További filmek a nagy háborúról (ajánló)

Három éve írtam egy filmajánlót II. világháborúról szóló filmekről (a II. világháború európai befejezésének napjára időzítve). Valami miatt most jó ötletnek tűnt megint írni egy ilyet.
Ezek megint nem a II. világháborúról szóló legjobb filmek, nem is feltétlenül a kedvenceim, csak annyit mondhatok róluk biztosan és összefoglalóan, hogy figyelemreméltó alkotások. Jó olvasgatást! (És remélem, kedvet is csinálok valamelyikhez, ezesetben: Jó szórakozást ezekhez is!)

A frontvonal mögött (Framom främsta linjen/ Etulinjan edessä)

Rendező: Åke Lindman
Egy finn-svéd film a II. világháborúban, Suomi védelmében harcoló finnországi svédekről. A rendező maga is finnországi svéd (egykor focista a finn válogatottban). A színészek is nagyrészt finnországi svédek. Érdekes dolog lehet ez a finnországi svéd identitás. Suomi lakosságának viszonylag kis részét alkotják a svéd anyanyelvűek, ugyanakkor talán egy kisebbségnek sem ilyen kedvező a helyzete, mint nekik. Éppen ezért valószínűleg anyanyelvük és identitásuk őrzése mellett erősen kötődhetnek a nagy közös hazához is. Legalábbis innen úgy tűnik. Ez a film valószínűleg ennek a kettős finnországi svéd identitásnak egy művészi megnyilvánulása akar lenni. Már ezért is érdekes alkotás. Amellett egy teljesen korrekt kis háborús film. Igaz, nem akar nagyon súlyos morális dilemmákat felvetni a másik ember megölésével kapcsolatban, és viszonylag keveset mutat meg a háború igazán borzalmas arcából. Inkább egy tisztelgés a hősiesség és a bajtársiasság előtt, de mindezt úgy, hogy az ellenséget sem akarja fékevesztett szörnyetegnek bemutatni.

A rendező jól ráérzett, hogy a bajtársiasságról úgy lehet leginkább filmet forgatni, ha a történet középpontjába egy alakulatot helyez: bemutatja, hogyan válnak összetartó csapattá, barátokká, hogyan egészítik ki egymást a tagok. A szereplők ennek megfelelően (amennyire én tudom) nagyrészt fiktív alakok. Valós történelmi személyiség csak kettő van közöttük, a két magasabb rangú parancsnok, egy svéd és egy szuomen. Ők azonban már mint történelmi személyiségek is annyira izgalmasak, hogy az életük talán akár még külön-külön is megérne egy filmet.

A svéd: Harry Järv (Tobias Zilliacus). (Balra az igazi, jobbra a filmbeli). Részben az ő visszaemlékezésein alapul a film története. A 61. (svéd legénységű) gyalogezred tisztje civilben könyvtáros volt, jó író, műfordító, amatőr fotós. Katonái imádták. Anarcho-szindikalista nézeteket vallott, talán ez is hozzájárult humanizmusához, ahhoz, hogy a merev katonai drill helyett különösen emberségesen tudott bánni az alárendeltjeivel. Emellett operatív tisztként is sikeres és hatékony tudott lenni. A háború előtt és után, könyvtárosként, művelődésszervezőként sokat tett a finnországi svéd anyanyelvű kultúráért, bár idővel átköltözött Svédországba, és Uppsalában az egyetemi könyvtárat, majd Stockholmban a nemzeti könyvtárat kezelte.

A finn parancsnok: Alpo Marttinen ezredes (Ilkka Heiskanen): szintén egy ügyes és hatékony parancsnoka volt a téli háborúnak és a II. világháborúnak. A szovjetek nagyon haragudhattak rá, mert a II. világháború után mindenképpen ki akarták harcolni, hogy Suomi, mint háborús bűnöst adja ki őt a Szovjetuniónak. Nem tűnik úgy, hogy ennek lett volna bármi alapja, de Marttinen végül, hogy ne okozzon diplomáciai bonyodalmat, inkább emigrált az USA-ba, és az amerikai hadsereg tisztjeként élte le a további életét.

Harry és Alpo érdekes életéről amúgy keveset tudunk meg ebből a filmből, de a köztük kialakuló bajtársi, majd baráti viszonyt azért szépen bemutatja a film.

(A rendező, Åke Lindman, egy korábbi finn háborús filmben, mint színész)


Tali Ihantala 1944

Rendező: Åke Lindman
Ugyanannak a rendezőnek egy három évvel későbbi (2007-es) filmje. A Skandináviában vívott legnagyobb csatáról szól, amelyet konkrétan a finn és szovjet hadsereg vívott egymással (mily meglepő) Tali Ihantalánál 1944-ben. (1944 nyarán, bár ez nincs benne a címben.)

Közel sem sikerült annyira jól, mint A frontvonal mögött. Ennek oka pedig éppen az, amire az előbbi filmnél utaltam: A frontvonal mögött egy szakaszról szól, az ő történetükön keresztül mutatja meg egy egész ezred, sőt az egész háború történetét, betekintést nyújtva egy egész nemzeti kisebbség történetének egy érdekes fejezetébe.

A Tali Ihanatalában az a cél, hogy minden fegyvernem szempontjából megmutassa az eseményeket, így azonban az egész szétesik egymástól teljesen különálló, nagyon rövid epizódokra, amelyek lehetnek ugyan izgalmasak és technikailag is szépen kivitelezettek, de valahogyan mégsem állnak össze egy történetté. Túl sok a szereplő, és mindenkit túl rövid ideig látunk ahhoz, hogy jobban megismerjük, hogy izgulni tudjunk érte. Pont az nem jön ki az egészből, hogy az egyes emberből milyen rejtett (akár pozitív, akár negatív) dolgokat hozhat ki egy ilyen kiélezett, háborús helyzet. Amúgy szép, látványos alkotás, de csak azoknak ajánlom, akiket hozzám hasonlóan nagyon érdekel a II. világháború északi frontja hadtörténetileg is, aki szeretné megismerni a katonák felszerelését, ruházatát, a harcmodort, stb.

Aki csak úgy egy jó filmet szeretne izgalmas drámai konfliktusokkal vagy emberi történetekkel, az lehet, hogy ezt a filmet nem fogja annyira érdekesnek tartani.


Kiskakukk (Кукушка/Käki/Giehka)

Rendező: Alekszandr Rogozskin
Ez volt kamaszkorom (egyik) kedvenc filmje, de utólag már ennek is látom a hiányosságait is. Itt is sokkal többet ki lehetett volna hozni a témából, talán ha a rendező még kreatívabb eszközökkel nyúl a témához, és nem ragaszkodik ennyire a realista stílushoz. Egyébként viszont most is azt mondom, hogy méltán lett kultfilm. A bejegyzésben ajánlott filmek közül ez szól a legkevésbé a II. világháborúról (eredetileg nem is ennek kapcsán akartam írni róla). A II. világháború itt csak keret, hogy elmondjanak egy szép történetet az emberi kommunikációról. Illetve még az se, mert a főszereplők célja éppen az, hogy kivonuljanak a háborúból, függetlenítsék magukat a történelemtől valami sokkal időtlenebb időben.

A történet röviden: valamikor a II. világháború vége felé valahol a messzi északon a szép fiatal számi özvegy,

Anni (Ánne Juuso) a házába fogad két sebesült katonát: a finn (szuomen) mesterlövész-szökevényt,

Veikkót (Ville Haapasalo) és az orosz

Ivánt (Viktor Bîcskov). Tehát három ember találkozik egy viszonylag szűk térben, és egyikük sem beszéli a többiek nyelvét, de valahogyan meg kell érteniük egymást. Mindhárman folyamatosan beszélnek, nem is mindig feltétlenül egymáshoz. Monológjaikban talán olyan dolgokat is kimondanak a két másik idegen ember előtt, amiket nyelvüket értő honfitársaik előtt nem mernének. A néző persze a feliratoknak köszönhetően mindhármukat érti, és kívülről nézve akár viccesnek is találhatja a szereplők félreértéseit, de a helyzetükbe belehelyezkedve azért elgondolkodhat azon, milyen komplikált lehet a szituáció. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy bár Veikko a maga részéről befejezte a háborút, és barátságos próbál lenni, Iván úgy tűnik, nem tud túllépni azon, hogy akivel össze van zárva, az egy ellenséges hadsereg katonája. Csak Anni tarthatja vissza a meggondolatlanságoktól, de vajon meddig?...

Minden kiaknázatlan lehetőség ellenére nagyon jó, kellemes érzés nézni ezt a filmet, csak át kell állítani az agyunkat hozzá egy lassabb, nyugodtabb, szemlélődőbb, mondhatni líraibb befogadásra. Nem az epika, a történetmesélés a lényeg az egészben, hanem sokkal inkább a hangulatfestés. Ugyebár egy háborús filmtől nem szoktunk hozzá ilyen élményhez. De ezért is mondom, hogy nem háborús film az egész, éppen a háború lezárásáról a béke és a közös hang megtalálásáról, egy zaklatott időszak kipihenéséről szól, amelyben azért még mindig ott kísért a sok (meg nem mutatott, csak sejtetett, de különösen Ivánt folyton nyomasztó) szörnyűség.
A többi itt bemutatott filmmel ellentétben nem annyira férficimborákkal ajánlom megtekintésre, ez inkább egy randifilm.

Bíbor alkony (紫日) (ejtsd: Ziri)

Rendező: Feng Hsziaoning
Mint mondtam, a Kiskakukkról eredetileg nem a háborúról szóló filmek között akartam írni. Ami miatt mégis idehoztam, az az, hogy össze akartam vetni egy másik filmmel. A szituáció hasonló: három más nemzetiségű, egymással nehezen kommunikáló embernek együtt kell boldogulni. De a hangulat más. Ha a Kiskakukk nem a háborúról (hanem a kivonulásról és a meditációról) szól, ebben a kínai filmben nagyon benne van a háború brutalitása, embertelensége is. Egyébként a régebbi a kettő közül a kínai film. Aki ezt látja előbb, annak úgy is tűnhet, hogy a Kiskakukk ennek a szelídített („gyerek”) változata, de mint előrebocsátottam, valójában nem feltétlenül ez a helyzet: a kettő funkciójában teljesen más. Szerintem a rendezők nem tudtak egymás filmjeiről, csak véletlen a hasonlóság.
A Ziri is a II. világháború vége felé játszódik, valahol Mandzsúriában, a szovjet-kínai határvidéken, amely itt ugyanolyan senki földje, mint a Kiskakukkban Számiföld („Lappföld”). Ezen a területen éppen a szovjet és a japán hadsereg kerülgeti egymást. (A Szovjetunió végül is hadat üzent Japánnak, de nem nagyon siették el, hogy ezen a fronton is lépéseket tegyenek.) A három ember, akik találkoznak:

Jang (Fu Dalong), a kínai paraszt, aki japán fogságból szökik meg,

Nágya (Anna Zejnalova*), az orosz katonalány és

Akijoko (Csie Maeda), a japán diáklány, akit a megszálló hatalom munkaszolgálatra rendelt ide. A körülmények furcsa összejátszása folytán úgy alakul, hogy egymásra lesznek utalva, de mindegyiküknek megvan az oka, hogy bizalmatlanul kezelje a másik két embert. Akijoko és Jang legalább megértik egymás nyelvét, de Nágyánál van egy géppisztoly. Jangnak minden oka megvan, hogy utálja a japánokat, akik halomra gyilkolták, megkínozták és megalázták a rokonait, barátait, ismerőseit. Azonban be kell látnia, hogy Akijoko, az egyszerű diáklány erről nem tehet, ő ugyanúgy a háború áldozata. Az egymást nem értő Jang és Nágya elvileg szövetségesek lehetnének, de Jangnak persze megvan az oka arra is, hogy minden idegen egyenruhást bizalmatlanul kezeljen, aki a hazája határán lófrál.

Ez a véletlenül összeverődött hármas nem marad egy helyben meditálgatni, mint a Kiskakukk triója, mivel egyáltalán nincsenek biztonságban: céljuk túlélni, és minél előbb lakott területre vergődni valahogyan.

Útjuk során azonban mindenhol találkozniuk kell a háború pusztításaival és embertelenségével. Ez a pusztítás és embertelenség általában a japán katonák kegyetlenkedéseiben nyilvánul meg. Emiatt többször is fennáll a veszélye, hogy az orosz és a kínai haragja a japán lányra fog zúdulni, és ki fogják nyírni Akijokót. Vajon lesz-e bennünk elég emberség a film végéig?

(*Meglepő, de ennek a modellből lett színésznőnek a nevét gondos internetes utánajárás után sem tudom biztosan megmondani. Különböző netes oldalakon háromféle néven szerepel, de az egyéb adatok és képek alapján a három személy egy. Egyik helyen Анна Зейналова (Anna Zejnalova) a neve, másikon Анна Милена Амон (Anna Milena Amon). Lehet persze, hogy az egyik a lánykori neve, a másik már a férjezett neve, bár színésznőnél szokatlan, hogy megváltozott névvel lép fel. A film angol nyelvű Wikipédia-oldalán pedig az „Anna Dzenilalova” név szerepel. De ez utóbbi esetében előfordulhat, hogy az eltérés oka az, hogy az oldalt kínaiból fordították, és a nevet a kínai írásjelek alapján írták át, anélkül, hogy az eredeti orosz névnek utánanéztek volna, és így lehetett a Zejnalovából Dzen(y)ilalova. Ha valaki tud valami biztosabbat erről a színésznőről, kérem, írja meg. (Annyi kiderült még róla, hogy 1980-ban született Zólyomban, Szlovákiában. Még az is lehet, hogy nem is teljesen orosz, hiszen az oroszoknál nem szokás második keresztnevet adni a gyereknek.))


Drága Elza!

Rendező: Füle Zoltán
Nekünk magyaroknak is van végre jó II. világháborús filmünk az utóbbi évekből is, olyan, ami nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. A látvány, a technikai megvalósítás tökéletes. Kicsit féltem viszont, hogy az egész a „jó magyarok, gonosz szovjetek” -sémára lesz felfűzve, de szerencsére nem így van. Arra viszont a legkevésbé sem számítottam, hogy a szovjet nézőpont ilyen fontos lesz az egészben.

(Valaki (nem tudom, ki és hol) azt írta: egy II. világháborúról szóló magyar film, ami kivételesen nem a zsidókról szól. Ha az illető olvasná ezt a blogot, akkor persze tudná, hogy az 1970-es és 1980-as években számtalan magyar film készült a II. világháborúról, amik nem a zsidókról szóltak. A Drága Elza! különlegessége nem ez. Inkább azt lehetne mondani: egy magyar film a II. világháborúról, ami meglepő módon sokkal inkább szól a szovjetekről, mint a magyarokról.)
A történet ugyanis arról szól, hogy a főszereplő,

Lombos Mihály honvéd (Makray Gábor) szovjet fogságba esik. Egy halálraítélt alakulathoz kerül, amelyben rajta kívül elsősorban mindenféle piti orosz bűnözők és dezertőrök vannak: feladatuk a szovjet alakulatok előtt megtisztítani az utat az aknáktól. Hogy hogyan? Úgy, hogy felrobbannak. Ez elég embertelen, de a II. világháború során egyik hadviselő fél sem bánt kesztyűs kézzel a maga hadifoglyaival, tisztelet a kivételnek. (Arról nem is beszélve, hogy a szovjet hadseregben tényleg voltak ilyen alakulatok. Úgyhogy az erre való utalás önmagában még nem „szovjetellenes propaganda”.) Ahogyan azonban halad előre a történet, némileg Mihály szemével megismerjük a kísérő szovjet alakulat katonáit is, és rájövünk, mennyire sokfélék ők, és többségük egyáltalán nem az a vérengző fenevad, aminek a német és a magyar propaganda beállította őket. De a háború persze rajtuk is átgázolt, és átformálta őket, kit jobban, kit kevésbé. Az empatikus ábrázolás mindenesetre dicséretére válik a filmnek. Még egy szerelmi szál is van a történetben, ami egy szanitécnő és egy NKVD-tiszt (!) között bonyolódik.

És ennek kapcsán rájöhetünk arra is, hogy a félelmetes és érzéketlen alaknak tűnő tiszt is bizony egy emberi érzésekre nagyon is képes ember.
Minden pozitívuma ellenére a film azért összességében nem mindig annyira jó, mint lehetne, és nem is annyira jó, mint az itt bemutatott többi film. Inkább csak úgy oké. Egyrészt csak egyet tudok érteni azzal a kritikával, amelyik azt írta: a Drága Elza! elsősorban addig tud egy erős film maradni, amíg képekkel próbál történetet mesélni. A látványnak, a vágásoknak, a ritmizálásnak a harcok képeinek tényleg nagy drámai erejük van. De már a párbeszédeknél néha félresiklik a dolog. Amint a szereplők megszólalnak, nehézkessé, döcögőssé válik a cselekmény, mert a dialógusok eléggé erőltetettek, vontatottak, olyan „íróasztal mellett kitaláltak”. A színészi alakítások sem mindig olyan nagyon fergetegesek. Igaz, a Lombos Mihályt játszó Makray Gábor és a titokzatos munkaszolgálatos figurát alakító

Varga Tamás teljesen jó, márpedig a film jelentős része rájuk épült.

De már Anatolij Kozov, az NKVD-tiszt (Bodor Géza) alakítása néha gyengécskére sikerül, amihez hozzájárul az is, hogy az orosz kiejtése borzalmas. (Pedig nem is feltétlenül kellene, hogy jó legyen: a szovjet hadsereg egy soknemzetiségű haderő volt, nyilván sokan voltak benne olyanok, akik erős akcentussal beszélték az oroszt. De ennek a figurának orosz neve van, ezért elvárható lenne, hogy ne úgy beszéljen, mintha egy részeg magyar diák a Hello Tourist! orosz változatát akarná előadni.) A két szanitécnőt, akiknek pedig a drámai jelenetek jelentős részéért felelniük kellene valami miatt jó ötletnek látták az alkotók topmodellekkel eljátszatni profi színésznők helyett, és hát legtöbbször ez is meglátszik. (Bár Ripli Zsuzsannán szemmel láthatóan kisebb rutinja ellenére azért látszik, hogy igyekezett, és az esetek többségében helyt tud állni.) De a másik, hogy a film végén egy meglepő(nek szánt) fordulat is van, amit azonban a néző már viszonylag korán (a film fele után valamivel) előre kitalálhat, ha figyelt, így pedig az egész már nem tud olyan ütős lenni.

Mindezek ellenére szerintem ezzel a filmmel is érdemes egy próbát tenni, különleges élmény tud lenni, különösen jó társasággal nézve. A főcímdal pedig (egy Vajda János-vers egészen különleges, progresszíven folkos feldolgozása) egészen fantasztikusra sikerült, kár, hogy a film cselekményéhez, illetve hangulatához az égvilágon semmi köze sincs.


Halálos szépségek** (meg a Tunguz) (Снайпер 2: Тунгус)

Rendező: Oleg Feszenko
Történelmi akciófilm-sorozat csajoknak (+csajokról)… Nem hiszed el, hogy van ilyen, de van ilyen. (Talán azt lehetne mondani, hogy a Szex és New York találkozása a Sharpe-sorozattal, de nem ismerem annyira az előbbit, hogy ilyen kijelentéseket tegyek. Ezzel együtt figyelemre méltó két ennyire távol eső világot összehozni…) Az utóbbi évek számtalan II. világháborúval foglalkozó orosz filmes alkotásainak egyike. Teljesen véletlenül akadtam rá, de ha már így esett, végignéztem. Biztos, hogy nem ez a legjobb orosz filmes alkotás a háborúról, de megintcsak: már az ötletet is kész vagyok értékelni.

Hogy miért lehetnek a lányok jó akcióhősök, arról legkiválóbb újságíró-filmkritikus kollégám, Szirmai Gergely már beszélt egyszer (persze miről nem beszélt még ő?): mert a nők jól tűrik a fájdalmat és többfelé tudnak figyelni. Ehhez csak még egy szempontot tennék hozzá: lehet, hogy a háború egy férfias dolog, amit férfiak találtak ki, de egy modern hadsereg akkor sikeres, ha abban a legkülönbözőbb képességű emberek tudnak jól együttműködni. Miért ne lehetnének ezek között az emberek között nők is, akik a maguk képességeit bontakoztatják ki egy-egy jól együttműködő csoport tagjaiként?
Ami pedig a sorozat történelmi alapja: a szovjet hadseregben tényleg szolgáltak nagyon hatékony női mesterlövészek, akik közül sokan ráadásul még elképesztően jól is néztek ki.
Mint például a legismertebb és legjobban sztárolt

Ljudmila Pavlicsenko (aki nemrég kapott egy saját filmet), vagy a hősi halált halt

Klavgyija Kalugina, Roza Sanyina és Tánya Baramzina vagy

az azeri Ziba Qaniyeva (aki színésznőként is sikeres volt) és a kazah Alija Moldagulova

Ebben a sorozatban egy egész női mesterlövész-rajt hoznak létre a szovjetek. A csapatot egy remek képességű tunguz vadász

(Tolepbergen Bajszakalov) képzi ki. A lányok, szépek, okosak, és elképesztően jól céloznak, ugyanakkor a lehető legkülönbözőbb karakterek, akik jól kiegészítik egymást. (Jó barátnők is lesznek a film során, ahogy ez lenni szokott). Egymás között a harcok szünetében beszélgetnek csajos dolgokról, pletykálgatnak a férfi tisztekről, ugyanakkor a feladataikat mindig nagyon komolyan veszik.
A színésznők közül a legismertebb (és legszebb) a kiskunmajsai születésű

Marina Alekszandrova.
Vannak a filmben szerelmi szálak is, naná. A néző azon is izgulhat: vajon melyik lány fog összejönni a tunguz vadásszal a végére…
Az ötlet kiváló, a megvalósítás már nem mindig tökéletes. Talán belejátszik az is, hogy nem használnak ki minden lehetőséget: nem minden lány egyéniségét, jellemét ismerjük meg annyira, amennyire lehetne. És ez csak részben következik abból, hogy ez a sorozat csak egy miniszéria és nem egy végtelenített szappanopera. Talán az fontosabb ok, hogy sok csajos dologra nincs idő, mindig jönnie kell az akciónak, az izgalomnak, a veszélyes küldetésnek és a lövöldözésnek.
A másik az, hogy ahogy haladunk előre, a cselekmény egyre meseszerűbbé válik, egyre inkább a Négy páncélos és a kutya gyermetegségére kezd hasonlítani, a háború szörnyűsége kevésbé jön át belőle. A Négy páncélos és a kutya persze gyerekeknek készült, ez az orosz sorozat meg lányoknak, és egyik sem a háborús filmek fő célközönsége. De azért minden szelídítés mellett elvárnám, hogy pl. a náci tisztek ne úgy viselkedjenek, mintha valami Disney-film főgonoszai lennének.
Kicsit több volt benne, de nem rossz.

(** Ennek a sorozatnak nincs magyar címe. Egyelőre ezt találtam ki, de én is tisztában vagyok vele, hogy ez így béna. Ha valaki már látta, és van jó magyar címötlete, írja meg.)

További II. világháborús filmajánlók:
-Évfordulós filmajánló
-Anyáink, apáink (Unsere Mütter, unsere Väter)
-Varsó '44 (Miasto 44)
-Egy asszony Berlinben (Eine Frau in Berlin)
-Magyar filmek a II. világháborúról

Idézőjel a Táncház Napján (Ortutay)

„Különös egyensúlyban található meg egyéni és közösségi a paraszti létben, ami a mi személyiséghez kötött kultúránknak furcsa és különös. Ezért beszéltek mitikus paraszti közösségről, ezért találtak ki naiv elméleteket, hogyan alakít ki a közösség népmesét, balladát. (…)
Tudjuk azt jól: egyetlen tréfát, fordulatot nem találhat ki közösség. Mindent csak egyének találnak ki. Megőrizni, formálni, átalakítani viszont csak a közösség tud. Mindig az egyén teremt, a közösség vagy elfogadja vagy elveti, s ha elfogadta, akkor alakítja. (…)
Az egyéniség elsüllyed, de a maga tehetségét, hajlamait, ötleteit szabadon bedolgozhatja a közösség életrendjébe és stílusába.”
(Ortutay Gyula: Népműveltségünk mai szemmel) (1945)

A szabadság kis körei egy Köztársaságban

Az egyik, ami nekem már egy jó ideje feltűnt Polákországban, az az, hogy milyen nagy hagyománya van ott a regionalizmusnak, a helyi autonómiának, a központi hatalommal szemben álló helyi önszervezésnek. Ez talán még az ország három birodalom általi felosztásánál is régebbi történelmi időkre megy vissza, azokra az időkre, amikor a Piast-családból való királyok rengeteg részre osztották gyermekeik között az országot, és kisebb-nagyobb fejedelemségek keletkeztek,

amelyek sokszor egymással is harcban álltak a hatalomért. (Így alakultak ki az ország ma is ismert nagy régiói).

Később aztán jött a Nemesi Köztársaság, amelyben a „nemesi demokrácia” rendszere megint jó alapot adott egy központi hatalommal szemben álló szabadság-tudat kialakulásához, de persze csak a nemesek, azaz egy elit réteg számára.

De hogy a parasztokban is ilyen erős regionális öntudat és regionális önkormányzatiság alakuljon ki, ahhoz kétségtelen hozzájárult az, hogy a XIX. században, mikor nem létezett lengyel állam, a helyi önszervező közösségek voltak a legmegfelelőbbek a nemzettudat őrzéséhez. A három felosztó birodalom (az Orosz Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom) uralkodói nem is mindig igyekeztek gátat szabni ennek, mert a veszedelmes ellenfelet a nemességben látták, hiszen ez robbantotta ki az újabb és újabb szabadságharcokat a lengyel haza újjáteremtéséért. A felosztók pedig sokszor azt gondolták, nem baj, ha a nemességgel szemben megerősítik a helyi paraszti közösségeket. Csakhogy később, a XX. század elején már éppen ezek az erős helyi, paraszti közösségek lettek egy új, demokratikusabb nemzettudat hordozói, így hozzájárultak ahhoz, hogy a lengyel nép lerázhassa magáról a német, osztrák és orosz igát.

A mai lengyel nemzeti ünnep alkalmából bemutatok három ilyen önszervező, „parasztköztársaságot” a lengyel történelemből, amelyek adott pillanatban a helyi érdekérvényesítést szolgálták, anélkül, hogy a lengyel nemzeti eszmével szembe akartak volna kerülni. (Az írást megintcsak a Népiblognak küldeném el, ha lenne még Népiblog.)


A Pawłowo-i (Paulavai) Köztársaság

Ezt a pár faluból álló területet, amely a mai Litvánia egyik polákok-lakta vidékén terül el, egy Paweł Brzostowski nevű pap szervezte „köztársasággá” a XVIII. század végén, a XIX. század elején, a lengyel reformkor kellős közepén, a felvilágosodás szellemében. Tulajdonképpen az egész egy felvilágosult földesúr kísérlete volt arra, hogy egy feudális uradalomból egy öntudatos parasztok által berendezett, modern felfogásban gazdálkodó közösséget csináljon. Hogy működött volna-e ez egy egész országban? Nem tudni…

Paweł Brzostowski Rómában tanult, és hosszú külföldi utazások után tért vissza szülőföldjére, a Litván Nagyfejedelemségbe (amely akkor a Lengyel Királysággal együtt alkotta a Két Nemzet Köztársaságának nevezett szabad-királyválasztó nemesi államot.) Az 1760-as években, vagyis a lengyel reformkor kezdetén vásárolta meg Merecz (litvánul Merkinė) faluját és a körülötte fekvő birtokokat. Mereczet, a központot később saját magáról Pawłowo-nak nevezte el.

Régóta tervezte, hogy a maga birtokán végrehajtja a jobbágyok felszabadítását, és valami mást, modernebbet hoz létre. 1769-ben fogott neki a terv megvalósításának. Megfogalmazott valamiféle alkotmánytervezetet (akkor, amikor még Európa egyetlen államában sem létezett írott alkotmány), és ezt egyik vasárnap, a mise után felolvasta a templomban. Meg is szavaztatta róla a meghökkent parasztokat, akik a tervezetet egyetlen ellenszavazattal elfogadták.

Az alkotmány szerint az addigi jobbágytelkeket a parasztok örökbérletként kapták meg, ami azt jelentette, hogy az addigi rendszeres jobbágyi szolgáltatások helyett, évi egy összegben kellett lefizetniük a bért a földesúrnak (Paweł atyának), és mentesültek a robot, vagyis az ingyenmunka alól. Paweł atya pedig gondoskodott arról, hogy a parasztok megismerjék a modern pénzgazdálkodás és egy gazdaság vezetésének szakszerű ismereteit.
Mivel így különböző nagyságú birtokok jöttek létre, illetve továbbra is maradtak, akiknek nem lett saját bérletük, földjük, ezért Paweł atya 1786-ban újabb változásokat vezetett be, hogy a társadalmi különbségeket is csökkentse: a saját kezén maradt (majorsági) földek nagy részét is felosztotta a parasztok között, hogy mindenkinek nagyjából egyenlő nagyságú birtoka lehessen.

Mindkét lépése a termelékenység ugrásszerű megnövéséhez vezetett. Kiderült, hogy a parasztok tényleg sokkal szívesebben dolgoznak így, mintha jobbágyok lennének. Maga Paweł atya pedig jól megélt a bérletekből is. Ezen kívül a hálás parasztok továbbra is hallgattak rá, úgyis mint papjukra, úgyis mint tanítójukra, aki sok új hasznos dologra tanította őket. Az alkotmány szerint a földet nem adhatták el és nem oszthatták meg, de aki akart, elköltözhetett a Pawłowo-i Köztársaságból, bizonyos végkielégítés lefizetése után. Sok minden volt, amiben maguk (egyedül vagy közösen) dönthettek, de a „mini-köztársaság” ura alapvetően Brzostowski maradt, aki minden történést élénken figyelt, és felügyelt. A területen tilos volt például az alkoholfogyasztás, amit Paweł atya következetesen betartatott. (Ez ma még egy jól működő demokráciában is elképzelhetetlen lenne.)
Mivel az elképzelés jól bevált, más birtokokról is kezdtek parasztok átszökdösni Pawłowo-ba, ami azt eredményezte, hogy a környékbeli földesurak közül némelyik azt kezdte tervezgetni, hogy rajtaüt a Brzostowski-kúrián, és fegyverrel kényszeríti a tulajdonost volt jobbágyai visszaadására. Ezért Pawłowo ura a parasztokból egy saját „polgárőrséget” is szervezett a terület védelmére. (Vagy nevezhetjük akár „nemzetőrségnek” is.) Így végül is nem érte támadás. Lengyel részről legalábbis nem…

Pawłowo-t egyszer maga II. Stanisław király, a reformok és az új, felvilágosult alkotmány támogatója is meglátogatta, és úgy találta, ez a birtok az ő modernizáló eszményeit is megvalósítja, ezért Paweł Brzostowskit a legmagasabb lengyel kitüntetéssel, a Fehér Sas Renddel tüntette ki.

Tehát nem úgy tekintett a Pawłowo-i Köztársaságra, mint egy állam egységét veszélyeztető tényezőre, hanem úgy mint a Két Nemzet Köztársaságának egyik részére, amely más területeknek is mintát adhat sokmindenben.
1792-ben, mikor veszélybe került a Két Nemzet Köztársaságának függetlensége, orosz csapatok próbálták megszállni ezt a területet is, Pawłowo puskákkal felszerelt polgárőrsége azonban eredményesen vette fel a harcot ellenük. Jó pozíciót foglalva, pontosan célozva, és gyorsan, fegyelmezetten újratöltve a túlerő ellen is meg tudták védeni a területet.

(Ez nem az a csata, de itt is lengyel gyalogos lövészek (vadászok) védekeznek kozák lovasok ellen az 1792-es háborúban. Pawłowo nemzetőrségének a fenti képek alapján inkább fehér lehetett az egyenruhája, piros hajtókával.)
Ugyanez ismétlődött meg 1794-ben az ország függetlenségét védő Kościuszko-szabadságharc idején is. Legalábbis nyáron. Ősszel azonban, mikor a szabadságharcot leverték az orosz csapatok, a cári tüzérség bombáival szemben már Pawłowo sem tudta tartani magát. Maga Paweł atya is menekülni kényszerült, és csak évekkel később, 1800-ban tért haza külföldről. A Pawłowo-i Köztársaságot régi formájában csak részben tudta újjáteremteni, különösen, hogy a birtokon osztoznia kellett egy másik földesúrral, és a vele való pereskedés sok idejét lekötötte.
Paweł Brzostowski 1827-ben halt meg. Három évvel később az egykori Pawłowo-i Köztársaság lakói ismét fegyvert ragadtak a cári hatalom elleni újabb lengyel szabadságharc, az úgynevezett novemberi felkelés mellett.

(Pedig akkoriban a parasztság nagy része passzív maradt.)
Az orosz csapatok azonban leverték őket, és felszámolták a terület önállóságának maradékát is.

(Ennyi maradt mára Brzostowski egykori udvarházából)
Rafał Geremek így értékelte a regionális köztársaság kísérletét:
„Paweł Brzostowski atya egy emberöltő alatt a robotoló jobbágyokból öntudatos állampolgárokat, okos gazdákat csinált. (…) A Pawłowo-i Köztársaság egy megvalósult utópia volt egy gyakorlati kísérlet egy új, jobb társadalom kialakításához.”



A Tarnobrzegi Köztársaság

Tarnobrzeg hatalmas főúri nagybirtokok területén feküdt (elsősorban a Tarnowskiak, a Lubomirskiak és a Potockiak birtokai terültek el errefelé) még a XX. század elején is, így az itteni lakosság nagy része vagy nyomorgatott gazdasági cseléd vagy tengődő törpebirtokos volt.
Ebből a helyzetből lett elegük a parasztoknak, és ezellen kezdték magukat megszervezni 1918-ban egy köztes hatalmi helyzetben. Vagyis akkor, amikor éppen megszűnőben volt az Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatása, de az új, lengyel közigazgatás még éppencsak kialakulóban volt. Ilyen helyzetekben mindenhol természetes, hogy a helyi közigazgatásnak létrejönnek az új, soron kívül, spontánul megválasztott szervei is. (Kérdés az, hogy ha az új hatalom megszilárdul, mit tud kezdeni majd ezekkel a köztes időben választott szervekkel, mennyire akarja az új közigazgatást rájuk alapozni.) Így az I. világháború végén, az Osztrák-Magyar Monarchia végső szétesésének idején is létrejöttek Galícia lengyel falvainak új, spontán választott paraszttanácsai.
1918. november 6-án 30 ezres tömeg gyűlt össze a környék járásainak parasztjaiból Tarnobrzeg város főterén. Méghozzá éppen a nagy parasztfelkelő vezér, Wojciech Bartosz Głowacki emlékművénél. (Lásd a fenti képet, ezért is tettem azt a szobrot ehhez az alcímhez.) A gyűlés vezérszónokai

Tomasz Dąbal a volt rendőrkapitány és Eugeniusz Okoń atya, egy nagyhangú, szociális kérdések iránt különösen érzékeny katolikus pap voltak. A környékbeli paraszttanácsok támogatásával a gyűlés végül kikiáltotta a Tarnobrzegi Köztársaságot. Élére Forradalmi Tanácsot választottak, amelynek Dąbal és Okoń is tagjai lettek.
(Egyébként ez az önálló köztársaságosdi sem volt szokatlan az I. világháború utáni időszakban, és nem feltétlenül azt a célt szolgálta, hogy most teljesen új, önálló miniállamok jöjjenek létre, hanem azt fejezték ki, hogy a környék lakói maguk akarnak dönteni saját sorsukról, így adott esetben arról is, milyen nagyobb egységhez, országhoz akarnak csatlakozni. A Székely Népköztársaság is az önrendelkezési jog kinyilvánítását szolgálta, és azonnal kikiáltotta csatlakozását a Magyar Népköztársasághoz. Ugyanilyen megfontoláson alapult később a Lajtabánság is.)

Magáról a Tarnobrzegi Köztársaság működéséről még mindig viszonylag keveset tudunk. Az biztos, hogy nekik is volt valamiféle nemzetőrségük, hogy elkezdték felosztani a földeket a parasztok között. Amellett ők is elismerték a Lengyel Köztársaság első (központi) kormányát, a szociáldemokrata vezetésű (de koalíciós) Daszyński-kormányt. Tehát ők sem akartak a lengyel államtól külön működni.
A lengyel kormányzat fellépését a Tarnobrzegi Köztársaság ellen végül két dolog váltotta ki. Az egyik, hogy a szocdem-vezetésű első két kormány helyére 1919 elején egy olyan új kormány került, amelyikben már helyet kaptak a konzervatívabb erők, a földesurak, nagybirtokosok képviselői is. A másik, hogy Tarnobrzeg környékén tényleg történtek atrocitások: a parasztok sok helyen nem elégedtek meg a földek felosztásával, hanem a földbirtokosok udvarházait is fosztogatni kezdték. Hogy ez mekkora mértékű volt, azt megint nehéz felmérni. Mindenesetre egy kevésbé konzervatív kormány mellett valószínűleg aligha került volna sor olyan drasztikus katonai fellépésre, amilyenre végül is sor került.
Így vagy úgy, de tény, hogy a központi kormányzat végül katonai erővel számolta fel a Tarnobrzegi Parasztköztársaságot.
Ami viszont meghökkentő: Okońt és Dąbalt, bár letartóztatták, nem akadályozták abban, hogy induljanak az 1919 januárjában tartott választásokon. Be is jutottak mindketten az új törvényhozásba. Valószínűleg egyenesen az előzetes letartóztatásból mentek a Sejm képviselői padjaiba.
A Sejmben egy új parasztpártot alakítottak (a sok meglévő parasztpárt mellé) Radikális Parasztpárt néven (Chłopskie Stronnictwo Radykalne – legyen a rövidítése mondjuk ChłoStroRa). De a két harcostárs sorsa aztán később meglehetősen eltérően alakult.

Tomasz Dąbal később elégedetlenségében a Polákországban meglehetősen népszerűtlen kommunistákhoz csapódott, mert már csak őket tartotta elég radikálisnak ahhoz, hogy a parasztok nyomorán enyhítsenek. (Ebben tévedett.) Emiatt a „lengyel-bolsevik” háború idején hazaárulással vádolták meg, és bekasztnizták, de 1923-ban engedték fogolycserével a Szovjetunióba távozni. Dąbal a továbbiakban ott élt, közgazdasági doktorátust szerzett, és megengedték neki, hogy résztvegyen egy Lengyel Autonóm Terület szervezésében az Ukrán SzSzK területén belül. Aztán 1937-ben a legtöbb Szovjetunióba távozott lengyel kommunistához hasonlóan Sztálin őt is főbelövette.

Eugeniusz Okoń atya a Sejm egyik legnagyobb hangú képviselője maradt. Különböző frakciókban ült, rengetegszer tartott beszédet a parasztok nyomorúságos helyzetéről. Fontos társadalmi ellentmondásokra hívta fel a figyelmet, de olyan hangnemben, ami képviselőtársait inkább elriasztotta, minthogy a szimpátiájukat kiváltotta volna. Az ellenfelekkel, de néha még a potenciális szövetségesekkel szembeni gyalázkodással is kivívta magának a „demagóg” jelzőt. (Ilyen szempontból talán némileg Áchim L. Andrásra hasonlított.) Nem kímélte paptársait sem, ha arról volt szó. 1928-ban már nem engedték a választásokon indulni: megint lecsukták egy rövid időre. Szabadulása után próbálta eredeti papi hivatását gyakorolni, de egyik szolgálati helyén sem tudott soká megmaradni a feletteseivel való állandó összetűzések miatt. A nép viszont állítólag szerette, mert mindig kész volt segíteni a szegényeken. A II. világháború idején igyekezett a bajbajutott zsidók megmentését szervezni, ami sokak elismerését kiváltotta. A háború után Sziléziában volt pap. 1949-ben halt meg.


A Pińczówi („Partizán”) Köztársaság

A II. világháború alatti lengyel ellenállási mozgalom rendkívül jól szervezett volt, de korántsem olyan egységes, mint kívülről vagy akár utólag tűnhet nekünk. A legnagyobb fegyveres ellenálló szervezet valóban a pártok felett álló Honi Hadsereg (Armia Krajowa – AK) volt, de amellett több párt is létrehozott saját ellenálló szervezetet, illetve partizánhadsereget. Ennek oka pedig éppen a ’30-as éveknek abban a felemás, féldiktatórikus, féldemokratikus rendszerében keresendő, amit még Józef Piłsudski épített ki, és amelyet halálát követően segédtisztjei még zűrzavarosabbá tettek. A politikai szervezetek garanciát akartak arra, hogy ez a rendszer nem fog visszatérni, ezért alapítottak formálisan külön szervezeteket.
Az egyik ilyen volt a Parasztzászlóaljak (Bataliony Chłopskie – BCh), amely a Népi Párt (PSL) partizánhadserege volt. (Korábbi céljaikról, politikai tevékenységükről itt volt már szó.) Ez teljesen jól együttműködött a Honi Hadsereggel, és elismerte a Londonban működő Ideiglenes Emigráns Kormányt. A másik két (jóval kisebb létszámú) partizánhadseregről ez már kevésbé volt elmondható: az egyik a nacionalistáké: az ún. Nemzeti Fegyveres Erők (Narodowy Siły Zbrojne – NSZ), akik a németek mellett a zsidókat is utálták. A másik a kommunistáké, a Népi Gárda (Gwardia Ludowa – GL). A kommunistákkal való együttműködést a Honi Hadsereg parancsnoksága kifejezetten tiltotta is. Ez azonban csak elméletben működött.
Az ország délkeleti felén ugyanis, ahol a lengyel partizánoknak nem csak a németekkel, hanem az ukrán kollaboránsokkal és a népirtásba kezdő Ukrán Felkelő Hadsereggel, az UPA-val (Українська
Повстанська Aрмія-val) is meg kellett küzdeniük, óhatatlanul is kialakult az összefogás a különböző irányzatok között. És általában a helyszínre érkező szovjet csapatokhoz való viszony is teljesen másképpen alakult mint ahogy azt a központokban elképzelték. A lengyel partizánok és a szovjetek (oroszok és tatárok) között nem egyszer szoros bajtársi kötelék, sőt barátság alakult ki.

Mindennek az egyik példája volt a Lublini Vajdaság Pińczów nevű kisvárosában és környékén kialakuló helyzet.

1944 júliusában Pińczówot, és a körülötte lévő 12 falut együtt szabadították fel az AK, a BCh és a GL egységei valamint a helyszínre ledobott szovjet ejtőernyősök. (Később szovjet T-34-es harckocsiegységek is érkeztek erősítésnek.)

A területen újjászervezték a lengyel közigazgatást, méghozzá koalíciós alapon: az akkor felállított Pińczówi Konspiratív Nemzeti Járási Tanácsban helyet kaptak minden párt képviselői.

A Tanács azonnal nekikezdett a földosztásnak is, az egyenlő vagyonelosztás jegyében. Az önigazgatással szemben a szovjetek sem támasztottak semmi kifogást, mert minek akartak volna konfliktusba kerülni a szövetségeseikkel, személyes barátaikkal?

Sajnos maga a Partizán Köztársaság csak rövid ideig, egy hónapig állt fenn: augusztusban egy német ellentámadás jött, ami ellen a polákok és a szovjetek egy darabig szívósan védekeztek, de aztán (főleg mert nem akarták az ottani civileket tovább veszélyeztetni) inkább feladták a területet.
(Ki tudja, fennállhatott volna-e ez a terület ebben a formájában továbbra is, ha a szovjet csapatok mellé megérkeznek a kegyetlen titkosrendőrség, a NKVD emberei is, akik általában azt a parancsot kapták, hogy a kommunistákon kívül más lengyel partizánokkal ne nagyon bánjanak kíméletesen…)

A Pińczówi Köztársaság azonban így is jelképpé vált: akik ott voltak, részt vettek benne, és félre tudták tenni politikai nézetkülönbségeiket, azok úgy érezték, modellt adtak ahhoz, hogyan, milyen összefogással lehet majd felépíteni egy új Lengyelországot a háború után. Sajnos sokminden másképpen alakult.

Összességében látható, amit minden alkalommal el is mondtam: ezek a félig-meddig autonóm mini-köztársaságok sosem az államegységének megbontására irányultak, hanem éppenséggel mindig egy új, jobb ország és társadalom felépítésére. Valahogy úgy, ahogyan egy új Lengyelország felépítését Edward Abramowski elképzelte: autonóm közösségek hálózataként.

Ezzel megint csak figyelmeztetni szeretnék mindenkit két dologra:
A társadalmon változtatni akaró harcostársaimat arra, hogy a társadalmi harcok nem feltétlenül az egyén és az állam küzdelméről szólnak, hanem éppen a közösségi autonómiák kivívásáról egy egységes államon belül. (És persze arra is, hogy ne menjünk elkeseredésünkben olyan irányba, mint Tomasz Dąbal.)
A mostani kormánypártiakat (a totális állam híveit) pedig arra, hogy a közösségi autonómiák erősíthetik is az országot, a társadalmat, a nemzetet.