A spanyol polgárháború magyar önkéntesei
A spanyol polgárháborúról, amelyben a diktatórikus és fasiszta és ultrakonzervatív erők csaptak össze a sokszínű köztársasági erőkkel, már többször is szó esett. (Arról is szó volt már, hogy hogyan kapcsolódik mindez a Csillagok háborújához.) Bemutattunk róla egy kiváló történelmi filmet, illetve számos bejegyzésben utaltunk rá. Arról is írtunk már, hogy miért nem kell szerintünk félni az ebben résztvevők emlékének ápolásától, még akkor sem, ha egy részük kommunistának vallotta magát.
Most a Száműzöttek Serege-sorozat keretében egy külön bejegyzést szentelünk a köztársasági oldalon harcoló magyaroknak. Az adatokat ehhez főleg Györkei Jenő és Harsányi Iván műveiből veszem, akik mindketten hosszú időt szenteltek a téma kutatásának (és látszik rajtuk a történészi igényesség is, nem mondhatni, hogy propagandaműveket alkottak volna).
A spanyol polgárháború 1936 júliusában kezdődött, mikor egy erőszakos spanyol katonatiszti csoport javarészt marokkói katonákból álló csapatokkal megkísérelte átvenni a hatalmat, és megdönteni a República Españát. Ez nem sikerült, de őket elsőre legyőzni sem sikerült. Egy szörnyű, évekig tartó harc kezdődött.
A Hitler- és a Mussolini-féle rezsim nyíltan a „birodalmiakat” támogatta. (Nevezzük most így őket az egyszerűség kedvéért, hiszen valóban arról beszéltek, hogy Spanyolországot újra hódító nagyhatalommá kívánják tenni.) A Szovjetunió, csak fű alatt, a köztársaságiakat. (Ennek előnye a köztársaságiak számára a fegyverhez és szakértőkhöz jutás, hátránya pedig a szovjet katonai tanácsadók intrikái, hatalmaskodó visszaélései, és az ország aranya egy részének ellopása lettek.) Viszont ezen kívül is sokan jöttek a Világ minden részéről mindenféle emberek a köztársaságiak oldalán harcolni; és egyáltalán nem csak kommunisták meg szociáldemokraták. Állítólag 53 féle nemzetiség harcolt a spanyol köztársasági hadsereghez csatolt „nemzetközi brigádokban” (magyarosabban: nemzetközi dandárokban), legtöbben franciák (8000-en), németek (5000-en), olaszok (5000-en), ezen kívül britek, amerikaiak, írek, kanadaiak, lengyelek/polákok, jugoszlávok, svédek, stb.
A magyar harcosok számát ma 1200 és 1500 körülire teszik. Györkei Jenő szerint közülük 965-nek lehet tudni a nevét, ezek közül 253 azok neve, akik elestek a harcban. Hogy összesen mennyien haltak meg a magyarok közül, arra nem találtam becslést. Egyébként ez a másfél ezrednyi magyar nem egyszerre harcolt a fronton: folyamatosan érkeztek 1936-tól 1938-ig, és az elesettek helyére léptek az újak. A magyarok közül nagyon sokan az előtte való években Franciaországban éltek, közvetlenül onnan mentek át a Pireneusokon. Jócsik Lajos szerint nagyon sok szlovákiai, felvidéki magyar is volt, akik Spanyolországba mentek, de őket sokszor a kilátástalanság elől való menekülés vezette.
Az első magyarok már 1936 nyarán-őszén megérkeztek Spanyolországba. A nemzetközi egységek kiképzőhelye Albacetében (Castilla-La Mancha tartományban) volt. Kezdetben a nagy sietségben teljesen vegyes egységeket szerveztek, de már akkor (és később még inkább) igyekeztek az azonos nyelven beszélőket együtt tartani. Ha elegen voltak már hozzá, önálló századba, majd zászlóaljba szervezték őket. Nemzetközi dandárokból öt volt (XI., XII., XIII., XIV. és XV. sorszámmal). Az egyes zászlóaljakat időnként áthelyezték egyik dandárból a másikba, aszerint, hogy hol mekkora veszteségeket kellett pótolni. A magyarokat 1937 áprilisában szervezték önálló zászlóaljjá. Ki mással, mint a polákokkal (lengyelekkel) kerültek egy helyre. A lengyel egységet a XIX. századi szabadságharcosról, Jarosław Dąbrowskiról nevezték el, így később az egész XIII. dandár neve Dąbrowski-brigád lett.
A magyar egységek leghíresebb és legnagyobb csatái:
1936. október-november: Madrid védelme: a köztársasági csapatok (sok külföldi és a város lakosságának áldozatos segítségével) sikerrel védték meg a fővárost a birodalmiaktól. A magyarok a Manzanares folyó hídjánál harcoltak legtöbben. Erről szól a Madrid védői is, amit biztos hallottatok már.
1937. február 14-28.: a jaramai csata: ez is Madrid tehermentesítéséért folyt. Végeredménye: nehéz és nagyon nagy veszteséggel járó köztársasági győzelem (Györkei adatai: a köztársaságiak vesztesége kb. 15 ezer fő, a „birodalmiaké” kb 20 ezer fő). Talán emiatt volt, hogy a híres amerikai dalnok Woody Guthrie mint vesztes csatáról szólt róla, az amerikai Lincoln-zászlóaljról szóló dalában.
1937. március 9-18.: a gualadajarai csata. Itt viszont egyértelmű és fölényes köztársasági győzelem született, és ebben fontos része volt a magyaroknak is.
1938. július 24-25.: átkelés az Ebro folyón. Györkei Jenő szerint: „Az ebrói offenzíva egyike volt a legjobban átgondolt, megtervezett és tervszerűen végrehajtott köztársasági hadműveleteknek, de ugyanakkor az egyik legvéresebb és legnehezebb harca is volt az egész spanyol polgárháborúnak.” (Lásd:Györkei Jenő: Magyar önkéntesek a spanyol polgárháborúban). A köztársaságiaknak itt hatalmas túlerő ellen sikerült helytállniuk, de ez megint elég sok magyar életébe is belekerült. Erről is van egy dal.
1938 végén és 1939 elején a köztársasági csapatok már visszavonulásban voltak, ekkor a nemzetközi egységeket is fokozatosan kivonták az országból (Catalunyán/Katalónián át vonultak vissza Franciaország felé.) A Dąbrowski-dandár állítólag az utolsók között, 1939 februárjában lépte át a francia határt. A legtöbb magyar harcos ezután évekre francia internálótáborokba került. Voltak, akik a II. világháború alatt csatlakoztak a francia ellenállókhoz.
A II. világháború után legtöbbjük hazatért Magyarországra. Egy darabig megbecsülték őket, aztán... Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ők a kommunista diktatúra haszonélvezői voltak. Éppen ellenkezőleg. 1949-ben és azután sokakat közülük börtönbe zárt vagy megfosztott állásától a Rákosi-rendszer. 1956 nyarán tartott találkozójukon sokan közülük el is ítélték Rákosit, és sürgették Nagy Imre visszajövetelét. 1956 után a Kádár-rendszer viszont igyekezett azt éreztetni velük, hogy becsüli őket, és legendát teremteni nekik.
Néhány magyar harcos sorsa, csak úgy kiragadott példaként, de egyben persze szemléltetésként:
Zalka Máté: már többször szóltunk róla. Azon két magyar egyike volt, akik tábornoki rangot értek el a spanyol hadseregben. (A másik egy bizonyos Gál János). Meghalt 1937 júliusában Huescánál, mikor egy aknavető lövedéke az autója mellett csapódott be, és a szilánkok szétlyuggatták a kocsit.
Rajk László „Firtos” : a legismertebb magyar harcos (Zalka Máté mellett), aki részt vett a spanyol polgárháborúban. 1937 őszétől volt Spanyolországban, barátságos embernek, jó bajtársnak ismerték. A francia táborokban is részben ő tartotta a lelket a többiekben. Magyarországra 1941-ben tudott hazatérni, akkor is titokban. Részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. A II. világháború után évekig volt kommunista belügyminiszter, majd külügyminiszter, mígnem 1949-ben egy koncepciós perben a Rákosi-rezsim felakasztatta. Amilyen rendes ember tudott lenni egyénileg, olyan kíméletlen volt belügyminiszterként, de egy biztos: soha nem intrikált mások ellen, soha nem próbált nyalni senkinek, egyenes, őszinte ember volt. Valószínűleg ezért is tartott a Rákosi-rezsim a népszerűségétől.
Szalvay Mihály „Csapa”: palóc kőműves, aki a háború előtt évekig Belgiumban dolgozott. A spanyol polgárháborúban tehetséges katonának bizonyult, hamar feltört a ranglétrán. Madrid védelménél már a magyar géppuskások parancsnoka volt. 1937 őszétől a Dąbrowski-dandár magyar zászlóaljának parancsnoka volt. Mint egy klasszikus akciófilmben, még a párját is megtalálta a harcok alatt egy katalóniai magyar vendéglős lányának személyében. A háború után a francia hatóságok internálták, majd Észak-Afrikába, Algériába vitték át. Innen egy nemzetközi egyezmény értelmében engedték a Szovjetunióba távozni. A szovjetek meg Jugoszláviába küldték, így a II. világháború végét már Tito partizánjai között harcolta végig. Utána hazajött, és a Magyar Honvédség tisztje, idővel a Határőrség parancsnoka lett. Utolsó éveiben Nagy Imre híve volt, 1955-ben halt meg. (Becenevét onnan kapta, hogy sokan Vaszilij Csapajevhez hasonlították.)
Most pedig néhány kevésbé ismert név:
Weigl Manó: bádogos Pápáról. Madrid védelménél még ő volt a magyarok parancsnoka, de súlyosan megsebesült, így hadirokkantként hamar leszerelték. De a háború végéig Spanyolországban maradt. Később visszatért Magyarországra, és folytatta bádogosi munkáját.
Jász Dezső: kalandos életű újságíró és történész volt. Magyarországon, majd a Tanácsköztársaság katonája, a román támadástól védte a haza határait. Emiatt menekülnie kellett. A Felvidéken, majd Erdélyben volt magyar lapok munkatársa. Aztán a román hatóságok elől is le kellett lépnie. Bejárta Európát, és végül ő is Spanyolországban kötött ki. A köztársasági hadseregben ezredesi rangig vitte. Elismert riportszerző volt, történészként pedig a francia hugenották történetével foglalkozott.
Marschall László: munkás-srác Kispestről, amellett tehetséges amatőr újságíró is. Alig múlt húsz éves, amikor Spanyolországba ment 1936-ban. A végére főhadnagyi rangig jutott. A spanyol polgárháború után ő is Franciaországban maradt, ott harcolt az ellenállásban a németek ellen. A II. világháború legvégén Charles de Gaulle hadseregében ő lett a magyar egység, a Petőfi-egység parancsnoka. Aztán 1945-ben visszatért Magyarországra, rendőrtiszt lett. Később kitúrták a rendőrségtől, ekkor elment sportújságírónak, egy időben ő szerkesztette a Népsportot. 1949-ben Rajk Lászlóval együtt őt is ártatlanul perbe fogták, és felakasztották.
Mező Izsák „Dinge”: a spanyol polgárháború után Belgiumban harcolt, majd ő is hazatért. 1945 után inkább a Mező Imre nevet használta. Nem tartozott Rákosi talpnyalói közé, bár Rajkék igazságtalan kivégzése ellen sem tiltakozott, inkább meghúzta magát. 1956-ban mégis kinyírták a Corvin-közi felkelők a Köztársaság téri pártház ostromakor. Pedig valószínűleg csak rosszkor volt rossz helyen. Lehet, hogy ha máshol van, Nagy Imre munkatársa is lehetett volna.
Csatári Kálcsics József: szintén Belgiumba kivándorolt magyar munkás. A spanyol háborúban a legjobb magyar katonák egyike. A II. világháború alatt sikerült visszajutnia Belgiumba, és ott harcolt az ellenállásban. Utána hazatért Magyarországra, és a Honvédség tisztje lett. A Rajk-per alatt őt is kirúgták, és csak 1957 után vették vissza. Ezután azonban ezredesi rangig jutott. (Vezetéknevei közül akkor már csak a Csatárit használta.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése