Kezembe került nemrég a Mindennapi Pszichológia című magazin legelső száma (2009/1.). Jó kis, lap, olyasmi ismeretterjesztő a pszichológiában, mint a Rubicon a történetírásban.
Az egyik érdekes cikk a halogatásról szól. Takács Ildikó írta, az egyetemisták körében végzett kutatásai alapján. Szerinte hétféle halogató létezik. A maximalista halogató, aki magas elvárásai miatt nem tud semmit befejezni, mert egyrészt folyton javítgat, másrészt mindig újabb, még jobb megoldási stratégiákat próbál kidolgozni. Az álmodozó halogató, akinek remek ötletei vannak, de el sem kezdi őket a megvalósulás felé vinni. Az aggódó, önbizalomhiányos halogató, aki szorong a kudarctól és a kockázattól. A kríziskeltő halogató, aki a legjobban nagy nyomás alatt, krízishelyzetben tud dolgozni, ezért mindent az utolsó előtti pillanatban kezd el, és mindent egy nagy, hősies rohammal az utolsó pillanatban fejez be, kicentizve, sok stressz árán. A dacos halogató, aki nem szereti, ha mások irányítgatják. A túlteljesítő halogató, aki még nem végzett az előző feladattal, amikor már új pluszmunkát vállal. (De hát ő nem is halogat!) És a kényelmes halogató, aki egyszerűen meg akarja úszni a feladatot vagy csak az azzal járó stresszt. A cikk szerzője szerint kényelmes és kríziskeltő halogatóból van a legtöbb, és dacosból a legkevesebb.
Megpróbáltam rájönni, hogy én melyik kategóriába tartozom. De csak arra jöttem rá, hogy nem hétféle halogató ember van, hanem az ember hétféleképpen halogat; szituációtól függ, hogy éppen hogyan.
Jó kérdés például az is, mit és hogyan próbálok halogatni, azzal, illetve akkor, mikor ezeket a bejegyzéseket írom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése