2017. december 30., szombat

Repülj Páva 2017-ben is!


Idén is lezajlott a Felszállott a Páva döntője, már az új évre való készülés jegyében, afféle elő-Szilveszter-i buliként. Idén felnőttek versenyeztek, de jó volt látni, hogy megmaradt az a laza, oldott hangulat, ami a „Gyerek-Pávákra” olyannyira jellemző volt. Ez nem is baj.
Az látszik, hogy a Felszállott a Pávának ma már komoly rangja van a „szakmán” (mondjuk inkább így: a Mozgalmon) belül is. Pár éve még éreztem néhányak részéről egy kis ódzkodást a Pávától, azon az alapon, hogy itt van egy ilyen kirakat-verseny, egy TV-show, de az igazi, rangos elismerés úgyis a Békéscsabai Szólótáncversenyen elérhető Aranysarkantyú vagy Aranygyöngy (az előbbi a fiúké, az utóbbi a lányoké), illetve az Egri Ifjúsági Szólótáncversenyen elnyerhető Ezüstpityke vagy Gyöngygallér. Más szóval: az Aranysarkantyú/Aranygyöngy és a Páva-győzelem úgy viszonyult egymáshoz, mint a filmvilágban az Arany Pálma és az Oscar-díj.
(Azzal mondjuk én sem nagyon tudtam például mit kezdeni, hogy hogyan lehet a páros szólótáncot és az egyéni szólótáncot egy kategóriába sorolni. A kettő annyira más, és annyira eltérő szempontok alapján értékelhető… Hasonló a dolog a hangszeres szólisták és zenekarok esetében is.)
Így vagy úgy, mostanra a Páva is megkerülhetetlen lett, éppen azért, mert sokan követik. Az meg, hogy a szervezők azon igyekeznek, hogy a versenyzők számára egy nagy buli, a zsűri számára pedig egy páratlan népművelő alkalom legyen, az nem is nagy baj. Jó nézni ezeket a felszállott tehetségeket mindenképpen. Nekem legalábbis ez benne a lényeg.

Az idei döntősök:

Énekes kategória:

Pendely Énekegyüttes (Debrecenből)
Szépen szóltak együtt. Nekem mondjuk nem annyira jött be ez a döntős produkciójuk, mint a versenytársuké, azaz Sőregi Annáé. De lehet, hogy ennek csak az volt az oka, hogy a Pendely egy kevésbé lendületes, jóval lassabb, talán egyeseknek vontatottabbnak tűnő anyagot hozott, mint Anna. Talán a zsűrinek éppen ez tetszett, az egyszerű letisztultság és a szép összhangzás, sokkal inkább, mint a nagy, impulzív energiák.

Sőregi Anna (és Komáromi Kristóf)
Táncos pároknál megszokott, hogy a párnak csak egyik tagja indul a versenyen, a másik csak kísérőpartner. Énekeseknél kevésbé. Kristóf furulyásként volt jelen minden egyes alkalommal, úgy hogy ő maga nem versenyzett. Ez kérdésessé tehette, hogy hová lehet sorolni ezt a duót: az énekes vagy a zenekar kategóriába? A Páva lazasága azonban ilyeneket lehetővé tesz, és ez még csak nem is baj. Én egyébként a két döntős közül inkább Annáékat hoztam volna ki győztesnek, mert úgy láttam, jó volt közöttük az összhang, és volt energia, tűz a fellépésükben. Szerintem azért így is elégedetten térnek haza ők is.


Zenész kategória:

