is.) Marci tehát magyar tisztként jelentkezett a németek elleni harca (ilyen szempontból leginkább Maléter Pálhoz hasonlít), tehát ő valószínűleg komolyabban vette, mint a társai, hogy csak a németek ellen hajlandó harcolni. Egyébként viszont, akik visszaemlékeznek rá azok szerint jófej ember volt, nem tartotta magát többre, mint egyszerű kubikos és munkás bajtársai. Elfogadta azt is, hogy nem ő, hanem az idősebb Rácz Gyula legyen a magyar egység vezetője.
Azt nem tudni, hogy pontosan hány magyar harcolhatott a Jeszcze Polska egységben a háború végéig. Rácz Gyula csapatát 1944 májusában visszavonták Ukrajnába, úgymond továbbképzésre. Később viszont még küldtek Satanowskihoz más magyarokat is (pl. Galllai Ervint, aki később megírta visszaemlékezéseit.)
Mivel ekkorra Magyarországot már megszállta a német hadsereg, a szovjet hadvezetés azt remélte, ha magyar területen dobják le az általuk kiképzett partizánokat, ők fellázíthatják a magyar lakosságot. Ezt a szerepet szánták annak az egységnek is, amelyben Szőnyi Mártont, Ősz Szabó Jánost és Csizmazia Gyulát dobták le a Bükkben 1944 őszén. De ők nem sokmindent tudtak tenni, röviddel a ledobásuk után a csendőrség lecsapott rájuk, és mind meghaltak tűzharcban.
Rácz Gyulát viszont már nem küldték ejtőernyős bevetésre, inkább megtartották a Kijev közelében fekvő Szvjatosinóban az újabb odaérkező, partizánjelölt magyar hadifoglyok instruktorának. (Így találkozhatott a májusban fogságba esett Maléter Pállal is.)
A varsói felkelésben
Arról is egyre több szó esik manapság, hogy a varsói felkelés ideje alatt Warszawa mellett is állomásozott egy magyar hadosztály, amely a németek minden dühös fenyegetőzése ellenére sem ment harcba a polákok ellen, sőt élelemmel és talán néha némi lőszerrel is segítette a lengyel felkelőket.
Ennek a hadosztálynak a parancsnoka Lengyel Béla tábornok volt, a korábbi varsói magyar katonai attasé. (Nomen est omen, ahogy mondani szokás.)
Arról ritkábban beszélnek, hogy volt egy csoport, akik ebből a magyar hadosztályból megszöktek, és átmentek a lengyel felkelőkhöz. Hogy őket miért nem emlegetik olyan sokszor? Talán azért, mert ők is leginkább fegyvertelen munkaszolgálatosok voltak, és valahogy nehezen illik bele a képbe, hogy azok a magyar katonák, akik olyan rendesek voltak a lengyel haverokkal szemben, egyáltalán nem biztos, hogy saját magyar munkaszolgálatosaikkal is ugyanolyan bajtársiasan bántak. (Nem szeretném kétségbevonni, hogy Lengyel Béla egy rendes ember volt, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az összes tisztjéről és altisztjéről is elmondható volt.)
Lengyel Béla hadosztálya a Kampinos-erdőn keresztül haladt át, amikor 36 ember meglépett közülük. A Kampinosi-erdőben működött a Kampinos-csoport nevű lengyel partizánegység,
akiknek szerepe az volt, hogy az úttalan utakon keresztül utánpótlást juttassanak a felkelt Warszawába, és megakadályozzák, hogy a németek teljesen körülzárják a várost.
A 36 magyar ehhez a csoporthoz, a Grupa Kampinoshoz csatlakozott.
Ott volt a magyarok között
Darvasi István, a későbbi újságíró is; nagyrészt az ő visszaemlékezéséből ismerjük a csapat történetét. Darvasi némileg csodálkozott azon, hogy a 200 munkaszolgálatosból mindössze 36-ban volt akkora kurázsi vagy kockázatvállalási készség, hogy lelépjen, holott legtöbben tényleg úgy ítélték meg, hogy a polákoknál, fegyverrel a kézben jobb esélyük lehet az életbenmaradásra, mint fegyvertelen munkaszolgálatosként, mindenki által agyonszivattatva. Igaz, a 36-ból csak hatan érték meg a háború végét, legalábbis hat embert sikerült felkutatni a háború után; őket viszont akkor a lengyel állam ki is tüntette. Jónéhány elesett embernek megvan a sírhelye is a kampinosi erdőben, de nem mindenkinek.
Darvasi visszaemlékezése nekem azért tetszett, mert ellentétben sok más emlékiratíróval, nem akarta nagyon idealizálni a helyzetét, sem az eseményeket, sem saját szerepét. Leírja azt is, hogy a polákok sem mindig bántak a legjobban velük. Például októberben, mikor a varsói felkelésnek már vége volt, és a Kampinos-csoport egyetlen célja most már csak annyi lehetett, hogy egérutat nyerjen az ellenük készülődő Wehrmacht-alakulatok elől, a csoport parancsnokai úgy döntöttek, hogy a gyorsabb mozgás érdekében megszabadulnak a velük harcoló külföldiektől. (Ugyanis szökött szovjet hadifoglyok is harcoltak a Kampinos-erdőben, illetve a németek közé erőszakkal besorozott, de lengyel oldalra átszökött franciák és belgák is.) Így az életben maradt magyaroktól is. 20 embert hagytak hátra két puskával, azzal az utasítással, hogy innentől ne velük menjenek, boldoguljanak, ahogy tudnak. Darvasiék persze követték a polákok nyomait, mert mi mást tehettek volna? Azaz az egész gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Kampinos.csoport parancsnokai is a lefegyverzett külföldieket használják élő pajzsként. Ez nem volt túl szép. Mindenesetre a német támadás hamarosan szétszórta Darvasiék csapatát. Maga Darvasi István némi bujkálás után német fogságba jutott, de mivel magyar katonaruhában volt, végül is nem bántották, hanem visszaküldték a legközelebbi magyar alakulathoz, ami szerencsére nem az eredeti alakulata volt. És mivel az eredeti papírjait is elhajította, ezért az sem derült ki róla, hogy korábban munkaszolgálatos volt.
A Kampinos-csoportban harcoló magyarokról mostanában újra egyre gyakrabban megemlékeznek a polákok is, Warszawa mellett emléktáblájuk is van, és az elesettek sírjainál is van katonai tiszteletadás a nemzeti ünnepeken.
Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!
