2015. január 4., vasárnap

Fiatalos lendülettel IX.

2009. július 25. (szombat)
Fura módon ezen a napon tartották meg azokat a „kötelező” programokat, amiket eredetileg az elejére szántak, amik azt szolgálták volna, hogy a különböző csapatok többet tudjanak meg egymásról, az első benyomások alapján. Például felmértük, melyik csapat mit gondol a népével, országával kapcsolatos sztereotípiákról, és hogyan vélekedik a szomszéd népekről, országokról.

De nem csak ilyenek voltak. Ismét felkértek minket egy tánctanításra, de mi most inkább egyszerűbb és játékosabb dolgokat mutattunk a többieknek: először néhány moldvai táncot, aztán meg felcsíki ceppert, öreg zsidót illetve seprűs és zsepis táncot. Ezeken mindenki remekül szórakozott. Utána még egy kézműves foglalkozást is beiktattak a szervezők. Már volt szó róla, hogy a Biłgoraj-vidék egyik legfontosabb kézműves terméke a szita. Így hát, hogy mindenkinek legyen valami emléke Biłgorajról, mindenki kapott egy-egy szitát, amit kedve szerint kifesthetett, és odaajándékozhatott valakinek. Születtek is itt nagyon szép dolgok. Azért az kétségtelen, hogy nálunk a legszebbeket Csini és Feketerigócska festették. Annyira belejöttek, hogy még este is újra nekiálltak (maradt ugyanis néhány festetlen darab akkorra is).

A szitafestés után még táncoltunk egy kalotaszegi rendet, mégpedig a szlovákok kérésére, akik mindenképpen szerették volna kamerára venni a legényest és a csárdást, hogy egyszer majd megtanulhassák. Örültem hogy ekkora sikerünk volt. Igazából én is szeretnék majd valamikor valamilyen szlovák táncot megtanulni. Végül is előttünk a lehetőség, mert mi is kaptunk tőlük néhány felvételt az ő zempléni és sárosi táncaikról. Azt hiszem ez volt az egyik, ami szép volt ebben a táborban: tapasztalatokat cserélni, megismerni egymást, nemcsak magát a táncot, hanem a hozzáállást, a véleményt is a táncról.

A nap hátralevő részében már viszonylag kevés dolog történt. Pihentünk, pingpongozgattunk, illetve aki akart, még elment pénzt váltani és bevásárolni.

Este még összegyűltünk a kollégium ebédlőjében, hogy elbúcsúzzunk a Lelijától is. Egyet-egyet énekeltünk egymásnak, mi többek között a Quimby: Most múlik pontosan című számát, amit, mióta Csík Janiék feldolgozták, minden magyar táncházban népdalként énekelnek, és amely itt, ezalatt a lengyelországi kirándulásunk alatt megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el. (Leglátványosabban Zamośćban, mikor az uszodából kijövet kilenc férfi énekelte egyszerre a zuhany alatt állva ezt a szép dalt, az „arra járó érdeklődők” nagy ámulatára. :-D) Ők is énekeltek egy párat. Végül aztán a buszuk felé vették az irányt, ahová Gombi és Mikkamakka egy szép kalotaszegi hajnalival kísérték ki őket,, majd amíg el nem indult a busz még egy csárdást is eljátszottak.
A Tanew és a Jasienniczanie tagjai is ma mentek haza, még előbb, közvetlenül vacsora után (persze nekik könnyű dolguk volt, mert a legmesszebb lakónak sem kellett 30 km-nél többet utaznia). Tőlük is szépen elköszöntünk. A szlovákok elutazása után még Ania és Artur maradtak ott velünk. Nekik azonban nem tudtuk elég szépen megköszönni azt a sok fáradozást, tervezést, szervezést, amit értünk, mindannyiunkért, ezért a táborért tettek. De azért megpróbáltuk. Megajándékoztuk egymást, és mindenféle jótékony varázslatokat küldtünk rájuk, hogy a gyermekük rendben és egészségben jöhessen majd világra. (Addig már csak alig négy hét lehet hátra, ha minden igaz). Végül ők is elbúcsúztak tőlünk, aztán kocsiba szálltak, és elindultak Lublin felé. Ekkor egyedül maradtunk a koleszban, de azért ezt nem bántuk annyira. Visszamentünk az ebédlőbe, és eltáncoltunk még egy mezőségi rendet. (Gombi húzta, a kontrás meg hol Mikkamakka, hol Kleofás volt.) De azért nem akartuk túlfeszíteni a húrt, nehogy aztán valamelyik sofőr elaludjon holnap vezetés közben.

2015. január 3., szombat

Megemlékezés

Most pedig a megemlékezés következik azokról a fontos és tiszteletreméltó emberekről, akik az elmúlt évben haltak meg. Őrizzük őket jó emlékeinkben!


Várkonyi Ágnes történészprofesszor, a Rákóczi-szabadságharc történetének legnagyobb magyar kutatója, nekem egyik mesterem és témavezetőm. 86 éves volt.


Ertlné Kuti Marika néni, a litéri Zöldág Táncegyüttes alapítója és vezetője, számos néptáncos gyermek és felnőtt tanára, mestere, nevelője, segítője, barátja. 78 éves volt.


Keresztény Béla mérnök, tanár, zenész, az általam nagyon szeretett Szélkiáltó Együttes tagja. 60 éves volt.


Jancsó Miklós egyedi stílusú színházi és filmrendező, aki még egy filmet is úgy tudott megrendezni, mint egy gyönyörű tánckoreográfiát. Rám a témái is nagyon hatottak. 92 éves volt.


Gedővári Imre kardvívó olimpiai bajnok és kétszeres bronzérmes (egyébként civilben jogász). Kreatív, ötletes versenyző volt. 62 évet élt.


Valerij Kubaszov orosz vadászpilóta, űrhajós. Háromszor is járt az űrben, másodszor 1975-ben, az első közös szovjet-amerikai űrrepülésnél, harmadszor pedig 1980-ban az Interkozmosz program keretében, az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan útitársaként. 79 éves volt.


Tadeusz Różewicz lengyel író, költő, a Kolumb-nemzedék írója. 92 éves volt.


Helyey László a jellegzetes hangú és arcú színész. 65 éves volt.


Jacques Le Goff francia történész, az Annales-iskola egyik megalapítója. Főleg a középkorral foglalkozott. 90 éves volt.


Bokor Péter filmrendező, a XX. századi magyar történelem elszánt kutatója. Ha valaki látta például Végjáték a Duna mentén című sorozatát, akkor az tudja miről beszélek, mikor azt mondom: így kell történelmi dokumentumfilmet csinálni! 90 éves volt.


Borbándi Gyula író, a népi mozgalom és a magyar emigráció krónikása. 94 éves volt.


Stanisław Mikulski lengyel színész, aki leghíresebbé a Hans Klossnak álcázott Stanisław Kolicki, a ravasz lengyel hírszerző (a J-23-as ügynök) szerepéről vált a Kockázat (Az életnél nagyobb a tét) című sorozatban. Többször játszott magyar filmben is. 85 éves volt.


Eusébio da Silva Ferreira mozambiki származású portugál aranylabdás labdarúgó, a "Fekete Párduc". 71 éves volt.


Grosics Gyula, a Magyar Aranycsapat kapusa. Őt is "Fekete Párducnak" nevezték, mert általában fekete mezben védett. 88 éves volt.


Sándor Károly, barátainak "Csikar", szintén az Aranycsapat tagja, csatárként. 85 éves volt.


Đoko Rosić félig szerb, félig bolgár színész. Szerbiában és Bulgáriában egyaránt szerepelt, egy időben a Bolgár Rádió munkatársa is volt, de nagyon sok magyar filmben is játszott, ezért aztán nálunk is népszerű volt. Az utolsó filmekben már a saját hangján, szinkron nélkül beszélt magyarul. 81 éves volt.


Maximilian Schell osztrák színész és filmrendező. 83 éves volt.


Gabriel García Márquez kolumbiai író, a "mágikus realizmus" nagy írója. 87 éves volt.


Philip Seymour Hoffman, a kiváló, sokoldalú amerikai színész. 46 éves volt.


Hacser Jozefin "Józsa" színésznő (előtte ötvös). 82 éves volt.


Szabó Gyula színész, a Nemzet Színésze a Színház és Filmművészeti Egyetem tanára. 83 éves volt.


Csala Zsuzsa színésznő, elsősorban komika és kabarészínésznő. 80 éves volt.


Wojciech Jaruzelski tábornok, egy időben Lengyelország elnöke (korábban egy darabig a Varsói Szerződés hadseregének helyettes főparancsnoka). Lehet őt nem szeretni, el is lehet ítélni a hadiállapot 1981-es bevezetéséért, de azt nehéz elvitatni, hogy az, hogy Lengyelországban is békésen és zökkenőmentesen zajlott le a rendszerváltás 1989-ben az nagymértékben neki köszönhető. 90 éves volt.
http://katpol.blog.hu/2014/05/28/a_lengyel_caudillo


Eli Wallach amerikai színész (korábban a II. világháború katonája). Leghíresebbé western-szerepeiről vált. 98 éves volt.


Alfrédo Di Stéfano argentin-spanyol labdarúgó (csatár) és edző. Más néven: a "Szőke Nyíl". 88 éves volt.


Bajor Imre színész és humorista. 57 éves volt.


Jurij Ljubimov orosz színész és színházi rendező, a Taganka Színház alapítója. Felesége révén 1999-ben megkapta a magyar állampolgárságot is. 97 éves volt.


Robin Wiliiams amerikai színész és rendező. 63 éves volt.


Richard Attenborough angol színész, színházi és filmrendező. 90 éves volt.


Ponori Thewrewk Aurél csillagász, és a Magyar Eszperantó Szövetség egyik vezetője. 93 éves volt.


Sztankay István színész, a Nemzet Színésze. 78 éves volt.


Avar István színész, szintén a Nemzet Színésze. Ő is tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egy nappal régi barátja, Sztankay István után halt meg. 83 éves volt.


Gera Zoltán színész, bábszínész és pantomimművész. (Eredeti neve: Hosszú Zoltán) Ő is a Nemzet Színésze volt. Sokoldalú, és rengeteg nyelven jól beszélő ember volt. 91 évet élt. (Második felesége, Görgey Helga, egy nappal utána halt meg.)


Fülöp Zsigmond. Ő is egy sokoldalú és jellegzetes hangú színész volt. 79 évet élt.


Rózsa Milán joghallgató, emberi jogi és politikai aktivista. 26 éves volt.


Margitai Ági színésznő. 77 éves volt.


Joe Cocker angol blues- és rockénekes. (Eredeti neve: John Cocker). Eredeti szakmája lakatos, de dolgozott benzinkutasként is. Ott volt az első Woodstocki Fesztiválon is. 70 éves volt.

2015. január 2., péntek

B. Ú. É. K.! 2015

Mentovics Éva:
Újévi jókívánság

Ballag már az öregedő,
megfáradt Esztendő,
vele tart a sok-sok gyermek;
mind a tizenkettő.

Van, ki tarka virághaját
lenge copfba fogva,
lombot rázva, avart hintve,
mások fogvacogva.

Hálát adva a sok jóért,
siratva a rosszat,
fogadkozva, hogy jövőre
még szebb évet hoznak.

Sorba állnak mindahányan…
Január az élen,
s imádkoznak, hogy ölükbe
sok boldogság férjen.

S ne csak derű, egészség is,
bőség elegendő.
Így köszöntsön minden házhoz
be az Új Esztendő!

2014. december 23., kedd

Ünnepi beköszönő


Most érkeztünk ez helyre,
Most érkeztünk ez helyre,
A versemet, énekemet
Mondom kedvemre, mondom kedvemre.

Áldás szálljon ez házra,
Ez háznak gazdájára,
Mi eljöttünk virrasztani
Vígasságára, vígasságára.

Máskor is elvirrasszuk,
Áldását ráárasszuk,
Úgy ott, Mennyben, szent seregben
Megboldogítsuk, megboldogítsuk!

https://www.youtube.com/watch?v=6vmbq_eu828

2014. december 22., hétfő

Idézőjel (Vitányi, Kemény)

Mielőtt elmennénk karácsonyi szünetre, a végén még néhány jó kis gondolat összefoglalásképpen. Illetve bizakodásképpen. (Ezek is Vitányi Iván: Az Áprilisi Front története című könyvéből, annak is a végéről. Ezek a mondatok vagy így hangoztak el 1947-ben, az Áprilisi Front megalakításakor, vagy nem.)



Kemény István:
„A parasztkultúra nemcsak a népdal, a népmese, nem is a világról való tudnivalók. (…) Mert a parasztság belső, hangsúlyozom, belső élete a szakszerűségen és a kis autonómiák védelmén alapul, nem ismeri az uralmat, annak feudális és polgári mivoltában. (…) Olyan individuális termelés kell, amely lehetővé teszi a szövetkezést, de nem erőszakkal, hanem szabad akaratból, abban a mértékben, ahogy a lakosság tömegei demokratikusan akarják. Mert minden bajnak a mélyén az emberek alávetettsége, a társadalom hatalmi berendezkedése áll. A parasztkultúra éppen olyan rendszer kialakítását segíti elő, amely kombinálni tudja az individualizmus és a kollektivizmust.”


Vitányi Iván:
„A forradalom eddigi teóriái csak a dolog egyik oldalát vették figyelembe, a hatalom megragadását, a termelés átalakítását. (…) Ez jó, sőt nagyon jó, de nem elégséges. A történelem mutatta meg, hogy miért nem: előbb-utóbb a hatalom válik főkérdéssé. (…) Hogyan lehetne ezt elkerülni? Természetesen a demokráciával. De az is csak egy szó. (…) Csak az segíthet, ha az egész társadalmat áthatja egy új, cselekvő kultúra, amelyben a magasság és mélység egyazon szervezet magassága és mélysége. Meghalnak a régi közösségek, de az új kultúra új közösséget teremt, ezt írja Molnár Antal Bartókról. Nem a régi közösséget siratja, hanem az új kikovácsolására szólít fel. A két forradalomnak együtt, érted, tökéletesen együtt kell végbemennie. Ez lenne a szocializmus demokratikus útja, mert a hatalom megragadása szükségszerű lépés, a szocializmus maga azonban nem a hatalom koncentrációja, hanem szétosztása.”


Úgyhogy én csak annyit teszek hozzá: jöjjön az ünnep, mostani csendességünkben szülessen meg közöttünk a remény, hogy eljön megint eggyékovácsolódásunk, közösségünk új formája.
Ünnepeljetek vidáman!

2014. december 21., vasárnap

Fiatalos lendülettel VIII.

2009. július 24. (péntek)
Vacskamati és Barnamaci ma indultak haza, miután elköszöntek mindenkitől. Hazavitték a viseleteink nagy részét és a bőgőt is, így arra már nem lesz gond.
Délelőtt minden résztvevő együttes ellátogatott a Biłgoraji Járási Hivatalba. Itt ugyanis a közigazgatás fontos egységei a járások is, mint régen Magyarországon is. Az ország tizenhat vajdaságból (województwo) áll, ezen belül vannak kerületek vagy körzetek (powiat), ezen belül pedig járások (gmina), ami azt jelenti, hogy több falunak van egy önkormányzata, mert így olcsóbb a közigazgatást megoldani. A gmina élén egy bíró (wójt) áll. Biłgoraj egy 40 faluból álló járás központja, amiben kb. 13 ezren laknak. És úgy látszik, nagyon jól meg van szervezve ez az egység, gazdag kulturális élettel, élénk hagyományőrzéssel. Nem tudom, említettem-e már, hogy a lengyelek nagyon jók ezek szerint vidékfejlesztésben, és nagyon vigyáznak a meglévő kulturális értékeikre, amik meg már nincsenek meg, azokat megpróbálják legalább felidézni, megújítani. (Ezért mondtam, hogy a suka biłgorajska bizonyos értelemben a lengyel vidék egyik jelképe is lehet.) A legtöbbet ezen a találkozón a járás életéről maga a járásbíró, Wiesław Różyński mesélt, akivel már tegnapelőtt is volt alkalmunk találkozni, Smólsko-ban. Egykor maga is a ZMW-nál/-nél(?) dolgozott, régi jó barátja Artur Habzának is. Most is ő köszöntött minket, majd bemutatta, hogyan igyekeznek a régió kulturális ügyeit előbbre vinni. Megemlítette a lakosság lelkesedését és aktivitását, a művészeti központot és a Kresy 2000 alapítványt Nadrzeczében, a rendezvények közül a szitakészítők ünnepét, a tűzoltóversenyt (ahol mi is felléptünk) Gromadában, a közös karácsonyi, húsvéti és aratási ünnepségeket, november 11. megünneplését, stb.. A végén pedig a projekt minden résztvevőjének átadott egy „Gmina Biłgoraj” feliratú pólót, és minden együttesnek egy üveg saját termesztésű Żurawinówkát. (Ez egy különleges szeszes ital, amit az itteni híres csipkebogyóból készítenek.)

Pan Wiesław után Artur vette át a szót, és beszélt a „Youth in Action”/ „Młodzież w Działaniu”/ Fiatalok Lendületben programról, aminek a keretében most mi is itt vagyunk. Sok mindent mondott, amit most felesleges volna újra leírni. Talán a legjellegzetesebb, ami elhangzott tőle, hogy a mostani Európa talán úgy működhet hatásosan, ha nem annyira az Országok, mint inkább a „Régiók Európája” lesz. Ezt már többször hallottam tőle, úgy látszik ez a ZMW jelszava. A beszélgetés után valamelyik lengyel tévé egy-egy interjút is készített a csapatok koordinátoraival, így velem is, de hogy ezt az interjút végül is hol adták le, azt máig sem tudom.

A délutáni program pedig nem volt más, mint egy jó kis paintballozás, itt a közelben. Én még sosem játszottam ilyet, de most nagyon tetszett a harcnak ez a fajta szimulálása. Izgalmas játék, az biztos.

Igaz, a mi csapatunk szerencsés helyzetben is volt, hogy hozzánk került Oglán, aki valamikor hivatásos katona volt. Zavaró az egészben a harcmezőn csak két dolog volt: a rengeteg szúnyog és a gyorsan bepárásodó sisak, aminek következtében nem mindig láttam, kire is lövök. De egyébként szívesen játszottam volna még egy pár menetet.

Amíg a sorunkra vártunk, vagyis amíg egy másik csapat harcolt a pályán, mi játszottunk: zsebszöveget és szamuráj-játékot. Ez utóbbiba a polákokat is bevontuk, és később, mikor harc közben kinéztünk a kívül álló csapatokra, láttuk, hogy sikerült is elterjesztenünk ezt a játékot az itt szerzett új ismerőseink körében. Nem éltünk hiába, ahogy mondani szokás.
HAAAAA!
Visszatérve a biłgoraji szállásra összegyűltünk a Metro-ban egy közös búcsúvacsorára a többi együttessel. Artur mindenkinek megköszönte a részvételt, majd minden csapat koordinátora mondott egy tósztot. Hivatalosan ezzel zártuk ezt az idei tábort. Utána a szálláson persze tartottunk még egy közös bulit a szlovákokkal. Megint együtt roptuk a táncokat, ahogy csak bírtuk. A Blędowianiétól meg elköszöntünk, mert ők ma indultak haza.
Otthon, Magyarországon közben megvolt a Ponthatárok Éjszakája. Mikkamakkát felvették a BME-re, villamosmérnök szakra.

(Ma már ugye tudjuk, hogy Mikkamakka sem sokáig koptatta a BME padjait. Átment pszichológiára, és milyen jól tette...)

2014. december 20., szombat

Akik ellenálltak (VI. rész)

A Táncsics-zászlóalj

Szó volt már arról, hogyan szervezte meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja a Görgey-zászlóaljat. Volt azonban egy másik hasonló ellenálló „kisegítő karhatalmi” („kiska”-) alakulat, amely hasonlóan a MDSzF egyetemista harcosaiból szerveződött: a Táncsics Mihály Egyetemi Zászlóalj.
Ez a zászlóalj kevésbé volt professzionális, mint a Görgey, mármint olyan szempontból, hogy nem hivatásos katonák hanem tartalékos tisztek álltak az élén. (Végül is Görgei Artúr volt a katona, nem Táncsics Mihály. Bár ami azt illeti, a végén már a Görgey-zászlóaljat is egy tartalékos tiszt, Csohány Endre vezette.) Az egység parancsnoka Várhegyi József, a fiatal közgazdász volt.
A zászlóalj három századból állt. Az 1. századba kerültek a bölcsész és jogász hallgatók. Parancsnokuk Székely Tamás volt. Ebben a században szolgált például a fiatal joghallgató,

Göncz Árpád is.
De a század legharciasabb szakaszát az Eötvös-kollégisták alkották, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva Lepra-szakasznak nevezték magukat. Szakaszparancsnokuknak egy történészhallgatót választottak,

Klaniczay Tibor személyében. (Emellett olyan későbbi híres történészek is szolgáltak itt, mint Lukácsy Sándor vagy Heckenast Gusztáv.)
A 2. század a közgazdász hallgatóké volt. Az ő parancsnokuk Szentpétery Láng Kálmán volt. Ez a csapat is összeszokott társaság volt, tagjai már a nyilas puccs előtt is résztvettek röpcédulák szórásában és zsidómentő katonai iratok gyártásában.
A 3. század vegyes társaság volt: főleg mérnök és orvostanhallgatókból állt. Parancsnokuk Nagy Tibor volt.

A zászlóalj kiképzése egyrészt a Városligetben, másrészt Hűvösvölgyben zajlott. A tagok készültek a nyilasok és a németek elleni harcra, de decemberig csak elvétve vettek részt valódi fegyveres akciókban. De valószínű, hogy többek között az ő kezük is benne volt az egyetemisták kitelepítésével megbízott professzorok irodáinak felrobbantásában. (Mint már szó volt róla, az illető tanárok nem sérültek meg, csak dokumentumaik, adminisztratív irataik semmisültek meg ilyen módon. Ez is valami volt.
December 15-én Láng Kálmán két társával egy fegyverraktárat is felrobbantott, és sikerült megúszniuk lebukás nélkül.

Miután azonban a Szabad Élet Diákmozgalom vezetősége lebukott és fogságba került, a Táncsics-zászlóalj sem érezhette egészen biztonságban magát. Megvolt a veszélye, hogy egyszercsak a frontra rendelik őket, és ha nem engedelmeskednek, akkor rájuk küldik a csendőrséget. Így a zászlóalj vezetői egyre inkább fontolgatni kezdték, hogy követni kellene a Görgey példáját, és megkísérelni átmenni a szovjetekhez.
Végül 1944. december 20-án érkezett meg a parancs, a Táncsics-zászlóalj frontra indításáról. Várhegyi József ekkor úgy döntött, hogy az alakulat tényleg a frontra megy, csak nem arrafelé, amerre rendelték, hanem Vecsés felé. Úgy számítottak, hogy arra könnyebb lesz átjutni a szovjetekhez.
A nagy sietségben azonban nem tudott az állomány egésze elindulni. A Szentpétery-féle század jelentős része lemaradt az indulásról. Egy részük, köszönhetően Szentpétery Láng Kálmán helyettesének,

Pál Józsefnek, a Györffy Kollégium épületében talált menedéket a Királyi Pál utcában.

(Pontosan ott, ahol most a Görgey-zászlóaljban szolgáló Szijjártó Lajos emléktáblája van.) A Györffy Kollégium helyiségeiben elég sok fegyver is el volt rejtve. Elég arra, hogy támadás esetén a bent lévők, hosszú ideig védeni tudják magukat. Arra azonban nem ítélték elégnek az erőiket, hogy önálló akciókba kezdjenek, mert a hely elég messze esett a fővárosi ellenállás mindegyik központjától.

Az állomány nagy része azonban szerencsésen megérkezett Vecsésre. Hamarosan pedig átvonultak Rákoshegyre, ahol akkoriban már szerveződni kezdett a helyi lakosokból egy ellenálló partizáncsapat. A Táncsics-zászlóalj felvette a kapcsolatot velük, szövetséget kötöttek.
Hamarosan együtt rohanták le a helyi nyilas parancsnokságot. Többeket lelőttek, de a meglepett védők nagy részét élve fegyverezték le. Kiszabadítottak a helyi csendőrőrsről több magyar rabot és két kihallgatás alatt álló szovjet hadifoglyot is. Ez jó fogásnak látszott, mert az ő segítségükkel fel lehetett venni a kapcsolatot a szovjet csapatokkal.
Ez azonban nem sikerült. Pedig a Táncsics-egység két küldöttséget is küldött a közel lévő szovjet alakulatokhoz, de az egyiket a szovjetek tűzzel fogadták, és visszakergették, a másikat egy idő után bevágták a hadifoglyok közé.
December 27-én a magyar partizánokat támadás érte a nyilasok oldalán álló tábori csendőrség részéről. Nagy tűzharccal sikerült visszaverni a támadást, a partizáncsapatból csak ketten vesztek oda (a Táncsics-zászlóaljból Lorenz Pál, a rákoshegyi ellenállók közül Nyitrai Zoltán). Ezenkívül ebben a harcban sebesült meg Göncz Árpád is (comblövést kapott).
Az mindenesetre látszott, hogy a Táncsics számára veszélyes lenne továbbra is Rákoshegyen maradni. Bármikor jöhetett egy eddigieknél nagyobb és jobban felszerelt csendőrcsapat, akár a németekkel is megerősítve, akkor pedig, ha a szovjetek sem fogadják be őket, félő volt, hogy a partizánok két tűz közé kerülnek. Ezért végül is visszahúzódtak, ismét Budapest irányába. Egy darabig még reménykedtek, hogy mégis kitör Budapesten az általános magyar felkelés, de január elsején végül a vezetőség úgy döntött, hogy jobb lesz, ha feloszlatják az alakulatot, elrejtik a fegyvereket, és ártatlan civilekként várják be a Vörös Hadsereget.
Végül is ezt tették. A Táncsics-zászlóalj állományának nagy része így 1945 január első napjaiban visszatért Budapestre, és szétoszolva különböző helyeken vészelték át Budapest ostromát. Legtöbben a Collegium Medicumban, illetve az Eötvös Collegiumban.

Mindkettő elég biztonságos helynek bizonyult.

A Táncsics-zászlóalj tehát nem volt olyan szerencsés sem, mint a Görgey (főleg így tűnt ez december második felében, hiszen a Görgey tagjainak nagy része ekkor már a szovjeteknél volt, a Táncsics ellenben elég szorult helyzetben), mégis tagjai nagyobb számban és épebben élték meg a háborút, és legtöbbjük előbb vissza tudott térni a civil életbe. De nem lehet elvitatni azt sem, hogy a Táncsics-zászlóalj is megtette, ami tőle telt, és a maga helyén kivette a részét a fegyveres harcból is. Azontúl jól teljesítette a feladatát: megmentett jópár embert.