Ördöngös Zenekar (Szamosújvár)
Ők is tulajdonképpen saját vidékük, az erdélyi Észak-Mezőség zenéjét hozták magukkal. Az Észak-Mezőség zenéjét pedig mindenki szereti. Ez lehet előny is és hátrány is. Mert bár ez a zene mindenki fülének kedves, de mindenkinek van egy elég erős összehasonlítási alapja is, hogy hogyan lenne ezt a legjobb hallani. Az Ördöngös Zenekar összességében egész jó volt (élőben nyilván jobb), de még elég kiforratlan. Még sokat kell érniük, együtt zenélniük, és főleg táncházban zenélniük, táncosok talpa alá. (Nem akarnék nagy bölcsességeket mondani, hiszen nem vagyok szakmabeli (zenész), de táncosként meg tudom ítélni, hogy mire esik jól táncolni, és mire kevésbé.) Mindezt elsősorban a zenészekre értem. A zenekar énekesnőjén azt éreztem, hogy eléggé Erdély emblematikus népdalénekesét, Panek Katit akarja követni. De az a nagyon erőteljes stílus, ami Panek Kati sajátja, nem biztos, hogy másnak is ugyanolyan jól áll, hacsak nem jön ugyanolyan természetesen. Sebő Ferenc viszont nagyon megdicsérte a zenekart is, és az éneket is. Valószínű, hogy lát bennük valamit, amit még nem egészen bontakoztattak ki, de egészen biztosan megvan bennük, csak tovább kell még próbálgatniuk, hogy teljesen magukra találjanak.

Debreczeni-Kis Helga (Szentes)
Szerény, keveset beszélő lánynak tűnik, de a citera mellett annál dinamikusabb. Úgy látom, direkt keresi a nagy kihívásokat, és ez szimpatikus benne. Tetszik, ahogyan játszik, méltó tanítványa Berta Alexandrának. Emellett kicsit furcsa volt, hogy ebbe a döntős produkcióba ő is egy „háromkezes” számot hoz be (Demény Krisztián segített be neki).

Jó, igaz, az érdemi részt tényleg Helga játszotta. És végül is, ha úgy érezte, hogy ez a háromkezes cigány anyag az, amiben ő a legjobb, azaz döntőhöz méltó tud lenni, hát miért ne. Szép volt, amit csinált, és ő is bizonyára nagy jövő előtt áll. De emellett nem nagyon lehetett kérdés, hogy ki lesz a zenész kategória győztese.

Pósfa Zenekar
Ők a megérdemelt, a vitathatatlan, az abszolút győztesek (a zenész kategóriában). A legösszeszokottabbak, a legprofibbak. Az anyag, amit hoztak eleve érdekes: felvidéki dudanótákból lett vonós nóták. Kevésbé ismertek talán, mint a táncházban leggyakrabban húzott mezőségi dallamok, de nagyon változatos, izgalmas, sok váratlan fordulatot tartogató kincsek. És tulajdonképpen a Pósfa is saját vidékének zenéjét hozta magával.

Táncos szólisták és párok:
(A párokból tulajdonképpen senki sem maradt a végére, csak két fiú.)

Haraszti József (Maconka)
A palóc táncos többnyire botforgató pásztortáncokat hozott a Pávára. Így volt ez most is, és ő is saját vidékének, a Mátrának a táncait tartogatta a végére. Jól is táncolta őket, és hogy nagyobb legyen a hatás, a produkcióba bevonta két húgát, a tavalyelőtti Páva győzteseit, Juliskát és Mariskát is

(vagy Mariskát és Juliskát?)
De éppen ez nem feltétlenül a legjobban sült el. Úgy értem: persze, hogy jó volt együtt látni őket a színpadon, csak valahogyan mégis Józsinak, az ő táncának kellett volna a fő attrakciónak lenni a színpadon, de valahogy akkor akaratlanul is a lányok kerültek a közönség figyelmének a fókuszába, Józsi meg kicsit elveszett mellettük és Gera Attila, a dudás mellett. Ezzel együtt is tök jó volt, amit csinált.



Fodor Mátyás (Gyenesdiás)
De ebben a kategóriában sem nagyon lehetett kérdés, hogy ki győz. Mert amit Matyi csinált, azt tényleg nemigen lehetett akkor, aznap este felülmúlni. Olyan sodró, kirobbanó erővel, ugyanakkor olyan kecses könnyedséggel táncolta a mezőségi ritka és sűrű legényest, hogy az elképesztő volt. Ahogyan Diószegi László megjegyezte: többet volt a levegőben, mint a földön. Nagyon kíváncsi leszek, hol fog még felbukkanni ez az energikus üstökös.

Táncegyüttesek:

Hajdú Táncegyüttes (Debrecen):
A táncegyüttesek kategóriájában (szerintem) nagyon erős volt a verseny. Mindenki más miatt volt jó. A Hajdú is egy nagy esélyes volt, főleg a korábbi teljesítményeik alapján. Hogy mégsem ők lettek a végső győztesek az talán azért volt, mert a fő produkciójukat tulajdonképpen már ellőtték az elődöntőben.

Az elejétől hangsúlyozták, hogy mennyire kötődnek a Hortobágyhoz, és mennyire erősségeik ezek az itteni pásztortáncok. Ehhez képest ők voltak az egész mezőnyből az egyetlen induló, akik ezt a fő erősségüket, a hazait nem tartogatták a döntőre, hanem a döntőbe jutás érdekében sütötték el. Látszott, hogy minden táncos induló specializálódni igyekszik valamire: Haraszti Józsi a botforgató pásztortáncokra, Fodor Matyi az erdélyi legényesekre, a Kalotaszeg Legénytársulat és a Tatrospart esetében pedig értelemszerűen adódtak a kalotaszegi és a gyimesi táncok. A Hajdú az alföldi koreográfiákra ment rá, de a döntőben megtörték ezt a sort, ami igazából elég nagy bátorságra vall. Amúgy nem kérdés, hogy nagyon ütős volt a koreográfiájuk, nagyon jól megtanulták és nagy hatással is táncolták a feketelaki táncokat. Amit például én hiányoltam belőle, az az volt, hogy ebben a koreográfiában méltatlanul kis szerep jutott a páros táncoknak. Oké, hogy az észak-mezőségi férfitáncok extra szépek és méltóságteljesek, és jó nézni őket, de ha már az egész együttes szerepel, akkor jó lett volna, ha a lányoknak nem csak annyi a szerepe, hogy a figurázó fiúkat nézik, és nem marad a páros rész ilyen aránytalanul rövid. Úgy általában is mintha minden koreográfiában nagyon erősen ki lett volna emelve a csapatból egy ember, konkrétan Májer Tamás.

Mondjuk kétségtelen, hogy ő a legjobb, a legtehetségesebb és a legerősebb táncos mindenki közül, és ha sokan vannak egyszerre a színpadon, nehéz nem rá figyelni. De én jobban szerettem volna a csapatmunkát látni a csapatban. Szóval: tök jó, amit a Hajdú csinál, csak az arányok másoknál jobban tetszettek.

Kalotaszeg Legénytársulat
Egy táncegyüttes, amiben csak fiúk vannak? Hm… Nem is tudom. Nekem ez elsőre nem tűnt annyira jó ötletnek. Persze kétségtelen, hogy a kalotaszegi férfitáncok a legfergetegesebbek, de mi lesz akkor a páros táncokkal (amikből a kalotaszegiek szintén kiemelten szépek)? De aztán eszembe jutott az is: a magyar néptánc nem csak a férfi női viszonyról szólhat, hanem sok esetben a férfibarátságról, a bajtársiasságról is.
Amit legtöbbször (legtöbb népnél) összekapaszkodós körtáncokban fejeznek ki. Magyar táncok közül pedig én a ritka magyarban vélem megtalálni ezt az aspektusát a táncnak, már természetesen akkor, amikor azt többen táncoljuk egyszerre körben. Hogy rá lehet-e világítani erre a kalotaszegi legényesekben, amik a magyar táncok közül a „legindividualistábbak”? Ez érdekes kérdés –gondoltam. Lássuk, lehet-e, jó kísérlet lesz ez. –tettem hozzá, és máris izgalmasabbnak tűnt ez a Legénytársulat-koncepció.

És tényleg megcsinálták. Megmutatták, mennyire jó szimbóluma lehet egy legényes annak is, milyen sokat meríthet az ember a barátok, bajtársak, tesók támogatásából, mikor valami nagy erőfeszítésre készül, és hogy különböző emberek kiváló egyéni tudása mennyire jól kiegészítheti egymást.

Talán ezért is hozta ki őket győztesnek a zsűri.

Tatrospart Együttes (Gyimes)
A táncegyüttes itt is kiegészült egy énekes csapattal, a Gyimesvölgyével.

