2012. augusztus 19., vasárnap

Gorlicébe menő utazásomnak Diáriuma II. (Tarnówtól Krakówig)

Diarium itinerationis in Poloniam 2012

„Boldog bűnösnek Isten megbocsát.”
( -mondta egy pap Jancsó Miklós Fényes szelek c. filmjében a kolostor területén táncoló népi kollégistákat látva.)

Szóval Tarnówban voltunk, és elindultunk, hogy megcsodáljuk ezt a szép nyugis és hangulatos kisvárost éjszaka. Nem volt benne olyan nagy élet, csak mint egy átlagos magyar vagy lengyel kisvárosban. De az utcák igazán szépek voltak így, az éjjeli megvilágításban. Sétáltunk a macskaköveken, míg elértünk a város főteréig, vagyis a Rynekig. Mint minden hasonló lengyel városban, a Főtér itt is szép tágas, közepén a Városháza áll, egy nagy toronnyal, oldalt pedig kisebb sétálóutcák ágaznak le a Rynekből. Körbejárkáltuk a főteret, majd az említett sétálóutcák egyikén egy éjszakai boltban vettünk egy üveg mézbort, ami szerintem a legjobb lengyel pia, mindenféle sör és vodka előtt. Aztán visszatértünk a Rynekre és újra körbejártunk.
Végül kilyukadtunk a város legnagyobb templománál, amit azt hiszem Gniezno nagy érsekéről, Szent Stanisławról neveztek el. Stanisław olyanfajta vértanúja a korai lengyel egyháznak, mint a magyarnak Gellért püspök, noha a halála inkább Thomas Becketre, a canterburyi érsekre emlékeztet, akit szintén a királlyal való vitája miatt tettek el láb alól túlbuzgó lovagok. Stanisławot egy heves vitájuk után II. Bolesław király (a Merész, a Kegyetlen, a Bőkezű) személyesen szúrta le, aztán mivel még mindig haragudott rá, darabokra is vágatta. Másnapra azonban a halott püspök darabjai csodálatosan egybeforrtak, így lehetett tisztességesen eltemetni. Pont ez az egy nap kellett Bolesławnak is, hogy lecsillapodjon, és keservesen megbánja tettét, és mint II. Henry Thomas Becketet, ő is megkövesse az egyházfőt. Stanisławot nem sokkal később szentté avatták.
A róla elnevezett templom szép, magastornyú téglaépület. Előtte egy szobor, azonban nem Stanisławé, hanem Karol Wojtyłáé, a krakkói püspöké, aki aztán II. Ioannes Paulus (Jan Paweł) pápa néven vonult be a világtörténelembe. Mi most kicsivel odébb telepedtünk le, elővettük az üveg mézbort, kibontottuk, és inni kezdtünk, éltetve egymást, közös vállakozásunkat, majd felváltva Polákországot és Magyarországot. A remek italtól természetesen jó kedvünk kerekedett, Darak elővette a mobiltelefonját és idevarázsolta róla nekünk a Vajdaszentiványi Bandát. Nem sokkal utána aztán táncba is vitte Embőcét. Végül is magyar néptáncregyütteseknek szép szokása mindenféle idegen városok kövein táncolni vígságban, a régi magyar falvakban pedig nem volt szokatlan az sem, hogy vasárnap délutánonként a templom előtt táncolt a falu közössége. Ezt azonban nem mindenhol tartják jó ötletnek.
Amikor odaérkeztünk a templomhoz, még teremtett lélek sem volt az utcán, azonban amikor megszólalt a zene, egyszercsak ott termett egy ember meg egy kutya. Az embernek kissé csöves külseje volt, a kutyát pórázon vezette maga mellett. A férfi odajött hozzánk, és magyarázni kezdett. Azt magyarázta, hogy ezt azért mégsem illik, templom előtt enni-inni, ez nem szép. Pláne táncolni. Oké, mondtuk elmegyünk. Bár a templom előtti téren, az épülettől pár méterre meg ott volt egy magas oszlopon álló barokk Mária-szobor, nem tudom, azt tolerálják-e a jámbor polákok, ha azalatt iszunk. Végül is nem álltam meg, hogy mikor öt méterre eltávolodtunk a templom nagy téglafalától, ne szóljak oda az emberünknek:
-Itt már szabad inni?
Aztán tíz méter után megint visszaszóltam:
-És itt?
Ezt persze utólag kicsit szégyellem. Végül az ember és a kutya otthagytak minket, mikor látták, hogy a templom előtti kis tér másik végében, egy katolikus könyvesbolt előtt telepedtünk le. Úgy látszik, az már oké volt.
-Eh! –mondta Fecske – szerintem semmi baj nincs ezzel, hogy itt táncolunk. Végül is vidámak vagyunk. Szerintem Isten ilyenkor lenéz ránk és mosolyog.
Igazat adtam neki, bár hozzátettem magamban, hogy én sem viselkedtem szépen. Mi vagyunk itt a vendégek, tehát tiszteletben kell tartanunk a házigazda szokásait. Persze lehet, hogy attól félnek, hogy ha mézbort iszik az ember, féktelenkedni kezd, esetleg összetöri saját fején az üveget, mint a nagy garabonciásnak, Onufry Zagłoba uramnak volt szokása a Tűzzel-vassalban.
A maradék mézbort már hamar megittuk. A zenét újra bekapcsoltuk, de táncolni már nehezebb volt, mert lejtett a kövezet. Mikor kifogyott az ital, visszaindultunk a szállásunkra, de nem sietve, csak amúgy komótosan, andalogva Tarnów szép utcáin.

Másnap pedig irány következő úticélunk: Kraków.
A lengyel útviszonyok szemmel láthatóan semmit sem javultak Małopolskában amióta utoljára ott jártam, így elég lassan haladtunk előre.
Tarnów → Bochnia → Kraków

„És valahogy mindig Krakkó lett a középpont. Az első vagy egyedüli állomás. Ahol tervezni lehetett, merre tovább, és ahová vissza lehetett térni. Krakkó fogadott és elbocsájtott. Mindig visszavárt.”
(Kiss Gy. Csaba: Krakkóba indulni)

Kraków! A gyönyörű, a bűvös, a Mágikus Város, amelybe mindig vissza akarok térni, amióta eljöttem onnan. Nem is tudom mikor jártam ott utoljára. Nyilván útban Warszawa felé. De hosszabban legutóbb három éve voltam ott, Oglánnal, Törpillával és Ajdárral. Régen volt. Egészen pontosan egy emlékezetes turné után: Polákország keleti felén, a Lublini Vajdaságban kalandoztunk a táncegyüttessel, Biłgoraj, Gromada, Zamość és Zwierzyniec környékén. (Jó kis cspat volt az, akikkel kimentünk eleve: ott volt Mikkamakka, Szelidecske, Feketerigócska, Vukinyirettyű, Szíla, Vacskamati, Barnamaci meg még egy csomóan. Csak éppen Maminti, Mesellő meg Fülig Jimmy hiányoztak.) Nagyszabású esemény volt, nagyon összebarátkoztunk az odaérkező zempléni szlovákokkal és a helybeli polákokkal, olyan bulikat csináltunk, hogy csak úgy porzott. Na ennek a végén döntöttünk mi úgy Ajdárékkal, hogy kerülő úton megyünk haza és megnézzük Krakówot. Engem majd szétvetett az öröm, hogy újra ott vagyok, Törpilla, Oglán és Ajdár meg nem győztek ámulni a Város szépségén.
Ebből is látszik már, hogy nekem Krakówhoz nagyon sok kellemes élményem kapcsolódik, bár legkellemesebbek (és na jó legőrültebbek is) abból az időből mikor itt laktam.
Iszonyú jó volt krakkói diáknak lenni, járni esténként az utcákat vég nélkül (sőt időtlenül) Paradigmával, Vekengővel, Nagy Szemmel és a többiekkel, akik még jöttek. Na meg néha Erdőtündérrel, aki azóta is itt van valahol, de felém minden hidat felégetett maga mögött. De erről majd máskor.
Nagyjából most is azon az úton vezettem a többieket, amelyiken annak idején Törpillát, Oglán és Ajdárt. A vasútállomástól indultunk, elhaladva a szörnyűséges Galeria Krakowska pálza mellett, és így aztán északról, a Juliusz Słowacki Színház mellett, a Florian-kapunál jutottunk be Kraków történelmi belvárosába. Végigsétáltunk a Florian utcán, és így értünk ki a gyönyörű Főtérre, a Rynekre. A Ryneken a Maria-templom órája éppen egészet ütött, így hát hegyeztük a fülünket és meghallgattuk a Hejnałt, vagyis azt a félbehagyott ébresztő dallamot, amit a Maria-templom magasabb tornyának ablakából játszik minden órában minden égtáj felé a trombitás.
Aztán körbejártuk a Ryneket: megnéztük Adam Mickiewicz szobrát, a régi Városháza tornyát, a Posztócsarnokot (Sukiennicét)
és a helyet, ahol Tadeusz Kościuszko felesküdött a szabadságharc vezetésére. Meg persze a Rynek környékén álló épületeket is. A Kos Klubot, ahol valamikor a város híres kabarészínháza volt és a Gyík Klubot, ahová annak idején nem sikerült bejutnom az író-olvasó találkozóra Adam Michnikkel, viszont pár hónappal később egy nagyon király moldvai táncházat tartottunk több magyar haverommal és a miskolci Esztenás együttessel mindenféle itteni és külföldi diákoknak és idetévedő vendégeknek. Természetesen a Posztócsarnokot, és az ottani bazárt muszáj volt belülről is megnézni. Utána továbbindultunk a Grodzka utcán, ahol én minden reggel végigsétáltam egyetemre menet. A Grodzka utcában megmutattam azt az olcsó, de szerintem egész minőségi önkiszolgáló éttermet, ahol sokszor ettünk az órák után, mi különböző nemzetiségű diákok. És végül kilyukadtunk a Grodzka végén a Lengyel Nyelvi Centrumnál, ahol a legtöbb órára jártam. Itt természetesen egyből jobbra fordultunk, és felmentünk a Wawel hegyre. (Közben még persze tisztelettel köszöntöttük Perun, a szláv Viharisten itt álló emlékművét is.) Aztán irány a Királyi Vár.

„JASIEK:
Hej, hej bracia! Chyćcie koni!
Chyćcie broni! Chyćcie broni!
Czeka nas Wawelski Dwór!”

„Hej fiúk, kapjatok lóra!
Fegyvert kézbe, üt az óra!
Vár ránk a Wawel, a Vár!”

(Stanisław Wyspiański: Menyegző (Wesele). Spiró György fordítása)

Wawelnek hívják azt a hegyet a Wisła folyó partján, amelynek egyik barlangjában egykor az a félelmetes sárkány lakott, amelyik az egész vidéket rettegésben tartotta, és amelyet a város névadója, Krak olyan rafinált módon győzött le egy remekül álcázott salétrommal ízesített bárány segítségével. Később ezen a hegyen épült fel a lengyel királyok palotája. Itt lakott mindegyikük, egészen 1597-ig, amikor III. Zygmunt király (aki Báthory Istvánt követte a trónon) az ország közepébe, Warszawába helyezte át a székhelyét. Az azonban utána is szabály volt, hogy a lengyel királyt lehetőleg itt kell eltemetni, a Palota mellett emelt székesegyházban.
Igazán pompázatos sírhelyek és szarkofágok vannak odafent. De most már nemcsak a királyok nyugszanak ott, a Wawel-székesegyházban, hanem mások is: a polákok igyekeznek idehozni minden jelentős nemzeti hőst, akit lehet: hadvezéreket, szabadságharcosokat, írókat, költőket, művészeket. És ott van eltemetve Lech Kaczyński elnök is, aki sem nem király, sem nem nemzeti hős, csak egy szörnyűséges baleset ártatlan áldozata.
Örültem, hogy megint itt vagyok, és megmutathatom többieknek ezt a szép templomot is. Alig vártam, hogy tiszteletünket tegyük a magyar vonatkozású sírhelyeknél: Hedvigénél / Jadwigáénál, (aki Nagy Lajos lánya és egy darabig lengyel királynő volt), III. Władysławénál, (aki közös királyunk volt és Hunyadi János harcostársa) és Báthory Istvánénál. Meg persze a többieknél is, akik nem voltak magyar királyok, de érdekes emberek voltak: a nőcsábász III. Kazimierznél meg az apjánál I. („Egyrőfnyi”) Władysławnál és a többieknél.
De akkor jött a csalódás: nem lehet a Katedrálisba bemenni. Miért? Mert esküvő lesz benne, úgyhogy még legalább két óra, amíg bejuthatunk. Na, ez igazán kár. (Amúgy valami nagyon nagy fejes lehet az, aki a Wawel-katedrálisban tartja az esküvőjét, lengyel királyok sírhelyei között, én azt hiszem.)
Kár, mert a három lány véleményét meg akartam kérdezni egy-két dologról. Például többek között III. Władysławról is.
III. Władysław egy igazán méltatlanul elfeledett hőse a közös magyar-lengyel történelemnek, és a két nemzet bajtársi barátságának. A XV. században élt, a Jagiełło-dinasztia tagja volt, méghozzá a dinasztia megalapítójának, a litván Jogailának a fia, azé, aki lengyel királyként a II. Władysław nevet vette fel. III. Władysławot pedig nem sokkal azután, hogy a lengyel trónt elfoglalta, meghívták Magyarországra is királynak, ő pedig jött. És sokan voltak, akik szívesen és lelkesedéssel fogadták, például egy nemrég meggazdagodott nagyúr, bizonyos Hunyadi János is. Azonban valami miatt a magyarok I. Ulászló királynak nevezték el. (Holott helyesen V. Lászlónak kellett volna nevezni, elvégre a magyar László név mégiscsak a lengyel Władysławból jön. Ezért nevezem inkább ezt a királyt a lengyel nevén). Hunyadi segített az ifjú királynak egy kis polgárháborúban legyőzni legfőbb ellenfelének, a csecsemő V. Lászlónak a seregeit. (Őt a fentiek miatt ugye szerencsésebb lenne VI. Lászlónak nevezni, de most már mindegy.) És aztán Władysław lett az, aki annyi csatában vállt vállnak vetve küzdött a törökök ellen Hunyadi Jánossal több hadjáratban, míg el nem esett hősi halállal a várnai csatában. Holtteste nem került elő, pedig mindenki reménykedett, hogy legalább azt vissza lehet vásárolni a törököktől, de valahogy nem lett meg. De mivel a váltságdíjért sem jelentkezett senki, egy idő után nem volt más lehetőség Hunyadi számára sem mint elismerni: szegény Władysław meghalt, és el kell ismerni királynak nagy ellenfelét a gyermek V. Lászlót.
Lényeg a lényeg: itt a Wawelben van III. Władysław jelképes sírja is. Egy kissé méltatlanul elhanyagolva, mert a magyar látogatók mindig csak Hedvig és Báthory István sírjait borítják el koszorúkkal, Władysławról megfeledkeznek. Mindenesetre, mi nem feledkeztünk meg róla, mikor egy diákcsoporttal másodszor jártam Krakówban. Hosszan szemlélgettük a koporsóját, és a koporsón fekvő alakos szobrát, mígnem az egyik magyar lány a mi csapatunkból azt mondta, őszinte csodálattal:
-Milyen jó pasi volt!
Na, erről akartam volna most megkérdezni a lányokat: szerintük is olyan jó pasi volt ez a mi Władysław királyunk? És ha már itt tartunk: jobb pasi volt, mint Tadeusz Kościuszko, a szelíd arcú szabadságharcos?
(Írjátok meg kommentben, ha gondoljátok!)

Sajnos nem volt alkalom erre sem. A turistákat már kifelé terelgették a katedrális altemplomából. Nem baj. mondtuk, ha nem engednek be a nagykapun menjünk be a kicsin. És így az utolsó turistacsoport tagjainak álcázva magunkat, belógtunk legalább az altemplom utolsó termébe, hogy ha már itt vagyunk, legalább néhány sírhelyet megnézhessünk, ha nem is a legpompázatosabbakat. Az utolsó teremben pedig két helyiség van: az egyikben egy nem túl szép vaskos fémláda, amelyben Józef Piłsudski marsall testét őrzik.
A hősét, a nagy hadvezérét aki 1918-ban a „semmiből” újjáteremtette a Lengyel Államot (a Köztársaságot). És aki az 19201921-es lengyel szovjet háborúban katonai zsenialitásával meg is mentette ugyanezt az államot. És aki pár évvel később, 1926-ban egy véres puccsal, egy majdnem polgárháborúvá váló hatalomátvétellel, majd néhány koncepciós perrel rondította el saját dicső életrajzát. Ettől függetlenül hős maradt, és erre rá is szolgált. Úgy él az emberek emlékezetében, mint a varsói győző. Amúgy egy rendes ember volt diktátorként is, csak a kiszolgálói…, na azok néha elég nagy disznók voltak. Ennek ellenére senki nem vitatta soha, még egykori ellenfelei sem, hogy Piłsudski méltán nyugszik a Wawelben a legnagyobb hősök között.
A másik helyiségben pedig ott nyugszik: Lech Aleksander Kaczyński a Lengyel Köztársaság elnöke és felesége, Maria Kaczyńska (szül. Maria Mackiewicz).
Már említettem: maguk a polákok is megosztottak abban, hogy rászolgált-e Kaczyński arra, hogy ide temessék. Szerintem igazából nem: egyáltalán nem volt nemzeti hős. De a halálának a módja mégis akkora sokkot okozott egész Polákországnak, hogy sokan úgy érezték, valahogy mégis valami rendkívüli tiszteletadással kellene megemlékezni róla. Valahogy így lehet, hogy mégis itt temették el.

Kifelé jövet Kerekszem meg is kérdezte tőlem: mit gondolok a szmolenszki katasztrófáról? Tényleg baleset volt?
Természetesen nem tudok máskéntz válaszolni, csak mint eddig.
-Nézd, lehet, hogy vannak körülötte gyanúsnak tűnő dolgok, például már az is, hogy a repülő ennyire apró kis darabokra robbant szét, de nem hiszem, hogy merénylet lett volna. Egyszerűen senkit sem tudok mondani, akinek érdekében állhatott ekkora pusztítást végezni. Az orosz kormányzatnak sem. Pont akkor, amikor stabilizálódni kezdtek a lengyel-orosz kapcsolatok. És a lengyel ellenfeleknek sem. Én végigolvastam a gép utaslistáját. A Gazeta Wyborcza egyik mellékletében az összes utasról volt nemcsak fénykép, de még egy rövid életrajz is. Azon a gépen az összes lengyel pártból utazott ott néhány magasrangú személy. Nem is beszélve a többiekről: a vezérkari főnök és a legmagasabb rangú katonák is ott voltak, és rajtuk kívül is csupa köztiszteletben álló személy: történészek, művészek, a varsói felkelés veteránjai és a Solidarność tagjai… Nem hiszem el, hogyha valaki Kaczyńskit el akarta tenni láb alól, az direkt így tette volna meg. Egy politikai gyilkossággal az elkövetőnek célja van: kiiktatni egy fontos embert. És akkor azt célratörően teszi meg. Ha meg alátványosság a cél, akkor azt magára vállalja. Kaczyńskit sokan nem szerették, de azt egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki ennyire utálta volna, hogy 95 másik ismeretlen embert is kinyírjon vele együtt. Persze aki összeesküvéselméleteket gyárt, azt nem mindig lehet ilyen észérvekkel meggyőzni... Az viszont undorító, hogy egyesek a sjaát aljas politikai céljaikra gyártanak ilyen képtelen elméleteket. Tudom, hogy iszonyú lehet Jarosław Kaczyński fájdalma is, hogy elvesztette a testvérét. És persze sajnálom is őt. Tudom, hogy az is előfordul, hogy fájdalmában, első dühében az ember vádaskodni kezd. Az viszont nem szép, ha az ember a saját mély fájdalmából egy idő után tudatosan politikai tőkét akar kovácsolni.
Kerekszem hallgatott. Fogalmam sincs, mit gondolhatott magában.

„gally-ujjaikat
a felhőkbe fúrják
s az égbe kapaszkodnak
a Plantyn a fák”

(Paradigma: Krakkói ősz)

Lesétáltunk a Wawelből, a másik oldalon. mint ahol bejöttünk, és visszaindultunk a parkolóhelyünk felé, ezúttal a parkos sétányon, a Plantyn, a Jagiełło Egyetem gyönyörű régi főépülete felé, élvezettel szívva magunba a város hangulatát. Kicsit elidőztünk a templom mellett, ahol Karol Wojtyła volt pélbános, mielőtt Kraków püspöke lett volna. Ott mindig van valami érdekes utcai fotókiálllítás, most éppen a Białowieżai Nemzeti Park állatairól és más kincseiről. Aztán egy kicsit elidőztünk az Egyetem főépülete mellett is, az árnyas fák alatt, és a leghíresebb diák, Mikołaj Kopernik (a Napot is megállító csillagász) szobra előtt. Aztán továbbsétáltunk nyugati irányba.

„Különös idő a krakkói idő. (…) A percek izgalmas lüktetése, a várakozás reményteljes feszültségéé.. Hogy valami történni fog, valami érdekes, nagyszerű. Ami csak itt történhet meg velem. Olyan idő ez, amelyből eltűnik a jelen, mint ahogy a történelmi paloták fölött szétfoszlik a levegőben a hejnał zengő hangja.”
(Kiss Gy. Csaba: Krakkóba indulni)

Sokfelé lenne még érdemes elmenni Krakówban. Ha például most dél felé fordulnánk, és átmennénk valamelyik Wisła-hídon, akkor egyenest a híres Zsidónegyedebe jutnánk, amit a lengyel királyról, Kazimierzről neveztek el. Éjjelente (és kicsit nappal is) annak a városrésznek a legmisztikusabb a hangulata, ott vannak a legjobb kocsmák is, amiket annak idején szorgalmasan végig is látogattunk Paradigmával és Vekengővel. Ittunk és táncoltunk, és időnként táncolva még át is változtunk. Vekengő Sárkánnyá, Paradigma Egyszervúvá, én pedig valami miatt Kenguruvá.
http://vekengesek.blogspot.hu/2011/04/mese-xxxiii.html
Egyesek azt mondják erre, hogy ez csak Vekengő álma volt, de hát hadd higgyék. A Kazimierzben bármi megtörténhet.

Most azonban tovább kellett indulnunk. Ha minden igaz, még egyszer ebben az évben vissza is fogok térni ide, mert Körtéfa és Madár is nagyon szeretnének ide eljönni, és azt is szeretnék, ha én kalauzolnám őket. Üsse kő! Bár Körtéfának meggyőződése az is hogy én csak Erdőtündér miatt térek újra és újra vissza ide. (Paradigma, aki ismeri Erdőtündért, ismeri engem, de mindenekelőtt ismeri Krakówot, ennek a városnak, mágiáját és varázsát, talán tudja az igazságot. Valószínűleg azt is tudja, hogy a történet nem Erdőtündérről szól, és mégcsak nem is rólam. Hanem Krakówról.)

Megálltunk az autó előtt, indulni készültünk. És akkor valami történt. Először csak a többiek rémült arcát láttam, amint mindnyájan egy csatornafedélre merednek megkövülten.
-Beleesett a kulcs… Be-le-e-sett. –mondta Darak megkövülten.
Percekig feszegettük a csatornafedelet, de nem sikerült feltépnünk. Most mi lesz? Segítség kellene, de honnan? Vagy a csatornázási hivatalból vagy a rendőrségből vagy a tűzoltóságról… Most mi lesz?
-Uramisten! Sosem fogunk kijutni innen!
(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése