Eszme-barikádokról a Vérmezőre

1795-ben ezen a napon, május 20-án fejezték le a magyar jakobinus mozgalom vezetőit Budán. Miért ne emlékezhetnénk meg róluk is?

Ami azt illeti, egyáltalán nem olyan híresek, mint az aradi vértanúk (így hát kivégzésük napja nem is nemzeti gyásznap), kevesebbet szokás tudni róluk, de ez nem is csoda. Nem tudtak annyi mindent tenni a hazáért, mint az a 13 tiszt (+n), akiket 1849-ben Aradon végeztek ki. De történetük szerintem akkor is érdekes (főleg a mából visszatekintve) és legtöbbjük igen éles eszű figura, tele jó ötletekkel arra nézve, hogy hogyan lehetne kellemesebbé tenni az életet Magyarországon, így aztán szerintem érdemes megismerkedni velük, és kivégzésük napján meg is emlékezni személyükről.

A háttér
Az 1789-ben kitört francia forradalom megrázta egész Európát. Hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát. Magyarországon ekkor a felvilágosult abszolutista II. József volt a király, akinek voltak jó ötletei, és szívügyének érezte, hogy az alattvalói helyzetén könnyítsen, de egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy bármilyen reform, ne az ő akaratából valósuljon meg. Mindenben a praktikus szempontok vezették, a hagyományokat nem volt hajlandó tiszteletben tartani, egyszóval: egy felvilágosult zsarnok volt. Így aztán birodalma népeinek jó részét sikerült magára haragítania. 1790-ben legtöbb addigi rendeletét visszavonta, aztán meghalt. A trónon az öccse, II. Leopold (Lipót) követte, aki jóval türelmesebb volt a bátyjánál, nem akart mindent nyíltan a kezében tartani, sok mindenről kész volt tárgyalni az alattvalóival (ugyanakkor ő is mindenről tudni akart, és mindenkit figyeltetett a birodalmában). Hozzá a legtöbb „haladó szellemű” magyar nemes is nagy reményeket fűzött. 1792-ben azonban ő is meghalt, és az utóda a fia II. Franz császár (I. Ferenc magyar király) lett aki viszont egy begyöpösödött gondolkodású, semmilyen változtatásra nem hajlandó reakcionárius volt.
Az uralkodó személye és hozzáállása nagyban meghatározta a magyar közvélemény távoli francia forradalomhoz való hozzáállását. Méghozzá, ahogyan az sejthető egyre nagyobb lett Magyarországon is a szimpátia a franciák iránt, még akkor is, amikor a forradalom kezdett nagyon eldurvulni (a jakobinusok hatalomra jutásával, a lényegében ártalmatlan király, XVI. Louis lefejezésével, és a terror egyre nagyobb méretűvé válásával). A másik, ami még a téma szempontjából fontos, hogy az ezt megelőző évtizedekben Magyarországon is megjelent a szabadkőművesség és az egyéb titkos társaságok, ezzel kialakult egy olyan rendszer, ahol a legkülönfélébb emberek találkozhattak, beszélgettek, barátkozhattak, akik egyébként kizáró társadalmi különbségeik miatt ezt nem tehették volna meg. Ahogyan a korszak kutatója, Miskolczy Ambrus írja: kialakult egy titkostársasági demokratikus kultúra Magyarországon. (A magyar „jakobinus” mozgalom legfőbb vezetői is főleg egyrészt szabadkőműves páholyokból, másrészt olvasókörökből, klubokból ismerték egymást.)

Mikor a feltétlen abszolutizmusra törekvő Franz császár hatalomra jutott, és kirúgta az apja és a nagybátyja összes értelmes hivatalnokát és ügynökét, és szervilis hülyékkel váltotta fel őket, akkor sokakban megfogalmazódott az igény Magyarországon, hogy ez ellen valahogyan szervezkedni kellene. Különösen, hogy ebben az időben egyre nagyobb sikereket értek el a francia csapatok az abszolút uralkodók seregei ellen, így sok magyar nemesben megfogalmazódhatott, hogy a francia veszélyre való hivatkozással engedményeket lehetne kicsikarni a császárból, vagy ha ez nem megy, keresni a kapcsolatot a franciákkal. És nyilván sokan elmentek már odáig is, hogy ha a francia csapatok Magyarországig érnének, akkor az ő segítségükkel már az abszolutista Habsburg-háztól is meg lehetne szabadulni. (De valószínűleg kevesen voltak ennyire merészek.)

A szervezkedés
A császárral szembeni értelmiségi elégedetlenkedésnek végül egy ambiciózus tanár, Martinovics Ignác állt az élére, és ő adott az egésznek szervezeti kereteket. Martinovicsról magáról, alább még lesz szó. Elég az hozzá, hogy jól kitalálta az egész szervezkedést. Két titkos társaságot alapított, a Reformátorok Társaságát és a Szabadság és Egyenlőség Társaságát. A Reformátorok Társasága kifejezetten a magyar nemesek ízlésvilágára lett szabva, ennek a programjában végül is leginkább a magyar állami függetlenség volt célként megfogalmazva. Vagyis, hogy Magyarország (Hungaria) váljon önálló, és ami talán még fontosabb, föderatív köztársasággá, amelyben minden nemzetiség egy-egy tartományt alkot, azaz lehetne benne külön önálló Magyar Állam, Szlovák Állam, Román Állam stb. A maga korában ez is nagyon előremutató volt. (Sőt később is, de erről majd máskor.) A Szabadság és Egyenlőség Társaságának a programja viszont már radikálisabb, társadalmi reformokat is tartalmaz, a jobbágyság eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, és egy „demokratiabéli respublika” létrehozását.
Vagyis Martinovics eleve gondolt arra, hogy vannak, akiket mérsékelt, vannak, akiket radikálisabb jelszavakkal lehet egy ügynek megnyerni. Ez jó taktikai érzékre vall. (Ezt sokan a mai „haladó” szervezkedők közül ma is elfelejtik, hogy a „haladás” és a „haza” jelszavait érdemes egymás mellé tenni, mert van akit egyikkel, van akit a másikkal, van akit mindkettővel együtt lehet megfogni, de a kettő mesterséges szembeállítása mindig végzetes hiba.) Persze kérdés, mennyire volt ez észszerű Martinovics részéről, hogy rögtön két programot csinált, ahelyett, hogy szerkesztett volna egy átmeneti, mindenki számára elfogadható programot. A tagok beszervezésének menete ugyanis ez volt: a beszervező megmutatta a beszervezendőnek a Reformátorok Társaságának programját, lemásoltatta vele, aztán a sajátját elégette, majd a beszervezettet megbízta, hogy szervezzen be két újabb tagot. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját már csak akkor mutathatta meg a beszervező a beszervezettnek, ha sokat beszélt vele, és meggyőződött róla, hogy az abban foglalt radikális reformok nem idegenek tőle, vagyis nem fogja azokat túlságosan is radikálisnak találni. Ilyen módon a Reformátorok Társaságának programját minden tag ismerte, de a Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját viszont nem mindenki, csak egy belsőbb kör. Ha társadalmilag nézzük, akkor az volt a jellemző, hogy a Reformátorok Társaságába főleg a hivatalviselő nemesek léptek be, a Szabadság és Egyenlőség Társaságába főleg honoráciorok (nem nemesi származású értelmiségiek). Egyébként a SzET irata javaslatot is tesz a tagnak a további beszervezendőkre, és azt köti ki, hogy a felveendő tag semmiképpen ne legyen főnemes, és ne legyen a maga vallásában bigott. Javasolt viszont szegényebb plébánosok és lelkészek, katonatisztek, jegyzők és ügyvédek felvétele.
Egyébként mindkét társaság programját káté-formában fogalmazták meg, azaz kérdés-felelet-kérdés-felelet formájában. A titoktartás elősegítését az szolgálta még, hogy a mozgalom tagjait nem ismertették össze egymással, vagyis általában mindenki csak azt ismerte, aki őt beszervezte, és akit ő beszervezett, esetleg még egy-két tagot. Így akarták elkerülni, hogy lebukás esetén a tagok egymásra valljanak.

Programja tehát volt a szervezkedőknek. Cselekvési tervük azonban nem igazán. Az elsődleges feladat mindenki számára a káték terjesztése és új tagok beszervezése volt. Martinovics távlati célként megjelölte, hogy ha a társaságoknak már több tízezer tagja lesz, és jó összeköttetései a franciákkal és a lengyel felkelőkkel, akkor egyenként fel lehet lázítani a megyéket az uralkodó ellen, és megvalósítani a magyar állami függetlenséget, aztán sorban a többi programpontot is. Ezt azonban, hogy a végső cél a fegyveres harc, a legtöbb tag nem vette komolyan. Inkább csak ráijeszteni akartak az ország vezetőire, hogy azok félelmükben rá legyenek majd kényszerítve a kijelölt társadalmi reformtervek megvalósítására, akár a Habsburgokkal, akár nélkülük. Legalábbis később a bíróság előtt ezt ismételgették, bizonygatva, hogy eddig is tisztában voltak azzal, hogy itt francia típusú forradalmat kirobbantani nem lehet.
Így tehát maga a szervezkedés inkább volt valamiféle értelmiségi reformtervezgetés valódi tömegtámogatás nélkül, mint egy valóban veszélyes forradalmi összeesküvés. A császári kormányzat azonban be volt rezelve minden ilyesmitől, így a megtorlás keményebb lett, mint arra a tagok eleinte számíthattak volna. De már az elnevezés is ezt tükrözte: a császár és hívei nevezték el Robespierre-ék mintájára „jakobinusoknak” a magyar szervezkedőket, holott legtöbbjük egyértelműen elutasította az erőszaknak azt a formáját (a forradalmi terrort), amit Robespierre, Saint.Just és társaik képviseltek.

A hatalom lecsap
1794 nyarán, mikor maguk a magyar szervezkedők is kezdtek elbizonytalanodni a további sikereket illetően, a császári kormányzat lecsapott: először letartóztatták a Bécsben tartózkodó Martinovics Ignácot, aki az ottani, magyarországitól független „jakobinus” szervezkedés vezetőivel ment tárgyalni. Martinovics aztán hamar kipakolt a magyarországi szervezkedésről, igaz úgy, hogy a maga szerepét felnagyítani, a többiekét kisebbíteni igyekezett, a külföldi (lengyel) kapcsolatokról pedig hallgatott. Ez azonban már nem sokat segített, hamar elfogtak mindenkit, és aztán ilyen-olyan módon, pszichológiai terrorral, a többiek vallomására való hivatkozással és a királyi kegyelem ígéretével vallomástételre kényszerítették őket.
Ketten, Fodor József és Krály József elfogásukkor lőtték főbe magukat.
A szervezkedés résztvevői elleni per aztán 1794 végén és 1795 első felében zajlott le, a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla előtt, ami azt illeti, elég tendenciózus módon. Mondhatni, koncepciós per volt. (Elsősorban a király öccsének, Alexander Leopold főhercegnek és az ő igényeit elvtelenül gonosz módon kiszolgáló magyar ügyésznek volt szívügye, hogy az összeesküvést minél nagyobbnak tüntessék fel, és minél elrettentőbb ítéleteket hozassanak.) A hatóságok mindenkit letartóztattak, akiről legalább két tanú állította, hogy volt a kezében valamelyik káté, akkor is, ha azt nem adta tovább. (Ellenben futni hagytak sokakat, akik részt vettek a szervezkedésben, de csak egy tanú volt ellenük, mint például Berzeviczy Gergelyt. Mintha tényleg csak a minél látványosabb ítéletek lettek volna a fontosak.)
Mindez csak a Magyar Királyságban letartóztatott résztvevőkre igaz, Erdélyben a bírák addig húzták-halasztották az ügyet, míg perre végül nem is került sor.
Végül elsőfokon 14, másodfokon 18 embert ítéltek halálra, de ebből csak hetet végeztek ki, a többiek királyi kegyelemmel bizonytalan idejű börtönt kaptak. Több más résztvevő is börtönt kapott, a negyvenvalahány perbefogottból csak tizenketten úszták meg felmentéssel. Öten a börtönben haltak meg, köztük egy (Ambrózy Gábor) még az ítélethirdetés előtt.
A perbefogottakról Berzeviczy Gergely egyébként azt írta:
„Legtöbbjük kiváló, tehetséges és erőteljes férfi volt, megbecsült tudósok, ismert írók, úgyhogy azt kell hinni, hogy a tehetségnek és a tudománynak üzentek hadat.”

A kivégzés
1795. május 20-án a mozgalom legfőbb vezetőit, a két Társaság öt igazgatóját fejezték le, a budai vár alatti Generális-kaszálón, amit ekkortól neveznek Vérmezőnek. A kivégzés a mező közepén összehányt halmon zajlott, hogy mindenhonnan jól lehessen látni (hatalmas tömeg nézte végig, hihetetlenül sok katona felügyelete mellett). Az elítélteket a magaslat tetején egy székre ültették, így fejezte le őket a hóhér (ekkor már nem volt szokás, hogy az elítélt egy tőkére hajtsa a fejét, nyaktilót meg nyilván nem akartak használni).

Az öt kivégzett igazgató „elhalálozási sorrendben” a következő volt:


Sigray Jakab, a Reformátorok Társaságának kijelölt vezetője. Főnemesi (grófi) származású, a Somogy megyei főispán fia. „Vak Grófnak” nevezték, mert a fél szemét elvitte a himlő. Viszonylag művelt, sok nyelven beszélő (olaszul és angolul is megtanult), de egyébként felelőtlen és léha életmódú, kicsapongó ember volt, tele botrányos nőügyekkel és kártyaadóssággal. Jogi jártassága sem volt olyan erős, mint a társainak. Olyan közepes volt. Bár emellett állítólag ügyesen festegetett és zenélt. „Soha nem politizált (…). Nem a legrosszabbja osztályának, cselekedeteivel nem ártott senkinek, legfeljebb saját magának. Vannak nála rosszabbak is. De még így is nagy rejtély, hogyan került a jakobinus mozgalomba.” –írta róla a mozgalom történetét érdekes, olvasmányos formában megíró Barta János. Talán még nagyobb rejtély Sigrayval kapcsolatban, hogy ha már benne volt a szervezkedésben, miért éppen őt szemelte ki Martinovics a Reformátor Társaság vezetőjének. Lehet, hogy annyira nem vette komolyan, annyira csak faltörő kosnak tekintette ezt a társaságot, hogy úgy gondolta: ide egy Sigray kaliberű figura is megteszi? Mindenesetre Sigray felelőtlensége ellenére nem fecsegett, nem adta fel a mozgalmat, amíg el nem fogták. Utána viszont könnyű volt megtörni. A per során mindenki más igyekezett őt menteni, azzal, hogy ő csak egy ártalmatlan félnótás, aki nem tudja, mibe keveredett. Mégsem kapott kegyelmet. A kivégzés előtt ő volt az egyetlen, akin észre lehetett venni, hogy fél.

Az öreg budai hóhér csak három csapással tudta lefejezni, bár Sigray Jakab valószínűleg már az elsőnél meghalt.


Szentmarjay Ferenc az öt igazgató közül a legfiatalabb, kb 28 éves lehetett. Zemplén megyéből jött, nagy tudású, és a kortársak szerint nagyon jóképű, szép szál délceg és lelkes fiatal ember volt. (A börtönőrök a „Szép Ifjúnak” nevezték.) Jogi tudása neki is nagy volt, azonkívül valószínűleg franciául is ő tudott a legjobban a társaságból (ezenkívül még latinul, németül és szlovákul is beszélt). Az 1790-es évek elején a felvilágosult bárónak, Orczy Lászlónak a titkára volt. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának az egyik leglelkesebb tagja volt, francia hadifoglyokkal barátkozott (egyiküktől egy kokárdát is kapott), francia írásokat fordított, és igyekezett minden barátját bevonni a szervezkedésbe. Ehhez személyes varázsán kívül lehengerlő energikusságát is felhasználta. Legalábbis Kazinczy Ferencet úgy szervezte be, hogy valósággal rátukmálta a Martinovicstól kapott kátét. Bár Martinovicsban a végén már nem bízott, de eszméit nem adta fel, a börtönben és a bíróság előtt bátran viselkedett. A vesztőhelyre menet a Marseillaise-t fütyülte. Méltósággal halt meg.


Laczkovics János egy kemény és harsány huszárkapitány volt, nem kevésbé harcias, mint Szentmarjay, csakhát nem jogtudós, hanem katona. Nagy termetű, szélesvállú, daliás és nagyhangú, őszinte, indulatos ember volt. Szentlőrinckátáról jött, Pest megyéből. A bécsi magyar nemesi testőrségben szolgált, aztán a Gräven-huszárezredben Itáliában, majd a Délvidéken. 1786-ban lett kapitány. Közben verselgetett is a szép katonaéletről. 1790-ben beadott az Országgyűléshez egy folyamodványt a magyar vezényleti nyelv érdekében, ami sokaknak tetszett, de hát összességében sejthető volt, hogy el fogják buktatni. Sőt, nemcsakhogy elbuktatták, hanem a szerzője ellen még eljárást is indítottak. Laczkovics ekkor kilépett a hadseregből, Pestre költözött, ahol a Nagyszívűség nevű szabadkőműves páholyban újra találkozott régi jó barátjával, Martinovics Ignáccal. Laczkovics ekkor már egyre radikálisabb dologkat beszélt és írt. A legtöbb korabeli katonatisztnél jóval nagyobb szociális érzékenységgel volt megáldva. Nem csoda, hogy Martinovics végül maga mellé vette a Szabadság és Egyenlőség Társaságának egyik igazgatójául. 1794 nyár végén fogták el őt is. Ítélethirdetéskor állítólag azt mondta: életében egyszer hitt papnak (mármint Martinovicsnak), és ennek is mi lett a vége. Még kivégzésére menet is megőrizte harsányságát és akasztófahumorát, szinte folyamatosan poénkodott valamin, hol az őt kísérő katonákon, hol a látványosságra váró tömegen. A Vérmező dombjáról szétnézve megjegyezte, hogy még koronázáskor sem gyűlik össze ekkora tömeg. Utolsó szavai, mielőtt leült volna az ítéletvégrehajtó székre, állítólag ezek voltak:
„Martinovicsnak mondjátok meg, hogy kurvannya, én már nem haragszom rá.”


Hajnóczy József ügyvéd, szintén korának egyik nagy jogtudósa volt, a honorácior-értelmiség egyik jeles képviselője. Modorról, Pozsony megyéből jött, evangélikus volt, és nem nemes. Leginkább ez utóbbi kettő miatt nem kaphatott sokáig országos hivatalt. De ügyvédként tényleg elismert és sokak által értékelt szakemberré küzdötte fel magát. Sokáig Széchényi Ferenc gróf mellett szolgált jogi tanácsadóként, később, a ’80-as években egy darabig Szerém megye alispánja is volt. (Mert II. József úgy gondolta, van ő olyan nagyhatalmú uralkodó, hogy megteheti, hogy egy nem nemest nevez ki alispánnak.) Mint már szó volt róla, nagy tekintélyt vívott ki magának szakmai körökben. Közben ő is több tervezetet készített, hogy hogyan lehetne a parasztok helyzetén javítani, az adórendszert megreformálni, a földbirtoktulajdont jobban elosztani, stb. Valószínűleg a Nagyszívűség szabadkőműves páholyban ismerte meg Martinovics Ignácot, és valószínűleg sokat beszélt neki reformterveiről. Sokan úgy gondolják, hogy Hajnóczy volt a mozgalom igazi vezére vagy legalábbis a főszervezővé váló Martinovicsot is ő szervezte be. Valószínűbb azonban, hogy a szervezeti keret tényleg inkább Martinovics ötlete volt, de kétségtelen, hogy az elméleti háttérhez meg nagyban hozzájárult Hajnóczy munkája. Az biztos, hogy az ő tiszteletreméltó személye a legtöbb résztvevő számára jóval elfogadottabb lehetett, mint az izgága papé. A szervezkedést egyébként már 1793-ban elkezdték, de csak 1794-ben nőtte ki magát az egész országos méretűvé. Hajnóczyt is, mint a többi igazgatót 1794 augusztusában fogták el. A bíróság előtt bátran és megalapozottan védekezett, de persze rá is vérpad várt. A vesztőhelyen is méltóságteljesen és szelíden viselkedett.


Martinovics Ignác. Utolsónak maradt a mozgalom tulajdonképpeni esze és vezetője, akiről majdnem lehetetlen rövid összefoglalót írni. Alig van még egy ilyen ellentmondásos, mindmáig nem tisztázott és emiatt rejtélyes alakja a magyar történelemnek. Akik részletesen foglalkoztak vele, sem tudják mindig eldönteni, hogy tiszteljék vagy inkább szidják, és hogy a szervezkedés többi tagját is az ő munkatársainak (és hősöknek) vagy szerencsétlen áldozatainak tartsák.
Martinovics egyértelműen a magyar történelemben tölt be ilyen fontos és ellentmondásos szerepet, pedig könnyen lehet, hogy nem is magyar volt az anyanyelve, lehet, hogy a nevét eredetileg Ignjat Martinovićnak írta, stb. Mindenesetre akár horvát, akár szerb származású volt (sőt legtöbbek szerint albán vér is volt benne), Hungarus-tudatú ember volt, aki a sok nép hazáját jelentő Hungariáért tevékenykedett.
Hogy hogyan tevékenykedett? Sok minden volt ő életében, és kevesen tudják eldönteni, hogy mi volt elsősorban. Filozófus? Természettudós? Pap? Forradalmár? Besúgó? Politikus? Haladjunk sorjában.
Talán ami leginkább elmondható róla, hogy egy végtelen nagy tudásvággyal és tettvággyal teli ember volt. Mivel ő is nem-nemes volt, ezért az egyházi pálya kitörést jelentett számára, noha a papi élet szigorúságát igazán sohasem tudta elfogadni. Belépett a Ferences Rendbe, és egy darabig katolikus tábori lelkész volt, közben hobbiból mindenféle természettudományos kísérleteket végzett. Végül 1783-tól Lwówban (Lvivben/ Lembergben/ Lvovban/ Ilyvóban) lett egyetemi tanár. Matekot és kémiát tanított, de a Világot a maga komplexitásában akarta megismerni, ezért a bölcseleti, teológiai és társadalomtörténeti kérdéseket is tanulmányozott. Új dohányvágó- és cséplőgépet tervezett, és közben álnéven filozófiai munkákat írt, néha egészen a materializmusig (!) eljutva. 1791-ben irigyei végül kitúrták a Lwówi Egyetemről. Ezután lépett be II. Leopold titkosügynökségébe, amit sok életrajzírója nem tudott megbocsátani neki. Fontos lenne azonban, hogy ne mai szemünkkel ítéljük meg ezt a titkosügynöki szerepvállalást, és ne nevezzük besúgónak. Azzal ugyanis, hogy jelentéseket írt Leopold császárnak, Martinovicsnak nem az volt a célja, hogy másokat feljelentsen és börtönbe jutasson. Sokkal inkább az, hogy egy általa sugallni akart képet adjon Magyarországról a császárnak, és ezzel reformterveit ösztönözze. Ez eléggé apologetikának tűnik, de valószínűleg nem áll messze a valóságtól. Martinovics nemigen jelentett fel konkrét személyeket, ugyanakkor a mindenféle általa megtalált fiktív összeesküvésekről úgy nyilatkozott, hogy azok jó szándékú vezetőit fel lehet használni a császári reformpolitika érdekében. Nem Martinovics volt az egyetlen, aki nagyon vakon megbízott Leopold jóindulatában. De Leopold viszonylag gyorsan meghalt, és önjelölt tanácsadói hamar támogató és munka nélkül maradtak. Utódjával, Franzcal nem lehetett tárgyalni. Így Martinovics sem láthatott más megoldást haladó terveinek keresztülvitelére, mint hogy maga vegyen kézbe egy szervezkedést. Igaz, ehhez is nem kevéssé gátlástalanul fogott hozzá. Munkatársait mindenféle külföldi kapcsolatokkal biztatta, amelyeknek valószínűleg a fele sem volt igaz. Azt kevesen hihették el, hogy valóban közvetlen kapcsolatban állt Robespierre-rel, viszont mint arra Ring Éva professzor felhívta a figyelmet, eddig semmi nem cáfolja azt sem, hogy a lengyel szervezkedés vezetőivel (Ignacy Potockival és Hugo Kołłątajjal, akiket lwówi tanár korából tényleg ismerhetett) ne állt volna kapcsolatban. (Ezek a lengyelek az alkotmányvédelmi háború veresége után Szászországba emigráltak, és tényleg keresték a kapcsolatot a forradalmi francia kormányokkal, hogy visszatérhessenek hazájukba és visszaállíthassák az Alkotmányt.) Mikor viszont elfogták, Martinovics nem habozott a hatóságok előtt feltárni a szervezkedés szerkezetét. Valószínűleg még reménykedett az uralkodói kegyelemben, ami egyébként nemcsak rá, hanem a többiekre is jellemző volt.

Martinovics Ignác egy szörnyen gátlástalan ember volt, aki számára a cél szentesített minden eszközt, aki a mocskos játszmáktól sem riadt vissza, aki ugyanakkor egy „sugárzó intellektus” volt, bármely témáról el tudott beszélgetni bárkivel, ás mindenkiről egyből tudta, mit kell mondania neki, hogy megnyerje magának. Ezzel együtt mégiscsak kidolgozott egy kifejezetten haladó reformprogramot (a jobbágyfelszabadításon kívül egy kifejezetten jóindulatú nemzetiségpolitikával is) és egy első, kezdetleges, de a maga korában szintén kifejezetten haladó magyar Alkotmány tervezetét is. Megint Ring Évát idézve:
„Eddig senki sem tulajdonított különös jelentőséget annak a ténynek, hogy Martinovics filozófus volt, (…) s mint filozófusnak (…) határozott elképzelései voltak az emberi természetről, erkölcsről, a kívánatos társadalmi változásokról.”
Egy másik híres történész, Miskolczy Ambrus pedig azt írta:
„Martinovics patológiája a normalitásnak másokban és egyes emberekben külön-külön megtestesülő vonásait egyesítette határtalan érvényesülési vágyában.”

Mikor 1795 május 20-án a fenti öt személyt kivégezték, a budai vár egyik laktanyájának fogdahelyiségében még 13 halálraítélt várta a választ kegyelmi kérvényére. Nemsokára velük is közölték az eredményt: a király kettejük halálos ítéletét hagyta jóvá. A többiekét kegyelemből bizonytalan idejű börtönbüntetésre változtatta (köztük volt a két nagy költő, Kazinczy Ferenc és Verseghy Ferenc is).
Így aztán nem sokkal később, június 3-án még két fiatal résztvevőjét végezték ki a szervezkedésnek: Szolártsik Sándort és Őz Pált. Mindkettejüket jóbarátjuk, Szentmarjay Ferenc szervezte be. Az ítéletük indoklása egyszerűen az volt, hogy semmi jelét nem mutatták a javulásnak és a megbánásnak. Vagyis tulajdonképpen azért kellett meghalniuk, mert nem alázkodtak meg, mert ők viselkedtek a legbátrabban a bíróság előtt.
Egy ismerősük ezt írta róluk:
„Csudálatos és valóban hallatlan azon megnyugvás, amellyel a legszebb virágzásban lévő ifjak a halált fogadták, kik ha a századot túlélik, az életben nem keveset szerepeltek volna.”


Szolártsik Sándor Göncről (Abaúj megyéből) jött jurátus, azaz joghallgató volt. Eredetileg papnak készült, de mégsem az lett, inkább jogot tanult, és amellett a jó fej felvilágosult nemesúr, Abaffy Ferenc fiainak házitanítója is volt. (Abaffyt magát is perbe fogták a szervezkedésben való részvételért, de felmentették, és az első kivégzések napján szabadon engedték.)


Őz Pál Pápáról jött, református ügyvéd volt. Ő aztán tényleg saját erejéből küzdötte fel magát tudós jogászként a semmiből, menő ügyvéddé. Az 1790-1791-es Országgyűlésről jegyzeteket készített, mint később a fiatal Kossuth Lajos. Ő is Abaffyék köréhez tartozott. Kazinczy szerint szerény, de tiszteletet parancsolóan nagy tudású és éles eszű ifjú volt. A témát kutató Benda Kálmán pedig a mozgalom legrokonszenvesebb tagjának tartja. Ezt a nézetét én is osztom. Mégpedig azért, mert Őz Pál egy olyan védőbeszédet írt magának az ellene felhozott vádakra, hogy az Szókratésznek is becsületére vált volna. Ez az okos, logikusan felépített és nagyon szimpatikus eszmefuttatás (amit csak nemrégen olvastam) az én számomra is nagyon sok mindenben mintát ad, utat mutat a továbbiakhoz. Ezért hamarosan Nektek is megmutatom.

A lefejezett magyar jakobinusokat a hatóságok titokban temették el, valahol Buda határában. A későbbiekben sokan keresték de nem találták, hogy hol. A nevezetes csontok végül 1913-ban kerültek elő a hűvösvölgyi villamossínek és a Szent János Kórház mellől, de ünnepélyes újratemetésükre még 1958-ig (!) kellett várni. (A kettő közötti idő nagy részében a maradványok sokáig az Országos Levéltár egyik raktárhelyiségében (!) voltak elhelyezve.) Ma már bárki tiszteletét teheti náluk a Kerepesi temetőben.

Mi volt tehát ez a szervezkedés, amelyet ijedtében ilyen könyörtelen módon torolt meg a kormányzat a maga idejében? Néhány magyar értelmiségi gondolatcseréje arról, hogyan lehetne a Magyarországon élő népek sorsán alapvetően javítani. Ötleteiket nem hagyták kipróbálni, amit mondtak, durván elnyomták. Nem voltak harcosok, nem csatában elesett hősi halottak. Csak tudósok és költők. Ezért tartom méltónak őket arra, hogy megemlékezzek róluk.

Ajánlott olvasmány:
BARTA János: A hét koporsó (A magyar jakobinus mozgalom). Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981.
A magyar jakobinusok: iratok, levelek, naplók. Szerk.: Benda Kálmán. Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957.
RING Éva: Martinovics és kora. In: Valóság 1982/6. 9-19. o.
MISKOLCZY Ambrus: Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig. I. rész: Orpheus világában. A magyar demokratikus politikai kultúra kezdetei. Lucidus Kiadó, Budapest, 2009.

Tájlíra

A suliról szólva még:
Itt van például az, ahogyan a verseket tanítják a gyerekeknek. Nem fogják megszeretni az irodalmat és a verseket, ha álszentül mindent úgy tanítunk nekik, hogy ez meg az a költő milyen zseniális volt, és mennyire tisztelni kell egész művészetét, mint az irodalom csúcsát, és mennyire jól megmondta, és mennyire egyet lehet érteni minden egyes sorával, stb.

Petőfi Sándor költészetét sok gyerek is szereti, és én is nagyon tisztelem. De miért kellene, hogy minden tetsszen nekem, amit leírt? Vagy bármelyik gyereknek? Miért nem mondhatja azt egy gyerek, hogy amikor összekapott Mészáros Lázárral, akkor lehet, hogy nem neki volt igaza, vagy miért nem adhat hangot akár annak a véleményének, hogy az Apostolt sértődöttségében írta? Stb., stb.
Azért említem pont Petőfit, mert pont nála szembesültem először azzal, hogy milyen gyökeresen más véleménye lehet más-más embereknek ugyanarról a dologról. Nagy élvezettel olvastam A helység kalapácsát, tetszett a Feltámadott a tenger lendülete, és még egy csomó komoly vagy csúfondáros verse is. Aztán a Szeptember végén már nem tudott megfogni. A tanár ehhez képest áradozott róla, elmondta a világirodalom valaha volt legszebb szerelmes versének és hasonlóaknak. Engem meg ez határozottan zavart. Mármint hogy miért ne lehetne szebb ennél bármelyik szerelmes vers, ami nekem jobban tetszik? Másrészt miért az a legszebb szerelmes vers, ami az emberi bizalmatlanságról szól, pont egy olyan helyzetben, amikor az embernek boldognak kellene lennie, és egy kicsit élveznie a helyzetet, amiben van? Harmadrészt előre féltem attól, hogy ha majd feleltetés lesz, akkor a tanár tőlem is azt a nagy dicshimnuszt fogja várni, amit ő előadott. Miért kellene, hogy nekem a Szeptember végén legyen a kedvenc versem? Azért mert a nagy Petőfi Sándor írta? Vagy azért, mert egy másik nagy költőnek, Kosztolányi Dezsőnek annyira nagyon tetszett? Vagy azért, mert a tanáromnak annyira tetszik? És neki vajon miért tetszik annyira? Tényleg azért, mert szépnek találja vagy azért, mert a nagy Kosztolányi olyan szépeket írt róla?

Aztán a másik, amikor Az Alföldet tanultuk. Olvasva nem tűnt rossznak, de mikor meg kellett tanulni kívülről… Azt mondja:

"Mit nekem, te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja."

Jó ég, gondoltam, miért kell ezt „szépen”, azaz nemcsak kívülről, de hitelesen és meggyőződéssel visszamondani, nekünk, akik világéletünkben erdők és hegyek mellett éltünk, gyerekkorunktól rengeteget kirándultunk, túráztunk ilyen helyeken, és szeretjük a fákat, az avart, meg minden ilyesmit? Oké, hogy Petőfi így gondolta, de most akkor nekünk is így kell gondolni?
Végül is megtanultam, miért ne, ha ez a heppje a tanárnak. Kicsit később az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy pont azért tanultuk meg ezt a verset, hogy mi az erdős-hegyes vidékek mellől jövő diákok is lássuk, hogy milyen szépnek lehet látni az Alföldet is. Ez végül is nem baj, ha rájövünk, hogy mindenki mást lát szépnek, attól függően, hogy honnan jött, mit látott, tapasztalt.
Csak megint attól féltem, hogy ha majd elemezni is kell ezt a verset, akkor megint valami olyasmit kell visszamondani, hogy: „Az Alföld király. Sőt a legkirályabb tájegység egész Magyarországon. Hiszen Petőfi is megmondta. Márpedig ő nem tévedhetett, hiszen ő volt a nagy Petőfi.” Vagy valami ehhez hasonló marhaságot.

Mindenesetre, ha megint tanítani fogok, és ezt kell majd tanítanom irodalomból, akkor biztos arra próbálom majd rávezetni a gyerekeket, hogy a szülőföldjét a legtöbb ember szépnek találja, és szívesen emlékszik vissza rá, és nem feltétlenül azért, mert az síkvidék vagy hegyvidék. Ezért ha majd Az Alföldet tanítom, ha nem is memoriterként, de biztos melléteszem a választ is, vagyis ezt a verset:

Győry Dezső:

Hegyvidék

Dicsérje más a lomha síkot,

mely mint az árvíz tagba széled.

Húz a vaderdő s a hegyek

árnyékában különb az élet.

Ártány csörtet: a képzelet hág,

rigó surran: sikolt a nőszés,

óvatos őz fut: ösztönöd,

s halált szólong a szarvasbőgés.

Felhők mossák, nap szárogatja,

vihar sulykolja s nincs ki ójja.

Ez a föld átkom és szerelmem:

tájak s népek találkozója.

A suliról, repülve

„Van egy osztály. Repülni szeretne. Járnak ide tizenéves gimisek, egyetemisták közel a húszhoz, meg a harminchoz. Nézik, csinálják, a hogyan tovább-ot. (…) Papírrepülőt biztosan tudnak hajtogatni. Az már elégséges?”

Miket meg nem talál az ember néha! Nemrég kezembe akadt egy lap, rajta a saját írásommal. Kb egy éve írtam tele. Mi volt egy éve?
Kb egy éve állt össze a Nótakocka Akadémia társulata, és akkor kezdtük el próbálni azt a bizonyos lesújtóan kritikus darabot, amit aztán a Tóparton adtunk elő. Hm. Naivak voltunk és lelkesek, azt reméltük, ezzel a mi naiv lelkesedésünkkel, elszántságunkkal és energiánkkal majd felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy bizony komoly bajok vannak itthon az oktatással, és ahogyan most belenyúlni készülnek az egészbe felülről, az csak rontani fog a helyzeten. Ezt akartuk valahogyan jelezni, önjelölt vészcsengőként, vészmadárként.
A darab nem lett olyan ütős, és el sem jutott annyi emberhez, mint reméltük. De kezdetnek jó volt, mert összehozott egy remek társulatot.
Ma már a társulat tagjai is szanaszéjjel kószálnak, és csak reménykedünk benne néhányan, hogy összeállunk még. Nekem hiányzik az a fajta performance-színház, amit akkor csináltunk. (De a Katona József Színház Ifjúsági Klubja, úgy látszik sikerre vitte.)

Nade: Mi van a céllal? Tavaly is pont az érettségi időszakban kezdtük el a próbákat. (Néhányunkat érintett is az érettségi. Másokat az egyetemi "átalakítások".) Most is érettségi időszak van. Akkor: a fejetlenség és a menekülés érzése sokakban. És ma? Vajon statisztikai adatokkal igazolhatóan csökkent a kivándorlási kedv? És kedvtől függetlenül: kevesebben fogják az idén érettségizők közül elhúzni a csíkot, mint tavaly?
Próbálkoztunk, ahogy tudtunk. Eljutott, ahány emberhez eljutott.
Az azóta eltelt egy évben pedig: még drasztikusabb átalakítások kezdődtek. Ennek már volt hatása. A maga ijesztő agyatlanságával felrázott egy csomó embert. Közülünk néhányan (külön-külön vagy együtt) csatlakoztunk azokhoz, akik a színháznál valamivel drasztikusabb, de legalábbis feltűnőbb eszközöket is bevetettek a Célért. Ha volt egyáltalán "a Cél". Inkább csak egy álom, elképzelés.

Nade: Mi volt azon a lapon, amit ma találtam?
Előadásunk összeállításának kezdetén mindenki teleírt egy lapot gondolatairól, dühéről, szomorúságáról és szép emlékeiről, de főleg nyugtalanító kérdéseiről a sulival kapcsolatban. Minden, ami iskola, minden ami tanulás/oktatás/nevelés. Volt olyan is, aki versben írta. Ez lett a kiindulási alap. Hát ezt a lapot találtam most meg, az én lapomat.
Egy év távlatából küldöm minden érettségizőnek és érettségit tervezőnek, tanárnak és szülőnek, tanulásra visszatekintőnek, vizsgára előrenézőnek, érettségizettre felnézőnek, oktatásra letekintőnek, nevelőt lenézőnek.

Tekintély, tekintélyelv: miért hiszünk a tanárnak? Szelektálják a gyerekeket már az elején? Felelősök, „hajcsárok”, kijelölése, felügyelő, napos, hetes, „kápó” diákoké, amivel már az elején strébereket képeznek.
Miközben feszít minket a félelem az ismeretlentől, a különbségektől. Miért lesz valaki cigány, zsidó, kövér, csúnya? Köteleket húzunk már az elejétől. Mi alapján? Csoportok? Fiúk-lányok: kézenfekvő. Az identitás első kimutatása. Aztán az osztályok. Osztályharc, amelynek nincs győztese.
Na és aztán a tanulás, ami elvileg a lényeg lenne. Kezdetben kedvvel, majd kényszerből. Lexikon-agyad van vagy kézügyességed, esetleg jó matekos vagy? Mindenképpen leszakadsz, ha túl jó vagy, azért, ha gyenge vagy, azért. Ha gazdag vagy, azért, ha „csóró” vagy, azért. És a kettő között: ott a „közepesnek” minősített tömeg, akiket a „főnökök” és tanárok inkább lefelé nyomnak, minthogy felfelé húznának.

A kényszer. Kényszerítsük az embert a jóra, talán megérti, mi miért lesz jó neki később. Énekeljen vezényszóra másokkal együtt, tisztán, nem kilógva. Hogy megérezze „a közös éneklés örömét”, itt, „Kodály országában”. Na, persze.
Tegyük kötelezővé a néptáncot , megfosztva bulijellegétől, csak hogy még egy hely legyen, ahol egyszerre lépnek a gyerekek a tanárok vezényszavára, az elvárt ütemben? Szó se legyen „mozgalomról”, egyletről, önszerveződésről, összefogásról, kezdeményezésről.
Mi marad a diáknak? A foci? A sport?

Ismételgessünk üres szavakat, mint Isten, haza, család? A tanárok hisznek ebben? Vagy ott van a szerelem. Abban például hisznek?
Tényleg, mi van a fiúk és a lányok között? Ciki, ha nekem tetszik egy lány? Ciki, ha nekem tetszik egy fiú? Menő, ha én tetszem egy lánynak? Menő, ha én tetszem egy fiúnak?
Népszerűség kell? Magány kell? Összetartás kell? Pár kell? Egy álomért teperek? Vagy egy párért? Vagy egzisztenciáért? Vagy ezekért az emberekért itt körülöttem? (Akik alapjában véve rendesek. Azt hiszem, mondhatom rájuk, hogy a haverjaim.)

Végre találok egy közösséget, végre találsz egy közösséget, végre megtaláljuk egymást. Közös élmények, közös emlékek. Legalább most, a végén nem hagylak egyedül…

De már vége. Hová megyünk tovább? Egy beláthatatlan fekete lyukba ballagtunk el, és azon túl, mi van?

„Minél gyorsabban elhagyni ezt az országot”…
Másik dimenzió, új ismerősök, új kihívások. Új kaland kezdete.

Mit hagytam itt, mi van mögöttem.
Visszanézek.
A kapu átlátszó, de már bezárult.

Kérdőívek és válaszok

És mit ad a sors, nem is sokkal azután, hogy megírtam az előző bejegyzést Szökkenő Nyest kezembe adott egy kérdőívet a tánchoz való viszonyról.
https://docs.google.com/spreadsheet/embeddedform?formkey=dEtJRnNSQXFSaW5oYW1PSTd6czVpenc6MQ

Gondoltam, továbbadom Nektek is, hátha valaki kedvet érez a kitöltésére.

Szeretem az ilyen kérdőíveket. Mindig van valaki a Táncművészeti Főiskoláról, aki előáll egy-egy ilyennel. És általában érdekesek ezek. Mert a kitöltésük közben önmagáról is sokmindent megtud az ember (meg persze a kérdezőről is, de gondolom, ez is bele van kalkulálva).

Ezt a mostanit nem Szökkenő találta ki, ő csak továbbadta nekem. De volt rajta sok érdekes kérdés pl. ez:

Szerinted a tánc hatással volt az életed alakulására (gondolkodásodra, viszonyodra embertársaidhoz, testi-lelki egészségedre, stb.)?

És a válasz:
"Igen. Egyrészt sokat fejlesztett az állóképességemen. Másrészt a test-tudatosságomon is. Harmadszor: sok fontos ismeretséget, barátságot, kapcsolatot ennek köszönhetek. Negyedszer: inspirációt adott más művészetekhez is (irodalom és színjátszás leginkább). Ötödször: Ráirányította a figyelmemet, milyen fontos közösségben lenni, illetve közösségben alkotni. Hatodszor: inspirálta történelmi-társadalomtudományi tudományos érdeklődésemet is."

A kedvenc kérdőívem viszont az volt, amiben a tánc és a párkapcsolat összefüggéseiről faggattak minket. Mivel az a felmérés már régen lezárult, talán nem haragszik meg a készítője, Szabó Ági, ha abból is megosztok egy-két kérdést, amiket a legizgalmasabbaknak láttam. (A válaszokat persze most nem).

Azt mondja:

Táncolás során mi a fontosabb számodra? Kérlek,
> rangsorold a következő szempontokat saját érzésed szerint! (Ha nem kielégítő számodra a felsorolás, az egyéb kategóriánál kiegészítheted!)
> a technika, a tudás
> a táncolás öröme
> hogy megmutasd, Te ezt is tudod
> jó hangulat
> a párod, akivel táncolsz
> a zene
> a körülötted lévők
> hogy átéld azt, amit régen érezhettek (amikor még élt a hagyományban)
> egyéb:

Ha lehetne, melyiket választanád?
> egy profi táncossal való táncolás, aki annyira nem tetszik
> egy amatőrrel, aki tetszik neked

Volt már olyan, hogy nem merted verbálisan kifejezni az érzéseidet (azt, hogy tetszik neked a partnered, vonzódsz hozzá), de a táncoláson keresztül sikerült?
> igen nem

Jártál valaha táncpartnereddel?
> igen nem
>
> Ha igen, akkor? :
> előbb voltatok egy pár, majd együtt kerültetek egy táncegyütteshez, vagy
> egy táncegyüttesnél táncoltatok, és ott lettetek egy pár

Ha valaki szeretné, továbbküldöm neki is az egész kérdőívet, ahogyan én kaptam, de lehetőleg privát üzenet formájában.

Gondolatok a Táncház Napján

Megint egy évforduló, mert a május tele van évfordulókkal. 1972. május 6-a fontos dátum: ezt szokás a magyar Táncházmozgalom születésnapjának tekinteni. Ezen a napon tartották az első széki mintára szervezett budapesti táncházat a Bihari, a Bartók és a Honvéd együttesek, meg egy csapat lelkes amatőr. Így ezt a napot, mi táncházrajongók mindig megünnepeljük, bár a hivatalos ünnepségek tavaly óta mindig az ehhez a naphoz legközelebb eső szombaton vannak, mégpedig a Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja előtt, ugyanis ott zajlott ez a bizonyos első táncház, 1972-ben, amikor még az épületet Könyvtár Klubnak hívták. Tavaly óta emléktábla függ a nevezetes épületen, és ennek a táblának a felavatásán hirdette meg a Hagyományok Háza hogy ezentúl minden évben itt, az emléktábla alatt lesz megszervezve a Táncház Napja, amikor mindenki, akinek szívügye ez a Mozgalom, eljöhet, és bulizhat egy jót, pont ez alatt az emléktábla alatt a többiekkel, élőzenére.

Erről az évfordulóról én is mindig megemlékezem. Noha nem felejtem el sosem hozzátenni (éppen az utóbbi években elkezdett kutatásaim alapján), hogy egy ilyenfajta néphagyományt, parasztzenét és paraszttáncokat őrző Mozgalom megindítására már korábban is voltak kísérletek. Ezért ezen a napon én az elmúlt 41 év folyamatossága mellett ezekről a korábbi ígéretes kezdetekről, rövid idejű fellángolásokról is meg szoktam emlékezni.

Tavaly tudtam például meg, hogy a mai általános magyar értelemben vett táncházat, azaz táncháznak nevezhető bulit Kolozsváron már 1937-ben tartottak. Hogy hogyan és miképpen, és miért tekintem én ezt a mai táncházak elődjének?

Kolozsvár, mint szokásos nagyváros, akkor már régóta egy nagy kulturális olvasztótégely volt: rengetegféle ember lakott ott, rengetegféle helyről jött különböző társadalmi állású emberek. A környező vidékek falvaiból és a távolabbi vidékekről is sokan jöttek oda dolgozni. Az egy-egy faluból jött fiúk és lányok szabadidejükben összejártak szórakozni Kolozsváron is. Ha volt közöttük, aki tudott zenélni, táncoltak is. Ha nem, sokszor akkor is táncoltak, simán énekhangra.
A Kolozsváron élő írónak Balogh Edgárnak jutott eszébe, hogy lehetne egyszer egy olyan bulit is tartani, ahol a különböző falvak fiataljait hozzák össze egy helyre, hogy legyen alkalmuk egymással megismerkedni, beszélgetni és táncolni is, és hogy ezáltal még kevésbé érezzék elveszettnek magukat ebben a nagyvárosban, hogy tudatában lehessenek, hogy nem csak az ő falujukból vannak itt hasonló sorsú lányok és legények.

Balogh Edgár amúgy egy elsősorban társadalmi kérdések iránt érdeklődő újságíró és szerkesztő volt, és szívügyének tekintette, hogy segítse a szegény, elnyomott emberek társadalmi öntudatosodását és szervezkedését, szóval a civil önszerveződést és érdekérvényesítést. A népművészet bemutatását eszköznek is tekintette egyrészt arra, hogy tudatára ébressze a paraszti népességet annak, hogy milyen művészeti kincs van a kezükben, és ez önbizalmat is adjon nekik, másrészt arra, hogy közelebb hozza egymáshoz a parasztokat és az értelmiségi fiatalságot. Nem véletlen, hogy diákkorában, amikor még Cseh-Szlovákiában élt, egyik alapítója volt az ottani magyar diákok egyik mozgalmának, a Sarlónak, amely kezdetben a regöscserkész mozgalom egyik ága volt, tagjai járták a falvakat és népdalokat, néptáncokat gyűjtöttek, de közben szociológiai felméréseket is végeztek.
1935-ben Balogh Edgárt, mint „kommunistagyanús elemet” „rendezetlen állampolgárságára” való hivatkozással kiutasították Cseh-Szlovákiából, és ő ekkor visszatért szülőhelyére, Erdélybe (ahol csak első éveit töltötte, mivel a család hamar átköltözött Pozsonyba). Mikor behívták a román hadseregbe, nagyrészt olténiai parasztokkal került egy helyre, és elmondása szerint ők nem csak románul tanították meg, de bevonták gyönyörű körtáncaikba is, amihez úgy látszik Edgárnak szintén jó érzéke volt. A katonaságtól leszerelve Kolozsváron lett újságíró és az irodalmi élet egyik fontos szervezője. Ekkor kezdett a gondolattal foglalkozni, hogy megvalósítja ezt a fent említett népművészeti estet, ahol a különböző falvakból érkezett fiatalok Kolozsváron nem színpadon, az „úri közönségnek” produkálják magukat (mint az akkori idők Gyöngyösbokréta-mozgalmában), hanem egymásnak, a hozzájuk hasonló városba szakadt falusi fiataloknak mutatják be a maguk táncait, tulajdonképpen kötetlenül.

Ez a terve 1937 októberében valósult meg. A résztvevő fiatalok Székről, Tordaszentlászlóról, Nyárádmagyarósról, Szászlónáról, Györgyfalváról és a Kolozsvár melletti Hóstátról érkeztek. A buli helyszíne egy tiszti kaszinó (!) volt. Az viszont rejtély, hogy honnan szereztek olyan zenészeket, akik ennyiféle falu zenéjét el tudták játszani. Valószínű, hogy az egészet hosszas szervezés előzte meg, és a legtöbb helyről elhívták a kolozsvári írók az ottani adatközlő zenészeket.


Tény, hogy az esemény megvalósult, és a résztvevő fiatalok többnyire remekül érezték magukat. Az egymást addig gyanakodva méregető vagy elkerülő különböző vidékekről származó emberek között életre szóló barátságok is köttettek.

Balogh Edgár az egészről így számolt be később az emlékirataiban:

„Ilyesmi még nem volt: a cselédnép színes viseletében ide vonult fel; kezet fogtak, mint a sportmutatványok előtt a játékosok (bár náluk eredetileg is megvolt ez a szokás, lakodalmakkor dívott), s nagy kört alakítva egymásnak mutatták be ősi táncrendjeiket.”

[Később, ki tudja honnan, a bulira betoppant két arrajáró francia vendég is]

„A két francia nem értette, miért nincs itt se színpad, se nézőtér, mégcsak belépődíj se. (…) Egymás örömére gyűlt össze most a másik Kolozsvár, az idebenn rejlő falvak új nemzedéke. (…) A boldog fiatalok először léptek ki megalázott sorsuk rejtekéből, s hívei maradtak a népfrontmozgalomnak.”

(Balogh Edgár: Szolgálatban. Egy nemzedék története 1935-1944)

A szervezők az est emlékére a táncosok között egy csomó könyvet is kiosztottak (Tamási Áron, Kós Károly és Balázs Ferenc műveit), valamint egy-egy belépőt Kós Károly: Budai Nagy Antal című történelmi színművének bemutatójára.
(Nem tudom, él-e még valaki az akkori résztvevők közül, de ha igen, sürgősen fel kéne kutatni, és interjút készíteni vele.)

Ilyen előzmények után szinte akár fájó is lehet, hogy több mint harminc évet kellett várni, amíg az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekből egy igazi mozgalom lett. Ezalatt felnőtt egy új generáció. Nade ez a Mozgalom most itt van, megvan mindnyájunk örömére, és büszkeségére is.
(Hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy ekkorára terebélyesedjen az egész Mozgalom, hogy tényleg ennyien tudják csinálni, annak technikai feltételei is voltak, amik a két világháború között, és közvetlenül a II. világháború után az első nagy magyarországi néptáncos nekibuzdulások idején még nem voltak meg. Konkrétan a hangrögzítés és a filmezés fejlődésére gondolok. Azaz arra, hogy ilyen sok ember ilyen szinten foglalkozhasson paraszti zenével és paraszttáncokkal, ahhoz kellett az, hogy az eredeti népzenei és néptáncos gyűjtések anyagához sok ember nagy mennyiségben hozzáférhessen. És ez nemcsak azon múlt, hogy az Akadémia milyen felvételeket ad ki vagy nem ad ki, hanem azon is, hogy amelyik együttesnek nincs saját képzett zenekara, annak a próbatermében is lehessen magnó és videólejátszó. Azt hiszem, érthető, miért.)

Sajnos az idei Táncház Napján, mármint az emléktábla alatti táncoláson és a hasonló rendezvényeken nem tudtam ott lenni. (Bár ott voltam a nagyszabású Moszkva téri flashmobon, ahol rengetegen jártuk együtt a kalotaszegi csárdást és a legényest, a közelgő Táncház-napra és a Mozgalomra való figyelemfelhívásként.) Miért? Mert éppen egy távoli ponton próbáltam az együttesemmel egy nagy horderejű, fárasztó és energikus műsorszámot.

Ennek kapcsán aztán el is gondolkoztam a színpadi és a színpadon kívüli tánc kapcsolatáról. Oké, hogy most itt vagyok, ugrálok egy próbateremben, ahelyett, hogy Ady Endre szobra alatt ropnám a barátaimmal kötetlenül, ezt a „történelmi körülmények” hozták így, de amúgy vonható-e a kettő, mármint a két tevékenység között éles határ, illetve lehet-e mondani, hogy a kettő teljesen más, és ha igen, van-e, ami a kettő közül fontosabb nekem, mint a másik?
Ez egyébként olyan dilemma, amivel minden ember szembesül, aki elkezd együttesben is táncolni.

Főleg az utóbbi egy évtizedben, mikor egyre inkább az kezd lenni a trend (sajnos), hogy néhol (leginkább Budapesten) kezdenek egyre jobban elkülönülni a néptáncosok, akik együttesben táncolnak (és akár ebből élnek, akár nem, felvesznek valami kellemetlenül „profi” szemléletet) és a „táncházasok”, akik táncházakban tanulnak meg táncolni és az egészet csak a maguk örömére csinálják. A dologban az a rossz, hogy a „néptáncosok” számára elvész maga a tánc öröme, a buli érzése, ha az egészet csak színpadon csinálja az ember, akkor meg mi értelme van az egésznek? A „táncházasok” meg sokszor nem néznek eredeti felvételeket paraszti adatközlőkről, így meg az állandóan hangsúlyozott „autentika”, „autentikusság” veszhet könnyen el a táncokból.
De ez a dilemma, a „színpad vagy táncház”, „élő népzene/néptánc vagy múzeum”, „paraszti vagy értelmiségi néptáncmozgalom”, „Gyöngyösbokréta vagy Muharay-iskola”, „saját táncok vagy mindenféle néptánc” stb., ez is megvolt már az első nagy magyar néptáncmozgalom (a ’30-as évektől mondjuk 1949-ig) idején is, és a kettő között a mozgalom nagy teoretikusai különbözőféleképpen próbálták megtalálni az egyensúlyt. Ami baromi nehéz, már csak gondolatban is. Én is nap mint nap megküzdök vele, és egyensúlyozok, bár általában több kérdést találok, mint választ.

Itt van mindjárt az első kérdés: mit jelent az, hogy a néptáncmozgalommal saját hagyományainkat őrizzük? Mi az hogy saját? A saját családunk tánca? (Aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy még nagyszüleit, szüleit is látta táncolni, hallotta zenélni autentikusan, az hozzáteheti-e a magáét?) A saját falunk tánca? A saját régiónk tánca? A nemzetünk tánca, azaz a velünk egy nyelvet beszélők tánca? A saját makrorégiónk, a Kárpát-medence tánca? Vagy ennél is tágabb kategória?
És mit csináljon, aki olyan vidékről származik, ahol nem készültek nagy néprajzi gyűjtések? Az kiét tanulja, ha hajlamot érez magában, hogy néptánccal foglalkozzon?

Itt akármit csinálunk, akaratlanul is rögtön szétválik a profizmus és az amatőrizmus. Mert abban mindenki egyetértett már régen is, hogy a néptánc csak akkor maradhat fenn autentikusan, hogyha a színpadi tánc és a táncházi tánc egymást kiegészíti, egymás mellett létezik. Akkor pedig lesznek profi néptáncos csoportok is akikkel szemben viszont igény lesz, (és a tagoknak maguknak is igényük lesz arra, mert az önfejlesztés eszközének tekintik), hogy többféle régió táncait is megtanulják. Másrészt, ha éltetni akarjuk a dolgot és nem sterilizálni, annak sem vethetünk gátat, hogy az egyes régiók öntudatos amatőrjei egymástól ellessenek mozdulatokat, és azt a sajátjukba beépítsék.


Mint már mondtam, én is egyensúlyozgatni próbálok ezek között. Hogy magammal kapcsolatban mire jutottam?

Egyrészt arra, hogy manapság már sokkal inkább tekintem magam „táncházasnak”, mint akár félprofi néptáncosnak. Jobban tudok örülni egy remek táncháznak, mint egy fellépésnek. Nincs igényem arra (bár soha nem is volt), hogy szólótáncversenyen induljak, szerintem nem is bírnám azt a helyzetet. Számomra a néptánc szórakozás, és nem tudom elképzelni, hogy abban kerüljek versenyhelyzetbe. A versenyhelyzeteket egészen más műfajokban keresem, más szóval egészen más dolgokban van meg az igényem arra, hogy összemérjem a tudásomat másokkal. Színpadi kifejezésformának pedig saját esetemben sokkal inkább tekintem a színjátszást, mint a táncot. Hogy akkor miért nem tudok lemondani mégsem az együttesben való táncolásról is? (Hogy miért gyakorlok féktelenül ugrálós szlovák táncokat, ahelyett, hogy veletek ünnepelném a Táncház Napját a Liszt Ferenc téren?)
1. Egyrészt mert ez számomra is az önfejlesztés eszköze. Szeretnék új táncokat tanulni, saját mozgáskultúrám fejlesztése érdekében, ezt pedig leginkább és legmagasabb színvonalon egy együttes tudja biztosítani.

2. Mert még mindig nem mondtam le arról, hogy a néptáncot mint kiegészítő elemet használjam a színpadi történetmeséléshez, azaz a színjátszáshoz. Ehhez egyrészt szükséges az, amit az előzőben mondtam, önmagam folyamatos fejlesztése ilyen téren is. Másrészt az együttesi fellépés egy segítséget ad a színpadi fegyelemhez is. Hogy hogyan egészítheti ki a néptánc a színjátszós kifejezésformákat. Éppen ezen gondolkozom, és ezen próbálok dolgozni. Például abban a darabban, amit múlt nyáron csináltunk a Nótakocka Akadémiával, abban a tánc szerintem remekül adta hozzá a magáét a darabhoz és a szerepemhez. (Az egész, időhiányból fakadó részleges kidolgozatlansága ellenére is.) Konkrétan, hogy mindenki repülni próbált a darabban, és az én karakterem repülését remekül kifejezte egy magasra ugrálós őrkői romános, azt is, amikor megtalálta a repülést, a felszabadultságot, és utána szerintem annál hatásosabb volt a zuhanás, a bukás ábrázolása. Az egésszel csak az a baj, hogy nehezen találok ehhez partnereket, akiknek egyaránt lenne hajlamuk a magas szintű néptáncra és a színészi önkifejezésre is, ugyanakkor nem teljesen profik. De azt hiszem, például Szovárdban, Mikó Zoltán dédunokaöccsében biztos jó partnerre találnék ehhez.

3. Mert jó dolog különböző vidékek viseleteibe beöltözni. Méghozzá akként, hogy ezek nem színpadi jelmezek, hanem a részemmé válnak, úgy mintha tényleg saját mindennapi viseleteim lennének. Lehet, hogy piperkőc vagyok, lehet hogy nevetséges, de komolyan mondom: nekem ez fontos, és jó érzést ad.


És akkor most következzen néhány idézet is a témában, mert azok mindig jól jönnek.

 

„A parasztság akkor fogja elhinni, hogy az az igazi érték, ami az övé, mikor nem egy-két zenész és író, hanem az egész ország fogja hirdetni ezt. (…)
Tudatosítani kell azt a külön színt, külön mezőgazdasági és külön etnográfiai jelleget, amellyel egy-egy táj részt vesz az ország egész képének kialakításában. (…) Ezek komoly és jelentős kulturális erők lehetnének, mert a különállás és a külön jelleg becsvágyat fejt ki, és a táji és népi színek kifejtése és kifejezése nagyon gazdagítaná az ország parasztságában az egyes külön tulajdonságok skáláját és ezzel az emberi értékeket is.”
(Szabó Zoltán: A magyar népi művelődéspolitika feladatai)


„A nép között élő művészetté kell, hogy váljon a tánc. (…) Ahol tánchagyomány van, ott tánccsoportnak is lennie kell, ahol tánccsoport van, ott élő népi tánc is kell, hogy legyen. (…) A színpadi művészetet állandóan termékenyítenie kell a népi művészetnek, attól el nem szakadhat, a színpadi művészetnek is népi művészetnek kell maradnia, csupán más körülmények között, magasabb művészi igények kielégítésére. Viszont az élő néptánc számára is serkentő, segítő hatással van a színpadi tánc. (…)
A népi tánc önmagában is művészet, a nép nem alkot hazugságot. Népünk táncaiban sem formalizmussal, sem giccsel, sem hazugsággal nem találkozunk. (…)
[Viszont]
Nem az a fejlődés útja, hogy művészetünkből múzeumot csináljunk, hogy leszűkítsük azt a parasztság kizárólagos tulajdonává. És ha a mondanivaló fejlődik, fejlődnie kell a tartalmat kifejező formáknak is.
[Viszont]
Általában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mikor táncról beszélünk, elsősorban mindig táncoló emberekről van szó. Nem a táncok, formái, jellege, stílusa az, amivel nevelni tudunk, hanem a mögöttük álló emberek példája. A forma, a jelleg, a stílus, a viselet mind-mind csak az ember közérthető és művészi szép módon való kifejezését szolgálja.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)

Ilyenek jutottak eszembe. Mindenesetre akár így, akár úgy, ünnepeljük meg ezt a mai napot tánccal és zenével, vagy akár csak egy kis zenehallgatással, és éltessük tovább a szép dolgokat erőnkhöz mérten, ahogy tudjuk.

Tabló a lengyel Felvilágosodásról

Múlt évben is megemlékeztem a polákok nemzeti ünnepéről, Május 3-áról. 1791-ben ezen a napon fogadták el Alkotmányukat, ami tulajdonképpen Európa első írott alkotmánya volt.
Ez az ünnep leginkább a mi Március 15-énkhez hasonlít: tavasszal van, és ezért valamiféle régi pogány tavaszünnep-szerűség is egyben, de a természet feltámadásával illetőleg virágba borulásával közösségünk, nemzetünk újjászületését, illetve virágbaborulását is ünnpeljük. De még inkább azért hasonlít, mert a lengyel Alkotmány megszületését is izgalmas és küzdelmes, tervekkel és vitákkal teli, több évtizedes reformkor előzte meg, hogy aztán hirtelen pár nap alatt sűrűsödjön össze egy egész korszak minden szellemi küzdelme és végre megszülessen az eredmény jelzője: a lengyelek esetében (1791-ben) az Alkotmány, a magyarok esetében (1848-ban) az Áprilisi Törvények.

Mindkét esetben tökéletlen volt a törvény, ahogy az ilyenkor lenni szokott, mert csak első lépésnek, tökéletesítésre szoruló alapnak tervezték, de megvolt, és a megelőző korszakhoz képest óriási ugrásnak számított. Mindkét esetben egy modern nemzettudat kiindulópontja, hivatkozási alapja lett.

És mindkét esetben egy külső állam intervenciója akadályozta meg, hogy hosszabb időre átmenjen a gyakorlatba az, amiért sokan annyit küzdöttek, de az, hogy volt Alkotmány és voltak Áprilisi Törvények mindkét esetben erőt adott a továbbiak elviseléséhez, a további küzdelmekhez is. Mert volt jogalapja a küzdelemnek, volt miért küzdeni (még akkor is, ha az újabb újjászületéskor az eredeti dokumentumok már elavultnak számítottak).

És persze mindkét esetben mi is és ők is nemcsak egy-egy napot ünneplünk, hanem egy-egy reformkorszakot is, a megelőző idők minden küzdelmét és kísérletét, és azokat a reformnemzedékeket, akiknek az ismétlődő nekifutásai lehetővé tették azt, hogy egyszercsak megszülessen ez az eredmény.

A lengyel reformkort 1763-tól, II. Stanisław király trónra kerülésétől számítják, végpontja, célja és eredménye pedig 1791. május 3. Vagyis ez a Felvilágosodás kora. A magyar reformkor pedig már a romantika kora. Felvilágosodás és romantika azonban nem állnak olyan messze egymástól.

Tavaly csak olyan felületesen írtam Május 3-áról, kicsit én is úgy éreztem, hogy igazából nem tudok még erről az ünnepről eleget. Idén azonban, néhány szerencsés véletlen folytán úgy esett, hogy beleástam magam a kelet-európai Felvilágosodásba.

És rájöttem, hogy milyen fontos téma ez.

Mert miért vágtam neki annak idején a XX. század kutatásának? Azért, mert nagy mértékben úgy éreztem, hogy mostani problémáink, amikkel küszködünk, elég nagy részben a XX. században gyökereznek. Tehát –gondoltam – ott kell lennie valahol a megoldásnak, illetve (mivel egyetlen lehetséges végső megoldás sosincs) az alternatíváknak is. Az utóbbi egy évben emberekkel beszélgetve, és némileg cselekedve is, vitatkozgatva és figyelve sokszor az volt az érzésem, hogy még messzebbre kell visszamenni, mert sok szempontból a középkornál ragadtunk le, vagyishát oda tértünk vissza (társadalmi szempontból) ezért néhány dolog tisztázásához igenis a Felvilágosodás eszméit is segítségül kellene hívnunk.

Példának okáért: keserves tapasztalat volt, mikor jogász-hallgatóval beszélgettem, aki a Szent Korona-eszméről kezdett süketelni nekem, de amikor azt mondtam: társadalmi szerződés (márminthogy ez lenne a lényege a Szent Korona-eszmének is eredetileg, az uralkodó és az alattvalók megegyezése, és nem egy élettelen tárgy fetisizálása), csak nézett, mint aki nem érti a dolgot. Pedig pontosan értette, mire gondolok.

Szóval igencsak égető szükség lenne visszahozni a fejekbe ilyen gondolatokat, mint természetjog (azaz természetes és alapvető emberi szabadságjogok), társadalmi szerződés (hogy a társadalmi rendszer az alattvalók beleegyezésén alapul,és ha kellemetlenné válik a többségnek, akkor változtatni is lehet rajta). Vagy hogy az uralkodó(k) tévedhet(nek), mivel emberek. Hogy a társadalmi rendszerek javíthatók. Hogy a vezetők kritizálhatók. Hogy az alattvalók nemcsak kérvényezhetnek, de javaslatokat is tehetnek bizonyos javítások érdekében. Hogy az állampolgárok aktívan is tehetnek a közügyek pozitív irányú megváltoztatásáért, és nem kell mindent az uralkodóktól várniuk. Hogy bár valószínűleg a természetfeletti erők teremtették az embert, de hogy az ember ezeket a természetfeletti erőket hogyan modellezi magának, az változó lehet, helytől, kortól, egyéntől, stb. függően. Azaz, hogy a vallások is emberi találmányok, és hogy egy vallásnak a hívei boldogságát, boldogulását kell szolgálnia. Más szóval: hogy a vallás van az emberért, és nem az ember a vallásért, ahogyan az állam is az emberért van, és nem az ember az államért.

Továbbá, hogy a Világ egy része megismerhető, és érdemes is megismerni, kutatni, felfedezni, mert izgalmas, de főleg mert hasznunkra válik. És hogy ha már nekiállunk a megismerésnek, érdemes a dolgokat több szempontból is megvizsgálni.

Hát ezért vetettem bele magamat nagy és egyre fokozódó érdeklődéssel a Felvilágosodás, és azon belül is a kelet-európai Felvilágosodás tanulmányozásába.

Ami a polákokat illeti: jobban megismertem az 1791-es Alkotmány kidolgozóit, izgalmas sokszínű, de még mindig ki nem ismert csapatként állnak itt előttem, rengetegféle motivációval, rengetegféle gyarlósággal. És ez tök jó, hogy már nemcsak az Alkotmányt olvasom, hanem a mögötte álló embereket is látom.

Magyar részen pedig csak megint igazoltam magamat, hogy haladás és haza szeretete összefügg, összefüggött régen, a Felvilágosodás korában, és összefügghet most is, ha nem adjuk fel az egészet, és merünk hallgatni a régi mesterekre, nemcsak a mostani beszűkült demagógokra. De erről később.

Egyelőre úgy gondoltam ebben a posztban tisztelgek néhány lengyel agyas és felelősségteljes és szimpatikus ember előtt, akik nélkül ez a nevezetes Alkotmány nem jöhetett volna létre.

Az 1720-as évek nemzedéke:

Akik az 1720-as években születtek, azok a lengyel reformkor kezdetén már javakorabeli embereknek számítottak. Talán óvatosabbak voltak, min későbbi követőik, de közöttük is voltak elég sokan, akik nagy lelkesedéssel vetették bele magukat az új kulturális munkába.

Franciszek Bohomolec (*1720 - †1784)
Egy jezsuita paptanár, aki azonban túllépett a jezsuiták ellenreformációs szemléletén, és pedagóiájában inkább az akkor sokkal modernebb felfogású piaristákhoz közelített. (A piaristák akkoriban már modern nyelveket tanítottak és társasági illemtant, meg egyéb hasznos dolgokat is, szóval sokkal kevésbé voltak merevek.) Amellett a lengyel Felvilágosodás egyik nagy írója. Komolyan vette a nyelvművelést, de minden másból viccet csinált: komédiákat és szatírákat írt (olykor talán még pajzán dolgokat is). A szerkesztője volt a lengyel felvilágosodás teoretikus (ahogyan akkor mondták: moralizáló) folyóiratának, a Monitornak, amelyet az angol Spectator mintájára találtak ki. És saját magából is viccet csinált: komédiát írt a Monitor fogadtatásáról, arról, hogy egyesek meg akarták verni ezt a bizonyos Monitort, azt hivén, hogy egy emberről van szó. Bohomolec vidám, mosolygós ember volt. Ő mondta: „Aki szégyell mosolyogni, ember mivoltát szégyelli.”

Az 1730-as évek nemzedéke:
Akik az 1730-as években születtek, azok nagyjából magával a királlyal, ifj. Stanisław Poniatowskival voltak egykorúak. Nekem úgy tűnik, Stanisław király egyszerre volt céltudatos és nagyon felelőtlen, tettvágytól égő és folyton bizonytalankodó, ötletes és tehetetlen. Szeszélyes volt, és nagyon sok mindentől fügött, hogy egy-egy szituációt előnyére vagy hátrányára tudott-e éppen felhasználni. Azok a fontos reformerek, akik vele egy évtizedben születtek, persze nem voltak mind ilyenek. De óhatatlanul hozzá, a királyhoz igazodtak, vagy támogatva őt, vagy éppen szembeszállva vele. Így aztán ez a kettősség közülük is sokuk cselekedetére jellemző lett.


id. Adam Czartoryski (*1734 - †1823)
A korban legnagyobb hatalmú lengyel mágnás-maffia, a Czartoryski-família sarja, idővel feje. Kiemelkedően művelt, ahogy illett, egész Európát beutazta, és jó kapcsolatokat épített ki mindenfelé. A Famíliában felvetődött, hogy őt jelölik királynak, de ő akkor valahogy nem érzett kedvet ehhez, így lett a jelölt az unokatestvére, az anyai ágon Czartoryski-sarj, ifj. Stanisław Poniatowski. Adam herceg beérte a klánja vezetésével, de cserébe kiépített birtokai székhelyén, Puławyban egy királyi udvarral vetekedő tekintélyű kulturális környezetet, maga köré igyekezett gyűjteni, kora legjobb íróit, tudósait művészeit, színészeit. Az unokatestvérével ellentmondásos viszonyban volt: hol támogatta, hol mindenben keresztbetett neki, hol valószínűleg kiröhögte és lesajnálta. A Czartoryskiak hagyományosan oroszbarát családnak számítottak, de Adam Kazimierzben végül a felvilágosodott hazafi felülírta az oroszok felé törleszkedő mágnást. Bár őt magát sosem érdekelte annyira a politika, mint a kultúra. Adam Czartoryski valamiféle eszenciája volt a felvilágosodott nagyúrnak: meg akarta ismerni a Világot, méghozzá minél teljesebben. Ő maga is művészkedett: zenélgetett,verseket és drámákat is írt, saját és vendégei szórakoztatására, és ezeknek az udvari előadásában gyakran fel is lépett, mint színész. De az igazi hivatását az oktatásszervezésben és az ifjúság nevelésében találta meg. Ő lett a Köznevelési Bizottság vezetője, ő alapította a Lovagi Iskolát, az európai igényességű, művelt kadétok kiképzőhelyét. Ő maga tanított is ebben a suliban, valamint ő szervezte a kadétok amatőr színházát is. Szóval valamiféle sokoldalú műveltség átadására törekedett. Kadét tanítványai közül ő fedezte fel adjutánsa, Julian Niemcewicz írói és a hadmérnök Tadeusz Kościuszko (a későbbi szabadsághős) festői tehetségét. 1791-ben teljes szívével az Alkotmány és a reformok mellé állt, és diplomáciai szolgálatot vállalt hazája megsegítésére.
Feleségével, az álomszép Izabela Flemminggel nyitott házasságban élt, öt gyermekük közül, állítólag csak egynek, a legidősebb (egyébként fiatalon meghalt) leánynak volt Adam az apja. De mindegyiket a sajátjaként nevelte fel. Adam Czartoryski erkölcseibe ez is belefért.
Később (már lemondása után) Stanisław Poniatowski állítólag azt mondta: lehet, hogy valójában Adam Czartoryskinak kellett volna királynak lennie, és neki, mármint Stanisławnak meg a kulturális ügyek intézőjének, miniszterének, lehet, hogy sikeresebb lett volna az egész állami reformfolyamat.


Ignacy Krasicki (*1735 - †1801)
A lengyel Felvilágosodás leghíresebb írója, nagy szatirikus, mindenből viccet csináló, és nevetéssel nevelni, nemesíteni akaró figura. Ő is egy pályát tévesztett pap. Valamikor a megválasztása előtt egy-két évvel barátkozott össze Stanisław Poniatowskival. Talán ennek is köszönhette, hogy 1766-ban már Warmia püspöke volt. Emellett, a már említett Monitor című lapnak ő volt az egyik legtermékenyebb szerzője. Az 1772-es évfolyamnak állítólag minden számát ő írta. De híres nem ezekről a cikkeiről lett. Sokkal inkább szatíráiról és eposzparódiáról. Mint például a Myszeida (Egériáda), amelyben a macskák és egerek harcáról van szó (egyes nem hivatalos magyar irodalomtörténészek erősítgetik, hogy az egyik egeret egy Grabowski nevű ismerőséről mintázta). Vagy a Monachomachia (Szerzetesháború), ami két kolostor összecsapásáról szól, és ez kiborította a bilit egy csomó egyházi személynél. Mire Krasicki megírta a saját magát is kifigurázó Antymonachomachiát. De írt a Felvilágosodás korában kedvelt utaztató regényt is, Mikołaj Doświadczyński kalandjai címmel. (A főszereplő nevét szó szereint valahogy úgy lehetne fordítani: Tapasztalt vagy Tapasztalatgyűjtő Miklós.)
Krasicki amellett egy megnyerő ember és mindenkivel szívélyes, remek társalgó volt. Gyakran ellátogatott Poroszországba, összebarátkozott a porosz királlyal is. Nem gondolta, hogy később éppen a porosz király lesz a Lengyel-Litván Köztársaság egyik megsemmisítője, felosztója. Annál nagyobb meglepetést okozott, hogy Krasicki ezután sem fordult el a poroszoktól. Az érseki székhely, Gniezno a porosz területekhez került, és II. Friedrich Wilhelm porosz király Krasickit jelölte ki érseknek. És ő elfogadta. Sokan átkozták érte, de ő úgy gondolta, a saját állam megsemmisülése után így használhat a legtöbbet a népének, mindenfajta emigráció, és lázadás helyett.


Stanisław Małachowski (*1736 - †1809)
Róla már volt szó tavaly is. Ő volt 1791-ben a Sejm lengyel részének marsallja (elnöke), ő az akit Jan Matejko képén a vállukon visznek az Alkotmány kihirdetését ünneplő nemesek. Róla legyen elég annyi: korának híres jogásza, amellett a reformtábor egyik legenergikusabb és legcéltudatosabb tagja. Ilyen szempontból sokkal inkább hasonlít a fiatalabbakra, mint a ’30-as években született nemzedékre.


Az 1740-es évek nemzedéke
Valamiféle köztes nemzedék. Ide tartozik a forradalmár Tadeusz Kościuszko éppúgy, mint a mérsékeltebb Józef Wybicki.


Józef Wybicki (*1747 - †1822)
Szép kalandos élete volt, nem is tudom, mit emeljek ki belőle, és azt sem, hogy jellemezzem. A legfontosabb talán most az, hogy a reformok egyik nagy visszhangot kiváltó teoretikusa volt. Alig húsz évesen lett követ a Sejmben (az országgyűlésen), és rögtön feltűnést is keltett. Mikor az orosz követ, hogy ráijesszen a lengyel nemesekre, elraboltatott két heveskedő püspököt és két másik nemest, egyedül Wybicki volt az aki hangosan tiltakozni mert. Felháborodásában rögtön be is állt a király és az orosz befolyás ellen konzervatív alapon lázadó hazafias szövetségbe, a Bari Konföderációba. De már ott is inkább eszét, mint kardját villogtatta. A polgárháború az oroszok elleni harccá vált, és mikor a Konföderáció vereséget szenvedett, Wybickinek is menekülnie kellett. Bejárta Nyugat-Európát. Talán utazása tette, talán a konföderációs tapasztalatai, hogy hazatérve rájött: ahazafiasság nem állhat meg csak a külföldi (például orosz) befolyás elutasításában, hanem a társadalmi reformok igenlésével is együtt kell járnia, hogy igazi hazafiság legyen. Józef kiváló jogtudóssá képezte magát, és várta, hogy ezekből a reformokból kivehesse a részét. 1777-ben aztán tagja lett Andrzej Zamoyski munkacsoportjának, amelynek feladata egy új törvénykönyv kidolgozása lett. És Wybicki belevágott. Közben, hogy teoretikusan is megtámogassa az új kódexet, cikksorozatot írt a Monitorba, Hazafias levelek (Listy patriotyczne) címen. Ezekben állást foglalt a jobbágyrendszer fokozatos felszámolása mellett (kis lépésekben), kimondta, hogy az uralmi rendszer az alattvalók beleegyezésén alapul, tehát az ő érdeküket is kell, hogy szolgálja, és azt is, hogy a lengyel egyházat végre függetleníteni kell Rómától, mert a püspökök (akik egyben szenátorok is) elég gyakran kerülnek ellenkezésbe az állam érdekeivel. A Hazafias levelek viharos vitákat váltottak ki. De egyelőre hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítés. A Sejm elvetette az új törvénykönyvet, a Zamoyski-kódexet. Pedig olyan modern dolgok voltak benne, mint a robotoltató gazdálkodásról való fokozatos áttérés a bérleti rendszerre, az ártatlanság vélelme, a parasztok jogi védelme, stb.
Wybicki a későbbiekben még sok egyebet is tett, de leginkább irodalmárként vált ismertté. De leginkább talán arról híres, hogy az ország felosztása után külföldre távozván, barátjának, Jan Henryk Dąbrowski tábornoknak segített emigráns lengyel légiókat szervezni Itáliában. Írt egy indulót is ezeknek a légióknak, a Dąbrowski-mazureket, és ebből lett aztán a mai Lengyel Himnusz. ( „Jeszcze Polska nie zginęła” – „Nincs még veszve Lengyelország”).

Az 1750-es évek nemzedéke:
Akik az 1750-es években születtek, azoknak a politikai szocializációja már II. Stanisław király uralkodásának idejére esik. Talán jobban hozzá voltak szokva a szabadabb és szofisztikáltabb véleménynyilvánításhoz. Ezért merészebbek, sőt néha radikálisabbak voltak, mint az elődeik. Már nem az óvatos, és általában mindenféle álnevek alatt kiadot Monitort tekintették fő fórumuknak, sokkal inkább a saját, bátran felvállalt brosúráikat.


Hugo Kołłątaj (*1750 - †1812)
Ő volt a változások, a reformok egyik legfőbb motorja. Szegény nemesi családból származott, ahogy mondani szokás „self-made man” volt, azaz a maga erejéből, szinte a semmiből küzdötte fel magát a király tanácsadói közé. Fiatalon egyházi pályára lépett, de ezt ő is csak afféle első ugródeszkának tekintette. Tanult Krakówban, Rómában és Bécsben. Hazatérve az egyházi méltóságokkal kapott birtokok jövedelmét használta fel tőkeként, hogy egymás után sikeres vállalkozásokat kezdjen. És korának egyik legsikeresebb üzletembere lett, elsősorban hajókat vásárolt, amikkel gabonát és fát szállított, később egy sóbányát is vett, és mindezekből nagyon meggazdagodott, így egy idő után műgyűjtő szenvedélyének is hódolni kezdhetett (közben ő maga is festegetett). Mindazt, amit csinált, egyfajta kísérletnek s tekintette, arra, hogy bebizonyíthassa, lehet a feudális viszonyokat feladva is sikeresnek és gazdagnak lenni. Birtokain ugyanis a robotoltatásról ő is áttért a bérleti rendszerre.
Az üzletember azonban csak az egyik arca volt, és igazság szerint inkább csak eszköznek tekintette felhalmozott vagyonát is ahhoz, hogy egyéb terveibe, az országban szükséges reformok keresztülvitelébe belevághasson. Idővel őt nevezte ki a király a Krakkói Akadémia (Egyetem) rektorának, és így Kołłątajra várt az a feladat, hogy itt tanügyi modernizációs változtatásokat keresztülvigye. És nagyrészt keresztül is vitte, annak ellenére, hogy a krakkói püspök ahol lehetett gáncsolni igyekezett a tevékenységét. Mindeközben egy nagyeszű tanítványaiból egy villogó intellektuális agytrösztöt alakított ki, amit csak Kuźnicának (Kovácsműhelynek) nevezett. A ’80-as években már leginkább a polgárság és a városok politikai jogaiért harcolt, kiállt a zsidók mellett is. Azt szerette volna, ha a nemesség és a polgárság összeolvadásából végre egy új, szélesebb vezetőréteg alakulhatna ki.
Az oroszok elleni háborúra nem látott esélyt 1792-ben, ezért egy darabig békíteni próbált, majd külföldre menekült. Emigrációja idején Ring Éva professzor szerint a magyar jakobinusokkal is kapcsolatban állt. Tadeusz Kościuszko felkelése idején visszatért, és a pénzügyek irányítója lett az ideiglenes Nemzeti Tanácsban. Utána évekig orosz börtönben ült. Még megérte a Varsói Hercegség megszületését is. Összességében Kołłątaj is egy példája volt a felvilágosodáskori, nyughatatlan, mindig újat tervező, ezerfelé figyelő, és kísérletező embernek, akiknek az Alkotmány kiharcolásában akkora szerepük volt.


Ignacy Potocki (*1750 - †1809)
Ő is ilyesmi volt, igaz neki nem kellett annyira megküzdenie mindenért, mint Kołłątajnak. Ő egy másik csoport tipikus példája: azé aki némileg saját mágnási környezete ellen is lázadt. Beleszületett abba az ellentétbe, ami a Köztársaság két legnagyobb hatalmú családja, a Czartoryskiak és a Potockiak között feszült. És mégis: ő lett az, aki (részben házasságával, részben okos hozzáállásával) valahogyan ki tudta békíteni ezt az ellentétet. Akkor meg a Czartoryski-família akarta felhasználni a családi érdekekkel szemben „renitenskedő” király ellen. És Ignacy egy darabig hajlott arra, hogy ilyen intrikákban részt vegyen. Mégis: egy idő után ő lett az, aki ezen az ellentéten is túl tudott lépni, aki felül tudott emelkedni minden családi és hatalmi harcon, és sikerült nagyobb perspektívába helyeznie a dolgokat. Sokkal fontosabb lett számára is az ország modernizálása, mint egyik vagy másik főúri klikk hatalma. És ez nagy lépés volt. Öccsével, Stanisławval együtt ő volt az egyik létrehozója és vezetője az Alkotmány létrehozására majd védelmére szerveződött csoportosulásnak, amely 1791 májusa előtt Hazafias Pártnak (Stronnictwo Patriotyczne-nek), utána pedig az Alkotmány Barátainak Körének (Zgromadzenie Przyjaciół Konstytucji-nak, a továbbiakban ZPK) nevezte magát. Ezt szokták az első modern értelemben vett lengyel politikai pártnak tartani, hiszen ennek a csoportosulásnak már nemcsak hatalmi, hanem hosszútávú a szó jó értelmében vett politikai tervei is voltak.


Kazimierz Sapieha (*1757 - †1798)
Ő is ugyanazt az utat járta be, amit Adam Czartoryski a maga ingadozó, és Ignacy Potocki a maga szilárd, mérlegelő módján. Kazimierznek mindez azonban sokkal több küzdelmébe került: nem csak osztályhelyzetéből fakadó szemléletén kellett túllépnie, hanem meg kellett küzdenie családi kapcsolatainak másfelé húzó erejével, és saját érzékeny, néha befolyásolhatónak tűnő szemléletével is. És mindegyikben sikeres volt. Emellett igez rá az is, hogy sok szempontból már egy új kor gyermeke volt a többiekhez képest. Az egyik leggazdagabb litvániai család sarja volt, de már az új, modern intézményben, Czartoryski Lovagi Iskolájában tanult, kadétként. Így egy sokoldalúan művelt tüzértiszt lett belőle, aki értett az építészethez, az erődítéstanhoz, és a kémiához is. (Persze ez utóbbi egy tüzérnek kell is.) Szintén bejárta Európát, különösen sok időt töltött Itáliában és Franciaországban. Mindemellett sokáig meghatározó volt az életében, hogy egyik nagy mesterének a nagybátyját és atyai jóbarátját Ksawery Branickit tekintette, aki a reformok ellenzőinek fő vezetője volt, és az oroszok feltétel nélküli kiszolgálója. Sapieha folyamatosan ingadozott a nagybátyja iránti tisztelet és odaadás és saját meggyőződése között. A hosszú reformországgyűlésen, a Négyéves Sejmen (1788-1791) ő lett az országgyűlés litvániai részének marsallja (elnöke), és ekkor végleg elköteleződött a reformtábor oldalán. Kiállt barátja, Ignacy Potocki mellett, még a nagybátyja ellenében is. Emellett azzal is feltűnést keltett, hogy egész idő alatt nem volt hajlandó nyugati típusú (németes illetve franciás) ruhában és parókában megjelenni, hanem a hagyományos hosszú lengyel köntöst viselte. (Példáját aztán sokan követték a reformerek között is.) Mindenben eljutott az önálló véleményalkotáshoz, tudta, hogy az újítások és a tradíciók egyaránt fontosak egy nemzetépítő munkánál, és ezt a meggyőződését fel is merte vállalni. 1791. Május 3-án az ünneplő tömeg őt is a vállán vitte végig Warszawa utcáin, amint azt Jan Matejko képén is láthatjuk. 1792-ben pedig (úgyis mint tüzértiszt) kész volt fegyverrel harcolni az Alkotmányért és barátaiért, még saját szeretett nagybátyja ellen is, mikor az az oroszok oldalára állt.

(Lengyel tüzértisztek az 1792-es "alkotmányvédelmi" háború idejéből.)


Stanisław Staszic (*1755 - †1826)
A reformok másik nagy teoretikusa Kołłątaj mellett, igaz sokkal inkább elméleti szakember, emellett tudós geológus. Ő az egyetlen nem nemes származású az itt bemutatott személyek között. (Igaz nem éppen szegény, sőt kifejezetten módos és művelt családba született.) Így neki is leginkább a papi hivatás adta a felemelkedés lehetőségéta tudósok közé, bár ő volt az aki a legkevésbé vette ezt komolyan mindenki közül. A végén már a reverendát sem hordta. Bár nem-nemesként, a Sejmen nem lehetett szavazati joga, azért a reformelképzelések kidolgozásában résztvett, és néha még barátjánál, Hugo Kołłątajnál is radikálisabb javaslatokat tett. Sokat foglalkozott a természetjoggal, a modern gazdaságtannal, ő is szorgalmazta a robot megszüntetését, és a bérleti rendszerre való áttérést. Sokoldalú, nagyeszű ember volt. Polákországban ma is számos suli viseli a nevét.

És persze jöttek aztán még többen, náluk is fiatalabbak, akik lelkesen asszisztáltak az Alkotmány kidolgozásánál, de róluk majd máskor.

Május 1-jén

Itt van Május 1-je, ami ugye a munka ünnepe. Mit jelent az, hogy a Munka Ünnepe?
Végül is ez nem is magának a munkának, sokkal inkább a munkásmozgalomnak az ünnepe, azé, hogy a dolgozók mindenhol a Világon kiállnak a saját igazukért.
http://csepel.info/?p=4996
Nem akarom megint túlmagyarázni a dolgot. Azt már kifejtettem, hogy milyen munkásmozgalmat szeretnék, és szerintem hogyan tehetnénk érte mi is.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/08/a-solidarnosc-unnepe.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/10/megint-az-utcan-menetelunk.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/11/demonstracio.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/12/megmozdul-diaksag.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/12/hogyan-legyunk-esztetikus-forradalmarok.html

Úgyhogy most nem is fogok mindenféle teoretikus fejtegetést írni, inkább megint csak fontos képek és versek illetve dalok kitételével fogok ünnepelni.

Szóval: Éljen a nemzetközi és a magyar munkásmozgalom! Éljen a munka!

És persze ezzel együtt éljenek a hasonló célért küzdő diákmozgalmak is! (Vegyük ezeket is bele, virtuális felvonulásunkba!)

A fő helyre ezeket a plakátokat válogattam ki, amik az 1890-es évek Magyarországáról származnak. Akkoriban még nem volt megterhelve a munkásmozgalom a "kommunizmussal", mármint a szónak azzal a jelentéstartalmával, amit ma szoktak érteni alatta. Más szavakkal, ha valaki szót emelt a munkások jogaiért és jobb munkakörülményeiért, akkor nem kezdték rögtön azzal gyanúsítgatni, hogy valami pártállami diktatúra kiépítésére tör. Persze ma sem kéne.

Faragó József: Magyar Glóbusz (1896)

Nade, ne legyünk ilyen pesszimisták a munkás-összefogás ünnepén. Ünnepeljük a munkás-összefogást!

Május 1-jei emléklap a Magyarországi Szociáldemokrata Párttól (1898)

És még egy ilyen:

Ez nem tudom mikorról van, de szintén 1890-es évek (talán 1893)
Nem tudom, kivehetők-e a feliratok (ha rákattintasz a képre, kinagyítódik)

Mindenesetre az Angyal jobb kezében lévő lapon az van:

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség

Bal kezében lévő lapon pedig:

8 órai munkaidő, 8 órai szórakozás, 8 órai alvás

Alul pedig egy kis versike, az alábbi szöveggel:

Édesanyád legyen a föld, ne mostoha,

Az Élet élvezet, ne küzdések sora.

A kaszák pengésén, gyárak zúgásán át

Munkás, meghallod-e a kornak szózatát?

Tűnik az alkony, a Te alkonyod,

Derül a hajnal, a Te hajnalod.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez a kedvenc május 1-jei plakátom. Sőt meg merném kockáztatni, hogy általában a kedvenc munkásmozgalmi plakátom is.

Itt van még aztán ez a kép. Ez egy korabeli újságtudósításhoz való illusztráció, szintén a '90-es évekből. Nagyon tetszik, hogy itt a munkások az 1848-as honvédzászlók mintájára készített piros-zöld "farkasfogas" zászló alatt menetelnek. A zászlón a felirat: "Még kér a nép, most adjatok neki!"

Ne feledkezzünk meg azért Derkovits Gyuláról sem, meg az ő híres Dózsa György-metszetsorozatáról. Abból is ideteszem ezt a képet, ami szerintem legjobban illik ehhez a naphoz:

Derkovits Gyula: Menetelők

És itt van még ez a kép is, amit egy munkásmozgalom történetéről szóló könyv borítóján között találtam:

De sehol nem írják, honnan van ez a kép. De mivel a tüntetők nagy része szemmel láthatóan fiatal, ezért használtam én a mi diáktüntetéseink illusztrációjaként.

És akkor most következzenek a versek.
Első helyen (és fő helyen), ki állhatna más, mint Ady Endre:

Ady Endre:

A május: szabad

Örüljön ma minden bilincses többi,

Van még, aki magyar földön szabad,

Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni

S a Május mégis ír, izgat, beszél.

A Május ír. »Itt nyugszik«-ját most írja

Sírjukra tán, kik oly bizakodók,

Erre a legutálatosabb sírra,

Kit őrizni nem akad porkoláb.

A Május izgat csupa verőfénnyel

S úgy ágyazza, készíti a Jövőt,

Száz hazugság száz hazug törvénnyel

Hogy utána hasztalanul jöhet.

Május beszél és nekünk most amit mond,

Rendőrileg, ím, meg nem tiltható:

Virágozz, fa és nőjj hegynyire, kis domb

S dolgok, ti, igazságot tegyetek.

Szabad Május szabad és szánt tömegje,

Virágok alatt csókolózzatok,

Reátok vár ez ország Hiszekegyje,

Szabadítsatok s bölcsen higgyetek.

Bölcsen higgyetek, de kemény ököllel

S tömlöcök mellett uti kőtörők,

Úgy törjetek, hogy aki követ tördel,

Törhet gonosz fejet és korszakot.

Örüljön ma minden bilincses többi,

Van még, aki magyar földön szabad,

Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni

S a Május mégis ír, izgat, beszél.

És mivel ez mégiscsak egy nemzetközi ünnep is, külföldi barátainkról sem feledkezzünk meg. Például a munkásmozgalom élén járó angol ipari munkásságról, és első mozgalmukról, a chartizmusról.

Ben Boucher:

Chartist Anthem

A hundred years, a thousand years,

We're marching on the road

The going isn't easy

Yet we've got a heavy load,

We've got a heavy load

The way is blind with blood and sweat,

And death sings in our ears

But time is marching on our side,

We will defeat the years,

We will defeat the years

We men of bone of shrunken shank,

Our only treasure dearth,

Women who carry at their breast

Heirs to the hungry earth,

Heirs to the hungry earth

Speak with one voice, we march we rest,

And march again upon the years

Sons of our sons are listening,

To hear the Chartist cheers

Oh, to hear the Chartists cheers

(Ezt a dalt én az angol munkásmozgalom kitűnő zenekarának, a Chumbawambának az előadásából ismertem meg. Egyébként 1847-ben született.)
http://www.youtube.com/watch?v=waRwJZFoJmw

És ha már angol lázadóknál és a Chumbawambánál tartunk, itt van egy másik régi hasonló lázadó munkás dal: az angol földföglalók, a diggerek (ásók) dala a XVII. századból:

Diggers song

You noble diggers all stand up now, stand up now

You noble diggers all stand up now

The wasteland to maintain sin [unknown] cavaliers by name

Your digging does maintain and persons all defame

Stand up now, stand up now

Your houses they pull down stand up now, stand up now

Your houses they pull down, stand up now

Your houses they pull down to fright your men in town

But the gentry must come down and the poor shall wear the crown

Stand up now diggers all

With spades and hoes and plows stand up now, stand up now

With spades and hoes and plows, stand up now

Your freedom to uphold sin [unknown] cavaliers are bold

To kill you if they could and rights from you to hold

Stand up now diggers all

The gentry are all round stand up now, stand up now

The gentry are all round stand up now

The gentry are all round on each side the are found

Their wisdom so profound to cheat us of our ground

Stand up now stand up now

The lawyers they conjoin stand up now stand up now

The lawyers they conjoin stand up now

To rescue they advise, such fury they devise, the devil in them lies

And hath blinded both their eyes

Stand up now, stand up now

The clergy they come in stand up now, stand up now

The clergy they come in stand up now

The clergy they come in and say it is a sin

That we should now begin our freedom for to win

Stand up now diggers all

'Gainst lawyers and 'gainst priests stand up now stand up now

'Gainst lawyers and 'gainst priests stand up now

For tyrants they are both, even flat against their oath

To grant us they are loathe free meat and drink and cloth

Stand up now diggers all

The club is all their law, stand up now stand up now

The club is all their law, stand up now

The club is all their law, to keep all men in awe

That they no vision saw to maintain such a law

Stand up now diggers all

(http://www.youtube.com/watch?v=OA4FTIz2Zrw)

Szép napot és kellemes ünneplést mindenkinek!