Fiatalos lendülettel VI.

2009. július 22. (szerda)
Látogatás Zamośćban, a körzet székhelyében, a Zamoyskiak városában. Mivel kaptunk idegenvezetést is, nagyon sok érdekes dolgot megtudtunk erről a helyről is.
Zamośćot Jan Zamoyski alapította, a XVI. század végén.

Nekünk magyaroknak ő azért is érdekes lehet, mert ő volt Báthory István kancellárja, és legfőbb segítője, terveinek legfontosabb támogatója, és nem utolsósorban legjobb barátja. A fejedelem-király a kezdetektől élete végéig mindenben számíthatott rá, ő volt az, aki eligazította az ország viszonyaiban; szóval az, hogy a polákok ma akkora hálával és büszkeséggel emlékeznek vissza Báthory idejére, az nem kis részben Jan Zamoyskinak köszönhető. Bár egymással inkább latinul beszélgettek, mert Báthory csak lassan és nehezen tanult meg lengyelül.

Báthory (akinek a trón elnyeréséhez pókerarccal feleségül kellett vennie a csúnya, öreg Anna Jagiełłońkát), hálából hozzáadta barátjához fiatal unokahúgát, Báthory Grizeldát is. És persze egy csomó birtokkal is megjutalmazta a kancellárt. Aki ezek egyikén felépítette Zamośćot. Többek között kereskedelmi központnak szánta a várost, ezért is telepített ide sok örményt, olaszt és Szefárd-zsidót (Spanyolországból). Zamość aztán később is a Zamoyski család birtokában maradt (mindig a legidősebb fiú örökölte), legszemélyesebb magántulajdonként, míg végül az utolsó, 16. örököst (akit szintén Jan Zamoyskinak hívtak) 1945-ben a kommunista hatalom fosztotta meg a birtokaitól, és zavarta el.

Ez a Jan Zamoyski később visszatért és szenátor lett, vagyis a törvényhozás felsőházának a tagja, egészen 2002-es haláláig. A fia, Marcin Zamoyski pedig jelenleg Zamość polgármestere, és ugyanolyan gonddal és szeretettel vezeti a várost, ahogyan régen az ősei. Ilyen módon folytatódik a régi hagyomány.

A város maga gyönyörű, mondhatni egy Kraków kicsiben. Itt is van egy Rynek, vagyis egy központi Főtér, régi reneszánsz épületekkel,

amiket egy firenzei építész tervezett.

A városháza nem a Rynek közepén áll, hanem az oldalán, eltérően a legtöbb hasonló lengyel várostól. Zamośćban is hagyomány, hogy a toronyban bizonyos időközönként egy ébresztő dallamot (Hejnałt) játszik egy trombitás. De nem ugyanazt a félbeszakadt dallamot, mint Krakówban. Meg aztán ott minden órában elhangzik a Hejnał, itt meg csak naponta egyszer: délben. Azonkívül Zamośćban nem a négy világtáj felé fújja, hanem csak három irányba. Ennek oka pedig röviden az, hogy az öreg Jan Zamoyski megsértődött, mikor Báthory halála után az elekciós Sejm nem őt választotta meg királynak, ezért visszavonult a birtokára, és elrendelte, hogy Krakkó felé ezentúl ne játsszák a Hejnałt délben.

A városnak van két kisebb főtere, ill. piaca is, a Rynek Wodny (Vizes Főtér), a halpiac helye, és a Rynek Słony (Sós Főtér), ahol a sót árulták. A városfalakból is megmaradt valamennyi, többek között a három városkapu: egyik Lublin, a másik Szczebrzeszyn, a harmadik Lwów felé néz. Megmaradt a templomok és zsinagógák nagy része is, mert a várost sosem sikerült ostrommal bevennie az ellenségnek. Illetve megmaradt a szintén az öreg Jan Zamoyski által emelt Akadémia épülete is, igaz ma már középiskola van benne. Egyedül a Zamoyskiak kastélyát bontották le időközben, most egy elég lepukkant épület áll a helyén, de előtte most is ott vigyázza a várost az alapító lovasszobra.

A legnagyobb (katolikus) templomot barokk módra átépítették; előtte pedig egy harangtorony van, három haranggal: ezeknek neve Jan, Tomasz és Wawrzyniec, az alapító, az alapító fia és a helyi pap neve után. Innen nagyon szép kilátás nyílik a városra.

A városnézés után egy pizzériában ebédeltünk,

aztán a program szerint egy uszodába mentünk. Illetve nem egészen tudtuk, hogy ez milyenfajta fürdő lesz, de mint kiderült egy egyszerű uszoda volt, igaz volt benne egy szép nagy, kanyargós csúszda is. Ezt aztán ki is használtuk, ha már az edzőtábor alatt nem jött össze a közös nagy mogyoródi aquapark-látogatás. Mikor ennek vége volt, még visszatértünk a városba. Éppen ezidőtájt zajlott a VIII. Eurofolk Fesztivál, többek között lengyel, szlovák, egyiptomi, litván, észt, magyar, belga, szerb és spanyol résztvevőkkel. A fellépő együttesek este egy felvonulást is tartottak Zamość utcáin a Főtérig.

De ezt már nem vártuk meg, mert legtöbben már nagyon menni akartak haza. Zamośćba mindenesetre még biztosan visszatérünk, és most, hogy belegondoltunk, éppen nem is lenne rossz, ha mondjuk jövőre pont az Eurofolk Fesztivál résztvevőiként járhatnánk itt. Ki tudja, hátha sikerül.
Szóval, Zamość mindenkinek tetszett, és nekem még külön öröm volt az is, hogy idejövet is, illetve visszafelé menet is átjöttünk Szczebrzeszynen, ahol tavaly annyi szép napot töltöttem lengyel barátaimmal.

Akik ellenálltak (IV/2. rész)

A Görgey-zászlóalj

(Folytatás)


Szóval ott tartottunk, hogy a Görgey-zászlóalj legnagyobb része Csohány Endre vezetésével elvonult a Börzsönybe, ahol sok kaland után átmentek a szovjet csapatokhoz, akik mellett felderítő munkát végeztek a németek ellen, később egy részük Miskolc vagy Hódmezővásárhely felé távozott, más részük pedig (Csohány Endrével együtt) egy szörnyű félreértés miatt szovjet fogságba jutott, ahonnan csak 1947-ben jutottak haza.

De ők még így is jobban jártak, mint Bondor Vilmos és Mikó Zoltán…

Bondor és Mikó igyekeztek kapcsolatban maradni a Börzsönybe ment egységükkel, küldtek nekik utánpótlást, illetve elküldték Csohány mellé tanácsadónak Marthon István alezredest valamint Thám György hadnagyot orosz tolmácsként. Amellett arról sem tettek le, hogy Budapesten is megvalósítsák a frontnyitást a szovjetek előtt. Ez jelentősen lerövidíthette volna az ostromot, így a civil lakosság szenvedéseit is, kevesebb áldozat lett volna, és meg lehet kockáztatni, hogy talán a szovjetek is kíméletesebben viselkedtek volna ebben az esetben.
A terv az volt, hogy a vár elfoglalásában segítik a szovjeteket. Mikó tárgyalni kezdett a Bécsi kaput őrző német egyenruhában harcoló budakeszi és hidegkúti svábokkal arról, hogy nyissanak utat a szovjeteknek. És a svábok erre hajlandónak is mutatkoztak, hiszen ezzel jó pontokat szerezhettek, és saját családjaik szenvedéseit is lerövidíthették volna. Az akció végül mégsem rajtuk bukott el.
Egy Sipeki nevű százados (egykori öttusázó) súgta be Mikóék tervét a nyilas tábori csendőrségnek, ráadásul nem sokkal azután, hogy a lebukott Kudar Lajos ezredes is, Mikó beépített embere a csendőrségnél. Így a nyilas hatóságok lecsaptak a Görgey-zászlóalj vezérkarára is.

Bondor Vilmost többekkel együtt elfogták, és az elkövetkezendő hetekben más ellenállókkal együtt a budai vár pincéjében tartották fogva válogatott kínzások között.

Hertelendy János tizedes feladatához híven megpróbálta megmenteni a zászlóalj fegyverraktárát. A csendőrökkel való tűzharcban esett el. Önfeláldozásával azonban legalább néhány ember menekülését tudta biztosítani. Ők pedig az értékes muníció egy részét is magukkal tudták vinni.

Mikó Zoltánnak sikerült eltűnnie. Hiába indítottak ellene hajtóvadászatot, átjutott a fronton a szovjetekhez.
Sipeki századosra lesújtott az égi büntetés: még Buda ostroma alatt felrobbant mellette egy benzineshordó, és összeégette az arcát és a kezeit. Mindezek ellenére életben maradt. Igaz, az hogy az arca egy időre felismerhetetlenné vált, hozzájárult, hogy a háború után sem találták meg, és elkerülte a felelősségrevonást. Az 1990-es években állítólag még életben volt.
Bondor főhadnagy a budai várból való kitörési kísérlet után szabadult ki. A kegyetlen csendőrtisztek ekkor a foglyaikat is magukkal akarták hurcolni, vagy agyonlövetni, de a foglyokat őrző közcsendőrök és közkatonák egy része úgy gondolta, inkább nem vesznek részt a kitörés öngyilkos vállalkozásában, ehelyett szolgálatra jelentkeztek Bondor főhadnagynál. (!) Aki így meg tudta valósítani, hogy rabtartói is szervezetten tették le a fegyvert a szovjetek előtt, és nagyrészt életben maradtak. Ilyen rendes volt ez a Bondor. (Nem nagyon érzett elégtételt amiatt sem, hogy kínzóinak nagy részét szétlőve, szétlyuggatva találták meg hamarosan a vár alatt. Egyébként a vén Prónay sem élte túl az ostromot.)

Sajnos rendességének nem lett meg a teljes jutalma. Egy darabig még szabadon közlekedhetett Budapesten, hamarosan azonban elfogta egy szovjet járőr. Mint kiderült, hamarosan Mikó is erre a sorsra jutott. Mindketten a Szovjetunióba kerültek hadifogságba. Bondor először úgy vélte, az történt, hogy a nevüket összefüggésbe hozták a szovjetek ellen más partizáncsoportokat is szervező Prónayéval, és nem hitték el, hogy ők ellenállók voltak.

De aztán kiderült, hogy egész másról van szó.

Mikó Zoltán ugyanis, mint mondtuk, átjutott a szovjetekhez, akik kezdetben meg is bíztak benne, számítottak a tanácsaira és segítségére. Mikót végül is nem a Vörös Hadsereg csukta le, hanem a szovjet titkosszolgálat, a NKVD (ami teljesen külön, önállóan működött a Vörös Hadseregtől).

A rettegett és kegyetlen és túlbuzgó NKVD, amely a szovjet hadifogolytáborokat is őrizte, és amely felelős volt a katyńi vérengzésért is. És ennek a vérengzésnek lett az utólagos áldozata Mikó Zoltán is.
Mint ismeretes a katyńi gyilkosságok (a szovjet hadifogságban lévő lengyel tartalékos tisztek lemészárlása) kiderülése nagy nemzetközi botrányt keltett. A szovjetek igyekeztek a németekre fogni a dolgot, és a további balhék elkerülése érdekében minden dokumentumot eltüntetni, amely a NKVD bűnösségét bizonyíthatta volna. Budapesten azonban ott volt

Raoul Wallenberg svéd diplomata, aki amellett, hogy üldözötteket, „zsidókat” mentett, elbújtatott jónéhány lengyel diplomatát is, akiktől jónéhány bizonyító dokumentumot kapott a katyńi gyilkosságokról. Mikó az ellenállás alatt állandó kapcsolatban volt Wallenberggel, így ő volt az egyik, aki tudhatta, hogy a svéd diplomata hová rejtette ezeket a dokumentumokat, esetleg nála is lehettek ilyen dokumentumok. A NKVD tisztjei úgy érezhették, nem engedhetik meg, hogy egy ilyen ember szabadon mászkáljon. Ezért vitték Mikó Zoltánt a Szovjetunióba, és végül 1945 augusztusában Odesszában agyon is lőtték. A magyar kormány előtt, amely rengetegszer kérte Mikó kiadását (érdemeire hivatkozva), még jóideig eltitkolták, hogy a százados már nincs életben. Igyekeztek úgy feltüntetni a dolgot, hogy nem találják a hatalmas fogolytáborokban. Csak jóval később ismerték be, hogy meghalt, amikor már tehettek úgy, mintha időközben egy lágerben összeszedett betegség végzett volna vele. (Hasonló volt a taktikájuk Wallenberg esetében is.)
Bondor ezzel szemben nem állt közvetlen kapcsolatban Wallenberggel, de a NKVD tisztjei nem tudhatták, hogy Bondor mennyit tud az ügyről (jóformán semmit nem tudott, csak annyit, amennyit a fogságban Mikó Zoltán elmondott neki), ezért jobbnak látták továbbra is fogságban tartani, kitalált háborús bűnökkel. Csak tíz évvel később, 1955-ben küldték vissza Magyarországra. Még ekkor is beletelt egy időbe, amíg kivizsgálták az ügyét, addig a Jászberényben tartották fogva. Csak 1956 tavaszán vagy nyarán szabadult, amikor már a Rákosi-rezsim is végnapjait élte. Pár hónappal később kitört a forradalom, amihez Bondor Vilmos nagy reményeket fűzött, de annak leverése után ő is elhagyta az országot, nehogy újra elővegyék bűnbaknak. Amerikában élt, és Magyarországra csak 1990 után tért vissza. Igaz, akkor többszörösen kitüntették ellenálló tevékenységéért, kései, nem túl arányos kárpótlásként.


A Görgey-zászlóalj néhány nevezetes tagja

Benkő Zoltán
A háború idején közgazdász hallgató. A Szabad Élet Diákmozgalom tagjaként vett részt az ellenállásban. Aztán ő lett a Görgey-zászlóalj stábjának sofőrje. Ily módon fontos hírvivő is a Budapesten maradt parancsnokság és a Börzsönybe húzódott csapat között. Ő szállította Vámosmikolára Marthon István alezredest, később Kovács Imrét és társait is. 1945 januárjában Benkő Zoli is szovjet fogságba esett. Később a szovjetek átadták a magyar Politikai Rendészeti Osztálynak (PRO), amely mint háborús bűnös-gyanús személyt őrizte, egészen 1945 áprilisáig. Csak ekkor engedték el. Később Zoli a Nemzeti Parasztpárt ifjúsági szervezetének, a NISz-nek (Népi Ifjúsági Szövetségnek) egyik vezetője lett. 1948-ban letartóztatták, és 1953-ig a recski internálótáborban tartották. Részt vett az 1956-os forradalomban, majd emigrált Nagy-Britanniába. Ő is csak 1990 után tért haza. Az emlékiratai érdekes olvasmányok, bár hozzá kell tenni, az elszenvedett sérelmek hatására egy kissé igazságtalan az ellenállási mozgalom kommunista csoportjaival szemben.


Banovich Tamás
A későbbi híres filmrendező. Ekkor még csak egyetemi hallgató. A Görgey-zászlóalj katonája volt ő is. Csohány Endréékkel a Börzsönybe ment ő is. Az egyik jó barátja, Bálint Feri egy kézigránát-dobási gyakorlatban súlyosan megsérült, ekkor ő volt az, aki a legközelebbi kórházba szállította. De a kórház messze volt, és emiatt Tamás már nem tudott visszajutni a csapatához. Már csak Budapest ostroma idején tudott átmenni a szovjetekhez. De még részt vett a németek elleni harc végső szakaszában, mint a magyar Budai Önkéntes Ezred felderítője. Később aztán híres filmrendező lett.


Mádi Szabó Gábor
Színész, illetve akkor még ő is csak színinövendék. A Görgey-zászlóalj katonája. Ő is Csohány Endréékkel tartott a Börzsönybe. Velük együtt került szovjet hadifogságba is, és ő is 1947-ben került haza. Az azért talán nem lehet egészen véletlen, hogy 1955-ben a Budapesti tavasz című filmben ő kapta a ravasz magyar ellenálló szerepét. Érdekes, hogy ez az általa megformált ellenálló a film során céljai érdekében egyszer nyilas álruhába is beöltözik. Pontosan ez volt az, amire maga Mádi Szabó Gábor 1944-ben nem volt hajlandó.

Akik ellenálltak (IV. rész)

A Görgey-zászlóalj

Ma 70 éve halt meg Szijjártó Lajos, a magyar történettudomány ifjú reménysége.

Harcban halt meg ő is, ellenálló volt. Ezért ebből az alkalomból most az ő egységéről a Görgey-zászlóaljról fogunk megemlékezni.
Magáról Lajosról csak annyit: kárpátaljai diák volt, Nagygejőcről származott, Ungváron végezte el a gimit, majd Budapestre került történelem szakra, a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Lakni pedig a Györffy Kollégiumban lakott, a tehetséges parasztfiatalok kollégiumában, az első népi kollégiumban. Lajost tényleg az egyik legtehetségesebb töri szakosnak tartották a maga idejében. A magyaron, az ukránon és a németen kívül még franciául, bolgárul és szerbül is megtanult. Amellett tényleg inkább tudós volt, nem tartozott a Györffyn belül az aktívan politizálók közé. De 1944-ben ő is ment a barátaival, és részt vett a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalmának, majd a Magyar Diákok Szabadságfrontjának megalapításában. Innen került a Görgey-zászlóaljba.


Szóval a Görgey-zászlóalj
Arról már szó volt, hogy hogyan szerveződött meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Azt is láttuk, hogy miután a MNFFB csapdába esett, a MDSzF is magára maradt, elvesztette az irányítást, és a reményt arra, hogy tagjait egységesen egy általános magyar felkelés keretében harcba vetheti. Más megoldás után kellett nézni.
Ez a másik megoldás pedig a következő lett: a nyilas hatalom a „rend fenntartására” (valójában gyakran rablásra, fosztogatásra és a zsidónak/kommunistának minősített emberek legyilkolására) a hátországban ún. kisegítő karhatalmi („kiska”) alakulatokat kezdett szervezni (a korábban létezett nemzetőrség helyére). Így a MDSzF taktikája a következő lett: igyekezett a MNFFB-val kapcsolatban álló, még le nem bukott katonai vezetőket rávenni, hogy vállalják el ilyen kiska-alakulatok szervezését, tagjait pedig (az ellenállásban részt vevő egyetemi hallgatókat) az ilyen alakulatokba igyekezett elirányítani. Így tehát elérhették:
1. Hogy az ellenálló diákok egy helyen legyenek.
2. Hogy legálisan fel tudjanak fegyverkezni.
3. Hogy ne vigyék őket a frontra, de ők maguk felkészülhessenek a fegyveres harcra a nyilasok ellen, és a frontnyitásra a szovjet csapatok előtt.
4. Hogy megmenthessenek egy csomó üldözöttet, általában úgy, hogy befogadják őket is maguk közé, vagy ha kell, katonai mentesítő/igazoló papírokat gyártanak nekik.
Az egészet persze óvatosan kellett szervezni, gondosan ellenőrizni kellett, hogy ilyen alakulatokba csak megbízható emberek kerüljenek.
Az egyik legnagyobb ilyen kiska-alakulat a Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj volt.
Parancsnoka

Mikó Zoltán repülős vezérkari százados lett, aki valóban kapcsolatban állt a MNFFB-val is előtte. Legfőbb segédtisztjei, a kiképzés irányítói pedig:

Bondor Vilmos főhadnagy, korábban a 2. magyar hadsereg katonája, számos ütközet többszörösen kitüntetett hőse, akit mindez nem akadályozott (sőt éppen segített) abban, hogy észrevegye: elemi érdek a háborút minél gyorsabban befejezni, ennek érdekében a németek eltakarodását Magyarországról meggyorsítani és a hazaáruló nyilasok ellen harcolni.

És Csohány Endre tüzér hadnagy, civilben ügyvéd, aki megszerveződése óta kapcsolatban volt a Szabad Élet Diákmozgalommal.

Mikó százados ravasz volt. Sikerült kiharcolnia, hogy az alakulat szervezésére magától a félelmetes vén vérengzőtől, a fehérterror egyik egykori irányítójától, Prónay Páltól kapjon engedélyt. Prónay persze nem sejtette, mire készülnek ezek a diákok mégcsak nem is az ő háta mögött, hanem közvetlenül az orra előtt.
A toborzáskor Mikó, Bondor vagy Csohány minden jelentkező diákkal személyesen elbeszélgetett. Lehetőség szerint csak azt vették be, akinek mondandójában elhangzott a Szabadságfront vezetőségével megbeszélt jelszavak valamelyike: „fényképész” és/vagy „amatőr”.


Irány a Börzsöny
Az egység tehát megszerveződött 1944 novemberében; a kiképzés és a felfegyverzés is egészen jól haladt. Csak aztán váratlan esemény történt. Prónay egyik embere felismerte a Görgey-zászlóajlban helyet kapott egyik volt munkaszolgálatost, és ez az egész alakulatot gyanúba keverte. Néhány embert tábori csendőrök fogtak el és lőttek agyon. Csohány hadnagy nem engedte a fiúknak, hogy akciót kezdjenek a kiszabadításukért, mert az mindegyiküket veszélybe sodorta volna. Ehelyett azt igyekezett beadni Prónaynak, hogy a volt munkaszolgálatosok éppen azok közül kerültek ki, akiket Prónay küldött ellenőrzés nélkül a csapathoz. Ezzel egy darabig sikerült elaltatni a vén terrorista gyanakvását. De csak egy darabig.

Pár nappal később Zimányi Tibor,

a Demokrata Diákfront vezetője kézigránátos támadást intézett a Görgey-zászlóalj laktanyája ellen. Ez igazából egy kamu akció volt, amit Tibi előzőleg részletesen megbeszélt a Görgey vezetőségével. Gondosan ügyelt, hogy a gránátokat olyan helyre szórja, hogy senki ne sérüljön meg tőlük, legfeljebb az ablakok törjenek ki. A laktanyában lévők viszont rögtön a robbanások után hevesen lövöldözni kezdtek kifelé, persze ők is gondosan ügyeltek, hogy ne találjanak el senkit. Vagyis az egész akció egy ravasz elterelő hadművelet volt, amely azt volt hivatott demonstrálni Prónay felé, hogy a Görgey-zászlóalj nem áll kapcsolatban az ellenállással.
Úgy tűnt ez is hatott. De azért nem lehetett biztosan tudni, hogy mennyi időre. Márpedig ha az alakulatot meg akarták menteni, biztosra kellett menni. (Nyilvánvaló volt, hogy ha Prónay le akar csapni rájuk, ő is váratlanul fogja tenni.) Ezért Mikóék úgy döntöttek, hogy a Görgey-zászlóaljnak sürgősen el kell hagynia Budapestet, és megkezdeni a partizánharcot, amíg nem késő.
Így a zászlóalj tagjainak nagy része (245-ből 145 fő) december 8-án vonatra szállt, és a Börzsönybe vonult, méghozzá Csohány Endre és helyettese, Nagy Károly vezetésével. Mikó Zoltán és Bondor Vilmos közvetlen beosztottjaikkal Budapesten maradtak, hogy Prónaynak kimagyarázzák a Görgey „feloszlatását”, illetve, hogy ha kell, titokban még tudjanak utánpótlást küldeni a csoportjuknak. Ott maradt velük Hertelendy János is, a Görgey Bimbó úti fegyverraktárának őrzésére.

A Börzsönybe indult csapat (Csohányék) először magyar alakulatokkal találkoztak, akiknek azonban fogalmuk sem volt, kik ezek a különbözőképpen felszerelt és felfegyverzett diákok. Így, azt hivén, hogy a szovjetek elleni harcra készülnek, segítettek nekik befejezni a kézigránátos és robbantós kiképzést, ellátták őket további fegyverekkel, aztán tovább engedték őket. A Görgey-zászlóalj katonái azonban ekkor már tudatosan arra készültek, hogy felvegyék a szovjetekkel a kapcsolatot.
Ez hamarosan sikerült is. De még nem voltak adottak a feltételek ahhoz, hogy az egész alakulat átmenjen a fronton. Néhányan viszont találkoztak szovjet felderítőkkel, akikkel valahogyan azt is sikerült megértetniük, hogy ők ellenállók, és szeretnék meggyorsítani a háború befejezését. Szerencsére a szovjet felderítők vezetője, Nazarov százados megbízott bennük annyira hogy visszaengedje őket. Innentől kezdve állandóan jártak a Görgey felderítői és hírnökei a vámosmikolai főhadiszállás és a szovjetek között. Útközben elvágták a német távvezetékeket, tönkretették a drótkötélpályákat, és gondosan megfigyelték, merre vannak német tüzelőállások, és erről pontosan tájékoztatták a szovjeteket.

Egy ilyen felderítő úton járt Szijjártó Lajos is aznap, jó barátjával, Sárközi Zoltánnal. Visszaúton azonban a németek észrevették és tüzet nyitottak rájuk. (Valószínűleg, mint a Görgey-alakulat nagy részének, nekik sem volt szabályos katonaruhájuk, ha a németek egyből szovjet felderítőket gyanítottak bennük.) Lajost lelőtték, Zolit sebesülten elfogták. Azonban hallván, hogy Zoli magyarul szólalt meg, felmerült bennük a kétely, hogy esetleg tévedtek, ezért az ő agyonlövésével még vártak. Meg aztán a további információkban is nyilván reménykedtek. Ezért Zolit magukkal hurcolták visszavonulva nyugat felé. Később Zolinak Dorog környékén sikerült megszöknie. (Ha elérik Komáromot, az ottani erődből már aligha sikerült volna.) Így ő végül is megmenekült. Mindenesetre meg tudta cáfolni azt a pletykát, hogy Lajost is a szovjetek lőtték le tévedésből.

Szijjártó Lajos fiatalon, 24 évesen halt meg. Nem futhatta be azt a fényes pályát, amit képességei alapján olyan sokan vártak tőle. És itt önkéntelenül kínálkozik a párhuzam nagy történész-példaképével, Vasvári Pállal. Aki szintén a magyar történetírás nagy reménysége volt, de történészi pályáját félbehagyta az eszmei majd a fegyveres harc kedvéért, és ő is huszonéves korában, csatában esett el. Ő is egy lelkes ifjú reformer-forradalmár csapat, a Márciusi Ifjak tagja volt, akiknek példájából ugyanúgy sokat meríthet az utókor, mint a Györffy-kollégistákéból.


Felderítés és félreértés
A Görgey-zászlóalj története persze nem ér itt véget. December 20-a környékén ők juttatták át a szovjetekkel diplomáciai tárgyalásra készülő Kovács Imrét és barátait: Elek Pétert. Lám Leót és Szigethy Miklóst. (Arról már nem tehettek, hogy ők négyen egy olyan szovjet alakulatba futottak bele, amelyik egyáltalán nem bízott meg bennük: egyből a hadifoglyok közé vágták őket. Kovács Imrének úgy kellett megszöknie. Leót és Miklóst később elengedték, Elek Peti viszont meghalt a hadifogságban.)
Aztán pár nappal később a Görgey-zászlóalj teljes állománya is átment a szovjetekhez. De ezt már két csapatra bomolva tették meg. Az egyik, 97 fős alakulat Csohány Endre és Nagy Károly vezetésével Nazarov kapitányhoz ment, a másik (kb. 40 fő) Bodolay Géza és Kelemen Béla vezetésével egy másik szovjet felderítőalakulathoz. Azonban ekkortól is ugyanazt csinálták, amit eddig: felderítő munkát végeztek a szovjetek számára, kisebb csoportokban. Igaz, ezt már nagyobb biztonságban tehették, mármint annak bizonyosságával, hogy most már jó eséllyel a szovjetek nem fognak rájuk lőni.
A Görgey-zászlóalj nagy részének küldetése december utolsó napjaiban ért véget. Ekkor Nazarov kapitány megköszönve az együttműködésüket több szép igazolványt állított ki a csapat érdemeiről, és nagy részüket így felvértezve útnak indította Debrecen (az akkori magyar Ideiglenes Kormány székhelye) felé. Néhány embert azért maga mellett tartott további felderítő munkára.
Mint kiderült ők jártak jobban. Meg azok, akik Kelemen Béla csapatával mentek át a szovjetekhez. Ez utóbbiak aztán 1945 első napjaiban nem Debrecen, hanem Miskolc felé indultak, és meg is érkeztek oda, a MOKAN Komité városába.
Azok viszont, akik Csohány Endrével és Nagy Károllyal Debrecen felé indultak, sajnos egy újabb szovjet alakulattal találkoztak, akiknek már hiába mutatták fel Nazarov leveleit és iratait, ők már nem vették azokat figyelembe. Ehelyett Csohányékat is a hadifoglyok közé vágták. A harcban elfogott többi magyarral együtt táborban őrizték, majd Románián át a Szovjetunióba szállították őket. A félreértések tisztázása úgy elhúzódott, hogy csak 1947-ben sikerült hazahozni őket Magyarországra.

(A Görgey-zászlóalj tagjainak különböző sorsa tehát jól mutatja, hogy a második világháború alatt az egyén sorsa sokszor nagyon-nagyon random dolgokon múlt, nehéz tehát tipikus dolgokat, általános tendenciákat mondani. Ezért is nehéz arról a korszakról írni. Tehát: Ha valaki úgy kezd egy mondatot, hogy „A szovjetek Magyarországon általában…”, akkor nagyon gyanakodjunk. Legyünk nagyon-nagyon szkeptikusak.)

(Folytatjuk)

Fiatalos lendülettel V.

Július 21. (kedd)
(Folytatás)
Délután Smólsko (Duże)faluja felé vettük az irányt. Azon belül is a remizába mentünk, ami jelen esetben kultúrházat jelent, ugyanis Lengyelországban a legtöbb falusi kultúrház valamikor tűzoltósági remiz-épületből lett átalakítva. Nem volt ez másként itt sem. Az itteni remizában most egy érdekes nemzetközi találkozó volt szerveződőben. Ugyanis, az előzetes megbeszélés alapján ez volt az a hely, ahol minden együttes egy prezentációt tartott a saját szűkebb és tágabb hazájáról, azaz országáról és régiójáról, illetve saját magáról. Úgy nézett ki, a szlovákok és mi vettük legkomolyabban a dolgot, vagyis mi készültünk erre a legrészletesebben. Ők is, mi is kialakítottunk egy-egy kis standot, ahol a hazánkról szóló szóróanyagot osztogattuk, illetve képeket mutattunk be az együttesről, tevékenységünkről, ilyesmik. Mindkét együttes hozott jónéhány üveg bort is, amit mi még némi borkorcsolyával is megtoldottunk (pogácsa, pirosaranyas zsíroskenyér meg ilyenek), bemutatva ezzel a magyar konyhából is néhány falatnyit.

A bemutatkozást is a szlovákok kezdték, vagyis (ahogy már említettem) a Ĺeĺija Táncegyüttes Trebišovból (Tőketerebesről).

Ők Szlovákiáról csak három egészen rövid turisztikai reklámfilmet mutattak be, annál többet beszéltek viszont a városukról, amely egy 22 ezres kisváros Zemplénben többségében szlovák lakossággal; híres a boráról, és a műemlékeiről, pl. az Andrássyak mauzóleumáról (ugyanis az ő birtokuk volt régen: ifj. Andrássy Gyula, a későbbi belügyminiszter is itt született).

Az együttes, a Lelija (Liliom) nem olyan régi alapítású. Kezdetben csak lányok voltak benne + egy legény, Lukáš Pajtáš, de ő akkor még csak harmonikázott, most ezzel szemben már táncol is.

Később aztán egyre több fiú csatlakozott hozzájuk. Amúgy a női énekek most is ugyanolyan fontos részét alkotják a repertoárjuknak, mint régen.

Azt már mondtam az elején, hogy ők (szemben például a legtöbb hasonló magyar táncegyüttessel) kifejezetten egy régió folklórjával foglalkoznak, vagyis Zemplénével. Meg néha Sároséval is. Elmaradhatatlan fellépői a Zempléni Bornapoknak és hasonló alkalmaknak. A vezetőjük Martina, a férfi tánckarvezető Peter.


Következőnek a Błędowianie mutatkozott be Havířovból.

Már volt szó róla, milyen kevert identitásúak; lehet persze, hogy ez nem ritka arrafelé Těšín/Cieszyn vidékén . Ők is hoztak némi ismertetőt a városukról, de azt nem pakolták ki, hanem egyszerűen átadták azoknak, akiknek fontosnak tartották átadni. A prezentációjukban viszont már inkább csak az együttesük történetének a bemutatására szorítkoztak. Azt nézve, úgy láttam, hogy ez az együttes tényleg sokkal inkább lengyel, mint cseh. Főleg lengyel folklórral foglalkoznak, és úgy általában, mintha az egész működésükkel inkább a vidék lengyel nyelvű kultúrájának központja akarnának lenni. Egyébként több korosztály, száznál is több ember táncol náluk. A stílusuk viszont nem sokban különbözik az átlag lengyel városi (nem-egészen vagy csak névleg-hagyományőrző) táncegyüttesek stílusától, ami a magamfajta magyar néptáncosnak esetleg túlságosan megkoreografáltnak tűnhet.


És hogy mivel rukkoltunk elő mi, a "Kamillavirág" Táncegyüttes, akik a Négyszögletű Kerek Erdőből jöttünk? A mi prezentációnkban (amit VukiNyirettyű és Csini készítettek) az ország bemutatása volt a fontosabb, ezen belül is először a magyar találmányokról volt szó, majd a néprajzról, viseletről, paraszti kultúráról, annak magyar sajátosságairól nagy általánosságban. (A mi helyzetünk, ugye, többek között abban is különbözött a többi résztvevő együttesétől, hogy mi nem kötődünk kifejezetten egy régióhoz.) Ezt az előadást Csini tartotta angolul, méghozzá szerintem nagyon érdekesen és figyelemfelkeltően. A lengyel fordítást ezúttal Arturra hagytam.
Azért az együttesről is esett egy pár szó. Mint már mondtam, kicsit kilógtunk a többiek közül. Nem vagyunk a klasszikus értelemben vett hagyományőrzők. (Ez amúgy is igaz a legtöbb magyar együttesre, még akkor is, ha egy lakóhelyről verbuválódtak a tagok, mi meg ráadásul elég sokfelől jöttünk.) De profi együttes sem vagyunk, hanem mindenekelőtt egy baráti társaság, a csapatért, a tánc öröméért vagyunk együtt. Ilyen értelemben tehát inkább hasonlítunk a varsói Dom Tańcára, mint akár a Lelijára, akár a Błędowianiéra, akár a Tanewre vagy a Jasienniczaniéra. De néha mi is színpadra állunk, és ha már ezt tesszük, megvan bennünk az igény, hogy amit bemutatunk azt jól, művészien, de főleg őszintén mutassuk be. Ilyen értelemben vagyunk néptáncegyüttes.
Persze ez nem ebben a formában hangzott el itt, csak úgy eszembe jutott most, összevetésként elmondani. Smólsko-ban nagyjából azokat a dolgokat mondtuk el magunkról, amiket a nemrég elkészült, ide már magunkkal hozott szórólapjainkba is belefoglaltunk.
Mindehhez még egy borkóstolót is hozzáfűztünk, amit természetesen Barnamaci vezetett elő. Kicsit reklámoztuk az egri támogatóinkat, Kaló Imrét és a Daróczi-Nagy Pincészetet is, akik biztosították ehhez a bort. Kétféle fehér (leányka, olaszrizling) és kétféle vörös (kékfrankos, bikavér) borfajtát hoztunk magunkkal, amit Barni mutatott be az érdeklődőknek. Azt hiszem, elég sikeres volt ez a program, a polákok ugyanis az utóbbi évszázadokban mindig vevők voltak a magyar borokra.
(Ezen a ponton egyébként újra átvettem a tolmácsolást Arturtól.)
Bort persze nemcsak mi hoztunk, hanem a szlovákok is, de ők nem annyit, hogy mindenkinek körbe tudják kínálni. Azért így is sok mindenkinek jutott.

Aztán bemutatkozott a lengyel együttes is. Ők is egy közeli faluból, Jasiennikból jöttek, a nevük pedig ez alapján egyszerűen Jasienniczanie. (+Kiegészültek a biłgoraji Tanew Táncegyüttes néhány tagjával a mostani alkalomra.)

Róluk mit mondhatnék? Fiatalok, barátságosak, nyitottak, szimpatikusak, lelkesek. Nagyon összehaverodtunk velük. A filmből annyit tudtunk meg róluk, hogy a ZMW régóta együttműködik velük, és nagyon felkarolta őket, sokat köszönhetnek Arturnak, például jónéhány külföldi utat, javarészt Németországba, Csehországba, Szlovákiába, Ukrajnába, stb. A velük való beszélgetésekből pedig az derült ki, hogy iskolatársakból, gyerekkori haverokból áll a csapatuk, de nem nélkülözik a vezetőt, a képzett koreográfust. (A vezetőjük, pani Halina egy idegbeteg, de ők úgy látszik jó fejnek tartják, legalábbis mindig megvédik, ha rosszat mondanánk róla.) A módszereikről azt mondják: ők is tanártól tanulnak, szigorúan megkoreografált táncokat, igaz, olyanokat, amelyek tényleg kötődnek ehhez a vidékhez. Viszont ők szívesen elmennek a Dom Tańca táboraiba, és tanulnak autentikus lengyel (vagy adott esetben olasz, francia, vlach, magyar) táncokat, és vesznek részt ilyen jellegű bulikon.


Ez a mostani buli persze arra is alkalom volt, hogy kicsit a ZMW is reklámozza magát.

Róluk is láttunk itt a prezentációk között egy rövid filmet. Ez a szervezet (nem is gondolnád) már 81 éves. De az sem semmi, hogy tényleg mekkora szerepük van a vidékfejlesztésben, a kulturális turizmus fellendítésében, meg ilyesmikben. Nem csoda, hogy olyan nagy sikerrel pályáznak mindenféle EU-s pénzekre, mint ahogy az sem, hogy sokan, akik itt kezdenek dolgozni, később a Földművelésügyi Minisztériumban kötnek ki. És látszik, hogy nemcsak a vidékek közötti, hanem a nemzetközi együttműködésben is sikeresek.

Végül is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk, ők hozták össze ezt a jó kis találkozót. Már végignézni is öröm magunkon: mennyiféle ember, mennyiféle kultúra, tánc, nyelv, szokás, viselet! És pont itt, egy Isten háta mögötti lengyel faluban találkozunk!

Tulajdonképpen a mi borkóstolásos programunkkal ért véget a hivatalos rész, a csapatok bemutatkozása, utána már egy nagy közös lakoma következett. Hosszú faasztaloknál ültünk egymással szemben, és válogathattunk a jobbnál jobb kaják között, (amiknek jó része itteni, helyi specialitás volt), hozzácsapva a még megmaradt magyar és szlovák borokat. Közben hol a mi zenekarunk játszott, hol a helyi népdalkör (ha úgy tetszik Smólsko Asszonykórusa) énekelt.
-Mint egy lakodalomban!- jegyezte meg Feketerigócska. Tényleg olyan volt az egész. Nem mondhatjuk, hogy nem volt jó dolgunk.

A vacsora után kezdődött a spontán buli: a szlovákok nótázni kezdtek. A harmonikásuk persze rögtön le is kísérte őket, aztán átment az egész egy nagy mulatozásba, táncba. Később mi is bekapcsolódtunk. A zempléni dallamokra tökéletesen ráillett a bodrogközi, de a szatmári tánc is, de aztán nemsokára a zenészek is megtanulták egymástól a dallamokat, így egy hatalmas közös magyar-szlovák táncház lett a dologból. Mindenki táncolt mindenkivel, a mozdulatokat is ellesve egymástól. Azt hiszem, így nézhetett ki a XIX. században egy falusi mulatság egy vegyes szlovák-magyar lakosságú faluban. A szlovák lányoknak aztán még Arturt is sikerült bevonniuk.

Azután megszakította az egészet egy közös verbunk: a magyar zenészek húztak szatmárit, de ehhez is hozzátette a szlovák fiúk közül is ki-ki a magáét, sarkantyúikat pengetve. De a legnagyobb meglepetést mégis Kacper Kraczek szerezte, a Tanew és a Jasienniczanie legenergikusabb tagja, aki ugyancsak beállt a szatmári verbunkba szólózni, méghozzá egy nemakármilyen góral-tánccal. (Később aztán az ő kérésére tanítgattunk neki szatmári verbunk lépéseket is.) Aztán folytatódott a páros döngetés, míg a végén a szlovák lányok hoztak be egy csomó üveget, ami felett aztán elkezdték járni a fláškovýt. S aztán persze ebbe is bevontak minket is.

Hát ilyen volt ez a többnemzetiségű buli, ott Smólsko falujában, valahol Délkelet-Polskában. Mikor már öreg este volt, fogtuk magunkat, áthurcolkodtunk Biłgorajba, és folytattuk az egészet a Metro-ban. Az se volt semmi! Habár az előzőt nem érte utol. Közben Kacperrel is egész szépen összespanoltunk. Sok érdekes dolgot mesélt, többek között a nagyapjáról, aki a II. világháború idején Szarak álnéven a lengyel partizánok futárja volt itt, a környékbeli erdőkben.

Akik ellenálltak (III. rész)

A MOKAN Komité

70 éve ezen a napon (1944. december 3-án) vonult be a szovjet hadsereg Miskolcra.
Miskolcon eléggé másképpen alakultak a dolgok ilyen szempontból, mint az ország sok más városában. Itt ugyanis egy jóval szervezettebb és jóval hatékonyabb ellenállási mozgalom alakult ki, mint akárhol máshol. Nagyrészt a Diósgyőri Új Vasgyár munkásai voltak, akik szervezkedni kezdtek már a háború elején. Ők már 1941 elején látták, hogy nem feltétlenül jó ötlet megtámadni a Viág legnagyobb országát. 1943-ban már tartottak egy sztrájkot, nemcsak a jobb munkakörülményeket, hanem békekötést is követelve. Nem mertek túlságosan keményen fellépni ellenük.
A Vasgyár egyébként egyben fegyvergyár is volt, és ez sokmindent jelentett. Egyrészt az ország legjobb szakmunkásait hozták ide, akik persze ennek megfelelően öntudatosak és szervezettek is voltak. Másrészt viszont a kormányzat a lehető legalaposabban igyekezett őrizni és szemmel tartani az üzemet, ha kellett a csendőrséget is odaküldeni. De emellett muszáj volt a munkásokkal óvatosan bánniuk, pl. nem veretni és vegzáltatni őket csendőrökkel, mert egy itteni sztrájk, mégha csak rövid ideig tart is, messzeható következményeket vonhatott maga után.
Így a hatalom és a munkások bizonyos értelemben kölcsönösen sakkban tartották egymást. 1944-ben az volt a kérdés: ha a németek ellen kell fordulni, sikerül-e a hadiüzemet elfoglalni a munkásoknak, és az ott gyártott fegyvereket felhasználni. Ez nem következett be, a gyárat október, a nyilas-puccs után is szoros ellenőrzése alatt tartotta a csendőrség. Így bár sok ember volt Miskolcon, akik a németek elleni harcra készen voltak, és ők jól szervezett hálózatot alkottak, a fegyverek beszerzése csak lassan haladt.
A szervezkedés élén a gyár két marósa állt, régi jó barátok:

Barbai Ferenc és Fekete Mihály
És volt egy összekötőjük is a budapesti ellenállókkal, egy Tóth Béla nevű miskolci illetőségű, de akkor Budapesten élő titokzatos öreg szabó. Ő 1944 nyarán Budapesten alapította meg a MOKAN Komité (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja) nevű szervezetet. Hamarosan belátta azonban, hogy a németek által megszállt, GeStaPo-besúgókkal elárasztott Budapesten egyelőre kicsit nehéz lesz fegyveres harcot szervezni, ezért elhatározta, hogy inkább a miskolci munkások szervezkedésének élére áll. Így Barbai és Fekete és társaik átvették a MOKAN elnevezést, bár sokan közülük furának tartották, sokan pedig nem is tudták, mit jelent maga a szó.

Béla bá’, Miska bátya és Feri bátya mindenesetre nagy energiával vetették magukat a szervezésbe. Az agy persze az izgága Béla bácsi volt, ő fogalmazta a szervezet röplapjait is. Úgy gondolta, hogy a különböző rétegekhez tartozó embereket mással és mással lehet megszólítani és motiválni a csatlakozásra. Ezért öt kategóriába sorolta az embereket:
-A/1: azok munkások, akik biztosan a MOKAN-nal tartanak, és alkalmasak is a szervezésre.
-A/2: azok a munkások, akiket az A/1-esek be tudnak szervezni.
-B/1: a szegényebb vagy szociálisan érzékenyebb polgárok és értelmiségiek, akiket meg lehet nyerni a mozgalom számára.
-B/2: A gazdagabb vagy ijedősebb polgárok, akik azonban megnyerhetőek tekintve, hogy nekik is elegük van a németekből, elítélik a „zsidók” kiirtását, illetve a későbbi nyilas rémuralmat.
-A katonatisztek.

Béla bácsi tehát ennek a kategorizálásnak megfelelően fogalmazta a röplapokat. A B-kategóriások végére odaírta ezt is (biztos, ami biztos):
„Mindenkit figyelünk és számon tartunk. Az utolsó órában még javíthatnak helyzetükön azok is, akik eddig másképpen gondolkodtak.”

Nagy fegyvertény volt, hogy sikerült bevonni a szervezkedésbe a város tekintélyes emberének számító Pődör Lászlót, a gimnáziumi francia-olasz szakos tanárt, aztán az ő révén több katonatisztet is. Mint például Szalay Tibor tüzér alezredest, Ginzery Sándor ezredest és Szabó Lajos leventeoktató őrmestert, akiknek később sikerült megakadályozniuk, hogy a visszavonuló németek és nyilasok minden üzemet és ipari berendezést magukkal vigyenek vagy felrobbantsanak. Illetve Petrássy Miklós orvos alezredest, aki a kórház sebesültjeit és az ott bujkáló üldözötteket védte.

1944 novemberében a várost körülvették a szovjet csapatok. A MOKAN-nak sikerült felvennie velük a kapcsolatot, és eljuttatnia hozzájuk a német lőállások térképét, amelyet alapos felmérő akciók és sok információ összegzése után rajzoltak meg. Ez nagyban meggyorsította a németek eltakarodását Miskolcról. Amikor megkezdődött a harc, abba a MOKAN fegyveresei is bekapcsolódtak. Eredeti tervük, az általános felkelés kirobbantása nem sikerült (már a fegyverek hiánya miatt sem), de kisebb csoportokban, rajtaütésszerű támadásokkal vették ki a részüket a küzdelemből. Több német ágyút, teherautót is felrobbantottak.

Barbai Ferenc nem érte meg a harcok befejezését. Külön szerencsétlenség, hogy a szovjetek lőtték le tévedésből, pont mikor nekik akart hírt vinni a német hadállásokról (Mikor a társai utoljára látták bringán száguldott. Lehet, hogy volt a vállára akasztva egy lőfegyver is, és emiatt vélték a szovjetek ellenséges katonának.) De az is lehet, hogy pont a szovjetek és a németek zárótüzébe került. Mindenesetre a háború után és az azt követő időszakban mindenhol elismerték ellenállási érdemeit és hősi halottnak tekintették.

A harcok befejeztével pedig olyasmi történt, ami addig nem: a szovjet parancsnokság elismerte a MOKAN-t önálló fegyveres alakulatnak, tagjai tehát megtarthatták fegyvereiket, és rendvédelmi feladatokat láthattak el Miskolcon. (Parancsnokuk ekkor Szalay Tibor lett, mint katonailag képzett ember.) Ennek következtében aztán nem is volt sok atrocitás a szovjet katonák részéről Miskolc lakossága ellen. (Nyilván azért a MOKAN sem tudott mindenhol ott lenni.) Ezt csak azért mondom, mert ez alapján nagyon úgy néz ki, hogy ha több helyen lett volna ilyen szervezett a magyar ellenállás, akkor a szovjet megszállás sem lett volna ennyire agresszív és kegyetlen. Ez alapján érthető, ha nehezen tudok igazat adni azoknak, akik azokat ünneplik, akik még akkor is kitartottak a németek mellett, amikor a magyar kollaboráns kormány emberei magyar állampolgárokat kezdtek gyilkolni sokszor válogatás nélkül, és mindenkit kitartásra buzdítottak, majd minden értéket megsemmisítve maguk mögött, leléptek. Akkor már inkább érdemes megemlékezni azokról, akik mentették, amit menthettek, főleg az emberéleteket, de például a gyárakat, ipari berendezéseket, kórházakat, iskolákat is. A MOKAN pedig éppenséggel ezek közé tartozott.

A háború után a MOKAN emberei közül sokan léptek be az új Honvédségbe és az új rendőrségbe. A MOKAN erősen kivette a részét a toborzásból az 1945-ös magyar hadseregbe is, amelyet a szovjetekkel kötött megállapodás alapján Németország ellen kellett volna küldeni. (Ennek a magyar hadseregnek a nagy része Ausztriáig jutott a májusi német kapituláció idejéig. Azok az egységek, amelyekben a MOKAN emberei szolgáltak, viszont el sem érhették a magyar-osztrák határt.)

A fent említett két vezetőn kívül volt még néhány később híressé váló tagja a MOKAN-nak. Például

Grósz Károly (később a MSzMP utolsó főtitkára 1989-ben, Kádár János halála után). Ő is a Vasgyár munkása volt egyébként.

Vagy

Kopácsi Sándor fiatal esztergályos, aki a háború után rendőr lett. 1956-ban ő volt Budapest rendőrfőkapitánya, és Nemzetőrség főparancsnokának, Király Bélának a helyettese, így a forradalom egyik vezetője. 1958-1963-ig börtönben ült 1956-os tevékenységéért (egy darabig még korábban általa elfogott köztörvényes bűnözőkkel is). 1975-ben kivándorolt Kanadába.

És ott volt a MOKAN-ban

Fekete Sándor is, Fekete Mihály akkor 17 éves fia, a francia kultúra rajongója. A nyilas puccs után, mikor a MOKAN egy pár napra szinte megdermedt a bekövetkező váratlan eseményektől, ő volt az aki továbblendítette az egész mozgalmat, leginkább azzal, hogy egy éjszaka alatt (kijárási tilalom közepette) fél Miskolcot telefestette „Halál Szálasira!” és „Éljen a Haza!” feliratokkal. Később a fegyveres harcban is részt vett. Valószínűleg igazán fel sem fogta, hogy mennyire veszélyes, mindaz, amit csinál, de éppen ez volt a szép az egészben szerinte is. A következő évben egyébként Budapestre ment egyetemre., és a Györffy Kollégium tagja, a NéKOSz egyik szervezője lett. 1956-os és azt követő újságírói tevékenységért ő is ült börtönben. De nem erről hanem írói és irodalomtörténészi munkáiról híres. Foglalkozott Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal, a francia forradalommal és sok aktuális kérdéssel is. Nagyon szeretem az írásait, könnyed, szellemes stílusáért és mindenre kiterjedő figyelméért, kíváncsiságáért. Az egyik legszellemesebb magyar író akit ismerek. Róla még egészen biztosan lesz szó a blogon.


Dicsőség a MOKAN-nak, dicsőség az ellenállóknak!