(Ott volt közöttük Antal Tibor is).Mint közösség egyébként kétségtelenül a Tatrospart volt a legjobb az összes táncegyüttes közül. Amit csináltak, az tényleg egy fergeteges hangulatú buli volt, nem egy mesterkélt koreográfia.

És szerintem továbbra is ez az, amit egy táncegyüttesnél leginkább díjazni, lehet, amiért valakit ki lehet hozni győztesként egy ilyen versenyen. De megint felvetődik az ilyen versenyek örök dilemmája, hogy kiknek a versenye ez, és mit kell díjazni. A Tatrospart valójában egy hagyományőrző táncegyüttes, sokkal inkább, mint a Kalotaszeg Legénytársulat, és még sokkal-sokkal inkább, mint a Hajdú. Össze lehet-e hasonlítani egy hagyományőrző és egy szélesebb repertoárú táncegyüttest? Nem kellene-e ezeknek külön-külön kategóriákat nyitni? Másfelől azt is meg lehetne kérdezni: van-e éles határ a kettő között? Nem számít-e valamennyire a Kalotaszeg Legénytársulat is hagyományőrzőnek? (Hiszen a fiúk ott is részben Bánffyhunyadról és Méráról jöttek.) És nem számít-e annak a Hajdú is, mikor hortobágyit táncol? (De csak akkor...) Szemmel láthatóan a zsűri is bajban volt ezzel. Sebestyén Márta megpróbálta feloldani ezeket a nem könnyű ellentmondásokat, mikor azt mondta: a táncot végső soron mindenki tanulja valakitől, aki a saját vidéke táncát táncolja, annak csak annyi az előnye, hogy kevésbé messze kell ezért mennie. De ilyen egyszerű-e ez? Elhangzott egy idézet Kodály Zoltántól is, ugyanebben a szellemben, miszerint tulajdonképpen nincsen öröklött műveltség, csak szerzett műveltség van. Pont az ilyen kérdések, ellentmondások és elmosódó határok miatt vetődik fel az is, lehet-e egyáltalán versenyt rendezni népzene és néptánc számára.

Szerencsére létezik egy jobb feloldása a dilemmának, amit Sebő Ferenc fogalmazott meg: ez egy játék, amelyben végül is nem a győztes személye a fontos, hanem maga a játék élménye, és ezzel mindenki nyer, aki részt vesz benne. Maga az, hogy fődíja is van az egésznek, csak egy plusz dolog, ami kis izgalmat ad, ami segít, hogy az adást többen nézzék.
Ezzel egyet is tudok érteni. Örülök, hogy a zsűri sem akarta véresen komolyra venni az egészet. És a fentiek fényében akár nyugodtan ignoráljátok is az én kritikai szövegeimet is, amit a fellépőkre írtam. Végül is jó buli volt az egész nem?

Még valami: mint már az elején elmélkedtem róla, a Pávának ma éppen azért van nagy rangja, mert sokan követik, sokkal többen, mint bármelyik országos szólótáncversenyt. Ennek fényében mégiscsak annak van a legnagyobb értéke, hogy mi az, amit (Novák Péter szavaival) a „legnagyobb számú zsűri”, azaz a közönség értékel legnagyobbra. Látszik is, hogy mindig ekörül keltik a legnagyobb felhajtást (hiszen itt csak a végén látni az eredményt, a műsor közben nem, így tényleg ennek az alakulása a legizgalmasabb is). Nos, a közönségdíjas idén a Tatrospart lett, és értem is, hogy miért: szerintem is ők voltak a leghitelesebbek, legszerethetőbbek.

Szép volt! Szép volt! Szép volt!

Szóval: jó buli volt ez az idei Páva (is). Ezzel zárom a bejegyzést, és általában az idei év bejegyzéseit itt a Ki Viszi Tovább –blogon. Holnap szilveszteri táncházba megyek, remélem, összeakadok a Páva egyik-másik indulójával is, hogy majd személyesen (ismerősen vagy ismeretlenül) is gratulálhassak nekik. Veletek meg találkozunk 2018-ban!

Legyen szép, szerencsés Új Évetek!

Az eddigi Páva-értékelések:
2012
2013-2014
2015
2016

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése